Helyesbítés

Ma meg megkaptam a MÁV-igazolást, és utána megtudtam, hogy azért tartják vissza a béren kívüli juttatásokat, mert meg fogják emelni. Istenem, teljesen kikészít ez az érzelmi hullámvasút.

Six o'clock already I was just in the middle of a dream

Nem akarok túlzottan negatív lenni, de ma egy órával korábban kellett kelni a szokásosnál, majd reggel közölték a rádióban, hogy az egészségügyi dolgozók beharangozott fizetésemelésére leghamarabb 2012 augusztusában* kerülhet sor, majd bejöttem dolgozni és közölték, hogy azért a béren kívüli juttatásainkat addig is gyorsan eltörlik a biztonság kedvéért (ez havi 6000 forint Spar-utalványt jelentett), majd szóltak, hogy megérkeztek a MÁV-igazolások (közalkalmazottként évente összesen 12 alkalommal 50%-ért vonatozhat az ember, és a tavalyi papírom, bár nem telt be, de március 31-ig érvényes), szóval mindenkié megérkezett kórházunkba, kivéve az enyém. Mondtam, hogy húsvétkor szeretnék Sopronba utazni, azt mondták, ne is reménykedjek.

Sajnáljatok.

*Most én ezt hajlamos vagyok úgy értelmezni, hogy "leghamarabb 2012 augusztusában, legkésőbb 2052 decemberében, és addig is titkon reménykedünk a maja világvégében, mert akkor nem kell kifizetni", de én általában bizalmatlan vagyok minden fennálló rendszerrel szemben, ne hallgassatok rám.

Főleg a tűzoltókról

A múltkor meg tűz volt, de úgy, hogy a házunk folyosóján nem lehetett látni a füsttől és levegőt kapni is csak az ablakban. Egy idős néni lakik a szomszédban, nála volt a tűz. Füstszagot éreztünk, kinéztünk a folyosóra, és ott téblábolt a néni fia halálra válva, hogy most jött haza, nem tud bemenni a lakásba a füsttől, már hívott mentőt, tűzoltót. Jöttek is a tűzoltók szirénázva, hat-nyolc kigyúrt* fiatalember, teljes tűzoltószerkóban, mint a filmekben, sisak, oxigénpalack, vizestömlő, walkie-talkie, kikapcsolták az áramot a biztosítószekrényben (így: "Melyik a lakásé?" "Á, csapd le az összeset a gecibe."), behatoltak a lakásba, aminek már az ajtaját se lehetett látni a füsttől, kihozták a nénit, bepakolták a mentőbe, eloltották, amit kell, összepakoltak, elmentek. Hát, le a kalappal, gyerekek, örülök, hogy valami még működik ebben az országban. A néni remélem, jól van, nyilván füstmérgezést kapott, de saját lábán kísérték ki, a ház sértetlen, pár napig füstszagúak lesznek a függönyeink. Utána egy rendőr körbejárta a lakásokat, mindenkit megkérdezett, jól van-e. Nem értek hozzá persze, de kívülről úgy tűnt, higgadtan és hatékonyan dolgoztak, és ezt jó volt látni, nem csak azért, mert a tűzoltóság alapvetően cool, hanem nyilván azért is, mert az elcseszett egészségügyből jövök, valamint nagyon sokat ügyintéztem is mostanában, én már nem is reménykedtem, hogy valakik valahol még értik a dolgukat, lehet rájuk számítani, segítenek megoldani egy vészhelyzetet.

*Johnny szerint manapság viszonylag kevés a riasztás, és ezért egész nap kondiznak. Ezt ő irigykedve mondta, de szerintem nincs ezzel semmi probléma, az lenne a baj, ha egész nap neteznének.

Your home is where your books are

És ha már kultúránál tartunk, most pedig befrissítem az olvasónaplómat így két év után. Van benne néhány félkész bejegyzés, meg még több hiányzó. Lesz, amiről csak két mondatot fogok írni, és lesz, amiről semmit. Komolyan elnézést kérek a feedben olvasóktól.

3 dolog, amit utálsz bennem

Megkaptam én is az ukránmedvés díjat IKL-től, köszönöm. Három dolgot kell elárulnom magamról, amit még nem árultam el. Most szerintetek van ilyen? A polgári nevem meg a telefonszámom kivételével, amit még nem írtam ide? Kilenc éve írom ezt a blogot, és már legalább két ilyen játék is megtalált, de lehet, hogy három, amikor elárultam a maradék dolgokat, de megpróbálok valamit kiötölni.

1. Kétszer elloptam könyvet könyvtárból és még mind a kettő nálam van. Az egyik középiskolás koromban történt, amikor megismerkedtem a Csavarhúzós fiúval, aki kétnyelvű nevelést kapott, és bár magyarul beszélt, jobban szeretett németül olvasni. Az arany virágcserép volt a kedvenc könyvem, és kölcsön akartam adni neki, de németül nem volt meg sehol, csak a könyvtárban. Bementem a könyvtárba, betettem a táskámba és kijöttem. A másik egy Garcia Lorca verseskötet, aki a kedvenc költőm volt egy időben, és nem lehetett kapni tőle kötetet. Egyetemi éveim alatt drogprevenciós oktatóként dolgoztam, néha három-négy napra elutaztunk vidéki városokba, ahol koleszokban laktunk és a kolesz könyvtárában ott volt ez a könyv. Megnéztem a cetlijét, az elmúlt kb. tíz évben senki sem vette ki, úgyhogy hazahoztam. Minden azért jutott most eszembe, mert Húgom kölcsönadta az A year to live című, leginkább halálról szóló, buddhista könyvet, amiben azt írják, hogy jó dolog megadni a tartozásaidat, mielőtt meghalsz, és ezt érzelmi síkon is értik, de tárgyi síkon is, a csávó például elmesél egy sztorit, amikor ellopott egy Buddha-szobrot egy boltból, de utána megküldte az árát a boltnak, és erről eszembe jutott, hogy basszus, tényleg, vissza is küldöm ezeket a könyveket a megfelelő könyvtáraknak. Remélem, van ilyen rubrika a leltárban és nem kell miattam hetekig dokumentálniuk.

2. Érvényes GMC (brit orvosi kamara) regisztrációval rendelkezem már egy ideje, melyet nem használok semmire.

3. Intellektuális hanyatlásom ugyan nem mostanában kezdődött, de ezen a téren mindig vannak új távlatok. Régen sosem néztem tévét, nem is volt tévém kilenc évig, és amióta van, azóta is jobbára sorozatok darálására használom, a tévéműsorra csak nagyritkán kapcsolunk át. Azonban az utóbbi időben szórakozásunkká vált a férjemmel, hogy a Maradj talpon! című lyukba leesős vetélkedőt nézzük, ahol trivia-kérdéseket tesznek fel és a helyes válaszból néhány betűt megmutatnak. Mi azzal szórakozunk, hogy olyan szavakat mondunk, lehetőleg a válaszadót megelőzve, ami a betűk tartalmát illetően megfelel a kiírtaknak, de egyáltalán nem válasz a kérdésre, hanem totál hülyeség. (Pl. fodros gallér, _S_ _Ó, és mi azt mondjuk, ZSIDÓ*). És ezen röhögünk. Elég aggasztó.

A díjat pedig továbbadom, nem muszáj megcsinálni, csak ha gondoljátok:

kalib

anngel

fánk

Az a feladat, hogy három dolgot kell megosztani, amit még nem tudunk rólatok, meg ki lehet tenni a macis képet, meg tovább lehet adni három bloggernek.

