Főleg kismamablog

Voltam ma ultrahangon, ahol kiderült, hogy a Lány még mindig lány, valamint minden szerve megvan és megfelelő méretű, okos és szép is, 3100 gramm (a normál újszülött 2500 és 4500 gramm között szokásos, de ennél sokkal kisebb és nagyobb babák is egészségesek lesznek a végén). Még nem néz ki úgy, hogy meg akarna születni, mondjuk ilyen időben most komolyan, ki akarna, pedig már nagyon kényelmetlen és nagy hasam van és útban van és rugdal is, és bedugul az orrom és ügyetlen vagyok és fáradékony, és alig várom már, hogy túl legyünk a szülésen és az azt követő nehéz első pár hónapon és elmehessek mondjuk futni vagy valami zenére-ugrálós aerobicra. Az első tequilámat is várom, de az szoptatás alatt se megy, úgyhogy az beláthatatlan messzeségekben van.

Visszatérve, még mindig úgy áll a helyzet, hogy szülhetek természetes úton, a gyerek fejjel lefelé, ahogy kell, mérete megfelel. Április 26-ára vagyok kiírva (pluszmínusz két héttel szokás kalkulálni), de most pénteken már betöltöm a 37. hetet és attól kezdve nem számít koraszülöttnek az ember, szóval kaland, izgalom.

Sir, do you got a light?

Ó, lesz Regina Spektor Szigeten! Bár a legjobb a kettővel ezelőtti lemeze volt (Begin to hope), valamint el tudok képzelni számára alkalmasabb helyszínt a kora délutáni Nagyszínpadnál, azért örülünk. El tud menni vajon az ember Regina Spektorra a Szigetre, ha 4 hónapos gyereke van? Fogalmam sincs, de ki fog derülni. (Nagyon széles skálán mozognak az ismerőseim a 'hat hónap után teljes állásba visszament jogászkodni, gyerek a bölcsiben' és a 'két éves, de még fél percre sem hagyta magára sosem' között, én nem tudom még, melyik leszek.) Az alábbi dal a legújabb lemezéről való, de ha még nem hallottuk a többit, akkor itt van például az egyik kedvencem, vagy itt a másik.

Sablon!!!

Jaj, máris sokkal jobban érzem magam. Mint amikor elvesznek a repülőn a csomagjaid a ruháiddal és aztán pár nap múlva utánad küldi a légitársaság. Ezer hála és köszönet.

Hasznos holmik

Akkor akit még esetleg érdekel és nem találta meg magától: freeblog - wordpress konverter itt, freeblog - bloghu itt, Teodora írt pár hasznos tippet a freeblogról költöző népeknek itt, illetve távozók új címei összegyűjtve itt. Új környezetbe való sikeres beilleszkedéshez kulturális tréning itt.

A level they reserve for child molesters and people who talk at the theater

Akkor ezúton üzenném az 1-es villamos azon pitiáner geci sofőrjeinek, akik a nyolchónapos terhes nő orra előtt 5 cm-rel csukják be a villamosajtót, hogy számukra egy külön bugyrot tartanak fenn a pokolban.

Főleg olvas

Az olvasónaplómat meg ide költöztettem, és akkor most így írok egy-egy blogot blog.hu-n meg wordpress-en is, így lesz alkalmam összehasonlítani őket. Jó, tudom, hogy egy éve nem frissítettem azt a blogot kb, de minden elolvasott könyv címét elmentettem piszkozatban, hogy majd egyszer írok róluk, és ez így is lesz. Nyilván jobb úgy írni egy könyvről, hogy még friss az élmény, ugyanakkor az is nagyon érdekes, hogy pár hónap elteltével melyikre emlékszem, melyiktől van PTSD*-m és melyiket felejtettem el teljesen. Szóval akit még érdekel, az nyugodtan tegye bele a readerébe, vagy amit használnak az emberek a poszt-google-reader időkben.**

Egyébként szóljatok, ha valami nagyon zavaróan elveszett valamelyik blogból a költözésekkor - a freeblogba bejelentkezett kommentelők nevei nem jönnek át, ezt leszámítva nekem úgy tűnik, képek, linkek működnek, de nem néztem át az egészet.

*Poszttraumás stressz zavar.

