Ma például eredménytelenül ügyintéztem az évszakhoz képest hideg időben, a húgom ugyanis vett egy lakást, csakhogy ő Londonban él, ezért én vagyok a meghatalmazottja mindenben. Tegnap birtokba vettem, ma meg gondoltam, reggel elugrok a Főgázt átíratni a Batthyány térre, azzal is előbbre vagyunk. Úgyhogy üldögéltem a nevetséges dugóban a BKV-n nagyon sokáig, majd odaérve ráébredtem, hogy a húgom lakása Főtávos, ez meg Főgáz, ahova én jöttem, nem jó, de ha már idejöttem reggeli nélkül, akkor megreszkírozok egy kávét és egy croissant az épületben lévő kis kávézóban, amely természetesen műszaki okok miatt zárva volt.
Ezután nem adtam fel és némi telefonálgatással kiderítettem, hogy a Főtáv nagyon közel van, a Fő utcában, így odamentem és láttam, hogy zárva vannak, mert minden nap reggel 8-kor nyitnak, de ma 10-kor. Fél tíz volt, álltam a járdán, gondolkodtam, hogy ismerek-e a közelben olyan kávézót, ami nincs műszaki okok miatt zárva és ahol kivárhatnám a tíz órát. Nem ismerek. És akkor megláttam egy Breakfast all day-feliratot, optimistán kicsit közelebb merészkedtem, és kiderült, hogy egy egész helyes, nagyon kicsi kávézó van mögötte jófej barista csajjal és meglepően jó minőségű kávéval. Színes bögrék, frissen készült szendvicsek. A sütik egy részét máshonnan rendelik, más részüket ők maguk csinálják (két csaj és egy srác a teljes személyzet), úgyhogy ettem egy vegán, banános-avokádós csokitortát a sajátjaik közül, nagyon finom volt. Volt még kókuszos-datolyás, de én nem szeretem a kókuszt. Eddig a nap fénypontja, be is reklámozom őket, Kávéműhely. Ja és ki van téve kis vízszűrős kancsóban az ingyen csapvíz, ami külön pluszpont.
A Főtávban persze nem tudtam elintézni, mert az adésvételi szerződés és a birtokba adási jegyzőkönyv és az előző tulaj nullás igazolása nem elég papír, kell még egy az ügyvédtől földhivatal által érkeztetve, 15 munkanapon belül. Úgyhogy hazabuszoztam. Annyi hasznos volt a dologban, hogy eközben mindvégig a Schema therapy for borderline disorder c. könyvet olvastam, ami a hétvégi workshop témája lesz. Life long learning, my ass. Egyébként jó kis könyv, a túlbonyolított túl elméleti analitikus és a leegyszerűsítő és gyakorlatias kognitív terápiás könyvek közül inkább az utóbbiakhoz áll közel, de legalább lényegretörő. Kifejezetten jól jött, hogy ezt olvastam, amikor odaértem a Főgáz elé és rájöttem a tévedésemre és épp elkezdtem volna szidalmazni magamat, mekkora egy fasz vagyok, hogy rossz hivatalba jövök, akkor egyből eszembe jutott, hogy leállítsam a fejemben a Büntető Szülőt (lásd 8-as pont) és inkább normálisan viszonyuljak esendő és olykor hibákat vétő kis önmagamhoz, úgy is mint "jól van, gyere, semmi baj, kiderítjük, hol a Főtáv, aztán kapsz egy kávét meg egy sütit a nagy ijedtségre".
Most megyek, mert jön a húgom lakásához Kálmán, a lakásfelújítós ember, és megmondja, mi lesz.
Egyébként a teraszról már be kell vajon hozni a növényeket a lépcsőházba? És ha igen, akkor melyikeket? A szomszéd Magdi néni már bevitte a muskátlijait és Magdi néni csak tudja, de nekem nem muskátlim van, hanem jázmin, levendula, majomkenyérfa és ciklámen, lehet, hogy ezekre más szabályok vonatkoznak.
Hétvégén meg az Európai Mozgás- és Táncterápiás Egyesület (EADMT) közgyűlése volt, ami minden évben máshol van, idén Budapesten, és amelynek a szervezőbizottságába önkéntesnek jelentkeztem még tavasszal, mert valami oknál fogva jó ötletnek tűnt. Utána sokszor megbántam, nem konkrétan ezt, hanem azt, hogy túlvállaltam magam és állandóan dolgozom és nincs időm leülni enni és futva közlekedem az utcán és nem tudok elmélyülni semmilyen tevékenységben, mert már a következő kettőn gondolkodom. Emiatt aztán új életet is kezdtem tegnaptól, új életem vezérelvei pedig azok, hogy nem vállalok el egymillió dolgot, akár adnak érte pénzt, akár nem, hanem gondosan szelektálok, alszom rá egyet és kikérem mások véleményét is, mielőtt rávágom, hogy hát persze. További vezérelv, hogy nem kizárólag a BKV-n elfogyasztott péksüteményen élek, minden héten egyszer elmegyek sportolni és szakítok időt arra, hogy tejeskávéval kezemben nézzek ki a fejemből.
Visszatérve az EADMT general assembly-re, a legjobb nyilván az volt benne, hogy a volt csoporttársaimmal együtt csináltuk, meg az, hogy jól sikerült. Az én szerepem kizárólag a kajában merült ki, egy pénteki helyszínre kiszállított ebéd, szombat-vasárnapi kávészünet és éttermi ebéd és szombati vacsi megszervezése volt a feladatom, persze voltak zökkenők, amennyiben a pénteki caterer a megbeszélt időpont után negyven perccel még nem volt ott és mindkét telefonja ki volt kapcsolva, de végül meglett és jó kaját hozott, vagy hogy a hétvégére bérelt kávégépről péntek délután derült ki, hogy nem működik. Mert ugyan péntek délelőtt kipróbáltuk egy kávéval, és az rendben volt, de az a funkciója volt hibás, ami továbbítja a használt kávékapszulát, ezért ez csak a második kávé főzésekor derült ki, de aztán veszekedtem velük és hoztak másikat. Kapszulás kávégép kipróbálásakor tehát mindig két kávét főzzetek.
A délelőtti és a délutáni kávéfőzés között több évtizedes életkorú rágógumikat kapargattam kiskéssel a rendezvény helyszínének, azaz a Magyar Írószövetség Székházának parkettájáról, ki tudja, talán Szabó Lőrinc vagy Nemes Nagy Ágnes köpte oda őket a maga idejében. Sajnos Ady nem lehetett, mert az Írószövetség csak 1945-ben alakult, pedig annyira el tudom képzelni Adyt, amint nagyképűen feláll elszavalni a legújabb megvető költeményét, de előtte még hányavetin a földre köpi a rágóját.
Nagyon érdekes élmény volt az egész, egyrészt kiderült, hogy a Magyarországon akkreditált táncterápiás módszer, a pszichodinamikus mozgás és táncterápia minden elfogultság nélkül érdekesebb, hitelesebb és kidolgozottabb több külföldi iskolánál. Aztán beszéltek arról is, hogy meg kellene írni az európai táncterápia történetét és mindenki (mármint minden tagország) írja meg otthon a sajátját, és rájöttem, hogy a mozgás- és táncterápia magyar története, ami majd benne lesz a könyvekben, az épp most történik, és épp az alapító Merényi Mártával kávézom, akiből majd vizsgáznak a jövő hallgatói. Mondtam neki is, de úgy tűnt, különösebben nem érzi magát az élő történelemnek, gyanítom, hogy az ilyesmihez férfinak kell születni.
