(Okosakat beszélek úgy tíz percig)
- Nagyon okos vagy. Te vagy a második legokosabb nő, akit ismerek.
- Oh...hát...köszönöm... De ki az első?
- Az susie.
:-)

Tegnap rádöbbentem, hogy nem tudom, hogy néz ki belülről egy bánya, és éppen ott tart a történetem, hogy az elrabolt kislány a bányában ébred. Úgyhogy megnéztem az Indiana Jones és a végzet temploma című filmet, mert abban az elrabolt indiai gyerekeket bányában dolgoztatják, sőt, van egy rész, amikor Indy, a csaj, meg a kissrác egy csillében menekülnek, olyan autósüldözés-szerűen. Pont úgy néz ki a bánya belülről, mint egy hollywoodi díszlet. Egyszer régen már láttam ezt a filmet, és akkor sokkal jobb volt. Érdemes viszont megfigyelni az első jelenetek egyikében a kínai bár nevét, amelynek ablakán Indy, a csaj meg a kissrác kiugranak. Később láthatjuk, ahogy az üldözőik is kifele futnak a bár ajtaján, és ekkor olvasható a hely neve is, Obi Wan Bárnak hívják :-)

Egyébként meg, a szombat óta tartó fejfájásom, ami cataflamra, algopyrinre, alvásra csak épphogy enyhült, tegnap elmúlt egy egyórás aerobictól (ami még csak nem is ugrálós volt), ez miért van?

Fáj a fejem. Megbeszéltük, hogy ha jövő augusztus 19-én ilyen idő lesz, elhalasztjuk az esküvőt.

Ügyelek, felmentünk a pszichiátria padlására, ki a tetőre, és megnéztük a tűzijátékot. Kaland az élet.

Na, erről beszéltem. Milyen jó szó már a "pagodacsiga".

Csak azért süt a nap, mert ma ügyeletes vagyok, holnapra elmúlik, nyugi. Remélem, nem jön senki, és kereshetek bányászlegendákat a neten az új mesémhez.

Ja igen, és még azt is gondoltam tegnap, hogy csapjon belém a tüzes istennyila (gyakorlom kicsit a banya-szófordulatokat :-) ha még egyszer beteszem a lábamat a Baucsek Norbi aerobikórájára. Már mondtam, miért. Ott van az a hat-hét csaj, akik tíz perc késéssel bebillegnek az első sorba, kicsit ugrálnak, hogy szexi izzadságréteg fedje meztelen, napbarnított bőrüket, amiből a lehető legtöbb látszik, majd fittyet hányva a párhuzamosan zajló edzésre, csacsognak egymással/az edzővel, vagy bámulják magukat/egymást/az edzőt a tükörben. Ez engem zavar, egyrészt, mert olyanok, mint a zombik, teljesen egyformán néznek ki (bár van igazi cicis, szilikonos, meg push-up melltartós) (push-up melltartóban sportolni! na mindegy); nem szeretem, ha mások a szemem előtt lazsálnak, amikor én szenvedek; és nem látom tőlük magamat a tükörben. Persze, úgyis megyek még, mert ez van jó időpontban a házunktól három és fél percre, én meg lusta vagyok, de lehet, hogy egyszer elmagyarázom a Norbinak a "sport" szó eredeti jelentését.

