Főleg kaja

Abból is látszik, mennyire fővárosi lettem, hogy például betéve tudom a Papírtigris étlapját, de fogalmam sincs, Sopronban honnan kell kaját rendelni. Van itt valami wokos étel vagy ilyesmi egyáltalán? A Foodpandán két étterem van fenn, végül is rendeltünk az egyikből, de biztos létezik ennél több is, vagy nem? 

Disclaimer: a linket a Foodpanda kérésére helyeztük el, de attól még érvényes a kérdésem. 

És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma

Jó, hát én tudom, hogy a nem soproniak között is vannak rendes emberek, nekem igazán semmi bajom nincs velük, amíg otthon csinálják a négy fal közt, de azért amikor ma átjelenkezőként a régi középiskolám folyosóján álltam sorba, konkrétan a D-sek tablója alatt, és néha kiszólt egy nő a szavazóhelyiségből, hogy soproniak előrejöhetnek, és akkor pár soproni előrement, én meg álltam tovább a sorban a bevándorlók között a budapesti lakcímkártyámmal, hát az nem volt jó. 

Élménybánya, fagylalt

Ma meg a Bányászati Múzeum új részeinek megnyitóján voltunk a Lánnyal, aki főleg aludt, majd a miniszterasszony beszéde alatt a körülöttünk álló hölgyekkel kokettált. (A képen nem a miniszterasszony beszél, hanem a múzeum igazgatója.) A Központi Bányászati Múzeumról már írtam itt, az új részek eu-s pályázatokból készültek, és a megnyitó ünnepség megkezdése előtt véletlenül majdnem beengedett egy teremőr a gyermekrészlegre, de épp ott forgatott a tévé, pedig biztos tök jó, ez van az ajtóra írva:

Az óvodás- és kisiskolásgyerekeknek készült az alagsorban a fenti Élménybánya, a nagyobbaknak pedig a Látványtár, ami ilyen interaktív, minden nyelven beszélő, filmeket vetítő helyiség, mittudomén, QR-kód, meg vakoknak felolvas mindent, siketeknek lerajzol, németeknek lefordít. Itt vannak kedvenceim, a régi makettek is, amik gombnyomásra működnek, lásd képünkön, meg néhány hatalmas érintőképernyő, az egyiken részben virtuális, részben fizikailag is jelen lévő érméket lehet nagyítóval nézegetni meg dolgokat megtudni róluk, a másikon meg nem tudom, mit lehet, mert öltönyös emberek álltak előtte nagy számban, és egyébként sem figyeltem, mert a Lány épp már majdnem levette és eldobta a cipőjét, de majd úgyis elmegyünk egyszer megnézni.

Hazafelé meg vettem egy fagyit a Dömötöriben, minden nap csak egyféle tejmentes (meg glutén meg mindenmentes) van, és az már egy hete a málna, hát most komolyan, szerintem ez botrányos. 

Ami a CV-mben nincs benne

A múltkor meg kértek tőlem egy szakmai önéletrajzot* és azóta azon gondolkozom, miket is dolgoztam életemben. Többségében olyanok, amiket nem írok bele az önéletrajzomba, egyrészt túl színes lenne, másrészt elképzelhetetlenül hosszú, harmadrészt sose jut eszembe minden. A CV-mben az szerepel, hogy diploma után elkezdtem dolgozni jelenlegi munkahelyemen, és ott dolgozom jelenleg is. 

Első, félig munkának nevezhető tevékenységem az volt, amikor 12-13 éves koromban a család lomjait árultam a helyi bolhapiacon. Szombatonként volt a művelődési házban, a saját leselejtezett játékaimat, ruhákat és kazettákat vittem többnyire, a befolyt összeget pedig megtarthattam. Na jó, ez nem munka. Az első igazi, munkáltató által fizetett munkám az volt, amikor anyukám barátnőjének migrénes lányát helyettesítettem egy vásáron, ahol színes, átlátszó, ablakra ragasztható díszeket vagy miket árultunk. Pár napig tartott, nem volt sok munka, mert senki sem vett ilyen hülyeséget. Később rendszeres elfoglaltságom lett egy apróhirdetéseket tartalmazó újság árusítása, 14 éves koromban: nagyjából a rózsaárus kislányokhoz hasonlóan végigjártuk Sopron kocsmáit és boltjait, sok eladó és kocsma-törzsvendég törzsvásárlónk lett. A barátnőmmel ketten, vagy ha ő nem ért rá, akkor egyedül csináltuk. Még később, még mindig középiskolás koromban ugyanennek az újságnak lettem a korrektora, akkor még tudtam helyesen írni, a helyesírási hibákon kívül főleg azt kellett figyelnem, a megfelelő rovatba kerültek-e a hirdetések, nehogy macskát áruljanak az autó-motorban vagy Suzukit a társkeresésben. Ebből a pénzből egy nagyon drága, sötétbarna bőr hátizsákot vettem, amit utána kb. tizenöt évig hordtam napi rendszerességgel és nagyon nehezen váltam meg tőle, amikor már darabokra szakadt. 

Pénzt nem, de egy Fila sportcipőt kaptam a finn kosárcsapatnak történő tolmácsolásért, valami nemzetközi középiskolás kosárbajnokság zajlott Sopronban, minden külföldi csapat kapott egy angolul beszélő magyart, akik pátyolgatták őket. Szerettem a finn lányokat, az egyik csaj utána meg is látogatott pár hétre, és sokáig leveleztünk. Szintén tizenhét éves korom nyarán a Deák sörözőben dolgoztam egy hónapig, jégkrémet árultam a kerthelyiség ajtajában, valamint ha fagylaltkelyhet rendelt a vendég, azt is én készítettem. Eléggé esős június volt, sokat unatkoztam bent a sörözőben, néha poharakat mosogattam, rengeteg káromkodást tanultam a pincérektől és a görög gyümölcsleves receptjét. A kapott pénzből Görögországban sátoroztunk a barátnőimmel.  

