Különben is azt gondolom, hogy az egész világ összeesküdött ellenem, pont akkor van rossz idő, amikor szabin vagyok, pénzem nincs rá, hogy elutazzak, a pasim meg dolgozik, és már az összes fellelhető könyvet kiolvastam. Még a Legyek urát is. Egyáltalán nem rossz. Hideg van, és mindenféle emaileket kapok a munkahelyemről, pédául, hogy megkaptuk az etikai engedélyt a kutatáshoz, ami azt jelenti, hogy sokkal többet kell majd dolgoznom, ha visszamegyek; valamint, hogy egyik kollégám jövő héttől tényleg nyugatra emigrál, ami azt jelenti, hogy sokkal többet kell majd dolgoznom, ha visszamegyek, és közben ugyanennyit fogok keresni. Tegnap megnéztük a Sylvia c., Sylvia Plath életéről szóló filmet, sajnos elég rossz, gyakorlatilag semmi más nem történik azon kívül, hogy a gyönyörű Gwyneth Paltrow szomorúan néz, verseket szaval, drámai zene szól, még szomorúbban néz, majd a végén öngyilkos lesz. Sokkal jobb filmet lehetett volna csinálni Sylvia Plathról, olyat, ahol nem attól szomorodsz el a végén, hogy szegény filmet mennyire elcseszték. És az is elkeserít, hogy több olvasóm kifogásolta a csótányos sztori végkifejletét, pedig a hűvös idő egyetlen pozitívuma az volt, hogy lehetett reménykedni abban, hogy megdöglöttek.

Na, elbírálta az illetékhivatal a részletfizetési kérelmemet. Csupán röpke fél évre volt szükségük ahhoz, hogy kiszámolják: ha havi száz-százhuszat keresek, ötven a lakáshitel-törlesztés, kb tizenöt a rezsi, meg még öt a mosógép törlesztése, akkor pont huszonkétezer forintot vagyok képes havonta befizetni a főpolgármesteri hivatal illetékhivatalának számlájára. És még mindig marad nyolcezer forintom, de jobb hónapokon, ha sokat ügyeltem, akár huszonnyolc is, amit aerobikbérletre, könyvekre, ruhákra, kajára, mozira, szemránckrémre, fazongyantára költhetek. Köszi!

Kiolvastam a Ne bántsátok a feketerigót! -t. Vagy hogy kell ezt ragozni. ... című könyvet. Nagyon klassz könyv, az 1935-ös évek Amerikájában játszódik, délen, faji megkülönböztetés meg minden. A fő téma egy néger fiú pere, a narrátor egy hatéves kislány (az ügyvéd lánya), aki néha úgy beszél, mint egy tizennégyéves, és úgy gondolkodik, mint egy ötvenes (de a teste egy nyolcévesé! :-), szóval semmi kislányos nincs benne, azért mégis enyhít a könyv komolyságán. Klassz, izgalmas történet, ahol - figyeltem - sehol nincsen utalás arra, hogy valami szörnyűség fog történni, végig vidám gyerekcsínyekkel meg hasonlókkal van tele, mégis végig olyan... baljóslatú. A végén egészen megkönnyebbül az ember, hogy csak néhányan haltak meg és nem vitte el az egész falut a szökőár vagy az atomháború. Emberekről szól, erkölcsi tanulsággal, Orson Scott Cardnak egész biztosan tetszett.

(...)
isolde: - ... fogok írni egy ilyen regényt.
Göri: - De én is szerepeljek benne!
isolde: - Ó, persze. Rólad már írtam egy novellát.*
Göri: - Tényleg? Milyen?
isolde: - Öööö... Horrorparódia.

(* Akkor írtam, amikor felvételiznem kellett az írószakkörbe, és meg kellett írni gyorsan három novellát. Természetesen a szerencsebambuszról szól.)