Rémisztő öregasszony leszek, az a fajta, aki vagy az aktuális betegsége/anyagi helyzete miatt rinyál, vagy az időjárást/a szomszéd kutyáját/a mai fiatalokat szidja. Erre akkor jöttem rá, amikor tegnap egy beszélgetés kapcsán kifejtettem a nézeteimet az index és a Galaktika magazin lassú, de azért tetten érhető színvonal-romlásáról. Az indexről eddig is tudtam, hogy egyre bulvárabb, meg, hogy a filmkritikáikból egy szót sem kell elhinni, most csak a szigetes tudósításokat szidtam. A Galaktikával kapcsolatban meg biztosan mindenki azt gondolja majd, hogy azért szidom, mert nem közölték le az írásomat, de ha egyszer minden számba beletesznek legalább egy, de inkább kettő minősíthetetlenül, nyomorúságosan rossz novellát is. Miért? Még az is jobb lenne, ha azokon az oldalakon inkább reklám lenne, vagy üresen lenne hagyva, vagy annyival kevesebb oldalból állna az újság. Biztos vagyok benne, hogy Kánai András az első ülést követően zokogva lépett volna ki az írókörünkből, majd bűntudatból belépett volna a greenpeace amazonasi esőerdő-szakosztályába, hogy jóvátegye valahogyan az írásaira használt papír céljából kivágott fák halálát. Nem beszélve arról, hogy tegnap bementem az alexandrába könyveket venni, és nem találtam. A bolt területének kilencven százalékát ugyanis szakácskönyv, életmód, ezoterika, albumok és ilyesmik teszik ki, marad még 5-5 százalék a szerepjátékos-fantasynek és a vadromantikus puhafedelűeknek, és egy nem túl széles "Irodalom"- feliratú polcsor, ahol főként a kötelezők új kiadásait találjuk. Az a néhány érdekes könyv, ami még talán felbukkan, már mind megvan nekem, pedig nem üzemeltetek könyvesboltot. Szóval azt hiszem, szabad szemmel követhető az emberi kultúra hanyatlása. Nem tudom, mikor voltunk a topon, én nem vettem észre, de hogy lefelé megyünk, az egyszer biztos, és úgy mondom ezt, hogy legalább tíz éve nem nézek tévét. Végül vettem egy "Zsírszegény ételek" című klassz Reader's Digest szakácskönyvet. A RD sok bűne mellett egyébként remek szakácskönyveket ad ki, de még nem főztem belőle, mert a pasimnak gyökérkezelték a fogát.

Igen, az előbb két blogban is olvastam némi lesújtó véleményt az index kritikáiról, illetve az index-kritikák íróinak feltételezett drogfogyasztási szokásairól. Csak az egyik szigetes írásba olvastam bele az előbb, de szerintem bízvást fel lehetne adni vizsgakérdésként addiktológiai konzultáns-jelölteknek.
Ön szerint milyen kábítószer hatása alatt írta le az újságíró az alábbi mondatot: "Felkoncolt síkokban antigrav kerékről lerángó asszonylábak felett a feltűnően előnyösre szaturált művészek hibás működésű mozdulatokba fogtak."
a. amfetaminszármazék, b. cannabis-származék, c. etilalkohol-származék, d. gyógyszermentes mániás pszichózis, e. józan hétfő délelőtt.

De nem erről akartam mesélni, hanem mindenféle másról, például, hogy amikor hazaérve a liftet vártam, hatalmas mancsok és loncsos kutyafülek csattogására lettem figyelmes, majd megjelent a lépcsőn egy százkilós, pórázon vezetett kuvasz is. Erről pedig azt gondolom, hogy nem vagyok egy állatvédő, de aki hatalmas kuvaszt tart a tízemeletes panelban, az bőségesen megérdemli, hogy a kutyája egy nap végleg bekattanjon, és apró darabokra szaggassa a lakásban található dolgokat, a kedves gazdit is beleértve.

Meg arról, hogy véget ért a ralis tolmácsolás, rendesen dolgozom a rendes munkahelyemen, ami azért jó, mert a finn nemzetközi megfigyelő már kezdte elég komolyan aláásni a finn nép, a finn nyelv és Finnország iránti elkötelezett rajongásomat, magyarul egy undok köcsög volt. Például, a salgótarjáni polgármester említést tett neki finn testvérvárosukról, mire a fickó elmagyarázta, hogy az tulajdonképpen nem igazi város, hanem Helsinki egyik leglepusztultabb külterülete, tehát nagyjából, mintha, mittudomén, Kőbánya-Kispest lenne a tesójuk. Gondolom, a szegény polgármester is sejtette valahol, hogy Salgótarján testvérvárosa valószínűleg nem a Skandináv-félsziget Párizsa és Velencéje, de... undok egy alak volt, na.

Nem mentem szigetre, mert holnap dolgozom, nyolcszáz forint az összes vagyonom (a tartozásaimat nem beleszámítva), hideg van, és egyszer már voltam Nick Cave koncerten, tehát nem anélkül fogok meghalni. A pasim persze ma este is kint van, úgyhogy kénytelen vagyok egy adag tonhalsaláta, egy pohár bor* és a Casablanca c. film társaságával beérni.

