Fagyi, paleo

A tejmentes diétán meg így rajta maradtam. Úgy kezdődött, hogy a Lány tejfehérje-allergiás lett úgy nagyjából két hónaposan vagy mikor, akkor tejmentes diétára álltam, négy hónaposan újfent megpróbáltam egy sajtot enni, de még mindig az volt, és aztán azt javasolta a téma hazai szakértője a gyerekklinikán, hogy legközelebb egyéves korban próbálkozzak. Ja, mert a tejfehérje a szoptatással átmegy a babába, így allergiás baba esetén az anyának kell diétáznia. Tehéntejfehérje pedig nem csak a tejben van, hanem minden tejtermékben, valamint minden olyan élelmiszeripari termékben, amelyben van sovány tejpor. Sovány tejpor pedig van az összes péksüteményben, az összes tejcsokoládéban, az összes fagylaltban (abban is, amelyikben tej nincs), a legtöbb virsliben, felvágottban és kenőmájasban, némelyik chipsben és némelyik tepertőkrémben. Szóval durva! Eleinte nehéz volt, aztán rájöttem, hogy ez kaland és kihívás, főzni, keresgélni, felfedezni új dolgokat. A karácsony mondjuk nem volt könnyű bejgli nélkül (általában vaj van bennük, az olcsóbbakban csak sovány tejpor). Viszont ez volt az egyetlen dolog, ami közém és az alváshiány miatt éjszakánként táblaszám felfalt egészmogyorós milkák közé állt, szóval bizonyos értelemben hatalmas mázli. 

A Lány közben egy éves lett, napközben már nem is szoptatom, és most kellene visszaterhelni, vagyis tejterméket ennem két hétig (nekem, és közben szoptatni), csak épp beteg lett, ezért halasztottam (mert ha mondjuk kiütése vagy hasmenése lett volna, nem tudtam volna eldönteni, hogy a tej vagy az amúgy is fennálló vírusfertőzés okozta). Már rég elterveztem, hogy Danone activia joghurtokat fogok enni, különös módon ez az, ami a legjobban hiányzik, második legjobban a valódi vaj, és csak ezután következik a latte meg a pöttyös meg a haagen dazs. (Egyik cég sem fizet a reklámért.) Aztán úgy alakult, hogy ott ültünk a Moa étteremben és volt hatféle extrém fagylaltjuk és mindegyikben tej volt, úgyhogy végül a bodzás-karamellás citrommal terheltem vissza. Egyelőre nincs baja. 

A paleo cukrászatról szerettem volna még értekezni, mivel sok terméküket ettem ebben a tejmentes évben, de most a Lány épp nem hagy írni, szóval legyen elég annyi, hogy hálás vagyok az irányzat létezéséért, nekem épp jól jött, ugyanakkor szögezzük le, hogy a süteményben fehér liszt, cukor és vaj van, és amiben ez nincs, az nem sütemény, akármennyi karobport, nyírfacukrot és útifűmaghéjat kevernek is bele. 

 

Technically, every zoo is a petting zoo if you're not a pussy

Nyaralunk, vagyis egy pokrócon fetrengünk a panzió kertjében, körülöttünk pár könyv, játék, labda, keksz, levett cipő. A Lány a fűben molyol, kavicsokat és a tárgyainkat pakolássza, egyszercsak boldog miákolásba kezd. Körülnézünk, hogy hol a cica, cicát ábrázoló fotó vagy kistestű kutya (ezeknek szokott nyávogni). Nos, a "cica" a férjem által olvasott könyv borítóján van és ez az. 

Az élet egy folyamatos örömforrás

Mindenféle helyekre járunk eközben, voltunk D.-éknél lakásavató / szülinapi házibulin, a Lány is, persze csak a délutáni részén, fürdetésre hazaértünk, de így is klassz volt, később meg egy kolléganőm vidéki kerti partiján, az is jó volt. Érdekes ez, ahogy lehet menni a Lánnyal programokra, és persze más úgy beszélgetni a barátokkal, hogy az ember közben egy baba szájába kanalaz bébiételt vagy vigasztal vagy csak fél szemmel figyeli, megeszi-e a fűszálat meg a szőnyegrojtot, de mégis nagyon jó. Nem beszélve arról, hogy másfél évvel ezelőtt, terhességem során egyszercsak megőrültem, hogy churrost akarok enni, és azóta is kitartóan kutattam utána, de sehol nem volt, most pedig, úton D-ék felé, a Mom park közelében elmentünk egy mexikói étterem mellett és egy hirtelen megérzésnek engedelmeskedve elolvastam a kitett étlapot és churros!!!! Nagy mázli, hogy nem lakunk közel. 

Voltunk a képregényfesztiválon is, mondjuk a Dürer-kert borongós időben délelőtt tízkor meglehetősen lehangoló látványt nyújt, plusz engem egyáltalán semennyire nem érdekelnek a képregények, kb. kettőt olvastam életemben, azok is a Firefly meg a Middleman le nem forgatott részei voltak, csak azért járok ilyen helyekre, mert vonzódom a szubkultúrához. A csaposfiú vicces volt, láttunk egy pár cosplayest is, birodalmi rohamosztagosokat meg az elfet, ettünk sültkrumplit, a Lány meg fűnek-fának boldogan integetett, imád világot látni meg helyekre menni. Lucia főnöke azt mondta, jól nézek ki, és tényleg, ez az imidzsem idén, szűk farmer, háti hordozóban cuki Lány, kezemben üveg sör, csuklómon belépő-karszalag. A sör alkoholmentes, az pedig, hogy vékony vagyok, a szoptatásnak, a rengeteg hordozós sétának, de főként az egyéves tejtermékmentes diétának köszönhető. 