A csótányok boldogan éltek.
A templomban laktak, ahol gyakorlatilag senki és semmi nem zavarta meg békés délutáni sziesztáikat. Csupán vasárnap reggel kellett elviselni néhány dobogó lábat, meg sipítozva éneklő öregasszonyhangot, de az egész hetes nyugalomhoz képest ez igazán elfogadható kompromisszum volt. Élelmiszerért sem kellett messze menni: a templomot csupán egy körülbelül egy méter széles kis köz választotta el a Plusz diszkonttól. A csótányok hagyományaikhoz híven sötétedés után indultak el vadászni, ha egyáltalán nevezhetjük vadászatnak azt, hogy átsétáltak lakomázni az élelmiszerbolt raktárába vagy kukatárolójába, ízlés szerint.
A templomot és a boltot elválasztó kis közben emberek jártak, akik általában semmiféle veszélyt nem jelentettek. Egyik-másik megpróbált néha eltaposni egy-egy csótányt, de ők még jóllakottan is sokkal gyorsabbak voltak a dühösen toppantgató nyugdíjas bácsikáknál. Külön szórakozást jelentettek a rovarfóbiás ifjú hölgyek. A csótányok isolde műsorát szerették a legjobban, aki sikítozott, ugrabugrált, barátja ölébe kéredzkedett, míg ők vígan szlalomoztak papucsos talpai között.
Az első zápor rövid és kellemesen hűsítő volt. A csótányok feltöltötték ivóvízkészleteiket, és kiröhögték Bolond Noét, aki valamiféle özönvízről hadovált nekik. Az ezt követő éjszakai vihar valóban ijesztőbbnek tűnt, de az öregek szerint nem ritkák a néhány órás nyári zivatarok sem.
Az eső azonban csak esett és esett és esett és esett. Először az őszre-télre gyűjtött élelmiszerkészleteiket mosta el. Később beszivárgott a lakóhelyeikre is, sok társuk hajléktalanná vált az árvíz miatt. A csótányok elkeseredetten dolgoztak: pakolták a homokzsákokat, segítségért küldtek panellakó társaikhoz, de ők is ugyanolyan nyomorúságos helyzetben voltak.
Az eső esett, és egyre hidegebb lett. A csótányok nem szoktak hozzá ilyen hőmérséklethez ebben az évszakban. Néhányan tüdőgyulladást kaptak (már amennyiben van a csótánynak tüdeje), mások a munkálatok során fulladtak a hideg vízbe.
És az eső nem állt el.
Az Utolsó Csótány a templom kerítésének egy mélyedésében vacogott, és vágyakozva bámult az élelmiszerbolt irányába. Nagyon éhes volt, de tudta, hogy a zuhogó esőben semmi esélye az átjutásra. Nézte az elhaladó embereket, esernyőikkel, tömött bevásárlószatyraikkal. És nézte, ökölbe szorított kézzel (már amennyiben a csótánynak van keze) isoldét, aki strandpapucsban, diadalmasan kerülgette a pocsolyákat.
Az Utolsó Csótány hirtelen megsejtette, hogy valamiképpen ez az ártalmatlannak tűnő vöröshajú nő áll az események hátterében. Ő küldte az esőt. A csótány elszoruló torokkal halott társaira gondolt: a bátor férfiakra, a nőkre, a gyermekekre; a valaha virágzó birodalomra. Elgémberedett lábai már nem bírtak ellenállni a következő széllökésnek. A kerítés aljában hömpölygő jeges vízbe zuhant.

És azt tudtátok, hogy Ebergényi Réka soproni?

Meg elkezdtem olvasni Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! c. könyvét. Eredetileg az Anubisz kapui című ponyvafantasy-t akartam, de aztán rájöttem, hogy ma egy csomót kell utaznom a városban (megyek a tréningcéghez felmarkolni a zsét), és nem engedhetem meg magamnak az én pozíciómban, hogy borítóján rajzolt, álarcos-burnuszos, orrát vakaró  arabot ábrázoló, "a fantasy nagymesterei"-feliratot viselő könyvvel lássanak.
Csak tréfálok, igazából írószakkörünk következő szemeszterére kötelező olvasmány is van, szám szerint három. Az Üvöltő szeleket már olvastam, és nagyon, nagyon, nagyon sok pénzt kellene fizetni nekem azért, hogy újra megtegyem; A legyek urát meg még nem olvastam, de láttam filmben, így ismerem a szorit. A Ne bántsátok a feketerigót!-ról pedig még csak fél füllel hallottam eddig (annak ellenére, hogy híres könyv), úgyhogy nekiláttam, így harminc oldal után egyelőre semmilyen, de ha lesz valami izgi, majd szólok.