**Update: azzal a lendülettel át is költöztem az oldreaderbe. Aztán most már elég legyen.

Dolgok

Hát jól van, akkor most ebben a szánalmas gyári sablonban fogunk addig nyomorogni, amíg nem lesz kész a másik. De csak mert meg akarom írni, hogy megjelent végre a Konzulváros, hosszú, ínséges hónapok várakozása után, és már csak pár nap és a kezemben lesz, éljen. Épp ideje lesz némi fikciót olvasnom így a kb. hatodik babás-szülős könyv után.

Voltam ma benn a munkahelyemen, munkaügyben meg papírokat intézni meg vérvételen. A laborleleteim továbbra is hallatlanul tökéletesek, részemről mindig nagyon meglepődöm, amikor kiderül, hogy semmi baj nincs sem velem, sem a magzattal, de komolyan, még vashiányom sincs, azt hittem, legalább a magas koleszterinszint valami figyelmeztető jel, hogy kevesebb édességet egyek, aztán utánanéztem és kiderült, hogy terhesen a magas a normális, és a túl alacsony is káros lenne. Ilyenkor már hetente kell CTG-re járni, ami magzati szívhang-ellenőrzés, és az is jó volt. Még jövő héten lesz egy ultrahang, izgi, remélem, minden jó lesz. Amúgy a 36. héten vagyok, ha valakit érdekel, és a 40. héten szokás szülni, pluszmínusz két hét. A 36. hét már nagyon kényelmetlen, három lépcsőfokon nem bírok felmenni, és nagyjából döntenem kell, hogy sokat enni akarok vagy rendesen lélegezni, mert a belső szerveim nem férnek el rendesen és rugdalja is őket két kis láb. Hát nagyon érdekes élmény továbbra is. Ja, és nem kapok levegőt az orromon (az orrdugulás az egy terhességi tünet), nagyon zavaró.

A munkahelyemen mindenki elképesztően kedves volt, de azok is, akikkel amúgy soha egy szót sem beszéltem, megállítanak a folyosón és kedvesen beszélgetnek velem, szerintem ez valami evolúciós pszichológiai jelenség, a vemhes nőstényt mindenki szereti és védelmezi. Ja, és meg is locsoltak. Amúgy nem tűnt úgy, hogy olyan nagyon jó lenne ott dolgozni, vagy hogy az elmúlt egy hónapban javult volna az általános helyzet / közhangulat. Szomorú. Az egyik legokosabb, tehetséges fiatal nővérünknek, mint megtudtam, ma volt az utolsó napja, mielőtt nyugati országba disszidál. Mindenki reménykedve kérdezgetett, hogy hiányzik-e a munkahely és nagyon unatkozom-e otthon. Mit is mondhatnék. Nem. Tegnap elültettem a bazsalikom, spenót és medvehagyma-magokat cserépbe, kaland, izgalom.

Egy előnye feltétlenül van a végtelen télnek: nekem lett igazam azokkal szemben, akik novemberben lebeszélni próbáltak a kismama télikabát vásárlásáról, merthogy két hónapig fogom csak hordani és arra a kis időre minek, erre négy hónapja egyfolytában abban járok és ki tudja még, meddig. Azt hittem, a terhességem utolsó két hónapjában egy csomót fogok sétálgatni a napfényben, meg a pocakomat simogatom a tavasz első napsugarait élvezve meg ilyenek, és a belelépős Martens balerinacipőmet fogom hordani, amihez nem kell lehajolni befűzni, meg persze hosszú, lenvászon szoknyákat színes sálakkal, dehát úgy tűnik, nekem a pufikabátban BKV-zással kell beérnem.

It was a pleasure playing with you, gentlemen

Szóval elhagytuk a süllyedő hajót, részemről a gyász tankönyvi szakaszait érzem magamon, tagadás, harag, alkudozás, jelenleg a szomorúságnál tartunk, az az utolsó előtti. Lesz majd szép, nemgyári sablonom is, meg majd gondolom, lesz kedvem újraalkotni a címkéket (itt nincsenek kategóriák, úgyhogy azok nem jöttek át) meg kitenni linkeket, de először még ki kell hevernem, hogy nincs többé "türelem, tornaterem", meg "már töltjük is fényvillám sebességével". Most az az érzés van, hogy már beköltöztem az új lakásba, de még nincsenek fenn a függönyök és nem érzem magam otthon és nincs kedvem kipakolni, inkább csak ülök a dobozokon és szomorkodom.