A múlt héten meg hirtelen elegem lett abból, hogy minden olyan alkalmat, amikor a férjem vigyáz a gyerekre (jellemzően szombat délelőtt 2-3 órát) már hónapok óta vagy tanulásra vagy munkára használok (mert van a Projektem, de erről majd máskor), és ezért most tudatosan odafigyeltem, hogy elmenjek inkább masszőrhöz meg a körmöshöz, nem mintha annyira fontos lenne a körömlakkom színe pelenkázáskor, de valamiért a szülés után a luxuskörmös az ultimate kényeztetés és az élők világába való visszatérés örök szimbóluma, nem lehetett kihagyni. Mondjuk szerintem szégyen, hogy nem volt nekik az árnyalatomból és a saját körömlakkomat kellett vinnem. 

És még az is van, hogy egy éve soha, sehol nem voltunk kettesben a férjemmel és nem hagytuk másra a Lányt, főként mert a nagymamák vidéken élnek és mindig azt gondoltam, hogy nem ismerik eléggé a kis Lányt vagy az őket, dehát ez nem mehet így örökké. Egyetlen egyszer voltunk kb. másfél órát házon kívül, amikor még jól aludt a Lány, elaltatása után a szomszéd utcában lévő étterembe mentünk át, amíg anyósom vigyázott az álmára, de ez is több mint fél éve volt. Ezért mintegy másfél hónapja, miután elolvastuk ezt, vettünk két kupont a Nobuba, amely június 1-ig érvényes, direkt azért, hogy rá legyünk kényszerítve a kimozdulásra, úgyhogy ma anyukámra hagytuk a kis Lányt és ott ebédeltünk. Azt hittem, sírni fog, erre vidáman eljátszottak, megebédeltek. A Nobu meg semmi extra, a berendezés semmilyen, az ételek pedig nagyon finomak voltak egytől egyig, különösképpen a csirke shiitake gombával és pikáns misoval, valamint a karamellizált banán mangófagylalttal, de egyik sem olyan, amire emlékezni fogok egy év múlva is. Érdekes volt még, hogy a felszolgáló az elején megkérdezte, allergiásak vagyunk-e valamire, mondtam, tej, pontosan ismerte a különbséget a laktóz- illetve a tejfehérje-érzékenység között, és a menüsoromban szereplő desszertet tejmentesen készítették el, nagyon profik; ugyanakkor amikor megkérdeztem kíváncsiságból, lehet-e tudni az ételek kalóriatartalmát, azt a választ kaptam, hogy "mi nem foglalkozunk ilyesmivel". Ja, bocs. Azt hiszem, az is a baj, hogy én a jó alapanyagból készült, egyszerű ízvilágú ételekre bukom leginkább, ez a fajta gasztrosznob vagyok. Inkább egy lazac sashimit választok a mangós-gyömbéres kacsamellszuflé karamellizált makadámdióval tokaji borban érlelt fafülgombás rukkolaágyon helyett, és inkább egy criollo-t a mogyorós-citromos-creme brulées-bazsalikomos csokoládék helyett. Természetesen a Gyulai Bonbonmanufaktúra táblás csokoládéi ez alól kivételek, mert őket mindig választom, de eltértem a tárgytól, szóval minden fogás finom volt, csak egyik sem átütő, meg nekem kicsit túl fúziós. 

A kis Lány pedig néha megáll elengedett kézzel, pár másodpercig, aztán megkapaszkodik újra. Nagyon aranyos. Mindig azt hiszem, hogy még nagyon pici és alig ért valamit a világból, aztán bejön a konyhába egy katica, a férjem azt mondja: "bejött egy katica", a Lány pedig zümmögő hangot adva odahozza azt a piros-fekete mintás hűtőmágnest, ami ugyan egy hordót ábrázol, de eléggé hasonlít katicára is. Mondjuk kb. két hónapos korától hónapokig napi rendszerességgel olvastam neki a Kipp-Kopp a fűben-t, tehát ha valamilyen állatot jól ismerhet, az a katicabogár. 

Az alvása, az ugyanolyan rémes, mint volt, a sírni hagyást meg nem csináltuk meg, mert ilyen lágyszívűek vagyunk, hát ez van. 

With a big black horse and a cherry tree

Most meg azt olvastam, hogy a meggyet úgy kell adni a gyereknek, hogy mielőtt kimagoznád és turmixolnád, leforrázod és szemenként lehúzkodod a héját, mert a héjától megfájdulhat a hasa. Szemenként húzkodjam le a héját. A meggynek. Nem kétséges, hogy a nyugati világ megérett a pusztulásra. 

How long how long will I slide

Ma elmentünk életemben, azaz a Lány életében először játszótérre - eddig inkább füves placcokon fetrengtünk pokrócon meg labdáztunk, de a füves placcok mind túl messze vannak tőlünk sajnos, gyalog nem elérhető távolságban, és nincs mindig kedvem utazgatni. A játszóterek meg közel vannak. 