Tegnap elmentem edzeni Eszterre, és hát az a nő egy szadista. Ugyanazokat csináltatta velünk, mint más edző, csak ötször annyi ideig és lábsúllyal. Nem baj. Vettem magamnak egy klassz Adidas aerobiknadrágot, amelyben bármire képes vagyok majdnem. Csak az a baj, hogy lassan kiszorítanak a plasztikázott mellű plázagörlök, akik tömegesen lepik el a Baucsek Norbi óráit, és ahelyett, hogy szépen emelgetnék a lábukat, nem csinálnak semmit és egymással pofáznak hülyeségekről. Én meg attól nagyon ideges tudok lenni, ha egy aerobikórán nem lehet érteni a zsibongástól, amit az edző mond, és ha körülnézek a teremben, azt látom, hogy kvázi egyedül szenvedek a gyakorlattal, mert mindenki mást csinál.
A plázagörl főszereplővel megírt novellám (Bridget Jones meets Jézus Krisztus) várakozásomnak megfelelően vegyes fogadtatásra talált az írószakkörben, néhányan konkrétan a fejemhez vágták, hogy az életben ilyen csaj egyáltalán nem létezik. Ó, gyerekek... gyertek plázába aerobikozni. Egyébként a plasztikázott mell lehet nagyon csúnya is, mint két gumilabda, de néha látni igazán szépeket.

Kiolvastam Ross Károly: Klausz mérnök kicsapongásai című könyvét. Ross Károly az angoltanárom volt középiskolás koromban, valamint egyik első reménysugár arra nézve, hogy a negyven feletti pasik nem mindannyian kizárólag idióták. (A reménysugár másik jeles képviselője a fogorvosom volt, aki jazz-zenekarban szaxofonozott, és Pink Floydot tett be nekem, miközben a fogamat húzta). Szóval semmiről nem szól a regény, leszámítva, hogy kissé paranoiás/lúzer mérnökünk miket gondol a fejében egy háromnapos szakmai jellegű program során, de nagyon jók a karakterek, és ettől valahogy izgalmas. Valamint Eszter személyében jól megkapja a magáét a volt feleség is (Eszter a mérnők exneje, aki bizonytalan, csapnivalóan öltözködik, és egyébként is évekkel ezelőtt kinyiffant agytumorban). Tetszik.
Voltam Sopronban, láttunk cikláment, meg egy felújított, eladó családi házat Soprontól 13 km-re, Hermész nevű településen, ami úgy öt házat jelent az erdőben, 3 km-re Brennbergbányától. Összközműves, van térerő, az uccsó 3 km-en elég rossz az út, de azért aszfaltos, és úgy 500 m-re van az osztrák zöldhatártól, amit jövő tavasszal nyitnak meg. Kilenc, azaz kilencmillió forintba kerül, ami hihetetlenül kevés, főleg, ha belegondolunk, hogy Sopron nem egy olcsó környék, és hogy tavaly hétmillióért vettem egy nyomorult 29 nm-es garzont a Dózsa György úton. Ez a ház meg hetven nm, plusz asszem hatszáz a kert. A szomszéd ház kertjében gyerekek játszottak, és hirtelen sajnálni kezdtem szerencsétlen pesti gyerekeket, akiknek félórákig kell metrózni vagy szenvedni a dugóban a negyven fokban, hogy akár egy koszos kis játszóteret találjanak.
És láttunk tavat, halakat, gombát, szitakötőt, pillangót, zöldhatárt, fenyveserdőt, meg ugye a vadon növő cikláment, úgy is, mint a város jelképe, G. haza akart vinni egy tövet, de megfenyegettem, hogy feljelentem.