Egyetem alatt az első munkaadóm a Sote Magatartástudományi Intézet volt, egy felmérésükben voltam kérdezőbiztos, a második és a nyolcadik kerületben kellett lakásokba becsöngetnem és egy kb. félórás kérdőívet felvennem a lakók egészségügyi állapotáról. Hát, voltak érdekes dolgok, nagyon kedves tíztagú romacsalád egyszobás lakásban, meg fallal és pitbullokkal körülvett paloták, meg a csellóművész úr. Később rengeteg mindenfélét dolgoztam még egyetemista éveimben, csak ápoló nem voltam, mert nem volt kedvem, rémesen fizettek, és úgy gondoltam, végtelenül sok időm lesz még az egészségügyben dolgozni. Persze, jó lett volna megtanulni injekciót beadni meg infúziót bekötni már egyetem alatt (az egyetemen nem tanítják), de így is megtanultam utána. 

Voltam például statiszta a Coca Cola Top 40 című tévéműsorban, ahol élőben láthattam haknizni Kozsót vagy a Kerozin zenekart. Szabados Irene-nek is dolgoztam, ő egy mesterfodrász, kurzusokon is tanítja a hajvágást, ahol a tanulók szeme láttára vág hajat, ezeken az alkalmakon funkcionáltam modellként néhányszor, meg szórólapot is osztottam neki. Később nem szórólapot, hanem egy hirdetési újság ingyenes példányait osztogattam metróban, amely munkakör révén azóta is kifejezetten empatikus vagyok a szórólaposztogatókkal. Egy konferenciaszervező cégnek is dolgoztunk a szobatársaimmal, néha a kongresszusi regisztrációt kellett adminisztrálnunk (itt láttam először, hogyan verekszenek össze tisztes korú gyermekgyógyászok egy repilufiért), néha borítékokat címeztünk, néha a kongresszusra meghívott professzorokat vártuk táblával a reptéren és kísértük rendeltetési helyükre. Nem kifejezett munka, de pénzkeresési lehetőség volt, amikor gyógyszerkipróbálás alanya voltam, egy havonta adandó fogamzásgátló injekció hazai bevezetéséről volt szó, beadták a szert vagy a placebot, majd rengetegszer vért vettek és ultrahanggal követték a peteérést. Gondolom, placebot kaptam, mert mindegyik hónapban volt peteérésem. Ebből a pénzből elutaztunk Prágába és egy bőrkabátot vettem. 

Később a foglalkozásegészségügyben dolgoztam, a cégnek több rendelője is volt, és attól függően változott a munkakör, hogy hová voltunk beosztva. Így előfordult, hogy az orvos mellett voltam asszisztens, vagy tolmács, vagy - telefonos felügyelet mellett - én voltam maga az orvos. Ügyeltem színházban is, főleg a Bárkában, soha nem volt semmi, egyszer adtam Cseh Tamásnak egy Algopyrint, meg láttam egy csomó jó, meg egy csomó rémes darabot. Ezer forintot fizettek egy alkalomért, plusz az ingyenszínház. 

A drogellenes kortársoktató karrierem odáig fajult, hogy eleinte csak budapesti, majd vidéki középiskolákba jártunk osztályfőnöki órákra kortársoktatni, aids, alkohol, drog témában, később tananyagot készítettem meg az alapítvány kuratóriumi tagja is lettem. Meg összejöttem az elnökkel. Ó, hát.. fiatal voltam. 

Diploma után orvoskodni kezdtem, de az én időmben még a mostaninál is kevesebbet kerestek a kezdő orvosok, úgyhogy mellette kellett mást is csinálni. Mindig fordítani akartam, de fordítást nagyon nehezen tudtam szerezni, és amikor sikerült, akkor mindig rájöttem, hogy nem is szeretek fordítani igazából. Fordítottam egy labordiagnosztikai kézikönyvet, egy fantasyregényt (utóbbi pénzből vettem a menyasszonyi ruhámat, épp kijött belőle), meg pár fejezetet pszichoterápiás szakkönyvekben. A másik terület, ahova szerettem volna beférkőzni, kevés sikerrel, az a trénerkedés: egyszer egy ismeretség révén tartottam egy tréninget (beteg lett a tréner, a helyettese és annak a helyettese is, és nagyon kellett valaki), de nem sikerült túl jól, még túl fiatal és tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy másodmagammal izraeli üzletembereket egzecíroztassak angolul egy luxushotel szemináriumi termében. Úgyhogy többször nem hívtak, de azért az egyért legalább adtak egy vagon pénzt. 

Egy országjáró kérdezőbiztosi munka során vidéki kórházak igazgatóit vagy gazdasági vezetőit kellett kérdőíves interjúval zaklatnom, izgalmas volt, néha elzavartak, néha állást ajánlottak. Szintén a rezidensi éveim alatt volt a hajós meló, ahol a tengerjáró luxushajókra kiközvetített vendéglátóipari személyzet épelméjűségét kellett vizsgálni, ehhez kérdőívek kiértékelésére és személyes interjúkra is szükség volt. A munka egy része itthon, más része Szlovákiában zajlott, elég érdekes volt összehasonlítani a határon belüli, a határon túli magyarokat meg a szlovákokat. Az egyik kedvenc idénymunkám a Budapest Rally volt, ez egy néhány napos rendezvény volt nyaranta, nemzetközi mezőnnyel és versenybírókkal. Itt a három nap alatt helyszíntől és szituációtól függően minden voltam, jegyzőkönyv-vezető, hostess, tolmács, fénymásolókislány. A versenybírók többnyire ex-rallyversenyzők voltak, elég jó volt mellettük ülni a pályabejáráskor, meg egyébként is annyira színes és fárasztó volt az egész, hogy teljesen kikapcsolt a mindennapi egészségügyes rutinból. 