A Lány jól elvolt a homokozóban, mondjuk szerintem ez egy rémálom és én ezt nem fogom kibírni, hogy a réten szaladgálás helyett egy 2x2 négyzetméteres lyukban kell lapátolnom a hátralévő életemben tizenöt másik gyerekkel és anyukával együtt. Most főleg nagyobb gyerekek voltak, de vigyáztak és nem szórták a homokot a babámra, sőt, egyikük még homoktortákat is sütögetett vele egy darabig. És volt egy aggódó anyuka is a Lánynál fiatalabb gyermekével, aki megkérdezte tőlem, hogy jár-e már, mert az övé már jár - ó, istenem, ez vár rám hátralévő életemben, jár-e már, beszél-e már, tud-e már olvasni. A Lány még csak bútorokba kapaszkodva jár, és azt mondja, hogy vavava (kutya), <lefordíthatatlan nyávogásszerű hang> (macska, de az igazi macskanyávogást utánozza, nem az emberi miau-t, anyanyelvi tanártól tanult), nyányányá (szerintem ez azt jelenti, hogy "anya", akkor mondja, ha akar tőlem valamit), mammamma (kaja) és tyetyetye (zene). Magyarul, nem beszél, a játszótéri járóképes tizenegyhónapos meg már jól artikuláltan azt mondja a babákra, hogy "baba". Basszus, le vagyunk maradva, se járni, se beszélni nem tud, olvasni sem tud és első szimfóniáját sem írta meg, mi lesz így? 

Egyébként ha véletlenül mégis zseni lesz a végén, akkor azt a történetet fogom mesélni, hogy én mindig is tudtam, konkrétan nyolc hónapos korában jöttem rá, hogy zseni: ülni sem tudott még rendesen az etetőszékben, megette a répapüréjét, majd desszertként felé nyújtottam egy almás ízesítésű rizskekszet. A kis Lány nézte egy darabig, majd hátranyúlt és az etetőszék huzata és váza közötti titkos rejtekhelyről előhúzott egy másik rizskekszet, ráadásul áfonyásat, ami már egy hete elfogyott, és felém nyújtotta. A nyolchónapos az még nagyon kicsi ahhoz, hogy ilyeneket össze tudjon rakni a fejében, szóval majd ha megkapja a fizikai Nobel-díjat, akkor ezt fogom mesélni a reggeli tévéműsorban. 

Visszatérve a játszótérre, szóval szögesdróttal bekerített homokozókban kell ücsörögnöm mostantól, ó, irgalom atyja, ne hagyj el. 

Remélem nem felejtesz sokáig el, ha egyszer elmegyek

Voltunk Halász Judit-koncerten, pontosabban a délelőtti séta során odakanyarodtunk az utolsó két számra, hát le vagyok nyűgözve, komolyan. 

Pár évvel ezelőtt a Szigeten elmondta a Guadalajara nevű kiváló, osztrák ska-zenekar kb. huszonötéves frontembere, hogy többé már nem játsszák koncerteken a Mondays-t, mert ezzel futottak be és már rettenetesen unják, és nem tudják jól játszani, mert átjön, hogy unják és nem szeretik. Szerintetek Halász Judit ma hányadszor énekelte el a Micimackót? Hetvenkét éves, és ugyanolyan aranyosan és hitelesen nyomja, mint gyermekkoromban. A hangján sem hallani, hogy öreg néni. Elképesztő. 

Mindeközben

A Lány által benyalt vírus megfertőzte a férjemet és engem is, úgyhogy hétvégi utazás lemondva, itthon fetrengünk és nem alszunk éjszaka. Meh. Azt értem, hogy a gyerekek mindenféle vírust elkapnak, de azt nem, hogy ezek miért terjednek át és győzik le a már kifejlett, egészséges immunrendszerrel rendelkező felnőtteket. Immunológusok, valaki? 

Hajszőnyeg, kutyatár

A könyvfesztiválról akartam még írni, ahol tavaly még kilenchónapos terhesen voltam, most meg háton hordozott Lánnyal, aki a benti, meleggel és nagy tömeggel járó részeket leszámítva imádta. Idén nem voltam semmiféle könyvbemutatón, ellenben ugyanúgy söröztünk a napfényben és a barátaim még mindig híres írók meg fordítók meg szerkesztők, annyira jó fej vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, ráadásul egyikük elújságolta, hogy gyereket vár. Én jegesteát ittam, mert nem volt alkoholmentes sör, már ez is elég baj, aztán Noiz még előhúzott egy rendkívül cuki mintás laposüveget házi pálinkával töltve, majd elvonultak dohányozni, félre ne értsünk, a testem egy templom, sosem mérgezném mérgekkel, a függőség gúzsba köti a lelket, kérdezze kezelőorvosát, gyógyszerészét, ugyanakkor annak a pálinkának nagyon jó illata volt. 

