Még az volt, hogy eszembe jutott a volt Kedvenc Főnököm, aki pár évig volt csak a főnököm, úgy érzésre nagyjából egy évezreddel ezelőtt, és most pár nap alatt két dolog miatt jutott eszembe. Az egyik, amikor néhány bejegyzéssel lejjebb itt dühöngtem - már miközben dühöngtem is arra gondoltam, mit szólna erre, ugyanis eszembe jutott pár alkalom, amikor hasonlóan félig szakmai, félig az emberi ostobaság körébe tartozó témákon dühöngtem. Nagyjából röhögött rajtam, esetleg néha ehhez még mondott valami frappánsat, ami hirtelen egy nagyobb keretbe helyezte a problémát. És van az a jelenség, interiorizációnak hívják, amikor például a szüleink viselkedését magunkévá tesszük, beépítjük a saját személyiségünkbe, így lehetséges, hogy apánk halála után is sugdos a fülünkbe egy alkoholista, kritizáló hang, nos, a szakmán való hisztériámon röhögést, úgy tűnik, interiorizáltam tőle. Miközben írtam a dühös bejegyzést, elnézően mosolyogtam magamon, és ugyanakkor a jelenség okait is értem (hogy miért hiszik az emberek a pszichoterápiára azt, hogy kuruzslás, hát a sámánok, a középkori gyóntatóatyák, S. Freud és egyéb hasonló mesterek nyomdokaiban járunk, ezek gyógyítottak beszélgetéssel, ezekről nem elsősorban az idegtudomány ugrik be, nem beszélve arról, hogy utóbbi pár évtizeddel ezelőtt még nem is létezett. És igen, a kineziológus és a homeopata is beszélgetéssel gyógyít.)
Ma meg kerestem egy doksit a gépemen, amit elvesztettem, mert akkora hülye vagyok, ebben igaza volt kritizáló apámnak, iszonyú rendetlen vagyok tényleg, nem is találtam meg, ugyanakkor megtaláltam helyette cetlikre (valójában egy db word doksiba) írt naplómat, amit egy időben a munkahelyemről vezettem. Mármint nem a munkahelyemről, hanem magamról, ugyanolyan naplót, mint ez, csak itt mégsem írhatok a Helyről, mert a világon mindenki olvas már. Teljesen el is felejtettem közben, hogy volt ilyen word doksi, most meg belenézegettem, és abba a részbe botlottam bele, amikor a Főnök felmondási idejét töltötte már, velem meg épp ez történt. Ez van odaírva:
"Felhív, hogy ráérek-e, mert akar velem beszélni. Ülök a szobájában, piros garbóban, elbeszélgetünk a Helyről. Persze, ki tudja, valójában mi van a fejében, de én azt gondolom, csekkolja, mi a helyzet velem, hogy találom meg a helyem, merre tartok, hol hagy itt. Jó érzés, hogy a team-je részének tart így is, hogy egy éve már máshol vagyok.
Azt mondja, hogy pszichoterapeutává változom és hogy tudjak emberi és esendő maradni, és ezt ugyan látszólag elengedem a fülem mellett, de valójában nagyonis megjegyzem. Pontosan ezt a szót kerestem hónapok óta, hogy esendő. Pontosan ez a veszély fenyeget, hogy elfelejtem, hogy az vagyok. Pontosan erről van szó. Pontosan ezt kellett mondani nekem*.
A többi, amiről beszélünk, a Hely, a vezetés, nem izgat. Elmesélteti velem, hogyan utasítottam el osztályvezetői állást, hogy "docensségig vihetem", ezen felháborodik, miért ne lehetnék egyetemi tanár, rektorasszony, miniszterelnök, bármi lehetek. Engem nem izgat. Nekem erre az a válaszom, hogy én nem "docensségig vihetem", hanem írhatok háromgenerációs családregényt Brennbergbányáról, lehetnek almafáim, feltalálhatok áfonyás kekszet, lehetnek klassz gyerekeim, lehetek boldog, lehetek boldogtalan, beutazhatom a világot, miről beszélünk. De ezt nem fejtem ki neki, mert még nem fogalmaztam meg."