*Zsabó a helyes megfejtés.

Körkép

Szóval elmentem vasárnap a Careers in white nevű állásbörzére, ahol orvosokat keresnek külföldre. A kiállítók 80%-a Németországba keresett orvosokat, nagyjából bármilyen orvost, a nyelvtanfolyamot fizetik. Az tutifix, hogy soha az életben nem fogok tudni annyira németül, hogy németül pszichiáterkedjek német betegeken, úgyhogy ezekhez nem mentem oda. Volt még a 3 ismert, Skandináviába közvetítő cég, akik Dániába, Norvégiába és Svédországba keresnek, a pszichiátereket külön imádják, fél éves nyelvtanfolyam előzi meg a munkába állást Budapesten, a nyelvtanfolyamon a házastárs is ingyen részt vehet, a nyelvtanfolyam alatt havi 700 Eurót fizetnek. Megkérdeztem a csajtól, hogy most komolyan, mi a tapasztalat, fél év alatt meg tudnak tanulni a magyarok dánul egy munkaképes szinten? Azt mondta, igen. Mondjuk, kapásból fel tudnék sorolni úgy tíz ismerős pszichiátert, aki megtanult dánul, svédül vagy norvégül és most ott dolgozik, úgyhogy nem lehetetlen. Nekem persze nincs kedvem Skandináviába költözni, sem megtanulni bármelyik nyelven, én kifejezetten arra voltam kíváncsi, hogy angol nyelvterületen mi a pálya.

A németesek közül némelyik ügynökség szívesen kiküldött volna az Arab Emirátusokba, valamint egy darab Angliába közvetítő ügynökség volt, akik az ottani állami egészségügybe közvetítenek teljes állású orvosokat (tehát nem átmeneti munkára, helyetteseket, és nem RMO-kat, hanem állandó meló). Ezeknek feliratkoztam a listájára, hogy hadd küldözgessenek állásajánlatokat. Nem voltak elragadtatva attól, hogy pszichiáter, mert a csaj szerint a brit pszichiátriában protokollok vannak, amit be kell tartani, és a keleteurópai pszichiátereknek ez gyakran nehézséget okoz (hehehehe. azt el tudom képzelni), valamint tényleg kell tudni angolul, és ez is gyakran nehézséget okoz. Nevet és email címet, valamint a diploma évét kellett felírni egy A4-es táblázatba. A táblázatban a fölöttem lévő összes sorban olyan nevek szerepeltek, amik mellett a végzés éve 2012 volt, vagyis ezek a mostani hatodévesek az egyetemen, még nem végeztek, de amint végeznek, már mennek is. Hát, ezek a jóképességű gyerekek se fogják kivenni az epekövemet öregkoromban. Amíg írtam fel magam, odajött egy fiú, és elmondta az ügynökség képviselőjének, hogy nem ő az orvos, hanem az anyukája, akinek van egy gyermekgyógyász, meg még vagy öt másik szakvizsgája, egy gyermekgyógyász és egy természetgyógyász magánrendelése, de most már inkább disszidálni szeretne, mit ajánlanak. Hát azért ez elég aggasztó. Remélem, a szemészem még legalább április 10-éig Magyarországon marad, mert akkorra van hozzá kontroll időpontom.

Szeretném leszögezni, hogy ezekre én kizárólag hobbiból járok, mivel a férjem nem akar disszidálni jelenleg, és nekem sem sürgős, viszont szeretek képben lenni a lehetőségekről, valamint a regisztráltak között kisorsoltak egy iPadet, de nem nyertem meg sajnos.

Something rare is precious

"Csukott ajtó mögött ül mindig, sokszor van irodán kívül, nem tudni róla semmit. Az a baj a titokzatos főnökkel, hogy akkor sem elérhető, ha gond van. Erőltessünk magunkra nyugalmat, és kezdjük el figyelni a főnököt, akár egy tudós egy titokzatos őserdei állatot." (Használati utasítások főnöktípusokhoz a Díványon.)

Rendben, mostantól követni fogom a Filozófust* egy kamerával tébolydaszerte. És narrálom is majd, David Attenborough modorában. Akkor sem fogom persze kiismerni, de legalább megnyerek vele valami filmfesztivált, az egészen biztos.

*Ő igazából nem klasszikus titokzatos, inkább egy ritka, kevert típus.

Girl with a digital camera

Rendben, tudom, hogy ez nem tumblr, de ez milyen jó már. Innen.

The trouble with eating Italian food is that five or six days later you're hungry again

Ezenfelül, mert az élet egy folyamatos örömforrás, voltam főzőtanfolyamon is a Makifood főzőiskolában, azzal kapcsolatban pedig az a disclaimer, hogy ingyen mehettem oda, hogy cserébe írjak róla a blogomon. A Lucia is volt ugyanebben a főzőiskolában valami furcsa japán... valamin, de én akkor nem értem rá, így én az olasz tanfolyamra mentem, úgyhogy képzelhetjük a meglepődésemet, amikor pontosan ugyanazok a nyers rákok vártak tisztításra, mint amiket ő is tisztított. Eleinte kissé nyűgös is voltam, mert egyrészt álmos voltam, másrészt úgy tűnt, a séf, aki egy olasz fickó, maga is álmos, és semmi kedve főzni, és nekem se volt. Ráadásul félig angolul, félig magyarul elkezdett minket faggatni arról, hogy mit tudunk az olasz konyháról, mi a különbség az észak-olasz és a dél-olasz ízek között, én meg semmit sem tudok. Meg is mondtam, hogy semmit nem tudok, de nem küldtek haza.

Azért itt elmondom az Olaszországgal kapcsolatos kulináris élményeimet. Első. Kiskoromban (13 körül?) egynapos buszos utazás Tarvisióba, ahol egy piac volt, ahol olcsó bőrkabátokat árultak. Kaptam bőrkabátot, meg totál lenyűgöztek a hegyek, mert azelőtt még nem láttam akkora hegyeket. A Magyarországról magunkkal hozott szendvicseket ettük. Másodszor Velencébe utaztunk anyukámmal meg húgommal, szintén egynapos buszos kiránduláson. Velence szép volt, és hazafelé megálltunk valami beachen is egy félórára. A Magyarországról magunkkal hozott szendvicseket ettük. Kétszer utaztam Alitaliával, egyszer New Yorkba, egyszer pedig Athénba, mindkét alkalommal Rómában szálltunk át, New Yorkba menet elvesztették a csomagunkat, de három nappal később megérkezett. Nem emlékszem, milyen kaját adtak a gépen. Egyszer pedig 3 napot töltöttünk Nápolyban húgommal, amikor is végig szakadt az eső, ettünk valami felejthető pizzákat, meg egy túl édes csokifagyit, azonban ide kapcsolódik az egyetlen valamirevaló olasz ételélményem, az pedig a szállásunkon kapott reggeli, amit a két nagyon kedves homoszexuális tulajdonosfiú szervírozott és az almatortát ők maguk sütötték.

Összességében, nagyon szeretem az olasz konyhát, a tésztákat, a rizottókat, a pesztót, mindent, amiben bazsalikom, rukkola, paradicsom vagy sajt van, de hogy nem az olaszoknál szerettem meg, az biztos.