Eredetileg a Lánynak akartam csak egy könyvet venni a szülinapjára, ezt, csakhogy a Galaktika standon megkérdeztem, mely könyvekre vonatkozik a 45% árengedmény, mire kifaggattak az ízlésem felől és rábeszéltek, hogy vegyem meg a Hajszőnyegszövőket, pedig mondtam, hogy ennek mind a címe, mind a borítója romantikus szálat is tartalmazó fantasy-re utal hajaz, én meg inkább a klasszikus, orosz science fiction, esetleg a kissé kegyetlen cyberpunk híve vagyok, de ott tiszteletreméltó életkorú férfiak esküdöztek, hogy ez sci-fi is, kegyetlen is, és nincs benne szerelmi szál és tetszeni fog. Később összefutottunk Kislánnyal és bibliofil barátnőjével, akik idén is elképesztő részletességgel ismerték a magyar kiadók kínálatát és előkészületben lévő könyveiket, mindent olvastak már, Kislány rögtön lecseszett, hogy nem kértem ki a véleményét a Hajszőnyegszövők megvásárlása előtt, ellenben szégyelljem magam, amiért még nem olvastam A rizs és a só évét, bibliofil barátnője bőszen bólogatott, majd azon kaptam magam, hogy ismét sorban állok velük a Galaktika standnál. Én megvettem A rizs és a só évét meg rábeszéltem a sorban előttem álló húszévesforma fiúcskát a Stalkerre, Kislány addig fondorlatos kérdésekkel próbálta kiszedni a jelenlévő tudományos szerkesztőből, hogy a könyvhétre idén egész pontosan milyen akciókkal készül a kiadó. 

Másnap meg épp azon gondolkodtam, délután milyen szabadtéri programot szervezzek a Lányak, amikor írt egy smst a Költőlány, hogy Sarkady Mária dedikál háromkor, aki az ő egyik kedvenc mesekönyv-írója, jelenleg elszegényedett, aranyos öreg néni. Van is tőle egy könyvünk, hát gondoltam, jó, akkor menjünk arrafelé. Ezúttal pokrócon feküdtünk a füvön, vagyis én feküdtem, a Lány meg saját magával labdázott és idegeneket bámult rezzenéstelenül, később beszélgettünk Sarkady Máriával a lakásáról, a szülésemről meg a hordozásról, a Lány szerette volna kipakolni a táskáját, még később meg aludt a hátamon és épp hazaindultam, amikor belebotlottam az egyik asztalnál gyerekkönyveket dedikáló Kányádi Sándorba, és akkor vettem ott egy könyvet és dedikáltattam a Lánynak, azt írta bele, hogy Szép álmokat kíván Kányádi Sándor bácsi, és rájöttem, hogy dedikált gyermekkönyveket gyűjteni a Lánynak, ez egy igen csúszós lejtő, nagy mázli, hogy csak a harmadik nap délutánján jutott eszembe. 

Years shall run like rabbits

Egy éves a gyönyörű, pici Lány! Ezeket vettem neki: 

Sajnos beteg, fáj a torka és lázas is, és kicsit én is, úgyhogy mázli, hogy nem szerveztünk hatalmas party-t. Majd délután meglátjuk, elmegyünk-e valamerre, most az apukáján alszik. 

Később biztosan hiányolnám, úgyhogy feljegyzem ide, hogy hipersebességgel mászik négykézláb, bútorokba kapaszkodva lépeget, a "nem" szócskára fejét csóválja, adekvát helyzetben integet, kutyáknak ugat, macskáknak nyávog, ismeretlen nyelven beszél, imádja a zenét és a kültéri programokat, utálja az öltözködést és nem igazán rajong az édes ízekért sem, úgyhogy nem tudom, fog-e enni a tortájából egyáltalán (tej, tojásmentes gesztenyetorta). Tavaly ilyenkor meg még ott hisztiztem, hogy akkor most már császározzanak meg végre. Nagyon aranyos, nagyon szeretem. 

Egy mosókonyhában jól kitaláltam én azt, hogy mi lesz

Pontosan tíz évvel ezelőtt volt ez. Tíz (10) évvel ezelőtt. Jajistenem hogy szalad az idő. 

Általában el szoktunk menni az évfordulón a Szódába unikumozni, bár volt olyan év, amikor simán elfelejtettük mindketten, tavaly meg csak alkoholmentes sört ihattam, mert már eléggé terhes voltam, 3 nappal későbbre voltam kiírva. Most is elmentünk délután, ketten plusz egy Lány, utóbbinak szemlátomást nagyon bejött a hely, a berendezés színvilága, végig vigyorgott, ugrált a zenére, és vidáman vedelte bébivizes palackjából a bébivizet. Dehát már majdnem egy éves, itt volt az ideje, hogy elvigyük kocsmába. 

Várfalsétány és egyebek

Maradék képek. Holnap megyünk vissza, amit már alig várok, részben hiányzik a férjem, részben meg az idegeimre megy a nagymamám, aki egy kibírhatatlan, vén boszorka elviselhetőség terén kihívásokkal küszködő idős hölgy*. 