2003 június óta írtam a freeblogon, idén lett volna tíz éve, és bár természetesen lehetne vitatni, hogy szokványos dolog-e érzelmileg kötődni blogszolgáltatókhoz, ezt nem itt fogjuk vitatni. Egy korszak ért véget, uraim.

A long time ago we used to be friends but I haven't thought of you lately at all

Küldjetek pénzt Rob Thomasnak a Veronica Mars-filmre kickstarteren. Én eleinte szkeptikus voltam a film ötletével kapcsolatban (biztos rossz lesz), de aztán megnéztem a videót és awww. Már egy dollárt is lehet felajánlani. Mondjuk amíg megírtam ezt a hosszú blogbejegyzést, ötvenezer dollárral nőtt az eddig összegyűlt összeg, szóval nagy baj nem lehet.

Hungarian politics explained with cats

De addig is, hadd ajánljam figyelmetekbe ezt a hiánypótló tumblr-t.

Máma már nem pakol tovább

Szóval nagyon szép lett a szobánk, a mesterek kevesebb idő alatt végeztek, mint amennyire először becsülték, szépen dolgoztak, a kivitelezés közben saját ötleteik támadtak, amit egyeztettek velünk, a végösszeg 5000 Ft-tal lépte túl az előre tervezettet és ezt is közben egyeztették velünk, nagyjából ki is takarítottak utána, plusz komolyzenét hallgattak munka közben. Azóta is egyfolytában pakolunk, mert egy csomó dolognak még nincs helye (pl. babacuccok), csomó másiknak meg új helye van, ráadásul sokkal hamarabb elfáradok, mint nemterhesen, szóval nem tudom, mikor lesz ez teljesen kész, mármint úgy, hogy ne legyenek sehol nejlontáskában kipakolásra vagy helyre váró Tárgyak. Bárcsak rendmániás lettem volna az elmúlt évtizedekben, akkor most nem itt tartanánk.

It'll be fun, they said.

"A nyugati kultúrákban a csecsemők az első három hónapban átlagosan napi két órát sírnak, minden látható ok nélkül. A sírás mennyisége tipikusan hathetes korban tetőzik és gyakoribb az esti órákban. Az első három hónap után a sírásidő körülbelül napi egy óra az első életévben."

Napi két órát. Amikor nincs semmi bajuk. Hajaj.

A bölcs baba c. könyv szerint a babáknak szükségük, igényük van a sírásra feszültséglevezető céllal, és nem kell abbahagyatni velük, hanem tartod a karodban és engeded, hogy sírjon. A könyv szerint ez sok szülőnek nehezére esik. A könyv nem tér ki arra, hogy vajon mindez az alsó szomszédnak is nehezére esik-e.

Mother do you think they'll drop the bomb

"Az a kisbaba, akinek a sírásáról nem vesznek tudomást, arra a következtetésre juthat, hogy a világ kiszámíthatatlan, és hogy nem várhatja el, hogy mások kielégítsék az ő szükségleteit." (innen)

De miért, nem ez az igazság?

Jó, hát akkor itt fogunk élni

A mesterek, hárman, ezerrel bontják a másik szobánkat, és közben arról beszélgetnek, hogy az egyikük talált valami klassz, letölthető, nyelvtanuláshoz való anyagot a neten, van hozzá kiejtés is meg minden. Részemről optimista vagyok a végeredménnyel kapcsolatban (mármint ami a szobát illeti, a nyelvtanulásról nem tudok nyilatkozni). A hálószobánkról van szó, itt lesz a gyerek is, egyrészt nincs annyi szobánk, hogy külön szobája legyen, másrészt nem is érzem úgy, hogy külön szobába szeretném tenni háromnapos korában. Külön ágyban lesz, ami szorosan a mi ágyunk mellett lesz, tehát át tudok hozzá nyúlni, ez a terv.