Másik kulturális élményem: Vámpír fedőnevű kollégámttól kölcsönkaptuk a hetvenes évek táján készült tévésorozatot: Galaxis útikalauz stopposoknak. Félelmetesen régi, műanyag díszletekkel, szegény Trillian pedig nagymellű szőke, aki a több réteg sminken kívül csak egy piros nejlon tornadresszt visel. Régi sci-fiket nézni vicces. És az is vicces, hogy Arthur Dent - ahogy fürdőköpenyben szerencsétlenkedik a házát leromboló markológépek körül - pontosan ugyanolyan, mint a mozifilmben és mint a képzeletemben. Asszem, ő egy olyan szereplő, akit lehetetlen eltéveszteni, mindenki ugyanúgy képzeli el. Arthur Dent az emberiség kollektív tudattalanjának része :-)

Befejeztem a China Miéville: King Rat c. könyvét, ami némi drum-and-bassel fűszerezett, jelenkori Londonban játszódó újrafeldolgozása a hamelini patkányfogó-sztorinak. Eleinte tetszett, aztán egy idő után inkább szenvedtem, főleg untam, a szereplőket a legkevésbé sem kedveltem, őszintén szólva egyáltalán nem érdekeltek, a végétől meg egyenesen lekarmoltam az arcomat. De azért nem árulom el, mi az, hátha valaki még elolvassa. Meg kiolvastam Orson Scott Cardtól a Múltfigyelőket, bájos, és hát el sem lehet téveszteni, már a harmadik oldalon ordít róla, hogy a bölcs, öreg mormon írta, és ez később csak súlyosbodik. Okos, és erkölcsileg feddhetetlen, önfeláldozó, keresztény, vagy keresztény elvek alapján funkcionáló főhősök egy, esetleg több nemes cél nyomában, a tét az emberiség, és mindemellett mégis izgalmas, számos földrajzi helyen és történelmi korban játszódik (időutazunk is), és valamiért jobban elviselem benne a yodaista végkifejletet, mint a Patkánykirályban.

Jaaa, és azt nem is mondtam, hogy jópár napja nem működik a lift, úgyhogy lépcsőn kell futkozzak le s fel. Nagyon drága a javítása, ezért ilyen lassú. Kolléganőim láttak valami filmet, ahol a titkárnők erotikus naptárat adnak ki és árulnak, hogy megmentsék a csődbe ment céget, de azért ezzel még várunk egy kicsit.

De megmondom őszintén, hogy egyáltalán nem értem, miért zavar egyeseket, hogy rinyálok. Rinyálok, mert melegem van, és jó lenne, ha lenne a munkahelyemen légkondi. Nem is annyira mellesleg, talán a betegeknek is jó lenne, ha nem negyven fokban kéne itt szenvedniük. Természetesen, amíg ilyen keveset keresek, két választásom van: vagy elmegyek egy gyógyszercéghez, ahol több a lóvé és van légkondi, de nemszeretem a munka, és amit nem szeretek, úgysem csinálnám jól; vagy maradok annál, amit szeretek és amihez értek, csinálom a legjobb tudásom szerint, és rinyálok. Nem a betegeimnek rinyálok, hanem a blogomban, amely, ha jobban belegondolunk és elolvassuk a címben szereplő mondatot, gyakorlatilag erre a célra készült. Akkoriban még pasi miatt rinyáltam, de életem ezen területe megoldódott (btw. nem kerül sokkal többe varratni a menyasszonyi ruhát, mint bérelni, mivel bérelni és magadra szabatni is elég drága; és egyszerű ruhát akarok), úgyhogy most kénytelen vagyok mást kitalálni.
Azt gondolom, hogy a rinyálás alapvető emberi jogunk, és az a társadalom, amely ezt a jogunkat korlátozni kívánja, nem nevezhető demokráciának többé :-)

Bár, ami azt illeti, jelen pillanatban hajlandó lennék még fizetni is azért, hogy egy légkondicionált irodában dolgozhassak.

Ilyen kötekedős hetem van, elfogyott az ásványvizem, a büfé meg zárva, úgyhogy megkérdeztem, hogy télleg, ha már kánikulariadó van, kapunk-e a munkáltatónktól védőitalt. Kapunk, a falból kilógó fém csőből nyerhetjük, csapvíznek hívják. Ezenkívül a szabály értelmében ha a kinti hőmérséklet 50 C fölé emelkedik, akkor óránként tíz perc szünetet tarthatunk a melóban.
Vajon pl az útépítő munkásoknak is ugyanez jár? Szegények.