*Érdekes, hogy valamiért akárhol panaszkodom miatta, a hallgatóság egy jelentős része (akik sosem, vagy csak futólag találkoztak vele) meg akarnak győzni róla, hogy én látom rosszul, és ő csak öreg, vagy nem is úgy gondolja, vagy csak jót akar. Ez miért van? Én harminchat éve ismerem, azóta ilyen, hetekig tudnám sorolni gonosz húzásait és tankönyvbe illő érzelmi zsarolásait és átlátszó hazugságait. Tényleg nagyon rossz volt mellette felnőni és most is utálatos dolog három hete harcolni vele, hogy a soproni ház kertjében befüvesíthessünk 45 (jelenleg parlagon heverő) nm-t, ahol a kis Lány molyolhatna. Mivel a kert és a ház is "az övé" (1/2 részben tulajdonos plusz az egészre haszonélvező), és ő azt lomtárnak szeretné használni, és ha elvitetjük a lomot, vagy nem is elvitetjük, csak ugyanabban a kertben odébb rakjuk, akkor ő tudja, mire megy ki a játék (hogy vagyonából kiforgatva szociális otthonba zárjuk). Én most kitartó voltam és úgy döntöttem, nonszensz, hogy vidéki kertes házból játszótérre kell járnunk (különben 1/6 részben én vagyok tulajdonos, szóval), így elvileg jövő héten befejeződik a füvesítés, de én éveket öregedtem ezalatt, pedig a főváros rosszabb kerületének pszichiátriáján húztam le tíz évet, hát az hozzá képest semmiség. Nem időskori paranoiája van, hanem sima személyiségzavar, mondom, hogy mindig ilyen volt. És azt is mondta, hogy kövér vagyok. 

Az elég jó falat

Amikor a Lány fogja a kihűlt brokkolipürébe forgatott, megnyalogatott, majd kiköpött kenyérdarabkáját, kicsit megtörölgeti vele az asztalt, majd mosolyogva felém nyújtja és szeretne megetetni vele, mindig eszembe jut, hogy tutira létezik olyan neveléstudományi szakkönyv, amely szerint azt jókedvűen meg kellene ennem a kezéből. 

Hogy az egész világ láthatóvá váljék

Így néznek ki az ablakok. Én még mindig a sárga lennék a legszívesebben, ami hűen tükrözi, hogy olyan túl sokat nem változtam tizenhét éves korom óta. 

Panorámaraton

Amúgy nem vagyok oda a teljesítménytúrázásért, engem nemhogy nem szórakoztat, hanem kifejezetten idegesít, amikor erdei sétám közben hülye pecséteket meg ellenőrzőpontokat kell keresgélni, és miért fizetnék azért, hogy felgyalogoljak a Károly-kilátóhoz, ráadásul kerülő úton, de ezúttal nem tudtam ellenállni a kihívásnak. 

A kisatírozott helyen a kis Lány neve szerepel, aki háti hordozójában teljesítette a távot.

Nagyon sokan voltak a családi, 8 km-es távon, mindenki megcsodálta a cuki Lányt, és ami még feltűnt: a legtöbb szülő vagy egymással, vagy a gyerekekkel veszekedett, mert azok nem bírták bekötni azt a kibaszott cipőfűzőt. Jó, nem a legtöbb, de sok. Más szülők velük túrázó szülőtársuknak magyarázták, hogy fél méterrel előttük gyalogló idegesítő gyerekük mennyire gázul viselkedett tegnap is. Tényleg ennyire nehéz a nagyobb gyerekekkel, hogy az ember tiszta idegroncs? Aggasztó. 

Azok ott kacsák

A hordozásban meg az a jó, hogy olyan helyeken és ösvényeken sétálhatok, amiről a babakocsis anyukák csak álmodhatnak (jó, tudom, nem mindenki erdei ösvényekről álmodozik, de én igen). 

És így néz ki a Volt-fesztivál helyszíne, amikor nincsen rajta a Volt-fesztivál. A kacsák elbújtak. 

Így van rád, akinek van, gondja

Ha már költészet napja, nyerw múltkori bejegyzéséről eszembe jutott, basszus, mennyire utálom én meg azt, amikor régmúlt művészek pszichopatológiáját elemzik pszichiáterek / pszichológusok visszamenőleg. Ez egyetlen dologra alkalmas: hogy az elemző tarthasson róla egy kongresszusi előadást, ha egyetemi hallgató, akkor írhasson szakdolgozatot, ha nagyban gondolkodik, akkor írhasson róla egy vagy több könyvet. Igen, Csontvárynak volt valami baja a pszichotikus spektrumban, talán skizofrénia, talán nem, attól függ, melyik diagnosztikai kategorizálást használjuk, a DSM IV-et vagy az V-öt vagy a leonhardi-t, vagy ha pszichoanalitikusok vagyunk, akkor látens homoszexualitásáról és anyjához fűződő szokatlan viszonyáról is lehet értekezni. Nem mindegy? Meg van Gogh meg Dosztojevszkij meg Frida Kahlo. A legdivatosabb magyar zakkant persze szerencsétlen József Attila, akiről, mármint elmeállapotáról nem tudom, hány könyvet adtak ki eddig, dehát sosem elég. Valamirevaló magyar pszichiáter ír egyet. Míg nyerwet épp az bosszantotta, hogy irodalmárok pszichológust játszanak (az idézett mondat Flóra pszichoszomatikus szívizomgyulladásáról... OMG), engem az szokott, amikor pszichiáterek fogják a szerencsétlen elhalt költő verseit és megmagyarázzák, hogy lám, a kés meg a kenyér meg az engem vigyen fel a padlásra, nyilvánvaló a borderline zavar vagy a pszichotikus zavar vagy a súlyos depresszió vagy az akármi, amivel szegény költőnket a pszichoanalitikusok félrekezelték vagy nem kezelték félre, és amely megnyilvánul zaklatott párkapcsolataiban ésatöbbi. 