Volt még valami? Nem annyira munka, de egyszer volt a blogomon reklám, valami telefonszolgáltatóé, ezért kaptam négyezer forintot, amiből az egyik kedvenc nadrágomat vettem, meg máskor a biochef küldött nekem kaját, cserébe írtam róluk itt. 

Mostanában még medical writer voltam, az mi? Egészségügyi szakíró? Odaadta nekem a gyógyszercég a kutatási eredményeket, nekem meg absztraktot, kongresszusi posztert, előadásdiákat vagy szakmai cikket kellett belőle írnom a szerzői team irányítása mellett. Rabszolgamunka volt, de jól fizetett és sokat tanultam a cikkírásról, az adatprezentálásról, és arról, hogyan noszogassuk munkatársainkat udvarias emailekben a határidők betartására. Emellett volt még pár olyan tevékenység, amely ugyan a munkahelyemhez kötődött (eközben végig egy kórházban dolgozom pszichiátrián), de nem lett volna muszáj elvállalni: oktatások, tananyagok készítése, effélék, külön büszke vagyok rá, hogy oktatóvideónkon közös jelenetben szerepelek egy remek és ismert magyar színésszel, akivel a péniszéről beszélgetek. Ezek már olyan dolgok, amiket néha bele szoktam írni a hivatalos CV-mbe is, mármint nem a fiatalember nemi szervét. A szakvizsga után magánrendelni is elkezdtem, azt néha szerettem, néha nem. Heti négy óra magánrendeléssel pont nem kerestem jól, vagy keveset kértem, több óra meg nem fért bele az időmbe a rendes munka mellett. Ja, és írtam néhány cikket az Élet és Tudományba, amire irreális mértékben büszke vagyok, középiskolás biológia szakkörös kislányként nagyon tiszteltem az újságot, biológia versenyekre komplett lapszámokat kellett megtanulnunk belőle, most meg én írok bele, omg, sose hittem volna. Meg még néhány más félig ismeretterjesztő, félig bulvár / szórakoztató cikket is írtam néha internetes médiumok számára.

Az utóbbi években szemlátomást szűkül a horizontom és egyre inkább az orvostudomány / pszichiátria / pszichológia körébe tartozó munkák találnak meg, dehát a felnőttkor ezzel jár, 35 felett már nem vesz fel a Szabados Irene hajmodellnek. 

*Elkövettem azt a hibát, hogy kitaláltam magamnak egy projektet, amit beindítok és most rájöttem, hogy ha sikerül, akkor annak az lesz a vége, hogy majd dolgozni kell benne. Eh. Ne vegyetek semmit, aminek nyele van. 

Valahol máshol eközben

Szereztünk viszont babaruhákat Monától, az úgy van, hogy ő szeret turkálóban kifogástalan állapotú márkás cuccokra vadászni, én meg ebben nem vagyok túl jó, rá sem érek és nem is tudom, mi a jó márka és mi a jó anyag, ugyanakkor szeretem a ruhákat, és mostantól végre gyermekruhában is utazik. Itt lehet megvenni őket, menjetek. Kedvenc zöld csíkos és pöttyös felsőink és piros pulcsink* származik innen, meg még egy kisruha, ami majd nyáron lesz jó, és persze vissza kell fognom magam, hogy ne csapjak le néhány 8-10 éveseknek való darabra. Azért az hülyeség lenne.

*Úristen, ezt többes számban írtam le. Hát, most már így hagyom. Nem a közös pulcsink, a Lányé. 

Csempe, az van

A lakáskeresésből meg valahogy egyszer csak az lett, hogy a jelenlegi lakásunkat újítjuk fel. Egyrészt, nem találtunk olyat, ami tetszik, és sajnos úgy látom, azért, mert az nem a mi árkategóriánk még mindig (környék plusz három szoba plusz terasz vagy kertkapcsolat). Másrészt meg megmutattuk a jelenlegi lakást pár éven belül két ingatlanosnak is, és mindkettő addig optimista feje hirtelen megnyúlt a szakadék konyhaablakunk és a leomlott, majd DIY visszaragasztott fürdőszobacsempénk láttán, szóval ezek helyett lesz új. Meg akkor már konyhaasztal is, perceken belül elkirándulunk a Lánnyal az Ikeába. 

Tegnap meg annyira rosszul aludt, hogy reggel kilenckor kitört rajtam a gyesneurózis (valójában csak az álmosság, amúgy ha jól alszunk, nincs ilyenem), úgyhogy felhívtam a bölcsődét. Szeptembertől szeretném csak bölcsibe adni a kis Lányt, heti 2 vagy 3 napra, amelyet magánrendeléssel és pszichoterápiás csoportok tartásával kívánok tölteni, és persze, tudom, minek szül az ilyen, ugyanakkor valójában meggyőződésem, hogy a gyerekeknek jó a bölcsi. Vagyis, vannak biztosan szorongóbb gyerekek és szar bölcsik is, de ez egy nagyon szimpi családi napközi, amiről több helyről hallottam jókat, és ez egy nagyon szociális baba. A Ringatón minden gyerek szépen lovagol anyukája ölében, a fondorlatos Lány meg minden gyerekhez odamászik, orrukat megcsavarja, anyukájuk táskájába belenéz, néha hátrapillant, megvagyok-e, aztán dumál tovább a tükörnek, sőt, a múltkor a foglalkozásvezető hangszereire is szemet vetett. Iszonyú cuki, hazafelé jövet pedig a hátamra kötve énekel. Szóval jelen pillanatban én úgy érzem, rosszat tennék vele, ha három évig velem kellene beérnie, mint társasággal. Pénteken megyünk megnézni a bölcsit, és ha olyan, akkor feliratkozunk szeptemberre. Izgi. 

