Szóval elkezdtük ezt a kutatást soksok évvel ezelőtt, és akkor felmerült, hogy ki melyik altémájából fog cikket írni. Nekem kiosztottak egyet, vagyis megmondták, hogy lányom, te az exekutív funkciókat mérő teszt faktoranalíziséről fogsz cikket írni, az egyetlen probléma az volt, hogy az "exekutív funkciók" és a "faktoranalízis" kifejezéseket is nagyjából először hallottam életemben, úgyhogy el is könyveltem magamban, hogy 1. erre én egészen nyilvánvalóan nem leszek képes, 2. ez a téma most komolyan, kit érdekel egyáltalán. Az évek során aztán megtanultam, utánaolvastam, kedves emberek elmagyarázták, más kedves emberek bátorítottak, biztattak, illetve hallgatták a hisztimet, amelyekért végtelenül hálás vagyok. Én azelőtt soha életemben nem írtam tudományos cikket és csak nagyon keveset olvastam, de szépen elkezdtem először csak részleteket írni más cikkekhez, meg többet olvasni. Egy idő után már nem voltam benne biztos, hogy én képtelen vagyok cikket írni. Még több idő után már abban sem voltam egészen biztos, hogy ezt a konkrét cikket képtelen vagyok megírni, úgyhogy ezen a ponton elkezdtem megírni, ez Utrechtben történt 2007 márciusában.
Később a cikk írását még az is nehezítette, hogy nem volt rá egy csomó időm, hanem egyéb munkahelyi elfoglaltságok akadályoztak benne, amelyeket vagy én szerveztem be magamnak direkt, vagy nem én, ez változó volt, mindenesetre 2008-ban beküldtük egy laphoz, ahonnan elutasították. Ezután 2009 áprilisában beküldtük egy másik laphoz, akik többször átíratták, ezalatt szerencsétlen cikk már minden lehetséges dinamikában projektív felületként szolgált: én például egyszer elkezdtem abban az Átokban hinni, hogy addig nem esem teherbe, amíg el nem fogadják a cikkemet, hogy csak a legenyhébbet említsem. Közben már simán vágtam, hogy miről van szó és ismertem a témámat, mégis az a nyomasztó érzés, ami a legelején hozzákapcsolódott, hogy ez olyasvalami, amit én nem tudhatok, sose múlt el igazán, de egy idő után már erre is nagyon Zen lettem, és elfogadtam, hogy jó, én szorongok ettől a cikktől, meg átok ül rajta, nem baj, ezt meg kell élni, attól még lehet nyugodtan átírogatni meg visszaküldözgetni. Mindeközben szerintem többször csesztek le a munkahelyemen emiatt a cikk miatt, mint bármi más miatt együttvéve, és persze ez lehet, hogy szükséges volt ahhoz, hogy tényleg megírjam. Nehéz eldönteni, hol végződik a hasznos és szükséges külső kontroll és hol kezdődnek az irreális elvárások, én legalábbis nagyjából soha nem tudom eldönteni, ne kérdezzetek.
Mindegy, most egy darabig nyilván boldogan szaladgálok és ugrabugrálok (jó, tudom, igazából csak egy cikk, de én ragaszkodom hozzá, hogy legalább annyira örüljek, mint amennyit stresszeltem miatta), és utána majd elfoglalja a helyét / szerepét egy másik cikk (tudom is, melyik lesz az), de az már nem lesz pont ugyanolyan. A kezdetekkor ez a cikk volt az első cikkem, és bár útközben írtam már másikat, ami közben megjelent, de azt nem egyedül, szóval ez az egyetlen, aminek tényleg minden mondatát én írtam, és előtte is minden munkafázisában jelen voltam, a teszt kis kockákra vagdosástól kezdve tesztfelvételen át kiértékelésig és adatbevitelig és ábrák szerkesztéséig. Első cikkem, olyan, ami miatt képes vagyok húsz percig zokogni, már biztosan nem lesz több. Ezen is túl vagyunk. Cool.
Most egész komolyan elgondolkodtam, hogy vajon milyen mértékben kínos, hogy ennyit nyiffogok meg lelkizek egy nyomorult cikken, és nem gáz-e bevallani az interneten, hogy ez nekem egy ennyire nehéz feladat volt, még a végén azt gondolják rólam, hogy nem vagyok szuperintelligens és hogy egy nyafogó vagyok. Hová vezetne az.