Sopronban meg lekésem a brennbergi buszt, mert útépítés miatt nem a rendes megállójában áll meg, és nincs is sok időm kirándulgatni, így aztán elgyalogolok Bánfalvára és onnan felmegyek a Várhelyre, de nem a jelzésen, hanem a patak mentén, mert az kalandos és klassz (meg mert nem találom meg elsőre a jelzést és nincs kedvem keresgélni). Fekszek egy réten, lóhere, gólyahír, harangvirág és pázsitfűfélék között, amely utóbbira allergiás vagyok ugyan, de sebaj, így is rajta van a top 10 legjobb dolgok az életben listán, feküdni júniusban napsütötte réten. Azon gondolkodom, amit a múltkor mondtatok, hogy Sopron nekem valamiféle elképzelt, idealizált tündérország, hát lehet, de attól még simán kurva jó, és mekkora mázlim van már, hogy a tündérországom nem a képzeletemben létezik, hanem két és fél óra vonattal. Bár igazából titkon biztos vagyok benne, hogy nem az én szemüvegemmel van a baj, hanem objektíven nézve is iszonyú jó illata van, amikor a vizes fenyőerdőre rásüt a nap, meg amikor rengeteg, halványrózsaszín rózsabokor mellett mész az utcán, meg klassz, hogy felnyúlsz a kezeddel és leszeded a cseresznyét a fáról, meg "elrágcsálsz egy fenyőlevelet", meg csend van, meg fekszel a réten, meg kezet mosol a patakban, meg kevés pénzért elviteles Illy jegeskávét kapsz vaníliafagyival a Széchenyi téren. Értem én, hogy mind külön kis univerzumok vagyunk és nincs objektív valóság és a véleményem nem egy Tény, hanem az emlékeim és érzelmi kötődésem és ilyen-olyan torzításaim* által befolyásolt lehetséges nézőpont csupán, de sajnos engem ez semennyire nem érdekel, attól még ugyanúgy klassz, vagy jobban.
Előtte meg Charles-szal kávézom a pláza parkolójában és arról faggatom, milyenek az afrikai nők az ágyban, de ez egy másik történet, amiről majd máskor kerítünk szót.
*Ja, meg az idealizáló áttétem, nyilván.