Ezután elkezdtünk főzni, és elég hamar belejöttünk. A séf is, meg mi is. A menete az úgy történt, hogy a séf, akit amúgy Patricionak hívnak és mexikói, megcsinálta a receptet nagyon kis adagban, mi megkóstoltuk, aztán párokban elkészítettük magunk is a rendelkezésre álló hozzávalókból. Az első fogás csillis garnélarákok voltak, úgyhogy hamar azon kaptam magam, hogy nyers rákot pucolok. A rákokat azután megsütöttük olívaolajon, fokhagymával, chillivel meg tejszínnel, és megettük. Patricio azt mondta, hogy ez a nagymamája receptje. Elég finom lett. Nem tudom, most akkor olasz vagy mexikói-e a nagymamája, de a rákok szempontjából ez végülis mindegy volt már akkor*.

Ezután pesztós-kecskesajtos pirított kenyeret készítettünk, na, az annyira finom volt, hogy azért már önmagában érdemes volt odamenni. Mondom, én imádom a barna kenyeret, az olívaolajat, a bazsalikomot, a rukkolát és a kecskesajtot, és ezen nagyon nem is volt más. Némi fenyőmag. Nagyon fincsi volt és fél perc alatt kész.

Utána még főztünk gombás rizottót, ahol Hajnalka, aki eljött velem, rengeteg újdonságot tudott meg a rizottókészítés fortélyairól, ami azért meglepő, mert ő rendszeresen és igen profi módon főz rizottót, de úgy, hogy húsleves alaplét használ hozzá, amit ő maga főz húsból és fagyaszt le önkezével kis adagokban a rizottóhoz. A rizst az olaszok al dente eszik, ezen elég sokat röhögtünk, hogy tudniillik Patricio szerint már rég készen volt a kaja, de mi még mindig azt mondtuk rá, hogy nyers, a mi verziónkra meg ő fintorgott, mert szerinte túlfőztük. Amúgy mind a kettő nagyon finom volt, mondjuk amiben ennyi vaj van meg parmezán, ott sem lehet szerintem nagyot hibázni. És volt még kukoricadarából készült palacsinta szárított paradicsommal és sajttal, az sem volt rossz. De a második legfinomabb dolog a kecskesajtos szendvicskék után a limoncello krém volt, ezt mi már nem főztük meg, hanem csak Patricio elkészítette nekünk, megmutogatta, mit hogyan kell, majd elfogyasztottuk. Isteni volt.

A recepteket megkaptuk kinyomtatva, a kajákat többségében megettük, bár mindet nem bírtuk felfalni. Összesen 3 órás volt a program, ezalatt megfőztünk 5 receptet, ezek közül néhányat kétszer (mert egyszer Patricio, egyszer mi). A séf jó fej volt és aranyos, csomót viccelődött, de azért odafigyelt, hogy mit művelünk, megdicsért, kijavított. Angolul beszélt többnyire, vagyis félig magyarul, kb. "és amikor olívaolaj forró, then you put gomba in it, and after that you add some tejszín". Két asszisztens csaj volt jelen, akik többször felajánlották, hogy tolmácsolnak az angolul nem tudóknak, de erre nem volt szükség, mert mindenki tudott a jelenlévők közül.

A BGF tankonyhájában volt mindez, ami meg tényleg úgy néz ki, mint az akciófilmek üldözős jeleneteiben a konyhák. És tök jó nehéz fém serpenyők vannak, olyanok, amikkel ha leütsz valakit, az tényleg elveszti az eszméletét. Nem, ezt nem próbáltuk ki.

*Lapzárta után megtudtuk, hogy Patricio félig olasz, félig mexikói, így feltehetőleg mindkét országból van nagymamája.

It's been a long, cold, lonely winter

Előtte meg, mármint mielőtt Londonba utaztam volna, Sopronba utaztam, és legyalogoltam a szokásos körömet Brennbergben, ahol hó volt. Hó. Így nézett ki. Sopron összes többi részén plusz 10 fok volt és napsütés.

Utána két napig izomlázam volt, ami elég elkeserítő, tekintve, hogy 16 km-ról beszélünk elhanyagolható szintemelkedéssel. Van egy útszakasz, a Mukk felé, ahol minden egyes alkalommal, amikor arra járok, nordic walking-botos emberek jönnek szembe, és most láttam kiírva, hogy ez sífutópálya, nyáron nordicolásra ajánlott. Ezenkívül a vasfüggöny túraútvonal (ami az az út, amelyik az osztrák-magyar határon megy és végig nyírfák vannak, mert régen az volt, hogy fehér törzsű fákat ültettek az országhatárokra, hogy a levegőből lehessen látni, hol van a határ), szóval az út része lett valami zarándokútnak, ezért most km-enként nagyonszép csillivilli táblákon ki van írva, hogy még hány km Mariacell gyalog. Elég jó. Mármint, nagy híve vagyok a gyaloglásnak, bármilyen céllal is történjen.

Az orchideás könyvet olvastam útközben, ami egy riportkönyv, úgyhogy be is lelkesültem, hogy riportkönyvet kell mégiscsak írnom Brennbergbányáról. Küldjetek pénzt. A férjem szerint kevés embert érdekelne egy ilyen könyv, de ez engem nem zavar.

Ja, mert szabin voltam egy hétig, és ezalatt csak háromszor kellett bejönnöm  a munkahelyemre és egyszer a mellékállásomba és ezért érek rá ennyire utazgatni a Brennbergbánya-London tengelyen. De már elmúlt.

I'm not dead, let's have dinner

Voltam Londonban, mert ott volt dolgom, de ha már dolgom volt, kinéztem, hogy mikor van valami jó koncert, volt is Laura Marling, úgyhogy összekötöttem ezzel, meg találkoztam húgommal, sétáltam parkban, ahol már nyílik egy csomó nárcisz meg kikerics, meg elmentem a Baker street 221/b-be, ha már egyszer rajongó vagyok. Ez a Sherlock Holmes-múzeum, nagyon klassz, de mondjuk ne számítsatok tőlem objektív, visszafogott véleményre, kívülről pont ugyanúgy néz ki a ház, mint a filmben, és amikor bemész az ajtón, akkor ott van az a lépcső, amin a filmben gyakran szaladgálnak, én már attól készen voltam, hogy "OMG!!!! a lépcső!!!".*

Azt hiszem, négy szintes a ház, az alsó szint a viktoriánus ajándékbolt, ahol Arthur Conan Doyle műveit, ólomkatonákat, pipát, kalapokat, meg effélét árulnak, a többi szint pedig be van rendezve úgy, mint Sherlock Holmes lakása, fotelek, hegedű, kandallópárkány, és mindenhol a használati tárgyai, nagyítók, dokumentumok, stb. Folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez nem olyan, mint pl. a Freud-múzeum, hogy tényleg ott van az a kalap, amit Sigmund Freud tényleg viselt és ezen a kanapén analizálódtak a neurotikus menyecskék, mert ebben a fotelben nem ült igazából Sherlock Holmes, mivelhogy ő nem létezik, hanem kitalált személy. A szomszédban Mrs. Hudson vendéglője van. Csináltam pár igen homályos képet a telefonommal, de azért felteszem, hogy lássátok, hogy tényleg ott jártam.