A közgyűlésre mi szervezők is beülhettünk, de csak nézni, szavazati jogunk értelemszerűen nincs, és engem egyáltalán nem is érdekelt az egész, illetve csak azon a vonalon érdekelt, hogy működjön a kávégép, de aztán később munkacsoportokra oszoltak és ott már nem tudtam ellenállni és bementem a Congress and research témájúba, ahol véletlenül kitaláltam nekik a jövő évi milánói kongresszus mottóját, egy Allan Schore-idézet lesz testről, lélekről és szubjektumról, ami azért jó, mert Schore nagynevű idegtudós és mégis olyat mondott, ami passzol az amúgy külső szemmel nyilván ezoterikusnak tűnő táncterápiához. A munkacsoport tanácskozásának további részében fapados repjegyeket nézegettem Milánóba a jövő évi kongresszus idejére, egészen addig, amíg szóba nem került a tervezett regisztrációs díj (2-400 euro).
Emellett többen megkérdezték a magyar egyesületből, hogy mikor csinálom már meg a Végső Papírt - még csak százezer éve tanulom a mozgásterápiát, de ahhoz, hogy teljes jogú legyek, még el kell végeznem 100 óra szupervíziót meg írni egy szakdolgozatot, mert ezeknek semmi sem elég - mert ha megcsinálnám már ezeket, akkor lehetne velem számolni, mint a jövő vezetőségének tagja. Ó, jaj. Egyrészt igen hízelgő, hogy mindenféle szervezetnek az elnöke legyek meg fontoskodjak meg jelen legyek az európai képzési követelmények harmonizálásakor meg jól csengjen a névjegyem, másrészt meg az erdőben akarok sétálni meg a Lánnyal gyurmázni meg sütőtököt sütni meg ilyen marhaszeletet. Mindegy, nem áll ilyen döntés a küszöbön, mivel még több százezer (jó, 100) óra szupervíziót kellene először is begyűjtenem, ami kb. egy év, és most én inkább még egy gyereket szeretnék, mielőtt végképp kiöregszem - szóval lehet, hogy sohasem fog felmerülni az a kérdés, hogy akarok-e az EADMT-ben fontoskodni vagy sem. Csak hát ez az életem örök kérdése, hogy a nárcizmusomat kövessem és karriert csináljak és nevet magamnak a szakmában, de akkor elvesztem a kis nyugis hobbijaimat, vagy én inkább az erdőben sétáló, tejeskávéval a kezében álmodozó lány vagyok, és a karrier meg ezek a címek meg szervezetek csupán délibáb, ami elcsal a saját utamról. Dehát ezzel az ellentmondással asszem együtt kell élnem valahogy.
A Lányról meg azért nem írok, mert valamiért most már túl személyesnek érzem, nincs kedvem kiírni a netre, hogy milyen kis okosakat mond, dehát imádom. Ma azt mondta reggel: "Anya, lassan idd a kávédat, nehogy magadra öntsd." Annyira szépen fogalmaz, és még két és fél éves sincs. Egészen rémes volt, hogy péntek-szombat-vasárnap napközben és szombaton éjszakába nyúlóan a rendezvényen voltam, hétfőnként későig dolgozom, így alig láttam napokig, és ma már nagyon szomorú voltam, amikor reggel elvittem a bölcsibe és hiányzik, mindjárt el is hozom.
Van megint Segítsüti - tudjátok, ez az, ahol kurvajó sütikre lehet licitálni és a pénzt jótékony célra adják, jelen esetben a súlyos beteg gyerekekkel foglalkozó Mosoly Alapítványnak. Szerintem tök jó ötlet munkahelyen vagy barátokkal összeállni és közösen licitálni 4-5 másik emberrel, akkor nem kell túl sok pénzt kifizetni a végén és nem kell egyedül betolni egy tortát. Holnap délutánig tart az egész.
Úristen, azok a sütik.
Brennbergbányáról Sopron felé tartó, óránként közlekedő távolsági busz. Az első ülések egyikén erdei kirándulásból hazafelé buszozó, sáros Martenst viselő, hátizsákos nő bambán nézeget kifelé. A bánfalvi kolostor lábánál lévő buszmegállóban egy öltönyös és egy sapkás fiatalember várakozik. A sapkás afféle szemébe húzott kötöttsapkás suhanc ötvenliteres túrazsákkal, akit a Camino-n képzelsz el két túraszakasz meg a kanadai csajoknak udvarolás között instagramra tolni a kontentot. A bakancsos nő (én) elmélázik azon, hogy megváltoztak a zarándokok manapság, ugyanakkor milyen szép, hogy a mai hipszterkülsejű fiataloknak is igényük van a spirituális ihletettségű, túraszerű kolostorlátogatáshoz. El kellene már menni a bánfali kolostorba kajálni, állítólag extrajó fine dining-ot üzemeltetnek ott a barátok, csak hát drága, meg kéne kérdezni ezt a fiút, milyen a kaja, habár nem olyannak néz ki, aki épp az imént fizetett ki több tízezer forintot egy degusztációs menüért.
A sapkás fiúnál csak tízezres van. A buszsofőr nem tud visszaadni, jegy nélkül meg nem szállhat fel. Egyezkednek, a sofőr hajthatatlannak tűnik. A fiú elpanaszolja, hogy nagyon hosszú európai utazgatáson van túl, elaludt a vonaton, idáig elhozták, haza szeretne jutni (szóval nem is a kolostor miatt jött. De hogyan lehet valakit pont Bánfalváig elhozni, rejtély), mindhiába.
Isolde a délelőtti sok kilométeres erdei túra miatt épp emberbarát hangulatban van, így előhúzza pénztárcáját és odanyújt a fiatalembernek 390 forintot. A fiú hálálkodik, nem is tudja, hogy köszönje meg, hogyan tudja megadni, nagyon hosszú útról jött épp és hazafelé tart. Isolde nagyvonalúan legyintget. A busz közben továbbindul. Néhány perc múlva a fiú egy kettétépett papírlapot nyújt isoldénak, amelyen a neve és a telefonszáma áll.
Sapkás zarándokkülsejű fiú: - Ha esetleg orvosi tanácsra vagy segítségre van szükséged, akkor én Pesten vagyok orvos, hívj fel nyugodtan.
Benyújtottam a pályázatomat a Nemzeti Kulturális Alaphoz: alkotói támogatásra pályázom ismeretterjesztő könyv megírására. Az alkotói támogatás max bruttó százezer forint havonta, max egy évig, szóval nem egy vad összegről van szó.
Áttekintve a pályázatomat egyébként én sem vagyok biztos benne, hogy adnék magamnak, elsősorban mivel semmi igazolható tapasztalatom nincsen sem a helytörténetírás, sem a bármilyen történetírás, sem a bányászat terén, és az írás terén is csak elenyésző (mármint azokhoz képest elenyésző, akiknek főállása az írás és eleve elte töri-magyarról jöttek és esztétikát tanultak szabadidőben), szóval teljesen világos belőle, hogy egy műkedvelő laikus hobbijáról van itt szó. De azért természetesen: ha Ön vagy családtagja a NKA pályázati bíráló bizottságánál dolgozik, kérem, segítse elő, hogy pályázatom az irathalom tetejére kerüljön. Az a címe, hogy Brennbergbánya jelene és múltja történetekben.
