Ma hét éves a blogom, szokásos nosztalgia, belgyógyászat gyakorlaton voltam, ahol sokat dolgoztam és rá akartak dumálni, hogy legyek inkább belgyógyász, hagyjam a bolondokat, Red Bull lighttal fogyókúráztam, internetes randioldalakon ismerkedtem, Mester utcai cselédszobát béreltem gyermekheverővel, és kedden Yes-koncert volt, szerdán Suzanne Vega. Pár hete véletlenül azon a belgyógyászati osztályon jártam és szembejött velem az akkori főnök, felismert és kedvesen üdvözölt, cuki volt, és pontosan ugyanúgy nézett ki és ugyanolyan volt, mint hét éve. Fura volt, úgy értem, velem ezalatt eltelt hét év, viszonzatlan szerelmek, kékszemű fogorvosfiúk, különféle albérletek, görény menedzserfiúk, szakítás, házasság, két szakvizsga, phd, szemműtét, számtalan csecsemő a baráti körben, számtalan új barát, könyvek, New York, Kambodzsa, Koh Phanghan, mellékállások, blogok, külföldi ösztöndíjak, kaland, izgalom, plusz 4 kiló, ez meg ugyanúgy néz ki.
De ez még mind semmi, mert ugyan nem ezen a napon, de idén húsz éve írok naplót, ebből az első 13 év rendes papíralapú magánjellegű naplóírás volt, és azért basszus, húsz év. Az Egymás szemében c. naplóregényt olvastam akkoriban, és történt valami, amit le akartam írni, mert valahogy fontosnak tűnt, aztán így maradtam. Igazán nagyon remek dolog a naplóírás, kiváltképp szorongóknak, visszaolvashatod, hogy a rettegett történelemdolgozat / társasági esemény valójában simán túlélhető volt, nekem mindig az volt a benyomásom a régi naplóimat olvasgatva, hogy most komolyan, ettől azért nem kellett volna ennyire félni. Plusz az az érzés, hogy minden nehézségről tudom, hogy előbb-utóbb csak egy történet lesz a naplómban, valahol megnyugtató. A történeteimből tudtam összerakni magamnak, hogy én ki vagyok, és az jó volt, tinédzserkorban különösen jó tudni, hogy az ember kicsoda, de később se árt. A múltkor arról beszéltek a bloggerek a kocsmában, hogy ki szokott régi blogokba vagy naplókba beleolvasgatni, rajtam kívül senki, én viszont igen, nekem mindig ez segített az önazonosságban, hogy ne felejtsem el a sok mindenféle új környezetben és új hatás alatt meg csábító világnézetek mentén, hogy én igazából ki vagyok, és igen, ehhez simán elég az ember régi szavait olvasni, nem baj, ha azok csak ruhavásárlásról szólnak.
A pszichoterapeutám meg azt mondta anno, amikor végigolvastam két éve vagy mikor a régi naplóimat, hogy van az, hogy az ember, beleértve a gyereket is, szereti, ha egy másik ember figyelme meghatározza őt, ha figyelve van rá, és azzal, hogy amikor írtam a naplómat, tudtam, hogy később el fogom olvasni, és el is olvastam később, a saját "figyelőm" lettem, és a 14 éves isolde írhatott a 20 évesnek és a húszéves elolvasta. Hát, lehet, hogy ez nem hangzik túl értelmesen, de nincs kedvem pszichoanalitikus szakzsargonban elmagyarázni, attól nem lenne érthetőbb, mindegy, én értettem és szerintem eléggé így van.
A blog az persze más, sokkal felszínesebb, meg olvasók vannak, ami klassz, mert így nem írom le a kis lelkem belső rezdüléseit szavakkal papírra állandó jelleggel, és így egy kicsit meg tudtam tanulni, hogy a fontos dolgok csak úgy történjenek és ne legyen belőlük azonnal narratíva, azonnal szavakba öntött és agyonkategorizált történet, hanem alakulhassanak kedvük szerint és ne kelljen őket rögtön elnevezni. És ez jó. Pár hónappal ezelőtt egyszer azon gondolkodtam, hogy lassan ideje lenne a bloggerkedést is abbahagyni, de hogy úgy tényleg, nem szüneteltetni, hanem puszta kíváncsiságból kinyírni isoldét rendesen, és megnézni, milyen anélkül, mennyire volt ez nekem fontos, mennyire volt személyiségprotézis (ez milyen egy undorító szó), több időm van-e cikket írni, kevésbé lett-e történet a világ. De aztán Lucia a <neve elhallgatását kérő szereplő> házának körgangján lebeszélt erről, pontosabban kimentem vele dohányozni úgy, hogy idén be akartam fejezni a bloggerkedést, és visszajöttem úgy, hogy már nem akartam befejezni, és hogy a kettő között mi történt, arra nem igazán emlékszem.