Természetesen, ha az ember zakkant költő, számolnia kell vele, hogy az utókor majd könyvekben, cikkekben és kongresszusi előadásokban fogja elemezni pszichopatológiáját az aktuálisan fennálló fejlődés-pszichopatológiai eszmerendszer és/vagy pszichiátriai diagnosztikai kategóriák mentén. És akkor lehet borzongani, hogy hűű, úristen, skizofrénia meg személyiségzavar meg Flóra se tudta vele felvenni a Rorschach-tesztet. A normalitás bosszúja. 

Amúgy itt van az eddig kedvenc összefoglalóm az "őrült zseni", vagyis a kreativitás és pszichopatológia összefüggésének témakörében, tessék, így kell erről a témáról értelmesen beszélni. 

Főleg rokonok

A soproni rokonság, nagyszülők és dédszülők meg imádják a Lányt és persze mindenfélével bosszantanak, például állandóan látni akarják. Engem szerintem kevésbé, én inkább zavaró tényezőként vagyok jelen, nem lehet tőlem nyugodtan babázni, rájuk szólok, vagy panaszkodom, hogy nem aludtam eleget, vagy belelógok a fotókba. A nagymamám nem is titkolja, hogy ezzel én kiestem a pikszisből és egy generációt ugrott a szeretet lefelé, el is magyarázta valamelyik nap, hogy én ezt nem érthetem, mert sose volt unokám és majd meglátom, ha unokám lesz, hogy "az ember jobban szereti ezeket a kicsikéket, mint a sajátjait". Szerintem nem túl udvarias dolog ilyet mondani. 

De persze. Könnyű szeretni egy extrém cuki, gyönyörűen mosolygó egyévest, akihez ráadásul nem neked kell felkelni éjszaka nyolcszor és nem te cserélsz kakispelenkát napszámban és a hajadba sem kentek ma még brokkolipürét. A Lány még mindenkire mosolyog és még nem tudja a nagymamámról azokat, amiket én már tudok (meg az egész szomszédság és rokonság), hogy rosszhiszemű, pletykás és mindenbe beleártja magát. Egyszer majd már észre fogja venni, és akkor majd ilyeneket mond, hogy "de dédmama, kérlek, tegnap ennek pont az ellenkezőjét állítottad, most mi az igazság", és akkor a nagymamám sírós hangon azt fogja mondani, hogy jaj, milyen aranyos voltál, amíg picike voltál, hogy szeretted akkor még a te dédikédet. Könnyű szeretni azt, aki még nem látja a hibáinkat és nincs saját véleménye, csak cuki. Nehezebb szeretni egy kisiskolást, aki már kapisgálja, meg saját akarata van. Még nehezebb szeretni egy kamaszt, akinek világnézete van és ijesztően jó radarja a hibáinkra. Gondolom. Biztos ezért mondják lépten-nyomon, hogy "addig jó, amíg ilyen kicsi". Hát nekem mindenkiről megvan a véleményem, aki csak kutyákat meg négy év alatti gyerekeket képes szeretni. 

Visszatérve a nagymamákra, van az, amikor dolgokat adnak, amit nem kérek, erőszakkal. Anyósom, aki egyáltalán nem gazdag, sőt, ad 100 eurót. Megmondom, hogy köszönöm, de inkább tegye félre karácsonyra vagy szülinapra. Erőszakoskodik, hogy tegyem el. Megmondom, hogy nem, köszönöm, majd inkább adja ünnepkor. Úgy tesz, mint aki beleegyezik. Amikor hazaértünk, látom, hogy a kabátzsebembe rejtette a százeurós borítékot.

Tegnap ez volt:
Anyós (telefonon): - Mekkora a mérete a Lánynak, mert vennék pár body-t.
isolde: - Köszönöm, de body-ból most jó sok van, inkább ne vegyél, tedd el azt a pénzt másra.
Anyós: - Jó, de hányas a mérete?
isolde: - De tényleg nem kell body.
Anyós: - De olyan cukik.
isolde: - De van neki egy csomó, nincs szükség újakra.
Anyós: - Jó, de hányas? 68-as? 74-es? 
(...) Anyós délután átjön és legnagyobb meglepetésemre nincsenek nála body-k, viszont mivel már kétszer ivott nálunk kávét a héten, ezért hozott nekünk egy csomag őrölt kávét. Ööö, oké. Ő csak kedves, jót akar, és adni a legnagyobb öröm. 

Azt meg a barátnőm anyukája mesélte egyszer, hogy reggelente átmegy a fiáékhoz segíteni a reggeli készülődésben, ilyenkor megkérdezi a felnőtt fiát, hogy kér-e kakaót, az kiszól, hogy nem, köszönöm, akkor ő azért még egyszer rákérdez, fiú szól, hogy tényleg nem, anyu azért még egyszer is rákérdez, "de nagyon finom!", fiú kissé már bosszankodva szól, hogy nem. "Persze, azért mindig főzök neki, a végén úgyis megissza". Nem győzhetsz. 