Egy dolog miatt vagyok szomorú, de ezt nem tudom megoldani jelenleg, az pedig a fák hiánya, nincs a környékünkön gyalog elérhető közelségben normális park, még kevésbé erdő, és ez rossz lesz, itt fogok hisztizni hónapokig emiatt. Igen, tudom, hogy ez nem mindenkinek fontos, nekem fontos és hiányozni fog. Arról nem beszélve, hogy a panelban száraz a levegő, a nagyvárosi gyerekek gyakrabban krupposak meg egyéb légzőszervi betegek. (Nem, nem sokat segít az ultrahangos hidegpárásító, sok éve van olyanunk). Cserébe minden közel van, bevásárlóközpont, bölcsi, ovi, posta, bank, védőnő, gyerekorvos, gyógyszertár, a civilizáció összes vívmánya, szóval más szempontból meg sokkal kényelmesebb lesz így, mint valami elhagyatott erdőszélen. BKV-val elérhető közelségben van erdő meg park is, csak hát a "busszal meg villamossal elmegyünk sétálni, odaérünk, sétálunk, busszal meg villamossal hazajövünk", ezt még gyerek nélkül is szánalmasnak találtam.

Valamennyire ide kapcsolódik egyébként, hogy ez a kontinuumelv is mindig elszomorít. A kontinnuumelv az egy nevelési elv, és azt jelenti nagyjából, hogy a csecsemő az első perctől kezdve része legyen a társadalomnak, azaz az anyja (vagy valaki) kösse magára, és végezze normál mindennapi teendőit. Nem kell három évre félrevonulni és bezárkózni a gyerekkel. Így az anya sem esik ki a teendőkből, a baba pedig megfigyeli, megtanulja a világot. Klassz. A kontinuumelvet egy antropológus dolgozta ki, miután hosszan megfigyelte amazonasi indián törzsek működését. Az indián anyák magukra kötik a csecsemőt és így teszik a dolgukat, és ha kell, igény szerint lekapják a hátukról és megszoptatják. Nekem ez nagyon szimpatikus. Ami a végtelenül elszomorító, az az, hogy az én jelenlegi (terhesség előtti) életmódomnak nagyjából semelyik részébe nem illeszthető be jó szívvel egy csecsemő. Abba be lehet illeszteni egy csecsemőt, ha indián asszony vagyok, termést takarítok be, takarókat szövök, megfejem a lámát, megsütöm a kukoricalepényt. Abba nem lehet beilleszteni egy csecsemőt, ha pszichiáter és pszichoterapeuta vagyok, egy nagyvárosi tébolydában dolgozom, ahol néha ügyeletes vagyok, akkor mentőkkel érkező akut pszichotikusokat vagy alkoholistákat látok el, máskor pszichoterápiákat tartok, ahol definíció szerint a páciens szomorú történetére koncentrálok (és csak rá), esetleg oktatok, kutatok, előadásokat tartok vagy értekezleteken veszek részt, meg BKV-zom Budapesten a hajléktalanok, alkoholisták, kosz és kipufogógáz közepette. Persze, ki tudja, mit mond erre az evolúciós pszichológia, lehet, hogy evolúciósan az az előnyös, ha minél hamarabb megismeri a baba a Nyugati aluljárót.

A kontinuumelv szerinti nevelésben eredetileg az a jó, hogy a baba mindent megkap, amit szeretne, egyfolytában testi kontaktusban van, igény szerint szoptatják, nincs egyedül hagyva, nincsenek szigorú szabályok ÉS az anyának mégsem akkora plusz teher, mert nem kell sokat változtatnia korábbi életmódján. Ezt az utóbbi kitételt részemről lehetetlennek látom az eddigi életmódom fényében, és ez valahol szomorú, mert akkor vagy "csak" kötődően nevelek és nekem meg a korábbi életmódomnak lőttek, vagy Spock szerint nevelek és azt csinálja a baba, amit én akarok, akkor eszik és akkor alszik, amikor én mondom, nyilván ezt is túl lehet élni, és akkor nem leszek mártír szolgaanya örök életemre. De az nem megy, hogy csinálom a korábbi életmódomat a csecsemővel a hátamon. Meg az se megy, hogy erdő mellett is lakjunk meg a pláza is közel legyen. Szomorú.

Hát ezt gondolom így nulla tapasztalattal, aztán majd kérdezzetek meg fél év múlva, kíváncsi leszek, akkor mit mondok.