Még egy dolgot akartam mondani a könyvről. Amikor írtam ilyen vicces posztokat brennbergi utaimról (ezeket), akkor többen jelezték, ismerősök és idegenek is, hogy milyen jók, meg hogy lehet, hogy a könyv elkészülésének krónikája viccesebb lenne, mint maga az elkészült könyv. Ezért szeretném ezt a félreértést eloszlatni: ez már az, ez már maga a könyv. A könyv úgy fog kinézni, hogy "elmentem ide, beszéltem vele, ő azt mondta, utána elmentem oda, megnéztem ezt, ő meg azt mondta, ja és egyébként ezt olvastam a könyvtárban". Szerves része lesz maga a folyamat, azaz lesz egy ilyen élménybeszámolós / útikönyves vonulat is benne. És vicces is lesz, meg érdekes. Mint megtudtam, infotainment a műfaj neve, amelynek során tényeket közlünk szórakoztató modorban. Nem, nem olyan lesz, mint egy blogbejegyzés, mert azért ezek a bejegyzések túl tömények, ezt nem akarja az ember 300 oldalon keresztül, de minden további nélkül szerepelni fog benne, amikor a szakadó szeptemberi esőben a Bányásznapról hazafelé menet a Bányászhimnuszt énekeltük a Brennberg-Sopron helyijáratos buszon, mármint eleinte egy nem teljesen józan komlói bányász, az őt támogató két meghatott néni, a főmuzeológus úr, a selmeci diákdalokat kutató miskolci egyetemista suhanc meg a nyári szoknyájában vacogó furcsa blogger/pszichiáternő, később pedig még az utazóközönség mintegy harmada is, szerencse fel!
Az én fejemben egy nagyon klassz könyv van, az a fajta, amit akkor is élvezet olvasni, ha amúgy a világon semennyire sem érdekel a helytörténet vagy a bányászat, ugyanakkor a felénél úgyis rá fogsz jönni, hogy tulajdonképpen érdekel a helytörténet meg a bányászat. Nagyon, nagyon kíváncsi leszek, hogy mit sikerül majd ebből papíron a valóságban összehozni. Jelenleg még nem kezdtem el írni, mert az anyaggyűjtésnél tartok, de a múltkor elolvastam egy elég nyomi és semmilyen és modoros és vékony magyar riportkönyvet, aminek az előszavából kiderül, hogy 3 évig gyűjtött anyagot a szerző, majd 3 évig írta, ráadásul úgy, hogy kapott rá egy vagon pénzt, szóval úgy annyira nem érzem, hogy túl lassan haladnék.
"A túlkényelmesedett, szúnyogcsípéstől és a saját testnedveitől rettegő, erőfeszítést aggályosan kerülő, robotgéppel keverő, mindent lehűtő és amit meg nem, azt mikróba rakó, kétszáz méterre is kocsival menő, tengerparton is papucsban járó életmódot kártékonynak tartom. (...) A kitettség hőnek, hidegnek, napfénynek. Mezítláb lenni, nem félni, magasra menni, megsérülni, gyorsan futni, verítékezni, koszosnak és szőrös lábúnak lenni. És ehhez, az élet valóságához, tabutlansághoz szoktatni a gyerekeinket. Az életnek része a születés, a sérülés, a fájdalom, a hasmenés, a bánat, a konfliktus, a vér, a sár, a halál. Nem része ellenben a pittyegés, a tévé, a nyalóka és a matrica." Ez.
Én ugyan semmire sem merek felmászni és nagyon fázós vagyok, de bevallom, minden szóval egyetértek. És persze, ironikusnak tartom, hogy írjuk mindezt egy laptopon az internetre. Van a másik kedvencem, a Summer for a Year blog, ezek bazmeg eladták a pesti házukat és elmentek belőle Ázsiába, mert fruitariánusok és ott lehet rendes gyümölcsöt enni. Nem is a blog szerzői a legfurábbak, hanem akikkel útjuk során találkoznak, volt valami német lány, aki csak meztélláb gyalogol a dzsungelben és eszik a fáról és nem fél, hogy megmérgezi magát, mert ami a szervezetének nem jó, azt úgyis automatikusan kiköpi, meg egy ausztrál csaj, aki folyamatosna úton van, oda megy, ahol épp szezonja van valami jó gyümölcsnek és közben távmunkában grafikus.
Először azt gondoltam, hogy jó, hát ezek mindannyian őrültek, de legalább ha majd átveszi felettünk a hatalmat a google nevű mesterséges intelligencia, akkor a primal-ekből meg a fruitariánusokból meg a többiből lesznek a túlélők, akik a modern világ vívmányaitól mentesen majomkodnak az erdőben, aztán rájöttem, hogy ja, várjál, ezeket én egy blogon olvasom, a rendes fruitariánusoknak youtube-csatornájuk van és az ausztál csaj a laptopjáról grafikuskodik a maláj tengerpartról. Nem azt akarom mondani, hogy nem hiteles, mert nem tudom, mi lenne az, hanem csak hogy úristen, mennyire egy hülye világban élünk.
Mindenesetre én gyakorlatilag bárkivel szívesen osztozom abban a vágyban, hogy feküdjünk le az avarba és mosatlanul együk a bokorról a szedret.
Különben meg az van, hogy nevetségesen túlvállaltam magam munkával, és nem találom az egyensúlyt, hiányzik a sport és az erdőben sétálgatás, azon gondolkodom, hogy kellene venni egy laptopot, mert ez már nagyon az utolsókat rúgja és hát számomra munkaeszköz, de most dolgozzak azért, hogy vegyek valamit, amivel aztán dolgozzak? Egy vagyonba kerül egy rendes laptop, én nem is értem, az embereknek hogyan van pénze kütyükre meg autóra, és nem, nem keres a férjem sem rosszul szerintem. Vagy inkább ne dolgozzak és akkor nem kell laptop és lesz időm olcsó és egészséges ételeket főzni és magam varrjam a ruháimat (nem mintha ruhákat vennék, like, ever). Valahogy ezek, az egyszerű, minimalista életmód és a túlhajszolt modern fogyasztóság között nem találom a helyemet éppenséggel.
Most is azt mondták a bölcsiben a szülőin, hogy télire a játszótérre vegyünk a gyereknek technikai ruházatot a Decathlonban, mert abban tud jól mozogni, Michelin-babának öltöztetve meg nem tud, és bevallom, számomra tökéletesen logikusnak hangzik ez az érvelés, ugyanakkor technikai ruházatot Budapest belkerületében a játszótérre a bölcsisnek? Vegyek magamnak új laptopot, hogy kurvasokat tudjak dolgozni, hogy vehessek a gyereknek technikai ruházatot a játszira, vagy hagyjam a francba, úgyis egész télen idebent fogok gyurmázni a taknyos gyerekkel és ha véletlenül kimegyünk, ráadom a Mónitól kapott (mellesleg Christian Dior márkájú) turkálós télikabátot? Dolgozzak kevesebbet és vegyek olcsó sajátmárkás kenyeret fehér lisztből és adalékanyagokból és margarint, vagy dolgozzak kurvasokat, hogy meg tudjam venni a bio-öko-fairtrade egyébként valóban finom rozskenyeret és a termizált tehéntejből hazai tanyán készült, papírba csomagolt vajat a közeli hipszterpékségben?
Szombaton meg egy ilyen szelektív hulladékgyűjtést és egyéb módon környezettudatos életmódot népszerűsítő rendezvény volt a közelünkben, kimentünk a Lánnyal, volt cica, kutya és nyuszi is, valamint tíz pecsétért lehetett kapni egy facsemetét, úgyhogy kaptunk facsemetét, mondjuk nálunk még elvan a teraszon, de egy 90 százalékban panellal borított városrészben nem pontosan értem, hova teszik majd az emberek az ingyen facsemetét, ráadásul császárfa, ami állítólag kurvagyorsan nő. De nem erről akarok beszélni, hanem hogy az egyik sátorban megmérték a testzsírszázalékomat és a lehető legrosszabb kategóriába estem basszus, még csak nem is a kicsit rosszba, hanem mindjárt a nagyon rosszba. Hát mi lesz így, hogyan fogok így egészségesen élni, minden nap jógázni, természetben futni és száz évesen fitten a dédunokáim után szaladgálni tavaszi réteken.