Persze, tudom, ha adnak, vedd el, ha ütnek, fuss el, örüljek neki, másnak semmit se ad az anyósa és örüljön az ember a százeurósnak, a kakaónak meg az ingyenbody-knak. Igazából örülök is. Mégis, közben időnként a véleményem tökéletes semmibe vételének érzem az ilyesmit. Nem azért mondom, hogy nem kérek, mert szerény vagyok, ugyanis cseppet sem vagyok az: ha szükségem van valamire, meg szoktam mondani. Ha megkérdezik, mit kérek, megmondom, mit. Ha épp semmit, akkor azt mondom. Vagy tévedek? Nem illene tiszteletben tartani azt is, ha az ember nem kér kakaót? 

A harmadik témakör, amivel fel lehet bosszantani, az, amikor féltik tőlem a gyerekemet. Játszom vele, vagy nézem, ahogy a bútorokba kapaszkodva kommandózik, vagy egy darab kenyérhéjat csócsál. Nagymamák a háttérben, kórus: "jaj, vigyázz, megüti a kis kezét! jaj, a kis lába, meg ne csússzon! jaj, az túl nagy darab kenyér! jaj, vigyázz, lehorzsolja a lábát!" Egy ponton, amikor látják, hogy nemtörődöm anyja (én) szemrebbenés nélkül bámulja, ahogy a gyermek halálos veszélyben forog a fiókos szekrény vagy a kenyérdarab jóvoltából, már nem bírják tovább és beavatkoznak: odaülnek, tenyerüket a szekrény és a baba közé helyezve védik, vagy felkapják és inkább hordozgatják a lakásban, úgy nem üti meg magát, vagy kiszedik a szájából a kenyérvéget. Csak jót akarnak, csak aggódnak. Én úgy gondolom, hogy ismerem a Lányt, tudom, hogy meg tud állni egy kézzel kapaszkodva, tudom, hogy néha felhömbölödik, főleg, ha fáradt, de ügyesen esik, nem lesz baja. Tudom, hogy mekkora falatot bír elcsócsálni, és azt is tudom, hogy amikor túl nagyot vesz a szájába, azt egyből kiköpi. Bízom a képességeiben. A nagymamák nem bíznak. Sem az én ítélőképességemben nem bíznak. De ezt nem foghatom fel bizalmatlanságként vagy szülői működésem kritikájaként, hiszen ők csak aggódnak, mert szeretnek, mert jót akarnak. 

És akkor van még az, amikor nem hagyják békében játszani a gyereket. Ettől ideges vagyok és úgy érzem, meg kell védenem. Lehet, hogy ezt eltúlzom, mert engem sem hagytak és máig utálom az ilyesmit. Erről van szó: 
Lány (tárgyakat pakol ide-oda, csak általa ismert rendszer szerint)
Nagymamám: - Mosolyogj egyet a dédire! 
Lány (tovább molyol)
Nagymama: - Zsuzsi! Zsuzsi! Zsuzsi! Zsuzsikám! Zsuzsi! Zsuzsi! (neveket megváltoztattuk)
Lány (felpillant, majd folytatja a munkát)
Nagymamám: - Na mosolyogj egyet a dédire! Na gyere mosolyogj már! Na, csak egy kis mosolyt! 
Lány (felnéz, mosolyog, majd visszafordul a tárgyaihoz)
Nagymamám: - Látod, mosolyog! Na,még egy kis mosolyt! Na, még egyet! Zsuzsi! Zsuzsikám! 
(a végtelenségig)

Vagy erről: 
Lány (elmélyülten összeütöget egy zöld és egy sárga kislabdát). 
Rokonok: Nézd, összeütögeti, jaj, de okos, nála van a zöld meg a sárga! Dobd ide a labdát, Zsuzsika, dobd ide! Nézd, felemelte! Dobjad a mamának! Mondd, hogy labda! La-bda! Nézd, jaj, felemeli a kis kezét, mindjárt dobja, dobd ide a mamának! Nézd, itt a kis könyved, cica van benne, hol a cica, Zsuzsika, hol a cica? Nézd, nyávog a cica! Dobd ide a labdát a mamának! Nézzétek, mindjárt feláll, hát mindjárt elindul! Hol a labda, Zsuzsika, mit mond a cica? Nézd, itt meg egy kutyus, mit mondd a kutyus? (a végtelenségig). 

Igyekszem higgadtan viselkedni és bízni a Lányban, hogy szól, ha elege van. Egyébként szól is, egy ponton elkezd nyűgösködni, és akkor el kell menni sétálni, és a séta közben a hátamon dumálgat magában, ki tudja, miket. 

Dehát csak szeretik, csak látni akarják, csak jót akarnak, csak aggódnak, csak imádják a mosolyát, másnak bezzeg semmit se segít a család. Jó, tudom. Akkor is bosszantóak. De nem baj, legalább jó lesz majd visszamenni Pestre is. 

Egy nap a városban

Szóval Sopronban vagyunk egy ideje, részben erdőben sétálni jöttünk, részben lakásfelújítók elől menekültünk. Naponta kétszer sétálok a Lánnyal, ő a hátamon a kenguruban alszik, én meg a szakkönyvemet olvasom egy padon vagy Sopront fotózom. Majd teszek fel még képeket. 