Szülésznő, könyvek

Találkoztunk végre a szülésznővel, aki nagyon szimpatikus és kedves és normális, hála istennek. Elmondta, hogy, hű, mekkora már a hasam (mostanában mindenki ezzel jön), megdicsért, milyen szép nevet választottunk a Lánynak*, meg hogy mi fog történni, miket kell vinni, és megnéztük a szülőszobát, ami meglepően kulturált és szép, holott nem is bababarát kórház (nem kapta meg ezt a minősítést, mert nincs benne bordásfal, de azt talán tudom majd valahogy nélkülözni). Azt mondta, hogy mostantól bármi van, hívjam fel bármikor, hajnali kettőkor is, majd pedig ügyesen hárította azt a kérdést, hogy ezt hogyan szokás meghálálni. Kár, mert én a konkrétumokat szeretem, és valamit meg úgyis fogunk neki adni, nincs az az isten, hogy én valakit ingyen hívogassak hajnali kettőkor, csak így majd nekünk kell kitalálni az ajándék értékét és mibenlétét. Lehet vajúdni szabadon választott pózban, minden résznél ott lehet az apuka, császárnál is, és hősies apuka egyelőre ott is akar lenni minden résznél, hát majd max kiküldöm, ha idegesít. Különben nem vagyok nagyon oda a szüléstörténetekért, úgy, hogy még nem szült az ember, mindegyik oversharingnek tűnik, de ezen egy csomót röhögtem:

"F. mindent megtett, nyugtatott például, hogy ki fogom bírni, és mindjárt vége, és hogy igyekszik a kislányunk, merthogy felírtunk neki pár frázist előre, nehogy hülyeséget beszéljen majd, és felbőszítsen. Persze egyből felbőszültem, hogy jön a betanult szövegével, amikor itt fogok megdögleni." (innen)

Amúgy meg holnap jönnek a festők, úgyhogy pakolunk egyik szobából a másikba, kb. napok óta, én nem tudom, emberek hogyan képesek például költözni. Meg hogy mégis mi az úristennek kell nekünk ennyi könyv.

*Úgy érzem, ezt nem fogom itt elárulni, mert ha a saját nevemet se árulom el, akkor hogy nézne az ki.

You know how I feel

Majd pedig a tél utolsó napján, egyben a tíz év után egy ideig utolsó munkanapomon kiírtam a szabimat, összepakoltam a maradék könyveimet, pokrócomat, kispárnámat, benti cipőimet, dobozkáimat, ügyeletes ruháimat és egyebeimet hátizsákba és táskákba, hívtam egy taxit és hazajöttem.

Two body interactions: a longitudinal study

Úristen, ez mennyire aranyos: fizikus fickó a szintén fizikus barátnője kezét tudományos publikációnak álcázva kérte meg, nagyon jó a tanulmánynak a szövege, itt olvasható el. Kommentelők persze már követelik a peer review-t meg a hivatkozásokat. (via)

Time for some thrilling heroics

Nagy a kísértés, hogy kommentelni kezdjek és beszálljak a női hobbikról és azok létjogosultságáról szóló vitába, ugyanakkor kommentelni haszontalanság, megyek inkább sütit sütni napfényes konyhámba. Azonban ne engedjük, hogy ez megtévesszen minket, az islersütés jelen esetben csak első pillantásra tűnik a tipikus női szerepbe való behódolásnak, hiszen a szellemileg magasan kvalifikált munkahelyemre sütöm a magasan kvalifikált kollégáknak búcsúzóul és a férjemnek nem is, vagy csak nagyon keveset adok belőle. Egyébként itt van a tuti klasszikus islerrecept, ha valakit érdekel.

Mindenki azt kérdezi, hogy dehát mit fogok csinálni, ha majd már nem dolgozom, hát nem is tudom, szerintem onnantól kiüresedik az életem és unatkozni fogok majd és nem találom a helyemet. A Csermely Gyula könyvében olvastam még régen valami kismamáról, aki azon drukkolt, hogy jaj, még nehogy szüljön, mert még nem mentek el a festők, na ez velem, úgy tűnik, jövő héten fog történni. Mondjuk eleve nem szeretnék 32. héten szülni, de úgy meg pláne nem, hogy még nem mentek el a festők! Csak egy szobát festetünk ki és a falból is csak egy igen kicsi darabot bontanak, dehát nyilván így is rettenetes káosz lesz és utána mire kiszellőzik, meg takarítás, meg visszapakolás, ó, irgalom atyja, ne hagyj el.