Húgomat felvették a Gazdasági Főiskola Vendéglátó és Szálloda szakra, 137 pontja van és 135 a ponthatár, és még smst is kapott. Remélem, ez azért olyan trendi szak, mert jól fizető állásokhoz lehet jutni vele, és lesz végre valakinek pénze a családban.
A pénzhez való viszonyomat mondjuk leginkább egy vadvízi evezéshez tudnám hasonlítani, ahol minden pillanatban veszélyben az életed, de te fantasztikus érzékkel kerülgeted a hatalmas sziklákat és örvényeket. Éppenséggel a havi százas fizum mellett öt és félmillióval lógok a banknak (lakáshitel), kétszázötvennel az illetékhivatalnak, olyan száz körül a nagyanyámnak, százhetvennel a pasimnak, és nem tudom, mennyi a közös költség tartozásom, de már jó sok lehet az is, az A-hitelemet pedig meg sem merem említeni. Mindig keresek a munkahelyemen kívüli pénzkeresési lehetőségeket, fordítás, tesztfelvétel, alapítvány, most volt pl a tréning, és az ezekért kapott pénzből foltozom a lyukakat. Aztán amikor már az életveszélyesnél kevesebb lyuk tátong, akkor kölcsönkérek valakitől, vagy mínuszba eresztem a számlámat, és utazásra költöm, később meg foltozok. Könnyelműségnek hangzik, én azonban világéletemben így bántam a pénzzel, és bár voltak néha necces helyzetek, pl tegnap este elköltöttem az e havi összes pénzemet (ezer forint) a Liszt Ferenc téren egy ásványvízre és két dl villányi rozéra*, de ezek mindig megoldódnak. Mindemellett vettem egy lakást jórészt egyedül (adtak a nagymamák is, a többi meg bankhitel), amit pont addigra fogok kifizetni a banknak, mire a gyerekemnek lakásra lesz szüksége (azaz mire felnő a még meg sem fogant gyerekem), úgyhogy klassz.

*Abból az alkalomból, hogy két barátnőm is akutan szinglivé vált.

A dream utazásaim egyébként:
- Kambodzsa, majd Koh Phanghan, összesen három-négy hét, tavaly többé-kevésbé teljesítve
- fél év Londonban, életvitelszerűen
- két-háromhetes skandináv körút júliusban, Finnországban voltam már egy hónapot, és egy hétvégét Lappföldön, de kevésnek bizonyult
- hétvége New Yorkban, majd utazás a Grand Canyonhoz
- nászút Párizsba, majd a szárazföldön kényelmesen leutazni a francia riviérára, végül át Barcelonába
- hétvége a Lillafüredi kastélyszállóban.

Különben az még talán nem is lenne baj, hogy csomót dolgozom és hogy kudarcok érnek, valamint, hogy pénteken nem talált meg egy beteg, mert éppen kórházunk egy másik részlegén voltam nélkülözhetetlen, mire azt mondta: 'minek megy az ilyen orvosnak', hanem az, hogy mindemellett már legalább két hete elfogyott a fizetésem. És minden hónapban ez van. És már jó régóta nem találtam semmi jól fizető mellékállást (amit igen, azért meg jó régóta nem fizettek). Hogyan gyűjtsek így a thaiföldi utazásra meg a menyasszonyi ruhámra*? Komolyan a nyugdíjas nénikék által borítékba csempészett kétezer forintokból kéne megélnem vagy mi?

* Nem kölcsönözni, hanem venni szeretnék ugyanis ruhát.