A koncert is tetszett, a sok-sok szomorú énekesnő közül, akiket az L. szokott ajánlgatni, Laura Marling lett az, akinek meg is jegyeztem a nevét és már 3 album óta a kedvencem. Ülős koncert egy viszonylag kisméretű helyen, nagyon-nagyon természetes és közvetlen hangulatú volt, jó fejek, aranyosak, viccesek és mindenféle megjátszástól mentesek voltak (Laura, meg a zenekara is), és nekem ez nagyon bejött. Két dologtól tartottam kicsit, egyrészt, hogy Laurának élőben nem olyan szép a hangja, mint lemezen, mert ezt sose lehet tudni ezeknél a nőknél, másrészt meg, hogy unalmas lesz, ezzel szemben az első három szónál hallottam, hogy jesszusom, de szép hangja van, és egyáltalán nem volt unalmas. Játszott sima egyszál-gitáros számokat, meg zenekarral is. A zenekaros számai engem az öreg Joni Mitchellre emlékeztetnek, amikor már nem volt olyan szép szoprán hangja, ellenben izgalmasabb, mélyebb és erőteljesebb számokat írt. Igen, tudom, én is röhögtem azon, hogy Laura Marling harmadik albuma "sokkal sötétebb, keményebb és erőteljesebb". (A How I met your mother-ben mondják ezt, és azt hiszed, hogy valami kemény rockról beszélnek, és aztán kiderül, hogy Norah Jonesról). Egy, a koncerten készült videót teszek be, nyilván nem valami szuper minőségű, ellenben pont ott voltunk.

Ingyen laktunk hotelban, ugyanis amikor legutóbb Londonban voltunk, 2010 őszén, akkor igencsak elégedetlen voltam a hotellal, overbookoltak és áttettek minket egy másik, sokkal messzebbi hotelba, meg hideg volt és undokok voltak és rossz irányba igazítottak útba a recepción, és ezt megírtam a tripadvisoron, és erre írt egy emailt a manager, hogy ezer bocs és hadd adjanak egy éjszakát ingyen, vigasztalásul. Gondoltam, mekkora hülyeség, miért mennék el egy napra Londonba, és miért mennék olyan hotelbe, ahol nem éreztem jól magam? Most meg pont egy napra mentem, úgyhogy írtam nekik, hogy áll-e még az ajánlat, és visszaírtak, hogy igen, jöjjek nyugodtan az ingyen éjszakámra. Klassz. Most nem volt hideg és normálisak voltak és nagy szobánk volt.

Persze, így is elköltöttem egy rakat pénzt, mert London rettenetesen drága, plusz venni kellett Camdenben csipkeruhát, meg Body Shopban testápolót, meg Accessorize-ban esernyőt. Vásárlás szempontjából eléggé globalizációellenes nézeteket vallok és nagyon szeretem, hogy még a mai világban is vannak olyan dolgok, amiket nem lehet mindenhol kapni, csak bizonyos országokban vagy helyeken.

Londonban ezúttal kedvesek és közvetlenek voltak az emberek, sütött a nap, nárciszok nőttek a parkokban, és ez még így két napra is nagyon-nagyon jólesett az itthoni több hónapos reménytelenség után. De most komolyan, én azzal töltöttem a januárt és a februárt, hogy gonosz, frusztrált, kelletlen ügyintézők, asszisztensnők és ápolónők próbáltak undokul lepattintani, ennek csak a tizedét írtam le ide, de nagyjából heti háromszor fordult elő az, hogy állok piros kabátban és egy asszony magyarázza az apehnél, a bankban, a bérosztályon, vagy az egészségügyben, hogy takarodjak onnét, mert nem vagyok benne a gépben vagy hasonló. Már komolyan elgondolkodtam azon, hogy a piros kabátommal van valami baj. És amikor nem ez volt, akkor meg a sok reménytelen, feketébe vagy szürkébe öltözött, szomorú emberrel utaztam a koszos bkv-n, akiknek a fele hajléktalan, akik részegek voltak vagy üvöltöztek egymással vagy nejlonzacskóból ették a káposztát és nem tudtam, mikor kapom el a rühöt, a tetűt vagy az influenzát, szóval nagyon remélem, hogy tavaszra azért ez a nyomorult város is képes lesz egy kicsit regenerálódni, mert ez így nem állapot. És ezt most nem azért mondom, mert ebben az országban már nem lehet élni se, tudom, hogy London is tele van őrültekkel meg bűnözéssel és ott is elkaphatod a metrón az influenzát (hát, a rühöt azt nem tudom), de mondom, a reménytelenség üdítően hiányzott.

*A félreértések elkerülése végett: tudom, hogy Sherlock Holmes nem egy sorozatszereplő, hanem könyv, és még abban sem egy fiatal, imádnivaló Aspergeres csávó, hanem egy középkorú, viktoriánus detektív kockás sapkában (habár megjegyzem, a tipikus sapkát nem A. C. Doyle találta ki, hanem későbbi korok.) Valamint a sorozatot nem a Baker street 221/b-ben forgatták, a valóságban a Baker street-i szobák sokkal kisebbek is, mint a sorozatban, bár nagyjából ugyanúgy vannak berendezve. Mondjuk koponya pont nem volt a kandallópárkányon. Szóval igazából nem azon a lépcsőn szaladgálnak, hanem egy pont ugyanolyan lépcsőn, és Watson blogját se John Watson írja, hanem a BBC marketingesei, de ne engedjük, hogy ez összezavarjon, reality is overrated.

Oh, no, space monkeys are attacking!

Lucy Liu lesz Dr. Watson a CBS Sherlock-sorozatában, ami a BBC-sorozatnak ugyan állítólag nem a remake-je, de azért modern környezetben játszódó Sherlock Holmes-sorozat.

Eddie Izzard megmondta már rég ebben a zseniális standup-ban.

And also I can kill you with my brain

Lam: - Többet kéne innunk. Emlékszel, két éve nyáron, amikor annyit ittunk, milyen jó volt.
isolde: - Igen, az klassz volt... De azóta megkomolyodtam.
Lam: - Nem, már akkor is komoly voltál.

Basszus, azt hittem, akkor még bohém voltam és felelőtlen, több százezer forint mínuszban volt a számlám és Got The Blues For Red volt a körömlakkárnyalatom.

Na jó, valójában már oviban is komoly voltam.

Tükör által homályosan

Egyszercsak arra jöttem rá, hogy ugye szürkehályog van a bal szememen, és ez rossz. Általában különösebb panaszokat nem okoz nekem, leszámítva azon ritka eseményeket, amikor előadóként leesek a pódiumról, mert nem látom meg a bal látóteremben lévő kis lépcsőfokot, meg amikor a bal látóteremben mindvégig csendben ülő ismerőseim végig sértődnek, mert nem kínáltam meg őket a vodkából sütiből, biztos észre sem veszem őket és keresztülnézek rajtuk. De amúgy nem zavar, mert fokozatosan alakult ki, és ugyanolyan fokozatosan hozzászoktam. Autót meg nem vezetek, mert autónk nincs. És akkor valamelyik nap eszembe jutott, hogy egyáltalán én így vezethetek autót? Hogy jobb szememmel rendesen látok, ballal homályosan? Mert én az életemben azért még akarok majd autót vezetni. Ha én lennék az orvos, nem engedném magamat vezetni, mert ugyan homályosan azért látok a bal szememmel, igen nagy betűméretű feliratot is el tudok olvasni, színeket, fényeket, mozgást simán észreveszek, de azért ugye nem lenne jó, ha egyszer egy kamion vagy egy biciklis járna úgy, mint a bal látóteremben mindvégig csendben ülő vendég.

Rule #32 Enjoy the little things

Addig is elmesélem, hogy voltunk színházban, a Nemzeti kamaratermében a Pánik című darabon, úgy emlékszem, hogy nevettem rajta többször is, de nem emlékszem, min. Igazán mély nyomot nem hagyott bennem a történet, úgy tűnik. Egynek jó volt. Három fickó szerepel benne, akik az élet nagy kérdéseit (mint munka, szerelem, agorafóbia) próbálják megoldani, némi felszínes pszichologizálás meg pár jó poén közepette. Kicsit sokat üvöltöztek, én pedig nem szeretem, ha a színpadon ordítanak*, mert az a véleményem, hogy egy jó darabban jó színészek ordítás nélkül is ki tudnak fejezni intenzív érzéseket, akár haragot vagy felindultságot is, de legalábbis próbálják meg.

