2005.01.11. 15:01 - címkék: -
Elkértem Kollégámtól a szülinapi bulim fotóit, nagyjából két képen vagyok rajta, meg vagyok sértődve. (És az egyiken alszom :-). Viszonylag régen beszélgettem vele, csak futólag találkoztunk a folyosón, és első blikkre meglepően kiegyensúlyozottnak látszott. Hajrá.
És én is. Éltem én már hosszú távú monogám kapcsolatban, tudom, milyen az, amikor egy hónap után úgy érzed, mintha harminc éve lennétek házasok. (By the way, ez miért egyértelműen pejoratív jelző? :-) Unatkoztam már eleget, volt már klausztrofóbiám békés kapcsolatban. Hagytam el rendes pasit azzal a szöveggel, hogy "szabad akarok lenni" (elmebetegnek is nézett mindenki). És voltam hisztérikusan viszonzatlanul szerelmes, meg írtam verseket, pofoztam fel pasimat, rohantam el ajtót bevágva, mentem vissza bocsánatot kérni, vágtam a fejéhez jegygyűrűt, hogy elgörbült (a gyűrű), bőgtem a zichyben a szőnyegen, szeretkeztem kilátóban fényes nappal, és a közegészségtan intézetben délután, határoztam el egyetlen szempillantás vagy kettő után, hogy életemet dunántúli vidéki városban fogom leélni, és vágtam földhöz a mobilomat és egyéb tárgyakat is dühömben, és voltam felhőtlenül boldog, amikor velem táncolt, és voltak extrasystoléim, amikor szembejött a folyosón. És most először érzem úgy, hogy megvan az egyensúly. Hogy éppen annyi a biztonság, és éppen annyi az izgalom, és annyi az erotika:barátság-arány, amennyi kell. Elég érett vagyok ahhoz, hogy saját döntésemnek érezzem, és elég éretlen, hogy a sors ajándékának. Tudom, szirup.
Miközben ezeket a sorokat írom, felhívtak a Vistából, hogy megérkezett a megrendelt Kambodzsa útikönyvem. Igen, tenyérbemászóan boldog vagyok.