* Háromhavonta kapunk hatezer forint értékű étkezési jegyet, aminek szabályzat szerint minimum ötven százalékát luxusételre kell költeni **. Ma felmarkoltam az adagot, el is költöttem, úgyhogy elég nagy itthon a választék: most, hogy már hivatalosan is sznob vagyok, vígan és szégyenérzet nélkül költöm borokra, camembert-ra, szójatejre és puccos ásványvízre az étkezési jegyemet az intersparban. Meg öblítőre és zacskóslevesre, a teljesség kedvéért..

** Az - eddig íratlan - szabályzatot természetesen én találtam ki.

Azt szeretem egyébként a Budapest Rallyeban, hogy remekül kihasználhatom azt a képességemet, hogy teljesen higgadt vagyok (vagy legalábbis annak tűnök) a teljes káosz és fejetlenség közepén (legalábbis annak tűnik). Amit nem szeretek, az az, hogy reggeltől estig tartó elfoglaltságot jelent, így nem tudok aerobikozni menni. Ellenben ma megismerkedtem egy húszéves, brit raliversenyzővel, aki pontosan ugyanúgy nézett ki és beszélt, mint Phoebe öccse.

És még: nyolcadik kerület, metrómegálló.
Molett, negyvenes ellenőr hölgy: - Jegyeketbérleteketellenőrzésre.
Enyhén ittas, bajuszos ember: - Nincsen.
Ellenőr: - Hát miért nem vesz. Meg kell büntetnem.
Bajuszos: - Nincsen pénzem, a büntetésre sincsen, mit képzelnek maguk, mer' nincsen munkám, mer' munkanélküli vagyok, és akkor már ne is utazzon az ember...
Ellenőr (kedvesen félbeszakítja): - Menjen el BKV-ellenőrnek. Mindig van felvétel.

Azért elmesélem a kedvenc, bár bunkó szigetes poénomat.
isolde (köztudottan lokálpatrióta): - Jesszusom, egy napon hatvanezren vannak a szigeten, az annyi, mint Sopron egész lakossága!
Göri (köztudottan görény): - És úgy is néznek ki.
(Görivel két évig jártam, ezalatt két jó poénja volt, az egyik ez.)

És a másik kedvenc szigetes poénom, eredetileg Anyám tyúkja-képregény, de sajnos nem sikerült megszereznem:
Anyám tyúkja (fekszik a földön)
Másik valamilyen állat: - Heló! Voltál a szigeten?
Anyám tyúkja: - ... Mér' most hol vagyok??

Idén valahogy nem akkora kaland a Budapest Rallye, talán, mert idén normális pasim van, akivel szívesebben  idén kevesebb gyorsasági szakasz van, kevésbé jó fej a felügyelő, akinek tolmácsolok, és kevésbé jó autónk van. Tavaly valami klassz kis terepjáróval (a borok és a science-fiction mellett az autókhoz sem értek) döngettünk valahol Salgótarján és Eger között, meg-megállva valamelyik polgármester ebédmeghívása miatt, hajnaltól késő estig, úgy, hogy néha komolyan el kellett gondolkodnom, hogy most éppen melyik pontján is vagyok az országnak. Idén meg nem tudtunk elmenni vacsizni a pasimmal évfordulónk alkalmából, mert pont aznap volt a nyitófogadás holmi közvetlenül a dunaparton fekvő luxushotel teraszán, ahol körülbelül kétszáz szúnyogcsípést gyűjtöttem be és még most is viszketnek. Tavaly olvashattam itinert, idén meg az egyetlen élvezhető dolog a chardonnay és a pármai sonka sárgadinnyével. Egyébként tényleg nem tudom, melyik jobbágy-földműves ősömtől örököltem a mérhetetlen sznobizmust, de valóban én vagyok az, aki huszonnyolc évesen is leül a földre a szigeten, viszont Szeremley szemelt rizlinget iszik a műanyag pohárból. Kicsit rá is játszok, mert szórakoztat. Valójában eléggé. Most pedig megyek, befejezem az Anubisz kapui című könyvremeket.

Most jön az, hogy bekopizok egy-egy tavalyi és tavalyelőtti szigetes postomat.

2003., amikor még drogprevenciós alapítványnak dolgoztam a szigeten, és Görivel meg Kollégával voltam kint.
Tisztelt St. Yves Ügyfélszolgálat! Ezúton szeretném kifejezni felháborodásomat, amiért Önök félretájékoztattak engem és még számtalan vásárlót Dark Eye Circle Diminisher márkanevű szemránc- és szemkarika-eltüntető készítményük hatásosságával kapcsolatban. Az említett krém csomagolásán Önök azt ígérik, hogy egyhetes rendszeres használat után csökkennek, két hét után pedig teljesen eltűnnek a szemet övező fekete karikák, táskák, ráncok. Pontosan két hete használom készítményüket, előírásszerűen két ujjal applikálva a krémet az érintett területre, lefekvés előtt és felkelés után. Azóta a szemem alatti karikák csúfos mélyülésen és rosszabbodáson mentek keresztül. Igaz ugyan a tény, hogy az utóbbi két hét minden napját a Sziget szervezésével illetve a Szigeten, a mai éjszakát pedig munkával töltöm, azonban készítményük leírásában életmódbeli kitételek nem szerepelnek. Kérem, hogy legközelebb hasonló készítményeiken tüntessék fel, hogy fesztiválok idején, illetve ügyeletes orvosok esetében a készítmény tökéletesen hatástalan. Sajnálom, hogy krémjük számomra csalódást okozott, remélem, levelemmel sikerült néhány jó tanáccsal szolgálnom a jövő piacpolitikáját illetően. Köszönettel és a jó édes anyátokat: isolde.

2004., amikor már másutt dolgoztam, ezért csak egy napot voltam, de azt is minek.
És akkor Váratlan Fordulat: "Te nem akarsz tartozni senkihez." - mondja nekem a Fiú, és annak rendje és módja szerint kirúg. - "Te nem akarsz engem boldoggá tenni. Neked olyasvalaki kell, akiért mindig küzdeni kell. Te nem tudsz senkihez sem tartozni." I guess I'll die another day

Nagyon ráérek, úgy tűnik.

Csak tudnám, mitől lettek annyira trendik a húszforintos műanyag karkötők. Oké, a sárgával támogatjuk a rákellenes küzdelmet, a többivel nem, de mióta trendi egyáltalán támogatni a rákellenes küzdelmet? Nem értem én ezt a világot.

Szóval, ha még nem mondtam volna, ma vagyunk egy évesek :-)

A versenyirodába HÉV-vel kell menni, azaz oda-vissza együtt utazom a szigetre igyekvőkkel, és már tegnap délután elkezdtem irigyelni őket, aztán a vártnál hamarabb végeztünk, és egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, mégiscsak kinézek. Leszálltam a Filatorigátnál, vettem egy napijegyet, bementem, odaballagtam az információhoz, kértem egy műsorfüzetet, és megnéztem, mik lesznek.
A Morcheeba végére értem oda, egyébként egyszer sem sikerült még Morcheeba koncertet végighallgatnom, először éppen egy kórházi ellátást igénylő ételmérgezést kaptam el, másodszor meg Kollégám vonszolt el onnan, mert "túl nagy a tömeg", pedig anno azért szereztem neki ingyen napijegyet, hogy együtt hallgassuk a koncertet.
Az első tíz másodpercben futottam össze ebsikkel, akivel tavaly is, aztán kicsit kódorogtam, van idén is zsidó sátor, ahol tavaly befizettem a rabbi tanácsára, pontosan azt mondta a tíz forintért, amit hallani szerettem volna, bár a döntés joga már nem adatott meg nekem, hiszen kb fél órával később ámultan hallgattam (ex)pasimtól valami drótkerítés tövében, hogy milyen egy rémisztő személyiségzavaros szörnyeteg vagyok, amiért is inkább megszabadulna tőlem, míg nem késő. Nem, nem volt késő.
Meg mindenféle régi szigeteken nosztalgiáztam közben gondolatban, amikor például egy órán keresztül üvöltöztem Görivel, mert nem volt hajlandó elhinni nekem, hogy arra kell menni a metal hammer sátorhoz, amerre mondom; vagy amikor Ex feleségül vett (aki egyébként a napokban házasodik meg igaziból). A legjobb koncert pedig, amit szigeten valaha hallottam, szerintem a Patti Smith volt.
Szóval "you and me were meant to be / walkin' free in harmony"-közben megtalálom a pasimat és vicces barátait, majd a későbbiekben barátnőimet is, akik persze többször mind elvesznek, de a szigeten ez ugye megszokott.
Még orvostanhallgató voltam, a szakdolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot, amikor az egyik osztályon megláttam egy őrült jóképű, nagyon kedves, kissé zizzentnek tűnő, csíkos pizsamás fiút, akiről később kiderült, hogy valami zenekarban énekel. Azt hiszem, nem sértek titoktartást, hiszen háromoldalas interjút adott az esetről a Narancsnak, de ekkor hallottam először Kis Tiborról és a Quimbyről. Klassz volt, bár úgy emlékszem, régebben Líviusz nagyon vicces felkomfokat nyomott, most meg elég gyérre sikerültek, de lehet, hogy csak én öregedtem meg.
Később belehallgatok izé... valamibe a világzene színpadon, ismét felkutatom pasimat és vicces barátait, haszontalan műanyag izére váltam be a nescafé papírpoharaimat, aztán hajnali háromig táncolunk a volt sátorban. És éjféltől egy évesek vagyunk.
A sziget az olyan, kicsit, mint a szülinap vagy az újév, az embernek eszébe jut, mi történt az előző években, és idén örülök annak, hogy már egy éve olyan pasim van, akivel a Friday, I'm in love c. Cure-számra is lehet táncolni hajnalban a volt sátorban. És annak is, hogy "ami egyszer volt / újra nem jön el."

Jézusom, myreille beelőzött olvasottságban. Hová tart ez a világ? ;-)

Ja, és az Anubisz kapui-t olvasom. Elég gáz. Pedig én az a réteg vagyok, aki a steampunkot szereti, de azért ez nem éppen egy tipikus darab: inkább holmi "egyedi ötvözete a H.G. Wells-i tudományos-fantasztikumnak, a történelmi kalandregénynek, Charles Dickens Angliájának és a korai gótikus horror-irodalomnak". Ez már önmagában elég gázosan hangzik, és a könyv valóban hozza is, amit ígér. Azért nem olyan rossz, hiszen nem tettem le, hanem olvasom, és persze izgalmas is, csak néha idegesítő. (Tudom, hogy csapnivaló könyvismertetéseket írok, és nem éppen lényegretörő kritika a "persze, izgalmas, csak néha idegesítő", de nem is készülök irodalomkritikusnak.) Viszont tegnap voltam a lakásomban, újabb dózis CD-t és könyvet hoztam magammal, és most YES-t hallgatok, ami kétségkívül antidepresszívum. Nagyon jó.

Kíváncsi vagyok, idén kimegyek-e a Szigetre. Azonkívül, hogy nem érdekel, esni fog az eső, és nincs rá pénzem, nincs több ellenérvem. Meg hát a héten amúgy sem érnék rá, mert dolgozni fogok (tolmácsolok a Budapest Ralin). Egyáltalán miért kell a szabim alatt dolgozni. Szóval tavaly se nagyon akartam kimenni szigetre a fenti okok miatt, de aztán mégis rááldoztam azt a négyezer forintot, amiért cserébe ettem egy palacsintát, valamint kirúgattam magam a pasimmal. Szerintem mindkettőt el lehetett volna intézni a kontinensen is. Már ma is tele volt a metró enyhén ittas, hátizsákkal és polifómmal felszerelt, unszimpatikusan gondtalan német tinédzserekkel, amikor metróztam a postára, hogy feladjam a huszonkétezer forintot az illetékhivatalnak. Olyan pozitív vagyok :-))
Azt hiszem, nem fogom megnyerni a legjobb szigetes bejegyzések-díjat.