Utána elmentünk az A38-ra Emika koncertre, az Emikát pedig szégyenszemre nem onnan ismerem, hogy elképesztően up-to-date vagyok kortárs elektronikus zenéből, és már akkor dubstepet hallgattam, amikor még nem volt menő, hanem onnan, hogy az egyik klipjében Mojzes Dóra magyar tervező kardigánját viseli, és amikor pár hete egyszer épp az interneten unatkoztam, akkor megnéztem a klipet. Semmi extra, ilyen távolságtartó női elektronikus zene, amit én pont szeretek, és pár nap múlva meg mondta az L., hogy jön  a hajóra, és gondoltam, jó, nézzük meg. Tessék, itt a szóban forgó klip.

Jött a csaj, szépen előadta a dalait egyedül a sötét színpadon. Nekem ez bejön. Elég jól szórakoztam eleinte a közönségen is, hát ebből látszik, hogy öreg vagyok, én ahhoz vagyok szokva, hogy egy koncerten mozoghat az ember a zenére. Egyetemista koromban, mintegy 10 évvel ezelőtt voltam Stockholmban The Gathering koncerten, és ott ért az első ilyen kultúrsokk, a svéd fiatalok ugyanis az egész koncertet teljesen mozdulatlanul végigácsorogták csendben, amikor magyar közönség már rég ugrabugrált és visítozott volna. (Pár hónappal később megnéztem még egyszer kb. ugyanazt a koncertet az E-klubban, és ott tényleg ugrabugráltak, tapsoltak és sikítoztak jó honfitársaim, csomót hálálkodott a zenekar.) Szóval, látom, sikerült ebből a szempontból is felzárkóznunk nyugateurópához és már csak mozdulatlanul, lehajtott fejjel, a telefonodat nyomkodva illik megnyilvánulni. Jobban zavart, hogy a közönség folyamatosan egymással pofázott, ami nem tahóság? Persze, az a legjobb, ha a koncert annyira hangos, hogy utána egész másnap sípol a füled, mert akkor tuti nem lehet dumálni közben, és/vagy annyira sodró lendületű, hogy egy hang se jön ki a torkodon, de ha mondjuk nem ilyen, hanem valami távolságtartó elektronikus zene, akkor is buziság végig dumálni, mert lehet, hogy valakinek meg pont ez tetszik és szívesen hallaná. Legalább 15 percig kellett véletlenül rugdosnom azt a két fiút, akik munkahelyi, céges problémáikat vitatták nagy hangerővel a fülem mellett, mire eltakarodtak. Érdekes. Legközelebb Laura Marling-ra megyek Londonba, az se a kifejezett dobhártyaszaggató rockzene, hát remélem, a britek tudnak viselkedni.

És ugyan nekem hiányzott a dohányzás, mert ugyan már nagyon keveset dohányzom (november végén vásárolt doboz cigim van meg), és azt pontosan ezekben az élethelyzetekben szoktam (koncertre várva, ciderrel a másik kezemben), ugyanakkor nagyon-nagyon tetszett, hogy kaptam levegőt, nem csípte a szememet a füst és másnap nem undorodtam a ruháimtól. Péntek este meg mentem hazafelé a mozgásterapeuta képzésről, többek között a Kazinczy utcán, enyhe, tavaszias idő volt, csomó kis giroszos meg egyéb kis kajáldából jöttek kifelé az egzotikus illatok, és az utcán mindegyik kis kocsma előtt dohányzó emberek ácsorogtam, tisztára, mint a Sohóban. Nagyon hangulatos. Gondolom, az ottlakók már most teljesen kikészültek az ablakaik alatt zajongó dohányosoktól, és hol van még a július, de erre nincs megoldási javaslatom.

*Mármint színházban, a színészek. Rockkoncerten kifejezetten szeretem, ha ordítanak a színpadon.

Whatever works

Nem is terveim vannak erre az évre, mert nekem nincsenek terveim, nem hiszek  a tervekben, szélfútta papírként sodródom hosszú folyosókon, ellenben algoritmusaim vannak. Hogy ha ez lesz, akkor azt fogom csinálni, ha az, akkor amazt. Nyilván valami egészen más fog aztán történni.

Gondolom, külső szemlélő számára évek óta ugyanaz a rinyálás megy, ugyanakkor eközben én egészen máshogyan és tisztábban látom a saját helyzetemet és máshogy gondolkodom róla. Ennyit szerettem volna mondani.

War is not the answer

Ja, megígértem, hogy elmesélem az ügyintézést. Az eleje unalmas lesz, aztán meg drámai.

Tehát. Vettem egy lakást 2004-ben, államilag támogatott forint alapú hitelből, amit 20 évre vettem fel. Mivel a banknál minimum 40%-os önrészt kellett felmutatni, vagy iszonyú magas fizetést, és nekem egyik se volt, ezért be kellett vonni egy plusz ingatlant is, és arra tettük a jelzálogot, ez a nagymamámék háza. A hitelt példaszerűen törlesztem, a lakás azóta többet ér, felújítás is történt rajta, én meg menő orvosként a csillagokat is lekeresem az égből, jó, nem, de többet, mint 2004-ben. Nagymamámék szeretnék, ha már nem lenne a házukon jelzálog, ezért kérvényeztem a bankban, hogy most már vegyük le arról és tegyük át a lakásra. Ki is számolták, hogy ez lehetséges. Majd közölték, milyen papírokat szükséges benyújtanom, hogy elbírálják hivatalosan is a fedezetcsere iránti kérelmemet.

Ez mondjuk háromszor annyi papír, mint amikor felvettem a hitelt. Egyrészt, azóta férjhez mentem, és a férj kötelező kezes, tehát tőle is kell kereseti igazolás, utolsó 3 havi bankszámla kivonat, és ha vállalkozása is van, akkor nullás adóigazolás és az utolsó lezárt adóév jövedelmének igazolása az apehtől. Én rettentően felháborodtam azon, hogy mi az, hogy a férj kötelező kezes, ez az én lakásom, az én hitelem, nem a férjemmel közös, én egy önálló, szuverén, saját keresettel rendelkező lény vagyok, mi az, hogy a férjem nélkül nem lehet saját hitelem? Hát kiderült, hogy nem. Be is mentem a bankba, ahol nem tudták, aztán felhívtam a nőt, aki nem tudta, de megkérdezte valakitől, hogy mi a helyzet, ha én nem kívánom, hogy a férjem kezes legyen ebben a hitelben, aminek a létrejöttekor ő még sehol se volt, és mi egyébként is külön kasszán vagyunk és nem osztozunk a pénzügyeken. Azt mondta a nő, hogy menjünk el ügyvédhez, foglaljuk okiratba, hogy nem kívánjuk a kezességét, külön kasszán vagyunk, külön háztartást vezetünk, dehát az lenne a legjobb persze, ha már el lennénk válva. Öööö... oké. Nyilvánvaló, hogy válófélben vagyunk, ha külön kasszán vagyunk, nem igaz? Jézusom. Szóval foglaljuk ezt okiratba, és utána kérelmezzük, és akkor lehet, hogy engedélyezi a bank, de nem biztos. Úgyhogy erről letettünk. A férjem amúgy szívesen kezes, nem izgatja, itt engem zavart egyrészt elvi kérdésként, másrészt a plusz ügyintézési teher miatt a dolog.