Itt az volt a sztori, hogy amikor elutasítottam az osztályvezetői állást, az intézményvezetőnk egyúttal elbeszélgetett velem a jövőmről és azt mondta, docensségig vihetem (az életben). Nekem meg eszembe sem jutott ezen felháborodni. Sem személyes kritikának vagy a belém vetett hit és bizalom hiányának nem hittem, sem a feminista énem nem asszociált üvegplafonra, nagyjából azt gondoltam, mint Pissy ("Tőlem!"), és először én is csodálkoztam, miért nem érint meg különösebben jövőbeli, képzeletbeli karrieremben ilyesfajta bekorlátozása, de aztán később rájöttem, miért. Mert képtelen vagyok kizárólag ezen a skálán meghatározni magam. És most éppen, hála a keleteurópában még divatos hároméves gyesnek, nem is kell, és kipróbálhatok más dolgokat. Másoknak a karrierjét derékba töri a gyerek, nekem meg, úgy érzem, lehetőséget ad arra, hogy mindenféle egyebet csináljak, amit mindig is akartam, de nem fért bele a valódi munkám mellett. Jelen pillanatban hálás vagyok neki ezért. Mármint a Lánynak. A volt kedvenc főnökömnek is hálás vagyok egynéhány dologért persze. Talán leginkább azért, mert felvetett olyan témákat és küldött olyan cikkeket meg ajánlott könyveket, amelyek révén összefüggéseiben tudtam látni a pszichiátria krízisét és ez egyúttal átsegített a saját, pszichiátriával kapcsolatos, aktuális világnézeti krízisemen. Vagyis az "átsegített" nem a megfelelő kifejezés, asszem, benne maradtam az állandó megkérdőjelezésben, de ezzel jól elvagyok és passzol hozzám, amúgy is a kételkedésben érzem jól magam. Meg azért, mert egy kongresszuson megvédett az előadásom után a rosszindulatú felszólalóktól - megmondta előre, hogy meg fog védeni, és mondjuk én a kommentelők kapcsán hozzáedződtem a személyeskedő kritikához, én kérem http-n és Trychydts-en nevelkedtem, engem nem olyan könnyű meglepni, de ott abban a helyzetben nagyon jó volt, hogy van védelmem, és nagyjából azóta nem félek előadni. Pedig apróság volt. Dehát ez van, embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél.
Ami a Munkahelyemet illeti, az egy jó kérdés, szerencsére nem kell ma eldöntenem, de nem lesz könnyű eldönteni, hogy visszamenjek-e. Én ugyanis azt szerettem ott, hogy voltak nálam sokkal okosabb és szélesebb látókörű emberek, és engem ez inspirál, nekem ebédnél kognitív idegtudományokról, a pszichiátriai diagnosztikai rendszerek problémáiról, a pszichoterápia neurobiológiájáról és tudományfilozófiai kérdésekről beszéljenek. De ne nekem kelljen ezeket elolvasni otthon, miután lefektettem a gyereket, hanem tájékoztassanak a tudományos világ aktuális kérdéseiről a rántott sajt közben. Sajnos a sokkal okosabb emberek száma jelentősen fogy, aminek csak részben az életkorom az oka (hogy tudniillik lassan már nekem kellene a sokkal okosabbnak lennem, aki a kicsiknek a világnézetét tágítja), inkább az a baj, hogy mindig is kevés volt belőlük és az a kevés is rég disszidált, de legalábbis más munkahelyre vándorolt. Azért vannak még, szóval talán nem teljesen reménytelen a helyzet. Illetve, fogalmam sincs, milyen, hiszen nem vagyok ott. Na, mindegy, erre majd visszatérünk másfél év múlva. Habár most, hogy ez eszembe jutott, akár el is hívhatnám ezeket az okos embereket a kocsmába.
*Ez milyen hatásvadászul hangzik, mi? Mégis hogy betalált. Van a tapasztalt pszichoterapeutáknak ez az attitűdje, hogy ti. én már mindent tudok a világról és az emberi lélekről és a bölcsek kövét a szivarzsebemben hordozom, hát ezt igyekszem elkerülni.