Node most vár a Bjursta lehajtható étkezőasztal. 

See me walking down Fifth Avenue

Azért kíváncsi lennék, mit gondolhatnak rólam a lakótelepünk lakói, miután 10 hónapja napi rendszerességgel sétálgatok körbe-körbe a tömb körül. Volt az az időszak, amikor rövidgatyában, trikóban, lapos sarkú szandálban, narancssárga hordozókendőbe kötözött csecsemővel, kezemben dobozos sörrel voltam látható minden este, aztán a kabátom alatt a meitaiban elöl rajtam lógó csecsemővel a házak alatti, esőtől védett falnak támaszkodva olvastam a "How modern motherhood undermines the status of women?" c. könyvet, mostanság pedig háton hordozott csecsemővel járok, időnként megállok, előveszek a kistáskámból egy zsebtükröt és megnézem benne, mit csinál a baba, vagy leülök egy napsütötte padra és felütöm a "Lehet-e jó apa a bántalmazó?" c. könyvemet. 

7 dolog

Szóval kaptam egy ilyet Tamkotól és innen is mintegy ezer éve, és azóta így néha eszembe jut, hogy kellene írni magamról hét dolgot, de én nem tudok egyszerűen hét dolgot magamról, amit még nem írtam itt le. Komolyan. Nem tudok. 

Ellenben most olvastam, hogy az otthon maradó anyuka "a cumi-szunya-pelenka háromszögben forgolódik. Időnként megunja, elmegy, és töméntelen pénzt költ el". Úgyhogy írok hét dolgot, amit mostanában vásároltam, biztos az is sokat elmond egy emberről. 

1. Alapvető fogyókúrás szabály, hogy az ember ne menjen éhesen élelmiszerboltba, ezt azzal tudom überelni, hogy álmosan ne sétáljon el matracbolt előtt napi rendszerességgel, mert a végén még vesz egy 200x180 cm-es borovifenyő ágyat harminc centi vastag táskarugós matraccal, a régit meg eladja a vaterán. 

2. Szakkönyvet torrentezni a Filozófus szerint nem bűn, mert a tudásnak mindenki számára elérhetőnek kell lennie, úgyhogy pár hónapja már olvasgatok egy szuper, a jelenlegi érdeklődési körömbe vágó pszichoterápiás könyvet a Kobomon, mígnem megelégeltem, hogy nem lehet normálisan aláhúzgálni benne, és azokat normálisan visszakeresni és egy pillantással hosszabb szöveget átfutni, és megvettem magamnak a könyvet papírformátumban az amazonon. 

3. Nézegetünk mostanában lakásokat, és hát sajnos én kertet akarok, erdőszélet, és azt akarom, hogy a Lánynak ilyen élete legyen, vagyis 5-6 évesen szabadon szaladgálhasson a napsütésben. Sajnos a férjem lakótelepi gyerekként nem akar sem Brennbergbe, sem a Csúcshegyre költözni (valamiért ragaszkodik a munkahelyétől való ésszerű távolsághoz és a közműhöz) (a félreértések elkerülése végett: Brennbergben több a közmű és az aszfaltozott út, mint a Csúcshegyen), szóval kertünk nem most lesz. Úgyhogy vettem pár zacskó magot: bazsalikomot, rukkolát citromfüvet meg kakukkfüvet a Praktikerben, hogy legalább szánalmas fűszernövényeket nevelhessek a szánalmas panellakás szánalmas erkélyén. 

4. Az intersparban meg le voltak árazva a Fisher Price fejlesztőjátékok, és idegesítően zenélő játékunk még nem is volt, ezért vettem a gyereknek egy laptopot meg egy távirányítót. Végülis az apja ősgamer, az anyja meg sorozatfüggő blogger, előbb vagy utóbb be kell illeszkednie a családba. 

5. Aztán volt az, amikor depressziós lettem, mert nem aludtam fél éve egyben 3 óránál többet, és 3 napja egyben egy óránál többet, és akkor azt mondta a férjem, hogy menjek el egy kicsit sétálni a napfényben és költsek el töméntelen mennyiségű pénzt (ezeket a szavakat használta), vegyek magamnak valamit, ígyhát elmentem a közeli bevásárlóközpontba, hátha veszek magamnak egy táskát. Ruhát nem akarok venni, mert a hordozás miatt úgysem látszik, másrészt a ruháim mintegy másfél éve nem voltak rajtam terhesség, majd gyermekágy miatt, már el is felejtettem nagy részüket, mindig megörülök nekik a szekrényben, mintha újak lennének. Van viszont egy sportmárka-outlet itt a plázában, mindig ki van írva, hogy Desigual 50-70%, gondoltam, hátha van valami jó táskájuk megfizethető áron. A sport-outlet rég megszűnt, hűlt helyén egy cukrászdát találtam, de legalább volt négyféle tejmentes gyümölcsfagylaltjuk, így Desigual táska helyett feketeribizli-eper-szeder-málnával kellett beérnem. 

6. Vettem a kis Lánynak cipőt is, mert megőrülök már, hogy kint nem tudom letenni, de végül is állni már tud, csak járni nem, szóval lehet, hogy egy vastagabb overallban le lehetne tenni mondjuk a játszótéren a földre? Egy kicsit? Vagy nem? Még hideg a talaj ehhez? De megfigyeléseim szerint a járóképes gyermekek is a földön csúsznak-másznak a homokozóban. Vagy még korai? Mindenesetre kinti cipő nélkül nincs rá esélye, és maradt még az anyóstól kapott cipőpénzből, úgyhogy kapott egy klassz barna-zöld tépőzárasat, megy a terepszínű nadrágjához. 

