"De ez nem az Igazi Szerelem" - ezt mondja, nekem címezve és meglepetésszerűen. - "Nekem sosem menne az ilyesmi. Akkor már jobb egyedul."
Pislogok, sokáig, meglepetten, nem gondoltam, hogy ezt hiszi. Hogy azt hiszi, hogy csak a biztonságvágy miatt mentem bele ebbe a kapcsolatba; hogy a Fiú-sztorit követően bánatomban ebbe menekültem vagy hasonló. Hogy azért vagyok vele, mert nem akarom, hogy egyedül öregedjek meg egy nyolcadik kerületi albérletben két macskával, akiket gyűlölök.
Nincs kedvem bizonygatni, és nem is nagyon teszem, nem érzem szükségét, szerintem nem úgy nézek ki, mint egy magány-elől-kapcsolatba-menekült. Elmagyarázom neki a kötődésről szóló, minden szirupot azért nem nélkülöző elméletemet, hiszi is meg nem is.
Azt gondolom közben, mennyire nagyon az én szövegem, amit mondott. Akár én is mondhattam volna valakinek, főleg, mivel szeretek egyedül lenni, és szerettem a szinglilétet, valljuk be. Mint a kóbor macskák. Ahhoz valami nagy dolognak kell ugyanis történnie, hogy én feladjam valaki miatt a függetlenségemet.
Azt is gondolom, eléggé bölcsöregasszonyosan, hogy "ó, gyermekem, én is ilyen voltam valamikor". Régebben én is azt gondoltam, hogy az Igazi Szerelem az, amikor nyári éjszakán a Rezső téri templom lépcsőjén Göri az ujjamra húzza a montserrati kolostorban vásárolt ezüstgyűrűt; amikor egy utazást követő egy héten keresztül minden egyes éjszaka ugyanazokkal a koboldszemekkel álmodom; amikor nem vagyok önmagam; amikor olyan, mintha folyamatosan valami droghatás alatt lennék; ami nem a Valóság - de elmondom én nektek, gyermekeim, mire jöttem rá az évezredek során.
Az igazi szerelem a valóságban játszódik.
És nagyon érdekes volt. Hallani, hogy mennyire máshogyan értékelt. Nem az Igazi Szerelem? Hát mi?