Szombaton Brennbergben bányásznap, és már pénteken kezdődnek a rendezvények, ezért ma kimentünk Kelenföldre a kis Lánnyal, hogy Sopronba utazzunk. Alig értünk ki a dugó miatt, aztán alig találtam meg, hol lehet kinyomtatni a neten rendelt jegyet (mert a Keletiben szoktunk amúgy felszállni, a Kelenföldi pályaudvaron kb. sose jártam), aztán alig találtam meg a bankautomatát, aztán kiderült, hogy nem jön a vonatunk, mert a Keletibe ma épp beengedték a menekülteket és azok fel is szálltak a vonatra, de velük együtt nem indul el. Aztán kiderült, hogy leszedik őket, aztán kiderült, hogy nem, aztán úgy egy óra után meguntam és hazajöttünk, jobb is, mert Bicskénél még egy órát álltak.
Aztán a Lány itthon kiöntött egy fél üveg, az útra vásárolt jeges teát a padlóra, aztán láttam, hogy elfogyott a kávé, aztán kiöntött egy fél üveg almalét, aztán véletlenül kiöntöttem a földre a placebonak főzött koffeinmentes kávém mintegy felét. Kösz, Orbán.
Néha akarok írni a menekültekről, aztán mindig elmegy a kedvem, mert egyrészt szemlátomást képtelenség erről a témáról értelmesen beszélni bárhol bárkivel, másrészt meg tökéletesen érdektelen, hogy én itt mit gondolok vagy írok vagy beszélgetek, úgyis az EU és/vagy nagyrabecsült kormányunk fog dönteni minden kérdésben.
Azt azért elmesélem, hogy én minden további nélkül el tudom képzelni, hogy hasonló helyzetbe kerülök bármikor. A könyvem kapcsán épp a nyilas korszakról olvastam, konkrétan egy kétkötetes könyvet, amiben dokumentumok, levelezés és tanúvallomások vannak a korszakról. Nagyon ütős volt, egyből el is kezdtem tervezni, hogyan disszidálunk Kanadába. Megjegyzem, sokkal érthetőbb és tanulságosabb volt ilyeneket olvasni, mint bármi, amit történetelmórán valaha csináltunk, de lehet, hogy csak minket tanítottak rosszul. Szóval a nyilas uralom pár hónapjában, de különösen abban a részben, amikor a kormány már Kőszegre, Sopronba és Brennbergbe menekült, eléggé kaotikus állapotok uralkodtak, például elmeséli a híres (volt) szerzetes pasas, amikor a haverjaival meg pár gépfegyverrel bementek a városmajor utcai érsebészeti klinikára és ott lelőttek egy csomó bentfekvő öreget meg kisgyereket, aztán átmentek a János kórházba és ott is lelőttek egy csomó öreget meg kisgyereket. Meg orvost meg ápolót persze. Nem a zsidókat, hanem csak úgy. Mert épp káosz volt és mert ezt épp meg lehetett csinálni és nekik volt kedvük. Ez rettenetes, de ne legyenek illúzióink, mindig lesz pár pszichopata állat, mármint honfitársaink, a magyarok között is, meg a szírek között is, meg akármilyen népcsoportban, akinek, ha épp úgy adódik, lesz kedve más emberekre lövöldözni. És ez nem százezer éve volt, ez most volt, a nagypapád emlékszik rá.
Ha Budapesten épp háború folyna, vagy nem is háború, hanem csak a fenti agyatlan vérengzés, azaz matematikai esély lenne arra, hogy gépfegyveres arcok passzióból agyonlőnek pár gyereket, például az enyémet, akkor szerintetek nem kötném a hátamra a gyerekemet és bújnék át vele annyi kerítésen, amennyit a helyzet megkíván? És nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szírek mind jófej, kétségbeesett anyukák cuki kislányokkal, hanem azt, hogy most már komolyan kezdek aggódni a problémamegoldás teljes hiánya miatt. Szerintem Magyarországon vannak értelmes szociológusok, politikai elemzők, én nem hiszem el, hogy nem lehetne kidolgozni valami legalább egy kicsit előremutatóbb megoldást erre a helyzetre. Engem rettenetesen megijeszt, hogy nem látok ilyet.
Természetesen a keletiben nyomorgó szírek is megijesztenek, mert sokan vannak és idegenek. Van egy olyan kutatás, amiben cseppet sem rasszista fehérembereknek mutogatnak fotókat négerekről más mindenféle másszínűekről, és még a legtoleránsabb fehérnek is megemelkedik a bőrellenállása a másszínűek láttán. A bőrellenállás-emelkedés a stressz/ijedtség mérhető testi jele. Ez van, félünk az idegenektől, evolúciósan. Az erőforrások korlátozottak, mindig, és félünk, hogy a furcsa színekkel kifestett arcú lándzsás férfiak a folyó túloldaláról leveszik a frissen leölt mamutunkat meg a szüzeinket. A fenti kutatásban, ha ugyanazt az afroamerikait kosármezben mutatták, akkor már jóval kevésbé paráztak tőle a vizsgálati személyek, mert az már ismerős, beilleszkedett.
Nemrég olvastam egy riportot az Ashanti törzsről, ezek Ghanából mentek ki az ottani polgárháborúkor az USÁ-ba. New Yorkban tízezer Ashanti élt a riport idején (kilencvenes évek), mikrobiológus, nyelvész professzor, jogász, taxisofőr, drogos senkiházi. Jelentős részük dolgozott vagy tanult, a régi isteneikhez imádkoztak (valami többistenhit van ott), és az Ashanti Klubban tömörültek, amelynek a vezetőjét kétévente választották újra és abban a két évben a klubvezető volt a királyuk. Konkrétan megkoronázták meg minden. És a vitás kérdésekben - amelyek között szép számmal voltak amúgy polgárjogi eljárást érdemlő szorik, ingatlan tulajdonviszonyok stb. - ő és a vének tanácsa döntött. Ez nem akadályozta meg az ashantikat abban, hogy normálisan éljenek New Yorkban. Ennek kapcsán az a kérdés merül fel bennem, hogy ők hogyhogy képesek voltak a hagyományaik és vallásuk megtartása mellett integrálódni, a muszlimok meg nem képesek Európába? Kisebb a különbség? De ezek a fekák fiatalkorukban mezítláb rohangáltak Ghanában az édesburgonyaföldön meg agyoncsapták a szomszédot, ha az elvette a kecskét, nem második generációsak voltak vagy ilyesmi. Szóval konkrétan a muszlim vallás és szemlélet meg Nyugat-Európa berendezkedése között van akkora szakadék, ami áthidalhatatlan, vagy valamit máshogy kellene csinálni, de mit?
Dehát nekem erről nem kell tudnom, mert nem értek hozzá, node ezeken a kérdéseken emberek évtizedek óta gondolkodnak meg ebből írják a doktorijukat meg minden, én biztos vagyok benne, hogy ebben a kérdésben - az integráció, a menekültek, a vallások és népcsoportok összeférhetősége stb. - mérhető mennyiségű tudás halmozódott fel az elmúlt évtizedekben. Hol van ilyenkor ez a tudás és miért nem használjuk? Én tök naiv vagyok, ha azt képzelem, hogy ilyen tudás egyáltalán létezik vagy hogy az használható vagy hogy a világ így működik? Nekem itt valóban nincs túl sok fogalmam, de esküszöm, abban a hitben éltem, hogy nem baj, mert azoknak, akik ezzel foglalkoznak, azoknak van.