Reagáltam is egyébként az elmúlt egy hét kudarcsorozatára, és ez alatt nem feltétlenül kizárólag hisztirohamot kell érteni. Az esetismertetésemet kicsit átírtam, beleírtam még pár részletet, meg egy frissen megjelent közleményt, hogy a szkeptikus számára is világos legyen a kapcsolat füvezés és skizofrénia között. A Galaktika szerkesztőjének írtam egy kedves levelet, hogy légyszi, ha már volt olyan csodálatosan kötelességtudó, hogy elolvasta, akkor elárulná-e csupán irodalmi fejlődésem érdekében, hogy milyen ellentmondó momentumokat talált, mert még lelkes kezdő vagyok, aki bölcs mesteri szóra áhítozik, de persze nem válaszolt semmit. Megkérdeztem a hvg-t, tizenkettedik lettem a goldenblogon, ami azért elég jó szerintem.
Ma reggel meg kiderült, hogy újabb logisztikai fiaskó miatt megint három ember munkáját végzem. Csak az tart életben, hogy nem is olyan sokára lesz, hogy beszállunk egy taxiba, kimegyünk a reptérre, ott felszállunk egy repülőre, aztán egy másikra, aztán egy taxiba, aztán egy buszra, aztán egy kompra, aztán még egy taxiba, és kérek egy red curryt meg egy ginger tea-t a nénitől Phanghanon, és befekszem egy függőágyba és nagyon jó lesz nekem, úgy hat hónap múlva. És nem lesz rossz idő.

Pénteken aztán elindultunk a Balatonra hősiesen. Háromnegyed hatkor a déliben már lehetett tudni, hogy nem érjük el a hatórás vonatot, mivel úgy kb kétszáz ember állt előttünk a sorban, akik közül néhányan egész iskolai évfolyamoknak vettek jegyet áfás számlával, ez pedig köztudottan blokkolja egy időre a jegyeladó néniket. Negyed hétkor kerültünk sorra, persze addigra valahogy az összes sor háromfőssé zsugorodott, de legalább időben felszálltunk a hétórás vonatra. Csak később szállt fel mellénk körülbelül harminc, egész úton hangosan éneklő német tinédzser, meg két nagyhangú, észosztó magyar fiatalember. Este kilenckor Balatonszéplakon zuhogó eső fogadott, elindultunk vacsizni, ahol először kaptam egy teljesen hideg hagymalevest, megkértem, hogy melegítség meg nekem, persze, ezek után akkor kaptam meg a második fogásnak kinézett halamat, amikor már mindenki a desszertnél tartott. Másnap ugyanúgy esett, a Palace disco pizzériájában reggeliztünk, a kávét és a narancslét akkor kaptam meg, amikor a velem egy asztalnál ülő kollégám már megette az ugyanakkor rendelt bolognai spagettit. Az üveges narancslémet a pincér valamiért nem nyitotta ki, úgyhogy utána kellett futnom egy sörnyitóért. Később minden malőr nélkül ettünk palacsintát, kicsit néztük a Veszprém Rallyet, sétáltunk Veszprém belvárosában, kávéztunk egy klassz kis helyen, ahol a pincérlány egy teljes üveg szénsavmentes ásványvizet öntött ránk. Veszprém szép hely amúgy. Este még sétáltunk a Balatonparton, belehallgattunk Mester Tamás koncertjébe, ami nem volt rossz, mivel nem saját számokat énekelt. Vasárnap reggel esett az eső, délig vártunk, aztán elindultunk a tizenkettő huszas vonatra, kiderült, hogy Széplakon nem, csak Siófokon áll meg, de fél órát késik, úgyhogy addig begyalogoltunk Siófokra (kb 2 km). Meglepetésünkre épp akkor indult onnan egy IC is Pestre, még nagyobb meglepetésünkre nem volt rá helyjegy, úgyhogy tizenhárom ötvenig vártunk a tizenkettő huszas vonatra a siófoki pályaudvaron, miközben elállt az eső, kisütött a nap, egyre melegebb lett, és tisztán látszott, hogy amint kitesszük a lábunkat, tökéletes lesz a strandidő. Végül megérkeztünk Pestre, vettünk dinnyét az intersparban és megettük a nappaliban.
Remélem, ez a hét egy fokkal többet tud.

Szóval ezen a héten:
- kiderült, hogy pénteken nem mehetek szabira, mert pótolhatatlan vagyok
- a Galaktika visszautasította a novellámat
- az esetismertetésemet egy olyan szakétrtő lektorálta, aki az enyémmel tökéletesen ellentétes álláspontot képvisel, és ennek megfelelő vélemény írt
- nem nyertem a goldenblogon
- tegnap este a pasim kiborította az egész pohár cserszegi fűszeresemet, még mielőtt beleittam volna
- újabb bombák robbantak Londonban
- hétvégén a horvát nyaralás helyett lemegyünk a Balatonra, ahová rossz időt jósolnak.