7. A Zazzle meg küldött nekem kupont, mivel már több éve nem rendeltem tőlük, gondolom, ilyesmivel édesgetik vissza a vásárlókat, és már régóta aggasztott, hogy nincs a Lánynak Firefly-os rugdalózója, most végre ez a probléma is megoldódott. Mivel már kinőtt a rugdalózós korból, egy rózsaszín pólóra esett a választásom, ezzel a felirattal. Jó, most mi van, pár év (esetleg hónap) és nulla beleszólásom lesz, mit vesz fel, addig hadd öltöztessem. Más meg tüllszoknyát ad a babájára, az mennyivel jobb?  

Gyerekpóló, gyerekcipő, fagylalt, babalaptop, fűszernövény, szakmai könyv, ágy. Érdeklődési köröm napjainkban. 

Moscow rule Nr. 9.

Új emailcímem van, ott van oldalt. A régiből még a múltkor lementettem mindent, erre most, hogy megszűnt, kiderült, hogy rosszul. Azért én optimista vagyok, aki akar, megtalál. 

(Technology will always let you down)

Sírok

 

Puszilja persze, de nem király

Mostanában rendszeresen gratulálok magamnak, amiért ilyen kitűnő érzékkel választottam magamnak férjet. Anamnézisemet tekintve simán hozzámehettem volna valami efféle hülyéhez, aki aztán, ha talán meg nem is ver, de kizár a lakásból, mert túl vizesen mosok fel. 

Kezdjük ott, hogy nem is tudom, mikor mostam fel utoljára. 

Darkness won't break through

A Banshee-ben meg többek között az is jó, hogy igazán remek zenék vannak benne, mint például ez. 

(Ha esetleg rajtam kívül más is szokta keresgélni a filmekben vagy sorozatokban hallható zenéket, itt egy oldal hozzá.)

They just been waiting in a mountain for the right moment

A másik, ami itt a lakásvásárlás kapcsán felmerült bennem, az autók. Hogy tudniillik könyvek foglalják el az ember elől az élőhelyet, az egy dolog. Ugyanakkor itt a fővárosban (nem tudom, máshol hogy megy ez) egészen elképesztő mértékben foglalják az emberek helyét az autóik. Sokadik olyan lakást nézzük, ahol a társasháznak van egy kis, közös használatú kertje, méretében alkalmas arra, hogy füves terület, gyermekjátszótér, pár pad segítségével valamiféle kert, vagy legalábbis privát parkocska funkciót töltsön be. De nem, a jóemberek az ilyet leaszfaltozzák és kocsibeállónak használják. Akármekkora, akárhol. Forgalmas környék csendes mellékutcája, nagy telken álló három társasház, mellett, mögött körben sok-sok négyzetméter beton, nulla nm fű. De ugyanez a helyzet a hegyen is, az erdőtől három utcányira, "madárcsicsergős környezetben", friss levegő, erkély, panoráma, négy lakásos, viszonylag új társasház, mondom, oké, és a háznak van valami kertje? Egyáltalán nincs, mert leaszfaltozták az egészet kocsibeállónak. Itt ez a jó kis füves terület a ház körül, mi legyen vele, tegyünk ki pár padot? Á, ne, inkább betonozzuk le. De van garázs is. Nem baj, mi van, ha valakinek több kocsija van, vagy a vendégek nem akarják az utcán hagyni. Gratulálok. 

A másik a szomorú pesti erkélyek. Hát az mennyire szomorú már? A múlt századi villák és téglaházak erkélyei is, ahol régen még kisasszonyok levegőztek és fiatalemberek gyújtottak pipára. A Stefánián például. De ugyanilyen szánalmas látványt nyújtanak a Bécsi úti, vagy akár a Kiscelli úti, új építésű házak erkélyei. Forgalmas úttest felett lógó egy négyzetméter, kiválóan alkalmas arra, hogy, ööö, ja, semmire. Kiülni nem lehet rá, mert tüdőrákot kapsz, a kiteregetett ruhák se itt lesznek a legjobb illatúak. Vagy üresek ezek az erkélyek, vagy lomtárak. Most nekem tényleg semmi bajom az autókkal, szuper közlekedési eszközök, nekem is vannak autó barátaim, ugyanakkor nevetségesnek találom, hogy ennyire átengedjük nekik az életteret. 

Az is érdekes, hogy a fővárosi embernek mintha nem lenne igénye a szabad ég alatti saját területre, itt mindenki lakásban akar lakni, és majd meg fogjátok magyarázni, hogy én vagyok a hülye, amiért füvön heverészni szeretnék meg fagyott tavi nádas húrján citerázni, hát szerintem meg kell az embernek szabad ég alatti saját terület, ahol napozhat, olvashat, vagy beültetheti krumplival. Veszek is egy rétet inkább, basszus, és ott fogok heverni, vackorkörte ágáról bóbitákat fújni, és amikor megunom, leaszfaltozom és bérbeadom kocsibeállónak. 

Babablog, főleg alvásról

Szóval az alvás. 