I don't wanna talk about things we've gone through

Nem lettem 2013 bloggerinája, hanem Limara lett, akinek gratulálunk, végülis nem rossz választás, mert az egy jó gasztroblog, én is többször sütöttem már onnan, szóval ha gasztroblognak kellett nyernie, akkor tényleg ő. De azért vérig sértődöm, hogy hiába a szórakoztató stílus és az őszinte vallomás, mini habcsókos rózsákkal nem versenyezhetünk <szipog>. Amúgy meg már pár héttel ezelőtt vettem egy kiváló használt laptopot, úgyhogy tudjátok mit, nem is kell.

Igazából nagyon klassz volt nagyjából 15.-nek lenni a nemtudomhány közül, szóval köszönöm mindenkinek a szavazást.

When I look too hard, it goes away

Kivételesen idén az történt, hogy majdnem az összes Oscar-jelölt filmet láttam (holnap osztják), úgyhogy elmondom, melyik tetszett.

A legjobb filmet gondolom, a Lincoln fogja majd megnyerni, ez arról szól, hogy az amerikai polgárháború utolsó hónapjai zajlanak, és Lincoln (Daniel Day-Lewis) meg akarja szavaztatni azt az alkotmánykiegészítést, hogy ne lehessen rabszolgaság többé. Ehhez ugye okos, hozzáértő politikusnak kell lenni, remek, szuggesztív beszédeket mondani, valamint trükközni, és embereket megvesztegetni. Lincolnnak van családja is, egy érzelmileg labilis felesége meg két fia, ezek egészen feleslegesek voltak a filmbe. Lobognak az amerikai zászlók meg minden, én általában eléggé unatkoztam, különösen úgy, hogy mivel igaz történet, az ember azt is tudja, mi a vége. Daniel Day-Lewis viszont tényleg jó, szuggesztív ahogy kell, jelölték is legjobb színésznek.

A legjobb film szerintem az összes közül a Messzi Dél vadjai, amit először nem is akartam megnézni, mert biztos nyomasztó, de nem. New Orleans-tól délre, valami mocsárvidéken kalyibákban élő népségről szól, főleg négerek, a főszereplő egy Hushpuppy nevű hatéves furcsa vadóc kislány, ő meséli a történetet. Apukája talán beteg, aztán van egy nagy vihar is, egyesek szerint ez a Katrina hurrikán, bár a történet szempontjából mindegy, hogy az-e vagy másik. Néhány, nem sok jelenetben látjuk a kislány képzeletében létező nagy, szőrös ősállatokat, a mágikus realizmusból ez a mágikus rész, a realista rész meg nyers és nagyon valódi és gyakran kegyetlen. A kislánynak ez az első filmje, a másik főhős, az apuka pedig a produkciós irodával szemközti kávézó tulajdonosa, innen castingolták (itt elmeséli), nem tudom, hogy ettől vagy mástól nagyon hiteles és őszinte az alakításuk. Semmi rosszat nem tudok mondani a filmről, vannak szomorú és felemelő pillanatai, tetszett a forgatókönyv, a fényképezés, meg hát nekem az ilyen filmek tetszenek, amik fikción keresztül mutatnak be valami nagyon valódit, sokkal valódibban, mint holmi igaz történetek. When it all goes quiet behind my eyes, I see everything that made me lying around in invisible pieces. When I look too hard, it goes away. Itt egy kép is.

A Pí élete végülis nem idegesített annyira, mint vártam, tudjátok, ez az, amiben az indiai srác hajótörést szenved és hónapokig hánykolódik egy csónakban a Richard Parker nevű bengáli tigrissel, aki általában meg akarja enni. Arról szól a film, hogy hiszel-e a csodákban meg elfogadod-e a megmagyarázhatatlan dolgokat, tizenhét éves koromban vélhetően tetszett volna ez a tanulság, bár a 3D foszforeszkáló delfinek asszem akkor is kicsapták volna a biztosítékot. Végig a giccs határán egyensúlyoz a film, óhatatlan, hogy időnként átessen a túloldalra. Spiritualitás, szurikáták, naplemente, napfelkelte.

A Django elszabadul miatt elmentünk a MOM parkba, csak, hogy eredeti nyelven nézhessük, az egy szokásos Tarantino-film, szórakoztató, ugyan kicsit kiszámítható, hogy tudod, hogy na, még fél óra van hátra a filmből, akkor lassan kezdődnie kell a nagy vérfürdőnek. Badass párbeszédek, fegyverropogás, poénok. Ja, arról szól, hogy egy volt néger rabszolga meg egy fogorvosnak álcázott fejvadász, ööö, közös kalandba fog, mindezt Amerikában, még a Lincoln előtt, a rabszolgaság idején, és egy ponton eszükbe jut, hogy szabadítsák ki a feka csávó feleségét, aki még rabszolgaságban sínylődik.

Az Argo-akció a másik, ami nagyon tetszett és lekötött, ez igaz történeten alapul: a hetvenes években úgy csempésztek ki 6 amerikai követségi dolgozót az éppen amerikaellenes Iránból, hogy úgy tettek, mintha kanadai filmesek lennének, és ehhez megcsinálták a hátteret is a filmhez, plakátokat, sajtótájékoztatót, forgatókönyvet stb. A valóságban a fake film egy egzotikus környezetben játszódó sci-fi volt, Zelazny: A fény ura c. regényének megfilmesítése. A film a valódi CIA-ügynök, Tony Mendez szerint elég jól követi a valódi eseményeket, leszámítva a végén lévő üldözést, ami nem pont úgy volt, és egyébként nekem nem is tetszett ez a rész, mert hatásvadász és hiteltelen. Amúgy klassz forgatókönyv, jó rendezés, izgalmas, szórakoztató, mondjuk szerintem nem ezekért kellene Oscarokat osztani, hanem ilyennek kellene lennie egy átlagos filmnek alapból, ha elmegy az ember a moziba.

A Silver Lining Playbook (Napos oldal) olyan, amit egyszer meg lehet nézni, műfaját tekintve romantikus komédia és dráma keveréke, bipoláris csávó kijön a pszichiátriáról, megismerkedik borderline leánnyal, gondolhatjuk, mi következik. Nézhető film, engem rettenetesen bosszantott a tanulsága, hogy tudniillik a tánc (vagy más értelmes hobbi) és egy új szerelem máris elég ahhoz, hogy az ember kigyógyuljon pszichiátriai betegségéből, plusz a csávó zakkant apja elvesztette a munkahelyét és abból él, hogy meccsekre fogad, meg egyfolytában üvöltöznek egymással, dehát a lényeg, hogy szeretik egymást, és az mindennél fontosabb. Robert de Niro nem rossz a zakkant apa szerepében, a többi jelölést nem nagyon értem. A főhősről persze kiderül, hogy bár bipoláris, ugyanakkor jó barát, sok könyvet olvas és véletlenül kitűnően táncol, merthát sose nyomd a full kretént. A bipoláris zavar amúgy nem éppen ilyen a valóságban, de ebbe inkább bele sem kezdek.

A Zero Dark Thirty-ben az amerikaiak felderítik Oszana Bin Laden elérhetőségét, aztán megölik, ez sok évbe telik és sok titkosszolgálati és egyéb ügyetlenkedésbe. Kicsit emlékeztetett a Homelandre, amennyiben egy furcsa, karakteres, fiatal nő a fő CIA-ügynök. Az amerikaiak néha töketlenek, néha ügyesek, nem egy dicső propagandafilm, de nem is nyomasztó dokumentum. Azt hittem, több erőszak lesz benne, ehelyett pár fogoly lightos kínzását leszámítva inkább nyomoznak, ami gyakran izgalmas, még izgalmasabb lenne, ha nem tudnánk pontosan, hogy mi a vége (surprise: megölik OBL-t). Jó film, remekül elmeséli a történetet, még ha éppenséggel engem nem is annyira érdekelt ez a történet.

A nyomorultakat itthon néztük és másfél óra múlva inkább kimentem mosogatni, mert mindennek van határa, és a konyhában legalább én választok zenét. Hát, hogy a kiváló Abe Lincoln-t idézzem, "akik szeretik az ilyesmit, azok rá fognak jönni, hogy ez olyasmi, amit szeretnek", engem idegesített. Hugh Jackmant is jelölték, mint legjobb férfi főszereplő, na ne vicceljünk már.

A szerelem c. filmet elvből nem nézem meg, mert az egy idős párról szól, akik szeretik egymást, aztán a néni stroke-ot kap, pelenkázni kell, és nyomorultul szenvednek, én pedig az eszképizmus híve vagyok, szerintem egy film az minimum mutassa be nekem a valóságot új szemszögből, de inkább kapcsoljon ki belőle. A való élet fájdalmas nyomorúságán szomorkodni ráérek majd a való életben is, amikor idős férjemet kell ápolnom meg amikor kiszolgáltatott öregasszony leszek egy kórházi osztályon és kiégett ápolók pelenkáznak. Úgyis nyomorultul, magányosan halunk meg a végén mindannyian, nem szeretnék önként másfél órát ezzel tölteni.

Ezek voltak a "legjobb film"-jelölések, sajnos nem hiszem, hogy a Messzi Dél vadjai kapná, túl szokatlan, nem eléggé közönségfilm, és ott van mellette három, az amerikai történelem dicső (Lincoln), izgalmas és győzedelmes (Zero Dark Thirty) vagy szellemes (Argo) pillanatait bemutató film is, nem beszélve a foszforeszkáló delfinekről.

Megnéztük még a Master-t, mert a férfi főszereplő (Joaquin Phoenix) és mellékszereplő (Philip Seymour Hoffmann) is jelölést kapott, én oda is adnám nekik egyből. A film a II. világháború után játszódik, főszereplője egy leszerelt katona, aki szegény sodródik az életben, de nem nagyon tudod sajnálni, mert egy ellenszenves pszichopata , és nem is a háború tette ilyenné, hanem nyilván mindig is az volt. Véletlenül megismerkedik egy szekta vezérével, amely szekta furcsa pszichológiai módszereivel gyanúsan emlékeztet a szcientológusokéra, bár ezt a készítők inkább tagadják. A szektavezér is érdekes karakter, néha komplett csalónak gondolja az ember, máskor meg egészen hiteles és elhivatott és kedves ember. Maga a történet annyira nem izgi, el se tudnám mesélni, mert leginkább a fenti két pasas különös kapcsolatáról szól, sok minden nem történik. A film nem különösebben tetszett, a főszereplők ellenszenvesek, de meg kell hagyni, hogy jó karakterek, Joaquin Phoenix elképesztően hiteles ellenszenves pszichopata, pedig ez biztos nehéz szerep volt.

És megnéztük meg a Holdfény-királyságot is, ezt Wes Anderson rendezte, aki még olyanokat rendezett korábban, mint a Tenenbaum, a háziátok, és a Holdfény-királyság sem kevésbé fura. Két tizenkétéves együtt elszökik otthonról, mert szerelmesek egymásba, mindez egy Coen-filmbe illő szánalmas figurákkal benépesített New England-i szigeten. Mesterkélt és bizarr az egész, sokan szeretni fogják, én utáltam, még az sem mentette meg, hogy klassz szereplőgárdát vonultat fel (Bruce Willis, Edward Norton, Bill Murray, Frances McDormand, Tilda Swinton, és egy nagyon aranyos kismacska). A legjobb eredeti forgatókönyvre jelölték, hát, nem tudom.

Itt vannak egy rendezőnek, a szavazóbizottság egy tagjának a kommentárjai, elég vicces, láthatjuk, hogy milyen alapos, megfontolt szakmai elvek és hosszas mérlegelés állnak a szavazataik hátterében (nem).

Bónuszként elmondom, hogy megnéztük a Die Hard 5-öt is, ami egy rettenetesen rossz film és én remekül szórakoztam rajta. Nagyjából az az érzése az embernek, hogy nem írtak forgatókönyvet, vagy otthonfelejtették, és akkor úgy gondolták, jó, mindegy, akkor robbantsunk fel még több járművet, hátha úgy nem veszik észre. Arról szól, hogy a nyugdíjas John McLane és fia összetörnek kritikátlan mennyiségű személyautót, kamiont, helikoptert és épületet, elhasználják egy kisebb ország éves lőszer- és robbanóanyag-készletét, amihez külön élményt nyújtanak a budapesti helyszínek, autós üldözés a rakparton, körgangos pesti bérházak, az meg ott az 5-ös HÉV.

Mindkét mellékállásomat lemondtam vagy megszűnt, és nem ügyelek, és ettől ennyi időm lett filmeket nézni, ez milyen durva.