De először is tisztázzuk ezt egyszer és mindenkorra. Sopronban én a várost magát szeretem, a helyet, annak fizikai valóságát. Semmi különösre nem kell gondolni, azokat szeretem, amik minden útikönyvben benne vannak, a kilátókat, a fenyveseket, az erdei sétautakat és ösvényeket, a kelták sírhalmait, a Borostyánkő-utat, a macskakövet, a belváros átjáróit és házacskáit, a Tűztornyot, a Fertő-partot a nádasokkal, a Tómalmot, a Mikoviny úti japáncseresznyefákat. Az Alpokalja jellegzetes időjárását, a vizes fenyőtűk illatát. Gesztenyefák lidérc árnya, esőmosta sikátorok, macskakövet söprő szél. Ilyesmi. Szeretem ezt a várost. Pont. Azért fotózom előnyösen, mert szeretem. 

A soproniak egy része szerint ez csak azért van, mert nem lakom itt és elhomályosítja látásomat a nosztalgia, és nem vagyok tisztában egy vagy több tényezővel az alábbiak közül. 

Sopronban régen túl sok volt az osztrák és a hülye városvezetés egyirányúsította a Várkerületet, de később túl kevés lett az osztrák és a következő hülye városvezetés kétirányúsította. A kátyúkkal is mindig gond van, meg a körforgalmakkal, mindkettő sok. Jelenleg épp az a probléma, hogy fél Kelet-Magyarország ideköltözött, itt laknak, Ausztriába járnak át dolgozni, az EU óta egyébként is mindenki Ausztriába jár át dolgozni, ettől Sopron afféle alvóváros lett, kevesebb a program, kisebb a kulturális pezsgés, mint mondjuk középiskolás koromban. Cserébe több a cigány, ráadásul ezek nem is olyanok ám, mint a soproni cigányok, ami kb. néhány család volt a város szélén meg a Járóka Lívia, hanem ezek olyan igazi, sötét bőrű, nemsoproni cigányok. Mi is van még? A szelektív szemétgyűjtés egy vicc, a veszélyes hulladékot nem lehet normálisan eldobni és idén nincs lomtalanítás. Délután négy és hat között akkora dugó van a városban, mint a Hungária körút jobb napjain. Nem jön ide koncertezni a Rolling Stones, sem a Nicolai Gedda. Jó, van a Volt-fesztivál, de ott meg nem lehet elférni a külföldiektől és egyébként is, sose hallottam azokról a zenekarokról, biztos nincs is bennük hangszer, csak valami sapkás pasas laptoppal. 

Én nem értem, hogy ezek hol érvek. Nem a városvezetést szeretem vagy a közlekedést vagy a lakókat, hanem a Várost. Világéletemben így volt, mi több, nehezen elviselhető családom és egyéb középiskolás világfájdalmaim közepette a város volt az, ami vigaszt nyújtott, ami kompenzálta számomra a benne lakó hülyéket*. A lakók változnak, most épp ez van, bevándorlók és ingázás, tíz évvel ezelőtt más volt, tíz év múlva megint más lesz. Változik. A Deák tér így nézett ki, aztán úgy. Amúgy szerintem semmi baj nincs a mostanival sem, nem értem, mit kell azon is sírni. 

Nekem ezzel ne érveljünk, hogy csak azért szeretem Sopront, mert nem lakom itt. Laktam itt meg laktam másol, mi több, jártam ennél sokkal jobb helyeken is. Minden városban vannak rohadt idegesítő dolgok. Ötletszerű úthálózat, siralmas tömegközlekedés, korrupt városvezetés, szmog, unalom. Még Vancouverben is túl sok a kínai, pedig az tényleg kurvajó hely. Ó, tényleg, Sopronban kátyúk vannak? És a városvezetés öt éve nem javíttatta meg azt a leszakadt korlátot? Ja, bocs, hát akkor nem is szeretem többé. 

*Remélem, a soproni barátaim tudják, hogy nem rájuk célzok, hanem az apukámra. 

Mostan színes falakkal álmodom

Cseresznyevirágzás

Szombaton meg voltunk a Nemzetközi Gyermekkönyvnap soproni rendezvényén, ahol meglepően kevés könyvárus volt (egy, a Béláék), és meglepően kicsi volt a könyves bolhapiac is (egy asztalból állt), ellenben rengeteg gyerekprogram volt több teremben, mindenféle rajzolós meg kincsgyűjtős meg stratégiai játékok. A Lányt letettem egy párnákkal telirakott házikó tövébe a szőnyegre, ahonnan feszt lejött és a művház padlóján tappancsozott négykézláb, meg a nagyobb gyerekeknek rikoltozott. A könyves bolhapiac nevű asztal mögött ilyen tizenkétévesforma gyerekek álltak, és ki volt írva, hogy "jótékony célra", kérdésemre elmondták, hogy a bevételt egy sopronnémeti kislánynak adják, akinek Amerikában lesz szívműtétje. Vajon igaz ez? Mindenesetre vettünk tőlük 300 Ft-ért egy kissé összefirkált Marék Veronika-művet. 

A könyvárus-standon meg találomra felütöttem egy ismeretlen könyvet, az volt az első mondat, hogy "Buborék elindult, hogy kiderítse, léteznek-e más labirintusszörnyek rajta kívül a világon". Asszem szeretni fogom a gyermekirodalmat. 

És még ez is van: