Még hat és fél munkanap.

Rosszkedvű vagyok. Mogorva, mizantróp, dohányzó öregember-hangulatom van. Hétfő.
Úgy különben semmi okom rá.

Kedd délután, Isolde szikrázó napsütésben száll fel a Györbe tartó vonatra. Szürkületkor már a Városban van. A Város augusztus óta mit sem veszített különös hangulatából, és Isolde úgy dönt, gyalog teszi meg a kórház felé vezetö csaknem félórás utat. Kabátján át- meg átsüvít a szél, mégis megáll egy pillanatra a vasúti felüljáró kellös közepén. A látvány leginkább szürreális: a Várost hó borítja. A fehér szönyeg bolyhai között összegabalyodva, szétválva, majd a végtelenben újra találkozva olajosan fénylö fekete sínpárok futnak; a szürkéskék ég alján hatalmas, bizarr rózsaszín tányér a felkelö telihold. Isolde megborzong, kabátját összébb húzva megszaporázza lépteit. Nem egyszer járt már errefelé, mégis valahogy idegennek érzi magát: Európa nagyvárosaiban sosem tévedt el, a Város egyforma utcái mégis újra meg újra zavarba hozzák. Kerülö úton jut el a kórházba.

Ugyanez történik a visszaúton is, a néptelen utcákon véletlenszerüen felbukkanó helyiektöl kell útbaigazítást kérnie, hogy visszataláljon a vasútállomásra. Gondolataiba merülve teszi meg a hosszú utat. Egy darabon fekete macska szalad nyomában, fel-feltünedezve a kerítések között, és Isolde arra gondol: nem, nem a barátja ez a Város, és nem az ellensége. Ittjártakor szinte sosem tért haza üres kézzel, mindig hozott magával valamit - valami örömtelit, vagy valami fájdalmasat. Gondolatban sorra veszi a Város ajándékait - egy pár fülbevaló, ami késöbb elveszett, majd megkerült egy kritikus éjszakán; el sem kezdödött és szomorú véget ért szerelmek; lakásának elözö tulajdonosa; barátok; egy festmény. Késésben van, mire a felüljáróhoz ér. Besötétedett, a Hold már magasan jár: most pontosan akkora és ugyanolyan sápadt sárga színü, mint a Városháza toronyórája, és eszébe jut a tavaszi nap, amikor fent járt a toronyban.

A peronon hideg van, a várakozó utasok lélegzete meglátszik a fagyos levegöben, és Isolde azon tünödik, úgy tünik, ezúttal üres kézzel hagyja el a Várost. A tetökröl szállingózó kósza hópelyheket kémlelve azonban váratlan ötlete támad. Titokzatos mosollyal elkap egy táncoló hópelyhet, majd tolvaj módjára, suttyomban a zsebébe rejti.

Szerda reggelre hó borítja Budapestet.

Jó kedvem van valamiért. Viszont megyek délután a Karmikus Városba, ahol pusztán az elmúlt évben több szerelmi csalódást szenvedtem el és okoztam, mint amúgy az szokásom, és ahol múlt nyáron szájsebész törte el saját kezűleg húgom alsó állkapcsát. Most vették ki a csavarokat, azaz az ő tolmácsolásában "egy egész szerszámoskamrát pakoltak ki a számból." Mondjuk hozhattam volna magammal valami kabalát, nem árt, ha az ember felvértezi magát, amikor karmikus rontás alatt lévő helyekre merészkedik. De mit árthat Győr egy soproninak :-)

Találtam két jót a cikkben:

"A még ma is gyakran ismételgetett vád szerint a bloggerek soha nem lesznek képesek alternatívát nyújtani a hivatásos sajtóval szemben"
Kár, pedig mindig is az volt titkos szent küldetésem célja, hogy többen nézzenek, mint a hírtv-t/emtivít/indexet/kiskegyedet (nem kívánt törlendö).

Ráadásul"...egyes szélsőséges bloggerek is teljesen elutasítják a hagyományos médiát."
Azt mondjuk régóta sejtettem, hogy figyeltetnek. Máskülönben honnan tudnák, hogy nincs tévém és a metróban is csak egészen ritkán olvasom el a kitett napilapokat?

Szerintem nem éppen elegáns, bár kétségkívül vicces dolog olyanról írni, amihez nem értünk.

Van porszívóm, kanapéágyam,
vadiúj hűtőszekrényem,
van pasim is, nem kell már két
macskával megöregednem.
Van lakásom, saját tulajdon,
bár nincs meg harminc négyzetméter,
síelni is megtanultam,
van sídzsekim a szekrényben.
Van szőnyegem és állólámpám,
szélcsengőm a rontás ellen,
itthon vagyok itt e világban
vagy ki tudja.

És vettem ágyat is, az elég egyszerű volt, mert pont olyan ágyat, jobban mondva pont olyan kinyitható kanapéágyat, amilyet én szeretnék, nem gyártanak egyáltalán. Van tapasztalatom, ugyanis amikor Göri vette a lakását sokéve (kettő és fél), akkor elhurcolt magával az összes bútorboltokba, én meg kihasználtam azt az időt, amikor éppen nem hisztiztem valami konfliktus miatt, és néztem ágyakat a képzeletbeli lakásomba. Szóval láttam én már az összes ágyat, ezért tegnap csak bementem a kikába, és mondtam, hogy azt a kanapét kérem. Olyan, hogy kinyitva két ember fér el rajta, kinyitatlanul meg egy, és jövő héten szállítják.
Csupa kaland és izgalom az életem.

A megfejtés Haloperidol.

A tegnapi postból pedig kifelejtettem, hogy a táskám füle is leszakadt. Ellenben megérkezett a hűtőm: megbeszéltem az eladónővel, hogy szombat délután szállítják, bár figyelmeztetett, hogy rengeteg kiszállítanivaló van aznapra, tehát akkor se essek pánikba, ha este tízkor még hűtő sehol. Végül szombat kora hajnalban, 11-kor, amikor épp a kávékészítés kimerítő és koncentrációt igénylő feladatára próbáltam felkészíteni magamat, csörög a telefon, hogy "itt állunk az ajtó előtt a hűtővel". Sajnos fenti ajtó Zuglóban, én a félkész kávémmal pedig Óbudán voltunk, de mivel félálomban ügyesen hívok taxit, végül létrejött az üzlet.
Ma reggel meg igazán hisztis vagyok. Jó, jó, szép volt a napfelkelte az Árpád híd felett meg minden, de azért némiképp rontott az élményen, hogy munkába jöttem. (sóhaj)

Nagyon, nagyon rossz napom van. Nem tudom, mi az isten okozza, de múljon el azonnal.
Kezdjük ott, hogy mindjárt zuhogó esövel és másnapossággal inditottunk. Söt, kezdjük az elején, tegnap. A lakásavató zsúrom olyan volt, mint amilyennek lennie kell, vidám barátaim jelenlétükkel támogatták a lakás csi-jét - vágható cigarettafüstöt, üres poharakat és hasonló hütöszekrényt hagyva maguk után. Nem, dehogy, nincs is hütöm. Mindegy, klassz volt, bár a tervezettnél valószínüleg jóval több bort fogyasztottam oda sem figyelve. Végül elmentünk a Mammutba, Medipubba, amely ezúttal is rossz döntésnek bizonyult. Eddig ugyanis kétszer voltam ott hasonló bulin, amely mind a kétszer közepesen súlyos hisztériába torkollott.
Elmesélem.
1. Nyár van, isolde bulizni megy kolléganöivel és kollégáival fenti helyre. Gyanútlanul. Lám, ugyanott bulizik isolde késöbb Göri néven ismertté vált macho menedzser pasija is haverjaival. Isolde lelkesen üdvözli a férfit, akiröl úgy tudja, együtt járnak, közös életet terveznek. Göri odaköszön, a haverjainak nem mutatja be, az este további részében tudomást sem vesz hösnönkröl. Isolde tequilával és bacardi breezerekkel próbál úrrá lenni a helyzeten, majd hazafelé a négyes-hatoson beleszeret késöbbi reménytelen szerelmébe.
2. Néhány hónappal késöbb Isolde barátnöivel bulizik fenti helyen, boldogan, hiszen megbeszélte Reménytelen Szerelmével, hogy késöbb csatlakozik hozzájuk. A fiatalember persze nem bukkan fel, annál meglepöbb, hogy isolde egyik barátnöje azt állítja, kétszer is összefutott vele a szórakozóhely területén. Ott volt, csak éppen hösnönkröl még egy köszönés erejéig sem vett tudomást. Isolde tequilával és bacardi breezerekkel próbál úrrá lenni a helyzeten, majd hazafelé a négyes-hatoson bög.
3. Ehhez képest a tegnapi buliban csak szar zene volt. Kötelességtudóan táncoltunk azért, miközben próbáltam bacardi breezerrel úrrá lenni a helyzeten. Késöbb feladtam.
   Több tanulsággal is szolgál a történet. Ne járjunk olyan pasival, akinek az összes eddigi nöje pszichoterápiára jár. Ne hisztizzünk be kellö bizonyíték nélkül - a 2. sz. esetben ugyanis utóbb tisztázódott a félreértés. A bacardi breezer önmagában kevés krízisszituációk túlélésére, tequilával együtt azért van némi esély. 
És föleg: a Mammut Medipubokon rontás ül.

A mai napon a másnaposságot és a zuhogó esöt leszámítva végül is csak nagyfönökünk alázta le reggel a teljes kollektivánkat, munkahelyemen továbbra sem müködik az internet, egyszer szállt el egy komplett zárójelentésem, hazafelé megbüntetett az ellenör, valamint éppen nem müködött a lift sem. De legalább megszámoltam, hogy míg harmadik emeleti téglaépítésü lakásomba 99 lépcsöfok vezet fel, addig a pasim tizedik emeleti paneljába 180. Bizony.

A nap jó híre, hogy vettem egy hütöt. Holnap szállítják.

Senkinek nem kell a lámpa? Odaadom ingyen.

Itt ez a trendi narancssárga müanyag lámpabúra, nem egy ócska oldies remake, hanem eredeti, egyenesen a nyolcvanas évekböl. Ha valaki szeretné hazavinni, annak szívesen nekiadom egy jelképes összegért. A befolyt bevételböl siralmas anyagi körülmények között élö fiatal magyar pszichiáternök dél-kelet-ázsiai utazását támogatjuk. Nem viccelek, írjatok az amaranta kukac freemail pont hu-ra.

Kislány fedőnevű kolléganőm az alábbi betűrejtvénnyel fogadott:

ÜDVÖZLÉS
BÁLVÁNY

Segítségül: a megfejtésben angol szavak is előfordulnak. Még segítség: egészségügyben dolgozunk.
A megfejtést következő számunkban közöljük.

Meg még az van, hogy éppenséggel nem működik a freeblogos mailem, de majd fog, és részemről hálás vagyok a mr.a-nak a katasztrófaelhárításért, bármi okozta is.

Minden óvintézkedés ellenére ott felejtettem a kedvenc narancsos dossziémat a nemzetközi oltóközpontban. Nagy, üres mappa, nagy, sárga naranccsal az elején. Tífusz meg hepatitis ellen védve vagyok, csak a maláriával volt nehezebb dolgunk: a doktornő elsőre felírta azt a szert, amitől ketten bolondultak meg a szemem láttára az utóbbi egy évben. Egy harmadik utazó sajátélménye csak forgó, hatalmas csillagokról és furcsa testérzésről szólt, de őszerinte fenti gyógyszer kevésbé hat azokra, akik amúgy is használnak hallucinogént. A második vonalbeli ajánlott szer csupán fényérzékenységet okoz, szóval napra menni tilos vele, úgyhogy maradtunk a harmadik, drágánál. Mégis inkább szegény legyek a nyaralásomon, mint napallergiás vagy pszichotikus.

Nincs kedvem dolgozni és még a nyugdíjba sem számít az ügyelet, pedig csomó dolgom lenne még. Még szerencse, hogy nem hoztam be magammal a könyvemet. Orson Scott Cardtól a Végjáték-trilógia harmadik kötetét olvasom éppenséggel (sci-fi), és csak kicsit néznek rám furcsán a metrón. Huszonhétéves, szövetkabátos-retikülös, külsőre értelmesnek tűnő fiatal nő a metrón, amint nagy, kék, borítóján idegen bolygót és űrrepülőgépeket ábrázoló, Fajirtás című könyve mélyed. Mondjuk, biztos ma reggel sem látszottam túl koherensnek, amikor Kambodzsa Lonely Planettel a kezemben leszálltam adott metrómegállóban, majd átsétálva a túloldalra, felszálltam az ellenkező irányba tartó szerelvényre. Túlmentem. De senki nem szólt, hogy téves országot nézek és fenti kiadvánnyal valóban nehezen fogok eligazodni a budapesti metróban, ennyit a magyar vendégszeretetről.

Tegnap megnéztem a Resident evil 2.-t húgommal. Nagyon jó film, ha az ember szereti a számítógépes játékból készült akciódús/szuperhősös zombihorror-folytatásokat. Én szeretem, különösen az olyanokat, ahol nők a szuperhősök, Milla Jovovichot meg még külön is. Egy éven belül a negyedik megtekintett zombihorror (Resident evil 1., 28 nappal később, Holtak hajnala, meg ez), és ha valaki azt gondolná, hogy a zombi- és egyéb horror-rajongás az elmebetegség jele, azt ki kell ábrándítanom. Jó dolog úgy félni, hogy nem valami valós dologtól félsz - betörnek, megerőszakolnak, megmérgezik a kutyádat, nem fog szeretni a főnököd - hanem teljesen irreálistól. Különösen annak jók a horrorok, aki sokat szokott amúgy hétköznapi dolgokon parázni, mint például én. Kikapcsol, ellazít :-))

Szóval holnap elköltözöm a pasimtól, hogy saját lakásban lakhassak. Igazából meg két okból: egyrészt azért, mert hiányoznak a tárgyaim. Azok között érzem otthon magam. Például a Fix Pont Az Életemben, egy esernyős nőt ábrázoló plakát, amit 18 éves koromban vettem Párizsban, direkt erre a célra. Nyár volt, tudtam, hogy szeptembertől egyetemre megyek, el Sopronból, koleszba költözöm, aztán albérletbe, és úgy döntöttem, ennyi bizonytalanság közé kell egy fix pont az életembe: akárhol is fogok lakni, ott lesz ez a kép. Vagy a Győrt ábrázoló festményem, amit konkrét varázslási célokra kaptam anno, és bár célját illetően nem vált be, megszerettem a falamon. Meg a többi. A nők ragaszkodnak a tárgyakhoz. Én legalábbis.
A másik meg, hogy persze, össze akarok költözni a pasimmal, különösen, hogy bevált, de... úgy költöztem hozzá, hogy figyi, meghúznám magam nálad, amíg a lakásomat festik. El akarom kerülni, hogy negyven év múlva azt kelljen hallgatnom, tudjátok, gyerekek, nagyanyátok azt mondta, két hétre jön, aztán hirtelen elszállt negyven év...
De nincs kétségem afelől, hogy újonnan kivívott önállóságom magamat ismerve rövid életű lesz :-)
Az emailekről annyit, hogy kaptam csomót, köszönöm, és egészen meglepődtem, hogy senki nem vette védelmébe a Romantikus És Őrült Szerelmet.
"Azt hiszem, ha megerik ra az ember (sok romantikazas utan, amire aztan mosolyogva lehet visszaemlekezni) az igazan csucs ha megvan a tarsad." and such. Igen.

Persze, az is a baj, hogy keveset keresünk, az meg nonszensz, hogy az ügyelet nem számít a nyugdíjba, de ami szerintem még rossz, az az időnként orvosellenes közvélemény. Eleve nem tetszik, hogy egy segítő szakmát egyre inkább szolgáltatásnak tekintünk, nem akarom, hogy a betegek leboruljanak előttem, de bántó, amikor úgy beszélnek velem, mint a fodrásszal vagy a bejárónővel. És amikor szidni kezdik előttem "az orvosok"-at, azt meg egyenesen utálom. Mindenkinek van olyan élménye, nekem is, amikor az orvos bunkó volt, beszólt, nem figyelt, elrontotta. (Aktuális kedvencem egy nőgyógyászi szájból elhangzott "nahát, milyen tüchtig kis vagina, ebbe a kezemet is szívesebben teszem"). De miért érzik egyesek kötelezőnek a társaságomban az orvosokat szidni/rémtörténeteket mesélni? Tudom, általánosítás, előítélet, akármi, de... általában tudni szokták az emberek, hogy ha afroamerikai is ül velünk az asztalnál, nem illik a büdös niggereket szapulni. Nem szeretem, ha azt éreztetik velem, hogy lenézett/utált társadalmi rétegbe tartozom.
Egyébként mostanában nem történt velem ilyesmi, csak eszembe jutott a cikkről. Ezen a héten kb. annyi pozitív visszajelzést kaptam betegetől/kollégáktól/tanítványtól, hogy csuda. Asszem, még nem emigrálok.

- Milyen köd van!
-Nem ködd van, szörda.

- És hol esznek a szimbolisták?
- Az átvitt étteremben.

Tegnap nem kíméltek a barátaim.

Ma elmeséltem egy pszichiáternek, hogy az utóbbi néhány napban a pasimmal felváltva álmodunk rémeket, ami egyébként nem szokásunk.
Megkérdezte, nincs-e a lakásban véletlenül szerencsebambusz.
Még van.