A másik változás, hogy 2008 óta egyéni vállalkozásom is van a rendes munkahelyem mellett, ezért kell a banknak jövedelemigazolás és nullás adóigazolás. A nullás adóigazolást az apeh adja, az szerepel rajta, hogy nincs adótartozásod és a papírjaid is rendben vannak. Mondta a néni az apehban, hogy nem tud ilyet adni, mert a 2007-es adóbevallásom nem érkezett be, menjek haza, keressem meg, hozzam be, vagy ha a munkahelyem csinálta, akkor hozzam el onnan. Be is mentem a bérosztályra, mondtam, hogy ez van, mire a nénik közölték, hogy igen, látják a gépben, hogy a munkahelyem csinálta, de az a pincében van, és oda nem tudnak lemenni érte. Addig sírtam, míg megígérték, hogy lemennek érte a jövő héten.

A jövő héten szerdai napon még nem jött semmi hír, úgyhogy úgy döntöttem, átmegyek megint a nénikhez. Azt mondta nálunk a titkárnő, hogy fél négyig van félfogadás szerinte, úgyhogy negyed háromra mentem oda. Vittem magammal papírtáskában egy bonbont is, mert akartam azt az igazolást, és a nénik elgyötörtnek és frusztráltnak látszottak, gondoltam, csokit evő nénik talán nagyobb kedvvel dolgoznak vagy valami. Odaértem negyed háromkor, ez egy külön épület, be volt zárva az ajtó, és ki volt írva, hogy kettőig van félfogadás. Az ajtón sehol nem volt kilincs, vagy csengő, semmi, amivel be lehetett volna jutni az épületbe. Ácsorogtam gyámoltalanul a mínusz húsz fokban és gondolkodtam, mi legyen. Ekkor kijött egy pasi az ajtón.
isolde (mosolyogva, a nyitott ajtó felé indulva): - Beslisszolhatok?
Pasi: - Nem.
isolde: - Jaj, de légyszi, de nekem azt mondták, hogy fél négyig vannak és csak egy rövid kérdésem van és jaj és jaj és légyszi.
Pasi: - Nem engedhetem be, mert minket megbüntetnek, ha kettő után beengedünk valakit.
isolde (végiggondolja, hogy akkor most visszagyalogol a munkahelyére a potyára elhozott csokival, de máskor meg már nem lesz idő a héten átjönni, és ez mennyire szánalmas már, ennyire vittem 34 éves koromig, hogy itt állok egy udvaron a mínusz húsz fokban hóesésben a szánalmas bonbonnal a szánalmas szatyromban és nemhogy a papír nincs meg, de még az _épületbe_ sem vagyok képes bejutni): - Csak most az egyszer, kérem, de nekem azt mondták, és direkt ezért kéredzkedtem el....
Pasi: - Sajnálom, nem lehet.
isolde (arra gondol, hogy annyira szomorú, hogy sírni tudna, és arra, hogy lehet, hogy azt kéne? úgyhogy belelovallja magát egy kicsit jobban, hátha tud sírni): - De már múlt héten is itt voltam, és akkor sem segítettek, hanem úgy kellett könyörögni, és megígérték, hogy ma odaadják a papírt, hogy levehessem a nagymamámék házáról a jelzálogot, de nekem senki nem segít és a múlt héten is csak elzavartak (sír, szemüvegét lekapkodva zsepivel szemet törölget) és persze ilyenkor senki nem segít...
Pasi (zavarban): - Dehát hol mondták magának a kollégái, hogy fél négyig van félfogadás?
isolde (szipogva): - A pszichiátrián...
Pasi: - Jó, menjen, de senkinek ne mondja el, hogy én voltam!
isolde: - Jó.... dehát nem is tudom, hogy maga kicsoda.

Így bejutottam a nénikhez. Sok Sherlockot nézek, ezért alaposan felmérem a terepet. A nénik egy lehangoló irodában ülnek, olyan motivációs poszterekkel, hogy "I can, but I won't" és "Miért kell nekem dolgozni pont most, pont itt?". Rengeteg papír van előttük, amin egyfolytában dolgoznak, és nagyon boldogtalanok. Ezeket a néniket nem sokan szeretik, biztos szegények is, és mindenki fölényeskedik velük, és ezért undokok. Én nem fogok fölényeskedni. Eleve azzal indítok, hogy elnézést, hogy csak most jöttem, tényleg bocsánat, nem tudtam, hogy kettőig vannak, ígérem, legközelebb igyekszem, és csak azért jöttem, mert a múlt héten voltam itt a 2007-es adóbevallásom miatt és azt ígérték, hogy erre a hétre előkeresik.
Néni1: - Nem. Ilyet mi nem ígértünk.
isolde: - ... ... ?
Néni1: - Azt mondtuk, hogy nem a munkahely csinálta a bevallást, hanem önadózó volt, menjen haza és keresse meg.
isolde (észreveszi, hogy a másik néni íróasztalán cicás képek is vannak, így inkább hozzá fordul): - Akkor elnézést, lehet, hogy én értettem félre valamit, vagyis akkor félreértettük valahogy egymást, de én úgy emlékszem, hogy pont hogy azt mondták, hogy önök csinálták és hogy itt van és hogy meg lehet keresni.....
Néni2: - Jó, megnézem.
isolde (gyámoltalanul): - Köszönöm szépen.
Néni2 (pötyög a gépén): - Igen, mi készítettük a 2007-es bevallást. De nem tudom odaadni, mert a 2008-nál régebbi rekordokat le kellett törölni, mert nem volt hely.
isolde (gyámoltalanul, hadarva): - Igazából nekem az is nagy segítség, ha a 2007-es igazolást megkapom, hogy mennyit kerestem abban az évben, mert a barátnőm anyukája könyvelő és megígérte, hogy segít és ha azt az űrlapot elviszem neki, akkor ő megcsinálja a bevallást...
Néni2: - Egyáltalán mihez kell ez magának?
isolde: - Lakáshitelem van és a nagymamámék házán van a jelzálog és fedezetcserét szeretnénk, és csak azért vagyok ennyire megijedve, mert a bank jövő péntekig kérte a papírokat és aggódom, hogy nem lesz addigra meg...
Néni2: - Aha, értem (látszik rajta, hogy neki is van vagy volt lakáshitele, bankja és nagymamája és mostantól nem ellenségnek tekint. Ugyan nem is sorstársnak, de legalább nem ellenségnek.) Megnézem még így is. (...) Hát sajnos ez nem megy. Akkor meg kell kérdeznünk az informatikát, vissza tudják-e nyerni valahogy. De azt már csak holnap. Akkor holnap majd átszólok a maga osztályára, hogy sikerült-e. De ha nem sikerül, akkor nem tudom, mi lesz, mert akkor már csak a pincében van meg.
isolde (ráérez, hogy most kell odaadni a bonbont): - Nagyon szépen köszönöm a segítséget, és hoztam egy kis csokoládét, mert láttam a múltkor, hogy nagyon rosszkor jöttem (ez egyébként igaz, nyakig voltak a nénik az évzárással meg adókal meg nemtudom mivel).
Néni2 (döbbenten): - Jaj, dehogyis, nem kellett volna, na jó, köszönöm, akkor majd elosztjuk a kolléganőkkel.

Elbúcsúzom a néniktől, és elmegyek az L.-lel hamburgerezni, és olyan fáradt vagyok egész délután, mint aki egy több menetes bokszmeccsen van túl.

Másnap telefonál a néni, hogy lement reggel a pincébe, felhozta a papíromat, kiderült, hogy a munkahelyem nem csinálta meg azt a lépést, hogy látszódjon az apehban is (fel kellett volna tölteni valahova vagy ilyesmi), most gyorsan szólt erről a főnöknőjének és az megcsinálta, és már az apehnál is fogják látni. Látják is.

A szeretet mindent legyőz.

Főleg a kutyás sztori

Egyszer sétáltunk az utcán, a nagymamám, a húgom meg én, és jött egy kutya. Nagy farkaskutyaszerű kutya volt és morogva, fenyegetően közeledett. Valahol mögötte jöttek a gazdái is, a távolban, de póráz, szájkosár, minden nélkül fenyegetően jött ránk a kutya. Én olyan 11 éves körül lehettem, a Húgom mondjuk 4, nagyon megijedtünk, a nagymamám a táskájával meg kiabálással valahogy odébblökdöste a kutyát, odaértek a gazdái is, senkinek nem lett semmi baja. Utána mondta a nagymamám, nem is igazán rosszallóan, csak így megjegyezte, hogy amikor fenyegetően odaszaladt hozzánk a kutya, akkor én bebújtam a húgom háta mögé, pedig ő a kisebb és én vagyok a nagyobb. Én nem emlékszem erre, kavarodás volt, minden irányból jött a kutya, fogalmam sincs, ijedtemben merre álltam, simán lehet, hogy bebújtam a húgom háta mögé magamat védve, és nem gondolkodtam azon 11 évesen, hogy a kisebbet kellene védelmeznem. Nem tudom, hány éves korától gondolkodik így az ember. Mindenesetre valamiért nagyon megjegyeztem ezt az esetet, és máig fel tudom idézni, az utcasarkot meg a kutyát is, és észreveszem azokat a felnőtt helyzeteket, amikor ez történik. Nem is: időnként felnőtt helyzetekről egyszercsak így eszembe jut a kutyás sztori.

Nem azt veszem észre, amikor én csinálom, (vagy azért, mert azóta megtanultam normálisan felelősséget vállalni, bátor és szuper vagyok, vagy azért, mert gyatra önismeretemmel észre sem veszem, amikor a kisebbet tolom magam elé veszély esetén), hanem azt, amikor velem csinálják vagy nem csinálják. Két ilyen nagyon markáns esetre emlékszem, amikor a nálam "nagyobb" személy kérdés és hátrapillantás nélkül elém állt és megvédett, és amikor a másik nálam "nagyobb" személy mögém állt. Az utóbbi sem volt félelmetes, egyik sem valódi, fizikai veszély volt, mindenki jól van. Lehet, hogy ez apróság, és az is lehet, hogy nincs jogom másokat megítélni, mert magam is egy gyáva vagyok, és ki tudja, hova ugranék, ha most 34 évesen mennék a húgommal (27) és jönne a kutya? Mégis eléggé befolyásolja ez a dolog az egyes emberekről alkotott véleményemet. Nemrég volt egy eset, aminek a kapcsán eszembe ötlött, hogy na, ez megint a kutyás sztori all over again. Aztán lehet, hogy nem is.

Hát ennél konkrétabbat nem mondhatok.

Nem panasz vagy nyafogás

Arra jöttem rá ma, így lassan tíz év után, hogy a faszom tele van a magyar egészségüggyel ennek egyáltalán nem lenne muszáj így működnie. Hogy ha áthívnak konzíliumba másik osztályra, akkor bármilyen szakterületen azt akarják, hogy vegyem át a beteget, teljesen mindegy, mi baja van és miért, csak hogy legyen náluk eggyel kevesebb beteg. Mivel nincs üres ágyuk és 500 betegre jut egy halálra frusztrált nővér, úgy meg 499-re jutna egy, és amúgy gyógyszerük sincs. És ha nem veszem át, akkor az ottani orvosok van, amikor aranyosak és megértik, van, amikor pofákat vágnak, és van, amikor nyíltan hőzöngenek. Az ápolók általában gyűlölnek érte, de ez azért van, mert a pszichiátriai tünetekkel gyakran nehéz, és ők már úgyis frusztráltak, túlterheltek, kiégettek vagy csak fáradtak. Egyáltalán, itt mindenki frusztrált, túlterhelt, kiégett vagy fáradt. Félreértés ne essék, én is az vagyok. Hogy úgy közeledünk a folyosón, hogy a fejünket lehajtjuk, és sietős léptekkel, a szemkontaktust kerülve osonunk a fal tövében, nehogy valaki észrevegyen, mert az Feladatot jelent, és a hatszáz feladatom mellé nem fér be még egy. Engem ne állítsanak meg a folyosón, nem érek rá, valahova megyek, ahonnan épp késésben vagyok, nyilván. Én ebben felőrlődöm és kikészülök, hogy soha, de soha, de soha nem lesz elég, amit az ember nyújt, mert egyszerűen ilyen elcseszett a rendszer. Soha nem lesz elég. Nem tudok minden beteggel és hozzátartozóval annyit beszélni, hogy neki jó legyen, és egyébként ebből a szempontból a világ legjobb kórházi osztályán vagyok, mindenhol máshol sokkal kevesebb idő jut erre (gondolom). De az egy dolog, hogy én hogy vagyok, majd megoldom az életemet, nem erről akartam írni, és nem is a saját konkrét munkahelyemről beszélek most, hanem a Rendszerről. Hanem, hogy ahogy ez működik, az nem normális.

Különben igazságtalan vagyok, nem mindig akarják azt, hogy átvegyem a beteget. Csak gyakran.

Fuhur nem publikus blogján olvastam (remélem, szabad idézni), hogy "a magyar egészségügy mai mentalitására annyira fájdalmasan jellemző, hogy csak akkor hiszik el a többiek, hogy dolgozol, ha közben sír a szád. Amíg az ember mosolyog és kiegyensúlyozott, addig határ nélkül terhelik, feladattal, beszólásokkal (nem is bántó szándékkal), problémákkal. És amíg úgy tűnsz, hogy jó kedved van, addig sokkal nehezebb kérni a nővérektől bármit, mert rögtön előkapják ezt az 'itt csak mi dolgozunk' stílust. Amint az ember frusztrált, nyög, csapkod, halálra vált arccal suttogja, hogy 'kérlek, legyen neki napi három vérnyomásmérés', máris minden ok." Nálunk nem a nővérekkel van ez, hanem minden szinten ez megy. Amíg vidám voltam és strapabíró, minden nap rám bíztak 6 új feladatot. Most, hogy már sápadt vagyok és ingerült, csak napi 3-t bíznak rám. Ha már sírni is fogok munkahelyen és szívdobogás-érzés miatt EKG-t csináltatok magamnak az asszisztensnőkkel az ambulancián, akkor napi 2-t fognak rám bízni, viszont megvető örömmel arról fognak pletykálni, hogy az isolde kikészült, nyilván pánikbeteg, reméljük, hogy csak az, és nem valami (kaján örömmel) súlyosabb.

Valamikor asszem decemberben elmentem sushi-t enni Suzie-val és Blogtogonnal és máig nem tértem magamhoz abból a sokkból, hogy ezek egyáltalán nem rinyáltak. De úgy, hogy még nyomokban sem. Esetleg elmeséltek valami nehézséget, munkahelyieket, meg más élethelyzeti nehézséget is, de azt is higgadtan, mindenfajta teatralitást nélkülözve. Én csak így néztem döbbenten. Én ahhoz vagyok szokva, hogy azt, hogy mittudomén, elromlott a vérnyomásmérő, úgy kommunikáljuk, hogy órákig nagyon színpadiasan hisztizünk, veszekszünk, sírunk, mindenkit felhívunk ezzel, mert csak így lesz eredménye. Ha csak szólsz, hogy rossz, nem adnak újat, nincs rá pénz. Panaszkodni kell, sokat. Úgy kell dolgozni, hogy közben folyamatosan mondod, hogy mit csinálsz és mi van még hátra ("fúúú, iszonyúan elfáradtam, és még beszélnem kell hat beteggel meg meg kell írni 8 zárót"), mert ha csak csendben ülsz, akkor valaki odajön és feladatokat bíz rád. Ez rettenetes, ez az irány. Ez biztos, hogy nem normális. Az se normális, hogy a bérosztály ajtajában kell zokognom ahhoz, hogy elintézzenek nekem egy papírt. Az se normális, hogy ma meglökött egy öregasszony a postán, hogy előbbre jusson a sorban. Mit kell lökdösni? Az nem normális, ahogy itt bánnak egymással az emberek. Az biztos, hogy ez máshogy is lehetne.

És mindehhez hozzátenném, hogy szerintem kevesebbet dolgozom és többet keresek, mint mondjuk 3 éve. A jelenlegi helyzetemre egyáltalán nem kellene panaszkodnom, nem is akarok, ami a jelen helyzetemben nekem rossz, az bonyolultabb ennél és személyesebb. Ez nem panasz vagy nyafogás, ez itt egy rácsodálkozás, hogy tuti nem oké, ami itt megy, és hogy mikor váltam én ennek észrevétlenül a részévé? Jézusom.

Of course there they'd just call it food

Haladok az ügyintézéssel, nem éppen zökkenőmentesen, ám annál kalandosabban. Már sírtam is. Nem írhatok még erről, babonából, mert még nem zárult le (mármint még nem jutottam el addig, hogy összegyűjtsem a szükséges papírokat ahhoz, hogy beadhassam a fedezetcsere-kérelmet a banknak), és addig nem kiabáljuk el. De majd elmesélem, kaland és izgalom, vér és könnyek, bonbon és cicák, szerelem és intrika teszi feledhetetlenné a kafkai fordulatokban és tarrbélai reményvesztettségben bővelkedő, ízig-végi keleteurópai ügyintézésünket a Sárkány és a Világvége zaklatott évében.

Azonban most a koreai kifőzdéről fogok mesélni, ami olyan klassz élmény volt, hogy egy hétig arról beszéltem (múlt szombaton voltunk ott ebédelni), mégpedig azért, mert pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem és minden várakozásnak megfelelt. A Zichy Jenő utcában van, néhány asztalos, kicsi hely, két főből álló személyzet, akik közül az egyik egy koreainak látszó Néni, szerintem ő főz is. A berendezés igazán autentikus ázsiai kajáldahangulat művirágokkal meg aranyszínű szerencseállatokkal.

A mellettünk lévő asztalnál egy középkorú pár ül, akik mindent igen részletesen elmagyaráztatnak maguknak (mi miből van, mi mekkora, lehet-e nagyobbat / kisebbet / kétfelé osztva / máshogy kérni), a Néni mindent elmagyaráz, úgyhogy nekünk már nincs is kérdésünk. Kérek kimchi levest, mert szeretem a kimchit és leves formájában még nem ettem (a kimchi csípős káposztasaláta, jellemzően kínai kelből, és nem tudom, eredetiben savanyított-e vagy sem, én ettem már erjesztett és sima káposztából készítve is). Többféle kimchi leves van, attól függően, hogy mi van még benne a káposztán kívül. A férjem húsos táskákat kér előételnek, ez amúgy szerintem mindkettő főétel, de mi éhesek vagyunk és sokat tudunk enni. Az ételek előtt a Néni kihoz négy kis tálkában zöldségeket, amik között van retek, kétféle káposzta, és valami, ami szerintem édesburgonya. Még meg se ettük őket, már kapunk levest és húsos táskákat, a leves nagyon csípős és savanyú, nagyon finom, hatalmas adag, hősiesen megeszem az egészet, a húsos táskák pedig nem túl szimpatikusak nekem, de azok is nagyon finomak, fűszeres húsdarabkákkal töltve. Másodiknak rizses ételeket kérünk, amiknek a nevére már nem emlékszem, de valami értelemszerű nevük volt, mondjuk rizs marhahússal és babcsírával, vagy ilyesmi. A férjem az ugyanolyan nevű ételt kéri "kőtálban", az annyit jelent, hogy forró cserépedényben kapja és nincs összekeverve a rizzsel a picike darabkákra vágott nyers marhahús, és egy nyers tojás van a tetején. Kap egy fakanalat, amivel el kell kevernie ezeket és a forró rizsben megfőnek ott helyben. Tényleg megfőnek, cool. A fűszerezése eltér a "megszokott" kínai vagy thai fried rice-okétól, kicsit édeskés, szerintem tamarindszósz van rajta, de lehet, hogy tévedek. Aztán még utánadobunk egy sült banánt és sült fagylaltot. Így néztek ki. Zöldségek, kimchi leves, rizses étel, sült fagylalt.

Ittunk még ginzengteát, jázmin teát, ásványvizet és üdítőt. 1500 és 2000 Ft között van egy főétel, ami valóban kicsit drága, mi ezért klassz, érdekes ételeket kaptunk nagy adagokban, egyszer belefér. És persze, jó, felkapták a helyet a divatos blogok (a Városban és a Chilli és vanília is írt róla), és menő lett, de azért ez továbbra is egy ázsiai ételbár egy parkolóház mellett, nem ötcsillagos étterem, szerintem ne kérjük számon a művirágot meg a helyesírási hibát az étlapon.

Azt még szeretném elmondani, hogy elolvastam néhány kommentet is az előbb a fenti blogok bejegyzései alatt, és mindenki elégedetlen, hogy művirág van, meg hideg van, meg nem is finom semmi, meg elképesztően drága, meg nem is nagy adag, meg ízetlen (!), meg biztos, hogy beteg leszel a nyers marhahústól meg tojástól, meg biztos kutyából / macskából van, és a kutyát meg is verték előtte, hogy jobb legyen az íze. Ez azért elég megnyugtató. Azon gondolkodom ugyanis már több hete, hogy basszus, én régen az a lány voltam, aki mindenféléért lelkesedett, de olyanokért, hogy zenék meg könyvek meg izgalmas idegtudományi kutatások!!!! Izgalmas pszichoterápiás módszerek!!!! Meg nagyon finom érdekes kaják, klassz helyek, és nagyjából bármilyen növény vagy természeti jelenség. És hogy mostanában meg már csak panaszkodom és nem is örülök semminek. Ráadásul pont azon a napon, amikor ügyintéztem és totál reményvesztett voltam, találkoztam az L.-lel, és az L. egyfolytában mindenféléért lelkesedik, most is lelkesedett vagy három koncertért, négy szomorú női énekesért, a hamburgerért (jó, az tényleg klassz volt), a fánkért, a leveses helyért, stb, és még szembetűnőbb volt, hogy én már csak a rosszat veszem észre ebben a szomorú világban. De a koreai kifőzdét imádtam és én a világon semmi rosszat nem vettem észre a felsoroltak közül, ez azért megnyugtató, talán mégsem változtam megkeseredett, kötekedő szipirtyóvá végleg.

Joey: [to Ross] - Forget about Rachel. Go to China, eat Chinese food.
Chandler: - Of course there they'd just call it food.