Úgy kb. hathónapos korában romlott el a Lány alvása, először csak kétszer, majd háromszor, majd többször kezdett ébredni. Ez egybeesett a fogzással, nyáladzott, nyűgös volt nappal is, ujjait meg mindent rágcsált és látszott is a kis fogcsíra, ami mintegy két hónap alatt ki is bújt. Ezalatt az volt a rendszer, hogy az éjszaka első felében nem szoptattam, amúgy meg a férjem és én felváltva ringattuk és hurcolásztuk. Mindig visszatettük az ágyába. Nagyon rossz volt. Közben elkezdtem a napi egy helyett két, majd három alkalommal is szilárd étellel etetni, ami semmit sem változtatott a helyzeten. Decemberben elkezdtük a leteszegetős tréninget (ébren az ágyába teszed, ha sír, kiveszed, megnyugtatod, visszateszed), rémes volt, három napig csináltuk, a negyedik napon köhögni kezdett, és beteg babával nem akartam tovább csinálni. Azért volt rémes, mert nekem kb. húsz perc volt minden egyes alkalommal megnyugtatni, ennyi idő telt el két letevés között, míg végre sikerült és akkor aludt úgy negyed órát. 

A romlás kezdetén a gyerekorvosunk épp beteg volt, a helyettese meg azt mondta, jön a foga, pár nap és rendeződni fog. Egyszer-egyszer adtam Nurofen kúpot és tényleg jobban aludt azokon a napokon, szóval biztos a fogzásnak is köze volt a dologhoz. 

Ezután elutaztam tíz napra Sopronba, ahol nem volt a férjem, és egyedül segítség nélkül pedig nem voltam képes hurcolászni, gondolom, itt dönthettem volna a sírni hagyás mellett, ugyanakkor Sopronban egy kétszemélyes ágyon alszom egyedül, ami a fal mellett van és nem lehet leesni sem róla, és ezért a Lányt este az ágyába tettem be, de az első ébredés után többnyire átkerült az enyémbe. Így is felébredt 2-8 alkalommal, akkor félálomban megszoptattam, aztán aludtunk tovább, szóval átmentünk full kötődő nevelésbe együtt alvással és éjszakai igény szerinti szoptatással, viszont kipihent voltam. Egyúttal átszoktattam a napi 3-ról kétszeri nappali alvásra, és megreformáltam a napirendjét úgy, hogy velünk reggelizzen, ebédeljen és vacsorázzon, kb. az itteni, hat hónapos kor feletti rend szerint. 

Majd visszajöttünk Budapestre, ahol a Lány eleve rosszabbul aludt (Sopronban mindenkit, aki nem állandó lakos, kiüt a légnyomás), plusz el sem férünk ennyien az ágyunkban. Így a férjem néha a nappaliban alszik, néha velünk, de akkor mind rosszul alszunk. Amúgy meg csak közepesen rosszul. Etetni úgy etettem, mint fent, kivéve, hogy éjszaka szoptatom, de értsétek meg, amíg nem szoptattam, addig utáltam és idegbeteg voltam, így meg legalább alszunk, ugyanakkor értem, hogy ez nem épp előremutató állapot. És akkor vannak azok, akik szerint ez így a jó és majd kinövi, és vannak azok, akik szerint nem jó és nem növi ki. Kinövi? Nem növi ki? Én úgy vagyok vele, hogy ha 1-2 hónapon belül kinövi, akkor oké, addig elvagyok így, de kétéves meg három éves koráig nem akarom ezt csinálni. 

Ezután elmentünk az alvásambulanciára, ahol is a hitelesnek tűnő főorvosnő felvilágosított róla, hogy valószínűleg azért alszik rosszul, mert éhes. Ugyanis nem valami sok szilárd ételt eszik. És szerinte azért nem eszik több szilárd ételt, mert anyatejjel akar jóllakni, csakhogy az már kevés neki, de a kis buta nem tudja, hogy a bébiételből kellene többet ennie, hanem inkább gyakori szoptatásokkal igyekszik bepótolni az adagját. A másik probléma persze az, hogy rosszul szoktattuk, nem az ágyában alszik el, de ezt csak akkor adresszáljuk, ha már jóllakott a baba. 

Szóval éhes, adjak neki reggel és este az anyatej mellé tápszert, valamint egy újfajta napirend szerint etessem, és ha már jóllakott babám van, mert megeszi az adagját, akkor jöhet az, hogy nem veszem ki az ágyából. Oda lehet menni, nyugtatgatni, csak kivenni nem. De éhes babával még ne kezdjük ezt. Lehet, hogy nem fogja megenni a tejallergiás tápszert, akkor tegyek bele nyugodtan egy kis cukrot, az anyatejben is van, vagy keverjem Sinlaccal, azt is írt fel. A brokkolit úgyse fogja megenni magában, olyat adjak neki, amit megesz; falatkákat inkább ne, mert ugyan el tudja nyammogni a kis ínyével, de ha megijed valamitől, félrenyelheti. Szóval a régi iskola. Tegyek bátran a gyümölcsbe, főzelékbe gabonapelyhet, többet, mint eddig, a milupa-7 direkt jó, mert van benne még pluszban vas és B-vitamin is. 

Éhes. 

Most én ismerem az összes nézetet és nagy szívfájdalmamra egyik irányba sem vagyok fanatikusan elkötelezett, ezért könnyen elbizonytalanodom, és rendkívül dühös vagyok, amikor ellentétes tanácsokat kapok. Tudom, hogy az LLL szerint ilyenkor az a teendő, hogy szoptassam igény szerint, mert a kisbaba tudja, hogy neki mi a jó, és ha anyatejet akar enni, akkor adjak neki azt. Van ismerősöm, aki 3 éves koráig másfél óránként szoptatta a kislányát, és olyan, akinek a másfél éves kislánya 1 db Fornettit evett egész nap az anyatejen kívül, és olvastam a Kismama magazinban, hogy W. Ungváry Renáta is tizenhatszor felkelt Ilonkához, hogy igény szerint szoptassa, mert az agyfejlődés meg az immunrendszer és minden cseppje arany. És hogy a tápszert lehetőleg ki kell hagyni a sorból és egyből rendes ételekre szoktatni a gyermeket. Ismerem a régi, anyabarátabb iskolát is, ami szerint mindent el kell követni, hogy mást egyen, és a baba életkorának növekedésével ez egyre nehezebb lesz, mert a kisebb baba rugalmasabb, mint a nagyobb, és valamit tennem kell, különben cicifüggő lesz, vagy már az, és örökre rajta ragad az anyatejen, ami olyan, mint a kokain, aztán sose fog lejönni róla és szoptathatom négyévesen is. 

Még azt is mondta a főorvosnő az alvásambulancián, hogy mérjek le egy pár szoptatást, mégis mennyi tejem van, úgyhogy délután lementem a védőnőhöz a mérlegért és elmondtam neki, mi a helyzet. Ő azt mondta, nehogy bármibe cukrot tegyek, és ne is adjak neki ennyi sütőtököt és pláne ne tegyek bele zabpelyhet vagy milupa 7-gabonás pelyhet, mert az édes, és akkor aztán nem fogja megenni a spenótot, és bátran adjak neki falatkákat, kenyérkockát kis májkrémmel meg ilyesmit. 

A Lány az nagyjából ezzel egyidőben még rosszabb evővé vált, mint eddig, ki akar jönni a székéből, ellöki a kanalat, az etetőszék karfáját rágcsálja, elveszi a kanalat és eldobja, és egyébként is komplett műsort rendez. Gondolhatnánk, hogy azért, mert én ráfeszültem és ezt érzi, de a férjemmel is ugyanezt a műsort rendezi, aki tök nyugis és nincs nála anyatej. Amúgy lemértem, 120 ml-t tud enni egy szoptatással rendes étel után közvetlenül. A régi iskola szerint kb. 5x200 ml-t kell ennie az ekkora babáknak, aminek kb a fele tej vagy tápszer, az LLL szerint meg teljesen értelmetlen lemérni, mert az anyatej összetétele változó és minden baba más és ha igény szerint szoptatod, akkor ő úgyis tudja, mennyit egyen. 

Jó, én most úgy döntöttem, hogy az lesz, hogy megpróbáljuk rendesen etetni, kap tápot, amiből eddig két kortyot evett, kipróbáltam, hogy teszek bele cukrot (tudom, minek szül az ilyen), de úgy is csak két kortyot evett, Sinlaccal még nem próbáltam, az most jön. Meglátjuk, hogy hajlandó-e bármilyen formában megenni ezeket, és jóllakni este, és akkor mit fog csinálni éjszaka. Egy következő lépcsőben megpróbáljuk leszoktatni az éjszakai szoptatásról, legalábbis az este 11 és reggel 6 közötti időszakban, majd ha leszokott és úgy sem alszik, akkor jöhet a sírni hagyós módszer, mégpedig az a verzió, amikor mellette vagy, csak nem veszed ki az ágyból. A pszichopata szomszédunk ezen a ponton majd életveszélyes fenyegetésekkel fog ellátni a csendháborítás miatt, de ezen majd akkor gondolkodunk. 

Az egész anyaságban a legnehezebb nem a régi életem elvesztése (habár a Ringatókon gyakran vágyakozom a reggeli referáló után :), vagy a kialvatlanság vagy a babacipelgetés vagy ilyesmi, hanem az a legnehezebb, hogy mindig kiválogassam a homlokegyenest ellenkező nézetek, iskolák és tanácsok közül, hogy melyiket akarom követni. Elbizonytalanít, aztán valahogy kiválogatom, aztán valahogy csinálom, de akkor is rettenetesen dühít. Amikor az orvos elmondja délelőtt, hogy mit adjak neki enni, és a védőnő elmondja délután, és már ez a kettő is ellentétes. Az isten szerelmére, emberek, komolyan. És igen, tudom, hogy nincs akkora jelentősége és nagyjából teljesen mindegy, milyen ízű papit adok hány órakor a teljesen egészséges, cuki gyermekemnek a fejlett nyugati világban, ahol a csapból is ivóvíz folyik, és fel fog nőni mindenhogy, akármelyik tanácsra hallgatok, de akkor is idegesít ez a... sokszínűség. 

Attól még persze adjatok tanácsot, az mindig érdekel, kinek mi vált be. 

Szolg. közl.

A szentimentális okokból megtartott freeblogos emailem most épp nem elérhető*, szóval akik oda írnak, azok írjanak a rendesre, vagy van olyan is, hogy isoldekovacs kukac gmail.com. 

*Már igen. 

Ne bántsátok Verhovina madarait

Az van, hogy egészen ambivalens viszonyba kerültem a könyveimmel. 

Elmondom. 

A könyveim szépen ülnek a polcon, jelenleg ABC-sorrendben, de voltak már szín szerint is rendezve. Főként magyar nyelvű regények, sok szakmai könyv, idegtudomány és pszichoterápia, útikönyvek, angol nyelvű regények, pár verseskötet. A koleszban egy polcom volt, a rákövetkező albérleteimben egyre nőtt a polcok és költözéskor a dobozok száma, jelenleg nagyjából három Billy-t töltenenék meg (két és fél van tele, de fekszenek is a sorok tetején és az íróasztalom alatt is van pár.)* Jelenleg mindez a hálószobánkban helyezkedik el, mert a nappali tele van a férjem könyveivel.

Van ez a szokásom, hogy a könyvespolcomat nézegetni szoktam, nézegetem rajta a könyveket és mindegyikről eszembe jut a benne lévő történet. Az albérleteimben sosem volt tévém, ha egyedül ettem, mindig úgy ültem, hogy a könyvespolcomat néztem közben, és történetek jutottak eszembe, Isobel elmegy a varázslónőhöz, Claire furcsa szobrokat készít, öt vérnarancs künn a konyhán, most érik be cukros üdve, "Sirályok", mondta Lee Mellon, "például az", hirtelenül, ahogy a tigris ugrásra lendül, az élet elénkbe tornyosul, kiemelkedve sötét tarajával a tengerből. Nem direkt csináltam, egyszercsak észrevettem, hogy ezt csinálom. Most lefekvés előtt meg ébredés után nézegetem őket. Meg pelenkázáskor meg teregetéskor, mert ott van a pelenkázó meg a ruhaszárító is. És akkor ott van egy Bodor Ádám-kötet, ráadásul zöld. Kirí a környezetéből, mindig észreveszem és eszembe jut pár szörnyűség, nem is a zöld, hanem a másik regényéből, ami meg sincs nekem, mindegy, lényeg, hogy tulajdonképpen lehet, hogy igaza van feng shui nagymamámnak és a könyvek rontják a csí-t. Végtére is, idegen emberek gondolatai hemzsegnek a hálószobámban. Rájuk nézek és elkezdenek gomolyogni a fejemben, és Ursula Buendíára kell gondolnom meg Takeshi Kovacsra, és egyrészt nincsen ezzel baj, végtére is szívesen gondolok Takeshi Kovacsra. Másrészt meg milyen lenne vajon nélkülük, lehet, hogy akkor az érzéseim csak a valóságnak szólnának, mire gondolnék akkor? Úgy képzelem, nagyon Zen lenne. Persze, lehet, hogy már teljesen mindegy, hiszen mind benne van úgyis a fejemben, lényegtelen, hogy ott ülnek-e a polcon vagy sem. De akkor is, értitek, Bodor Ádám van a hálószobámban, mit keres ott, menjen ki. 

Eközben lakásokat nézegetünk, persze olyanra, amilyet szeretnénk, pont nincs pénzünk, mindhárom kritérium - tágas, sokszobás; kertkapcsolat; városhoz közel - nem jön ki. Van egy, ami nekem eléggé tetszik, bár drága és még kellene rá költeni és sok munka is lenne megcsinálni rendesen, cserébe viszonylag nagy terasza van és kertkapcsolat. A férjem meg azt mondta, nem jó, mert nem férnének el a könyveink. Értitek, nem lesz teraszom, mert nagy lakást kell vennünk, hogy elférjenek benne a könyveink. De mióta fontosabbak a könyveink, mint mi emberek? Egy pillanatra el is gondolkodtam azon, hogy írok egy emailt Kislánynak és Nyerwnek és nekik ajándékozom az összeset (ők azok az ismeretségi körömből, akikről feltételezem, hogy nehezen szabnak határt a lakásukba beáramló könyveknek és nem hagynák az enyémeket sem az utcán elpusztulni). Aztán mire hazajön a férjem, közlöm vele, hogy oké, én a teraszt választottam, nincsenek könyveim. Persze, azért egyet-kettőt megtartanék, a kedvenceimet. Na jó, hármat. Vagyis max tizenötöt. Jó, akkor hagyjuk, úgyis megtartom mindet, kellenek. De mégis, nem túlzás, hogy előlem foglalják az életteret? Hogy nekik kell lakást venni? Hogy nem lesz teraszom a Sztrugackij testvérek mégoly zseniális agyszüleményei miatt? Most szerintetek ez normális? 

Tudom, e-könyv, de az más. 

*Ja, de ezek csak azok ám, amik nálam vannak, mert van még néhány tonna, tankönyvek, kötelező olvasmányok, egyetemi tankönyvek, mesekönyvek, komplett pöttyös- és csíkoskönyvsorozatok, amit a szüleimnél tárolok. Még mielőtt véletlenül valaki azt képzelné rólam, hogy műveletlen irodalomgyűlölő tuskó vagyok és 36 év alatt csak 3 Billy-t tudtam megtölteni. 

Kis kece lányom

Voltunk Ringatón, az ötödik percben azt gondoltam, nahát, ez mekkora királyság, veszek is bérletet, kár, hogy csak hetente van, a huszonötödik percben meg azt, hogy vissza akarok menni dolgozni. És már régóta meg akartam írni pontosan ugyanezt is, csak sosincs rá időm. 

These boots were made for walking

Kilenc hónapos

Lehet, hogy a Lány mégsem mérnök lesz, hanem inkább könyvelő, most épp meglepően hosszú ideje csendben tanulmányozza a vállalkozásom tavalyi dokumentációját, különös tekintettel az átutalási megbízásokra. 

És cipőt kell neki venni, mert feláll, anyósomtól kaptunk pénzt kifejezetten a baba első cipőjére, úgyhogy egyszer élünk, liliputi-t fog kapni. Tartom magam az elveimhez, nem lehet Martense, amíg nem tud járni. 

A tél vihara ha támad, hidd el, korai a bánat

Sopronban vagyunk, sétálunk, rokonokat látogatunk, megnéztük a Munkácsy-t, voltunk az összevont Cédrusban. A Tímea szerint szokatlanul hosszú lesz a tél. A Munkácsy érdekes volt, mert valóban voltak a szokásos sötét alapon mosó, vasaló, vagy egyéb fárasztó házimunkát végző nőkön kívül másfajta képek is, valamint megtudtuk, hogy rendes magyar hírességhez illően ő is elmegyógyintézetben halt meg. A Lány könyv szerint halad, azaz mászik, térdel, felállni igyekszik, és alig lehet letenni, egyfolytában rajtam akar lenni vagy a kezemben (ez is egy szakasz), amikor alszik, akkor meg én is alszom vagy sétálok, úgyhogy nincs nagyon gépidőm.

A tél nem a kedvenc hónapom még itt sem, de azért lefényképeztem nektek.