Hát szóval ez így rém aggasztó. Tessék, mégiscsak a menekültekről írtam. Másrészt meg csütörtökön Sopronba készülünk vonattal, és egyáltalán el fogunk tudni utazni, vagy órákat fognak késni a vonatok vagy mi lesz?
Addig is, amíg megoldódik a menekültkérdés (???!!!???WTF??!!), küldjetek már pénzt a szegény, éhező magyar kisgyermekeket etető és minden téren gyámolító Age of Hope Alapítványnak, mert elromlott a kisbuszuk és nincs kétszázezer forintjuk megcsináltatni. Mindenki küld kétszáz forintot és meg is van oldva.
Susan Orlean online előadássorozatát nézem a creative nonfiction-írásról. (Amúgy ténylegmár, mi ez magyarul? Riportkönyvet szoktam mondani, amit általában nem értenek. Olyan dolgok tartoznak ide, mint útleírás, emlékiratok, riportkönyvek.) Egyrészt kifejezetten hasznos és gyakorlatias, másrészt egy csomó dologban megerősít, amit már eddig is így gondoltam. Például a címben.
Az első rész a témaválasztásról és a Researchről szól.
Azt mondja, hogy olyan témát válassz, amiért lelkesedsz, lehet hétköznapi (sőt), de akkor azt úgy mondd el, hogy mindenki figyeljen. Lelkesedéssel. Azt is mondja, hogy szerinte (hangsúlyozva, hogy vannak más iskolák is) mielőtt elindulsz interjúzni, helyszínt megnézni, emberekkel beszélni, ne olvass utána túl sokat, mert annak az a veszélye, hogy az olvasottak alapján fogod nézni, kevésbé leszel fogékony az új dolgokra, amik nem szerepeltek az útikönyvben, kevésbé lesz friss a látásmódod. Inkább valódi kíváncsisággal és tudásszomjjal menj oda, beszélj az emberekkel, nézd meg a helyeket és utána menj a könyvtárba és utána nézz utána a neten. Ez megnyugtató, mindig nyomasztott kicsit, hogy felkészületlenül megyek interjúzni, pedig valójában nem is.
Azt is mondja, hogy interjúvolj nagyon sok embert, nem csak azokat, akik szorosan szerepelnek a sztoriban, hanem olyanokat is, akik csak lazán. Tök jó, már gondoltam, hogy majd kell beszélnem pl. azzal a soproni háziorvossal, aki hobbifilmes és 1975-ben forgatott egy azonnal betiltott negyedórás dokumentumfilmet Brennbergről 8 mm-es filmre. Meg a ma ott élő nembányászokkal, a buddhistával, a depressziós szocmunkással, a rapperrel és a milliomossal. Ha szóbaállnak velem. Ha lesz rá időm. De ezeket különben nem azért tudtam, mert zseni vagyok, hanem mert tök sok Susan Orleant olvastam és magamtól észrevettem.
Más szerzőket is olvastam egyébként, nyugi, Oriana Fallacit és természetesen Moldova Györgyöt, meg pár random önéletírást (Paul Auster, meh) és útleírást, csak azokból kevesebbet tanultam. Oriana Fallaci nem rossz, de nekem túl ilyen... olaszos. Moldova sem rossz különben, az én stílusom nagyon más, de meg kell hagyni, hogy a maga nemében és korszakában szerintem rendben van.
Továbbá nyilván nem fogsz mindent beleírni a könyvbe, de tudjál sokkal, de sokkal többet, mint amit végül leírsz, mert az olvasó azt érzi. Úristen, rettenetesen sok munka ez, nem tudom, hogy lesz rá időm. Más ezt hogy csinálja? Ez a főállása? Nincs gyereke?
Azt is mondja Susan, hogy legyen egy füzeted, amibe jegyzetelsz interjúk során, de az elején hagyj üresen pár oldalt és ide írd a kontaktok elérhetőségeit, meg vezess egy listát a témával kapcsolatos teendőidről, ami folyamatosan bővül. Basszus, ugyanezt csináltam, vettem egy füzetet és üresen hagytam az első járom oldalt és oda írom a kontaktok elérhetőségeit, a hátuljába meg a teendőlistát. Ez de jó! Máris híres riporternek érzem magam, de legalábbis veleszületett tehetségnek.
Hogy honnan tudod, mikor állsz készen az írásra: amikor anyagot gyűjtesz és az újabb forrásokban már kezded ugyanazt olvasni, és az interjúkon a feltett kérdésekre már tudod előre a választ. Ellaposodik a tanulási görbéd.
Most itt ezt eredetileg egy blogbejegyzésnek szántam, de közben nyaralunk Szilvásváradon és nincs nálam jegyzetfüzet és úgy alakult, hogy ebbe a blogbejegyzésbe jegyzetelek, miközben hallgatom, szóval akit nem érdekel a téma, az nyugodtan olvasson addig valami mást vagy menjen friss levegőre, nem sértődöm meg.
A jegyzetek rendezéséről is van egy fejezet: úgy kell ugyanis nonfictiont írni, hogy 1. reporting, 2. thinking, 3. writing, és a kettes pontot szerinte sokan kihagyják, pedig az kell. Azt javasolja, hogy a kettes pontot kezd azzal, hogy legépeled a jegyzeteidet, mert a gépelés közben máshogy figyelsz, mintha csak átfutnád a füzetedet. Lehet, hogy közben rájössz, hogy ez vagy az nem érdekes, akkor azt máris kihagyhatod. Miután begépelted, olvasd el még egyszer és emeld ki azokat a részeket, amik a legjobbak és legérdekesebbek. A legtöbben a következő lépésben vázlatot írnak - Susan bevallja, hogy ő nem ír, mert nem szereti. Ha akarsz, írj. Ő kártyákra írja ki a legjobb részeket és a kártyákat (a fizikai valóságban) és rendezgeti sorrendekbe. Eléggé oldschool: ne tartsd a jegyzeteidet a számítógépeden és ne ott dolgozz velük - azt hittem, azért, mert az történik veled, mint volt töritanárunk félkész könyvével: megsemmisül, de nem: azért, mert a gépen egyszerre csak egy dolgot látsz, ami épp előtted van, a jó történetíráshoz pedig holisztikus megközelítés szükséges. Papírokkal könnyebben meg lehet ezt csinálni. Egyébként szerintem is, de hát én is nevetségesen oldschool vagyok, nem tudom, láttátok-e már a telefonomat. Szóval rakosgasd le a papírkáidat a padlóra, lépj egyet hátrébb, szemléld, és gondold át: miért akarod ezt megírni. Miért most. Mi volt a legérdekesebb mozzanat az anyaggyűjtés során? Hasznos továbbá, ha elmeséled valakinek a sztoridat, mert miközben meséled, újra átgondolod, ami érdekesnek tűnt, lehet, hogy mégse az és fordítva stb. Hát igen. Szegény férjem szerintem már jóval többet tud Brennbergbányáról, a bányászatról úgy általában, a szénporrobbanásról, a sujtólégről, a féregbetegségről és Szálasiról, mint amennyit valaha is szeretett volna.
Eddig volt a research és most jön az írás.
Tehát a sztori elemei. Lede, Ending, Facts, Dialoge, Quotes, Expert Opinion, Commentary, Description. Nem ebben a sorrendben, hanem tetszőlegesben. A bevezetésben nem az egész sztorit írjuk le pár mondatban, hanem mint a sztriptíz: nem egyszerre minden ruhát ledobsz, hanem csak egyet - amitől nagyon izgalmas várakozásokat ébresztesz. A kisfiús cikke pl. így épül fel: Lede, ami valójában egy Commentary - Facts - Commentary - Observation (Real-time Documentary) - (Pure) Dialogue stb.
Legyen gyorsabb és lassabb, csendesebb részlet - legyen ritmusa.
Quotes and Dialogues. Idézetet sosem használ arra, hogy csak egy tényt közöljön. Például a tíz éves kisfiú esetében a kisfiú sose mond olyat, hogy "Tíz éves vagyok". Nem. Azt elmondtuk a Tények szekcióban. A dialógust, illetve idézetet arra használjuk, hogy az olvasó jobban megismerje a karaktert - a stílusát. A kisfiús cikkben van pl. párbeszéd a gyerekek között, amit csak leír, de ahogyan és amiről beszélnek, az érdekes. Lehet, hogy nem is lesz ilyen a cikkedben (ja itt cikkeket írunk, nem könyvet) - ha nem találtál jó idézetet, akkor bocs. Persze olyan dialógust is írhatsz, ahol te faggatod az alanyt, de csak ha jó.
Descriptions. A leírásokkal az van, hogy ha túl hosszú és lassú, akkor unalmas - tehát bármennyire is szeretsz ilyet írni, ne vidd túlzásba. Például ne írd le az egész ember külsejét, csak 2-3 dolgot róla, ami érdekes, az olvasó majd használja a fantáziáját és kitölti.
Expert opinion. Arra nagyon jó, hogy váltogathassuk a fókuszt: míg a párbeszéd nagyon közeli "felvétel", addig a Commentary már eggyel távolabb, az expert opinion pedig még távolabbi. Mindenhez van szakértő. Többnyire inkább nem jó őket szó szerint idézni, inkább megtanulni és átfogalmazni az olvasó számára az infót - vagyis azt az érzést keltjük (mert ez az igazság), hogy mi már tudjuk mindezt és most elmagyarázzuk neked is.
Conclusion. Nem kell a történetet lekerekíteni - a történetek nem befejeződnek, csak véget érnek. Az olvasó, ha eddig jól írtál, már úgyis levonta a következtetéseit, azaz nem kell a szájába rágni, és semmiképp nem kell összefoglalni az eddig leírtakat - a NYT-nál a karrierje kezdetén az összes kiváló összefoglaló befejezését kihúzta a szerkesztő. "There is no story worth writing that can have a (simple) conclusion." Az a jó, ha az olvasónak ugyanaz az érzése van, mint amikor befejezted az anyaggyűjtést: tök sokat tanultál, érdekeseket hallottál, biztos lenne még felfedeznivaló, de a lényeg megvan. Ő úgy szereti befejezni a sztorijait, hogy az olvasó úgy érezze: bárcsak lenne folytatás. Azaz inkább azt döntsd el, milyen hangulatban akarod otthagyni az olvasót: nevessen, vagy szomorkodjon...? Ehhez jó útmutató az, hogy te mit éreztél a sztoriddal kapcsolatban.
Na és akkor még nem végeztél, mert most jön az Editing. Vagyis jobb, ha rájössz, hogy amit elsőre leírtál, azt lehet tovább csiszolni. Mindig lehet még jobb. Szerinte remek ötlet hangosan felolvasni a sztoridat és hallani: hallani fogod, ha idegesítő, ha unalmas. Jobban hallod, mint ha csak csendben olvasnád, és eleve lassabban olvasol hangosan. Háááát.... ehhez nem érzem magamban a kedvet, de térjünk vissza rá, ha már megírtam a dolgot. Ő minden reggel kinyomtatja, amit írt előző nap, felolvassa és szerkeszti. Van, aki az egészet megírja és csak utána szerkeszti, az is működhet, de ő a napi adagra esküszik. És ha bátor vagy, akkor felolvashatod másnak, az még többet mond.
Amikor olvasod, ezekre kell figyelned: 1. mennyire hangzik magabiztosan? Ha sok benne a perhaps, I think, maybe - akkor az nem jó. Ha nem tudod, nézz utána, de legyél biztos benne. 2. a tempója, 3. mondatonként milyen. Pl. egymás után 5 nagyon hosszú (vagy nagyon rövid) mondat van - direkt? Működik? Persze, utálatos dolog magunkat szerkeszteni, hiszen imádjuk, amit írtunk, ezért ő nem töröl: ami nem tetszik benne, azt nem kidobja, hanem kimásolja egy másik dokumentumba, mert egyrészt akkor nem sajnálja annyira, másrészt tényleg van, hogy onnan még valami használható lesz.
És aztán olvastasd el a szerkesztőddel meg a vállalkozó haverjaiddal vagy kollégával, akit cserébe te is előolvasol, és hallgasd meg a kritikát és javítsd tovább.
Végül pedig némi szemléletformálás. Olvass kurva sokat, mármint úgy általában, más szerzőket. Amikor elakad az írásban, néha csak belelapozgat valamelyik kedvenc könyvébe és az segít továbblendülni. Aztán gondolkodj sokat azon is, miért akarsz író lenni. Szereted a nyelvet, szeretsz írni, szeretsz másoknak elmesélni érdekes dolgokat? Mindez? Amit erről gondolsz, befolyásolni fogja azt, ahogyan írsz, ahogyan megközelíted a történetet, amit írsz.
Nagyon más magadnak írni, mint közönségnek - az utóbbi a kommunikáció egy formája. Szinte lehetetlen jól írni, ha nem gondolsz az olvasódra, a vele való kapcsolatodra, az ő szempontjára. Ezt is tartsd észben.
Az írás szakma. Szakmunka. Ha így fogod fel, pragmatikusan, nem pedig misztikus művészetként, az könnyebb, kevésbé nyomasztó. Legyenek konkrét technikáid - a fentiek, vagy oszd be, hogy egy nap hány karaktert írsz, ilyenek. Mindig legyél nyitott a változtatásra, akár magad olvasd újra a szövegedet, akár a szerkesztőd - olyan, mint a súlyemelés, ha minden nap csinálod, akkor tuti, hogy egyre könnyebben megy és egyre jobb lesz. Szeresd a Nyelvet! Legyen egy noteszod, amibe, ha hallasz egy érdekes kifejezést, szót, szófordulatot, azt feljegyzed. Könnyen a saját magunk által ismert szavak és kifejezések csapdájában maradunk, ha nem tanulunk újakat. Olvass, gyűjtsd a szavakat, értékeld és szeresd a Nyelvet. Írni pedig szerinte kurvajó, élvezd.
Hát ennyi, most pedig lemegyek a wellnessbe a férjem meg a csodálatos Lány után.
A folytatásban már nincs túl sok izgalom: úgy döntök, nem várom meg a buszt, mert nagyon sokára jön, inkább elgyalogolok az erdőn keresztül a szomszédos Görbehalomig és addigra pont odaér a busz, ami majd visszavisz Sopronba. Az erdő klassz. Amúgy nem tudom, mi ez nálam, én a rendes hétköznapokon nagyjából ateista vagyok, ráadásul sok szép tájat láttam már Kanada partjaitól a Koh Phi Phi sziklákon át az Angkor-i napfelkeltéig, a Brennberg-völgyben mégis mindig meghatottan rájövök, hogy Isten egészen biztosan nagyon szeret minket, ha ezt a szépséget teremtette. Most mit csináljak, nem tehetek róla.
Eszem finom erdei szedret bokorról, majd eljátszom a gondolattal, hogy eltávolítsak élőhelyéről néhány fenyőfacsemetét és az anyukámtól kölcsönzött Fila márkájú hátizsákba rejtsem. A fenyőfalopás gondolata pár hete akkor ütött szöget a fejembe, amikor az egyik, Tatabányán élő volt brennbergi bányásznál jártam és megmutatta a botanikuskertszerű kertjében a kínai meg szicíliai ciprusok és cédrusok mellett a két Brennbergből hozott fenyőt. Vagy az agyamra ment az Orchideatolvaj, amiben John Laroche és társai folyton orchideákat csempésznek ki a vadonból. Mondjuk sejtem, hogy a Brennberg-völgy fenyői nem díjaznák különösebben a szállítást, sem az óbudai teraszt intersparos virágfölddel.
A továbbiakban még virágzó ciklámeneket látok kritikátlan mennyiségben és többféle színárnyalatban - én manapság épp arra törekszem, hogy rohanó világunkban csupán a szavak leíró erejével képes legyek elképzelhetővé tenni dolgokat és okostelefonom sincs, de a ciklámeneknél már erősen vágyni kezdek wifire és instagram-fiókra. A cikláment nem akarom kiásni, mert az védett, meg különben is, rendes ember nem húzgál ki növényeket az erdőben.
A ciklámencsodálásnak, szederevésnek, fenyőszemlélésnek és vallásos áhítatnak köszönhetően persze mintegy három perccel lekésem az óránként járó buszt, úgyhogy kénytelen vagyok stoppolni, illetve még egy kicsit gyalogolni. Úristen, az a hegyoldal, azok a hatalmas fenyők, annyira gyönyörűek. "Kedvező feltételek mellett a jegenyefenyő akár 60 méter magasra is megnő. Törzsének átmérője elérheti az egy métert, életkora az ötszáz évet". Bár szerintem ezek inkább lucfenyők. Aztán felvesz egy középkorú pár, akik a Tómalomra tartanak és egész úton fogják egymás kezét.
A brennbergbányai templom előtt ülök egy padon és épp egy helyi arcot próbálok lebeszélni róla, hogy alkoholos italokra hívjon meg. Ezt megelőzően útbaigazítottam egy rendkívül jól felszerelt, németül beszélő bringást Sopron irányába - ugyan Brennbergbányán véget ér az aszfaltozott út, amelyen kizárólag Sopronba lehet eljutni az úgynevezett Soproni úton, azért a biztonság kedvéért megkérdezte, hogy Sopron, diese Richtung? Hát igen. Más Richtung nem nagyon van ugyanis.
Úgy kerültem ide, hogy bátran besétáltam Karcsi bácsihoz Görbehalmon, mert egy Marika néni azt mondta, ő idős, régen a bányánál dolgozott brennbergi, hátha beszél velem, kopogjak be hozzá, meg fogom ismerni a házát, itt és itt van, házszám nincs, de csak ott van napernyő. Sajnos Karcsi bácsi hallókészüléke ellenére nagyothallott, valamint esze ágában sem volt velem szóba állni, hasztalanul hivatkoztam Marika nénire, így mérgemben bementem a Görbehalmi Bányászmúzeumba a Sanyihoz, hátha ad egy kávét. A Sanyi épp a Tippmixét töltötte nem biztos, hogy teljesen józan haverjaival, megkínált kávéval, cigarettával, elmesélte a Bányásznap szervezésének anyagi és transzperszonális nehézségeit, belém töltött egy jégert, adott az útra egy féldecis üveg pálinkát a sajátjából és egy fél literes mentes vizet, majd vintage Trabant márkájú gépkocsijával elhozott Brennbergig, mivel ő egy született vendéglátó és az itteni postán úgyis fel akarta adni a Tippmixet.
Brennbergben odaadtam Marika néninek a képeslapot, amit ígértem neki, meg elmeséltem, hogy Karcsi bácsi lepattintott, majd bemásztam a jelenleg üres és lepukkant egykori Bányászkaszinó, később Ruhagyár épületébe, ahol nincs semmi, csupán a színpadon heverő elhagyatott piros melltartó és pár üres doboz Bomba és sör jelezte, hogy bár jazz-zenekar már nem játszik, azért örömteli események ma is történnek errefelé.
Ezt követően egy üveg soproni sört vásároltam és kiültem a templommal egybeépült kocsma elé a padra, ahol vagy nagyon furcsa vagyok, vagy még farmerban és fekete Martensban is egy MILF, mivel a kocsma ügyfelei közül eddig majdnem mindegyik igen kedvesen köszöntött, ami Brennbergben egyáltalán nem szokás. A legutolsó éppenséggel megkérdezte, megismerem-e, majd üveges tekintetem láttán felvilágosított, hogy az előbb a Sanyinál töltötte a Tippmixet, onnan az ismeretség, és szívesen meghív valamire, amennyiben könyvem írását ez előrelendíti.
Eljöttünk Sopronba a szüleimhez, persze itt vártak a Lány új játékai, egy játék vasaló, játék takarítóeszköz-szett kis kocsival, felmosóval, játék teáskanna, edények és játék turmixgép (ceruzaelemmel megy és ha bekapcsolod, zúg). Épp elkezdtem volna szívfacsaró és gondolatébresztő szónoklatomat a patriarchális elnyomásról, amikor kiderült, hogy egy ismerős kisfiútól örököltük az összeset.
Amúgy sohasem fogom megérteni, minek van a világon elemes, játék turmixgép. Valamint tuti, hogy a kétéves gyerek most látott életében először vasalót. Tudom, erre ne legyek büszke.
Addig elmesélem, mi van a könyvemmel: rájöttem, hogy úristen, ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam, valamint, hogy úúúúú, sokkal érdekesebb, mint gondoltam*. Ez végtére is mindkettő borítékolható volt, szóval nagy meglepetés nem ért.
Beszélgettem nem Brennbergben élő exbrennbergiekkel, akik részben elképesztően kedvesek és segítőkészek voltak, részben húzódozva ugyan, de segítőkészek voltak; és felkutattam Brennbergben élő idős brennbergieket, akik vagy pont a múlt hónapban hunytak el, vagy nem álltak velem szóba, mert ismeretlen vagyok. Egy ponton kezdtem úgy érezni, hogy inkább egy mexikói drogkartell elmúlt száz évének történetéről és jelenkori viszonyairól kellene könyvet írnom, mert ahhoz sokkal könnyebben találnék szép kort megélt és diktafon társaságában életükről szívesen mesélő riportalanyokat. Ezen a ponton arra is rájöttem, hogy csakúgy, mint a drogkartellek esetében, itt is a személyes ismeretségek révén juthatok dűlőre és elkezdtem a szociális hálómmal behálózni őket. Ennek tartunk az elején, és szerintem működni fog, csak rengeteg utánajárást és rohangálást követel meg, és nem tudom, hogyan szorítok rá időt a gyermeknevelés, a magánrendelés, a bérújságírás/bérbloggerkedés, a sématerápiás nemzetközi akkreditáció megszerzése, az európai mozgás- és táncterápiás egyesület budapesti közgyűlésének szervezése, a soproni bányászati múzeum blogjának és FB-oldalának szerkesztése, a hátralévő lakberendezési teendők, valamint húgom lakásának megvásárlása és felújítása mellett úgy, hogy egy másik városban élek.
Az is volt, amikor rájöttem, hogy úristen, nem tudok ilyet csinálni, nem tudom, hogy kell, és akkor együtt ebédeltem a szerkesztőmmel**, és azt a tanácsot adta, amit azóta is követek, hogy tudniillik egyelőre a következő lépéssel foglalkozzak és ne a végső koncepcióval, mert amíg nincsenek interjúk, szöveg, tartalom, addig feleslegesen aggódok azon, hogy hogyan és mivé fogom majd formálni a még nemlétező tartalmat. Azaz ne azzal törődjek, hogy majd ki fog játszani engem a könyvből készült filmben***, hanem interjúzzak. Ezt követően megbeszéltük, hogy Summer Glau fog játszani engem a könyvből készült filmben, és ennek megfelelően a filmbéli főszereplőnek nálam jóval furábbnak és zaklatottabbnak kell lennie, mert ő abban jó, és amikor az amúgy klausztrofóbiás főhősnő beikszeli az űrlapon, hogy nem klausztrofóbiás, majd lemegy a Márkushegyi szénbányába (true story), akkor ott nem flangálhat hozzám hasonlóan rezzenéstelenül, hanem pánikrohamot kell kapnia, de legalábbis véresre harapdálnia az ajkát.
*Akárcsak a gyereknevelés. Vagy maga az Élet.
**Ezt le kellett írnom, mert jól hangzik - a valóságban ebédidőtájt meglátogattam D.-t és elképesztően cuki csecsemőkorú gyermekét, aki egyszer rábólintott, hogy jó, ha valaha írok valamit, akkor szerkeszti. Nem, nem, nem a gyerek, hanem D. Úristen, hogy akarok így könyvet írni?
***Mert olyan könyvet akarok írni, mint Susan Orlean Orchideatolvaja, és az abból készült filmben Meryl Streep játssza Susant, csak hát ő már túl öreg meg nem is hasonlít rám.
Még van az az érv is, ami az egészségügyön kívül dolgozó honfitársaink körében fel szokott időként merülni,hogy tudniillik én felesküdtem meg Hippokratesz meg ingyen tanított az állam és ezért kötelességem a népet szolgálni halálomig. Ez így érvelésszinten szerintem valamelyest érthető, végül is tényleg nem fizettem tandíjat, illetve de, volt egy év, amikor volt tandíj, emlékeztek? Nem volt lényeges összeg, kijött az ösztöndíjból. Na mindegy, arra akarok kilyukadni, hogy hat évig jártam egyetemre, majd 11 évig dolgoztam az állami egészségügyben, ezalatt már csak a saját pénzemből szabadidőmben tanultam, szóval szerintem legalábbis kvittek vagyunk. Az eskü meg arról szól, hogy ne árts, képezd magad, meg a titoktartásról. Illetve az eredeti verzióban benne van az is, hogy nem távolítasz el hólyagkövet, erre a borbélymaffia miatt volt szükség, a hólyagkő-eltávolítás ugyanis anno az ő kiváltságuk volt. Egyébként itt van az eredeti meg (kicsit lejjebb) a mai magyar orvosi eskü is, érdekes összehasonlítani a kettőt.
Amúgy beszéltem az intézetvezetőnkkel (asszem - kissé kaotikusak manapság a hatalmi viszonyok), tisztáztam vele mindenféle esetleges félreértést a visszatérésemet illetően, és vettem az orchideámnak pajzstetű elleni spray-t a szomszédos kertészetben. A munkahelyem felé vezető úton összefutottam egy kolléganővel, akivel sosem voltunk szorosabb munkakapcsolatban és aki szinte mindig vidám, optimista és lendületes (vagy annak tűnik). Most megállított és nem kevésbé vidáman figyelmeztetett, hogy vissza ne jöjjek dolgozni, amíg nem muszáj.
A múltkor meg a Lány egy piros lapáttal és egy homokozójáték delfinnel meregette a vizet a soproni uszoda gyermekmedencéjében (egyik játék sem volt homokos, a delfinnel eddig csak a szobában játszott amúgy is). A mellettünk lévő kisfiú megkérdezte, mik azok, mire az egyébként nagyon kedves és jószándékú apukája mindenféle rosszallás nélkül, kedvesen elmagyarázta neki, hogy azok homokozójátékok, és azokkal nem a medencében játszunk, hanem a homokozóban, mert a medencében a fürdősjátékokkal játszunk, nézd, itt a kacsa meg a vízikerék. Hát ez van, mi meg punkok vagyunk, homokozójátékkal játszunk az uszodában, fuck the system. Erről jutott eszembe.
Lány (megölel): - Anya, megvédelek, nehogy bántson valaki. Ha bántanak, kiabálj hangosan, hogy: Kati, Kati!*
*A valódi nevét használta, ami nem ez. Egyébként én tanítottam neki még régebben, hogy ha bántják, akkor kiabáljon hangosan - gyermekönvédelem 1.0.
Komolyan azt hittem, hogy a fenti kérdésre mintegy tizenkét évvel később kell majd csak számítanom, de úgy látszik, "egy nő kétévesen is nő".
Egyébként nem, nem mosta még ki az agyát a média által sugallt szépségideál, illetve annyiban, hogy a Micimackó beszorult a Nyuszi házába, mert túl sok mézet evett, és ennek kapcsán merült fel a kérdés.
Kaptam némi, ööö, híreket a munkahelyemről, amelyeket anarchista hevületemmel hajlamos vagyok részben a kisstílű intrika, részben a nagystílű hatalmi harc kategóriájába sorolni, mindenesetre ennek kapcsán ismét el kellett gondolkodnom a visszatérésem kérdésén. Jelenleg épp ott tartok, hogy 1. elrohanok a gyógyszertárba ovulációs tesztért, bejelentkezem a meddőségi ambulanciára és/vagy örökbefogadok egy szekérderéknyi cigánypurdét, csak hogy elodázhassam a döntést, 2. felhívom a pszichoterapeutámat, hogy krízisintervenció keretében segítsen nekem gondolkodni.
A csodálatosan cuki Lány 2016 április végén lesz hároméves, szóval addig kapok haladékot a sorstól / a magyar jogrendszertől. Mármint azzal kapcsolatban, hogy visszamenjek-e dolgozni az eredeti munkahelyemre. Mert dolgozni most is dolgozom, heti egy napon magánrendelek, néha cikkeket írok, és ezzel körülbelül annyit keresek, mint amennyit a munkahelyemen kerestem teljes munkaidőben, ügyeletekkel, életemmel és véremmel szolgálva a magyar egészségügyet.
Nyilván lehetne írni listát pozitívumokról és negatívumokról, de nem tudom, van-e ennek bármi értelme. A döntéseinket úgyis érzelmi alapon hozzuk meg, és az idegtudósok szerint ez így van rendjén, felesleges ellene küzdeni. A szívem mélyén én mindig tudtam, hogy bár nagy a szám, a végén úgyis visszamegyek, nem volt kérdés. Meg tudom ideologizálni olyasmivel, hogy szeretek tanítani, hogy jó sok szabink van és hogy a közalkalmazotti lét nyújt egyfajta biztonságot. Nem kell istenigazából félteni az állásodat, nem rúgnak ki, ha a munkaidő végeztével tényleg hazajössz. Kicsit több lelkizéssel még hozzátehetjük azt is, hogy a munkahelyem végül is egyfajta presztízs, jól hangzik, én meg egy nárcisztikus vagyok, szeretem, ha valami jól hangzik. Meg hát: még mindig ott dolgoznak a barátaim. Szeretek a barátaimmal dolgozni.
És a munkavégzés részleteiben elég nagy szabadságot kaptunk mindig, talán ezt is lehetne értékelni: úgy istenigazából senki nem szólt bele, kinek milyen gyógyszert adok, melyik órán mit tanítok, akkor tartottam táncterápiás csoportokat, amikor épp kedvem szottyant. Anno a Merényi Mártának évekbe telt kiharcolnia a Lipóton, hogy csoportokat tarthasson. Dániában csak protokoll szerint gyógyszerelhetsz és olanzapint kell adni a pánikbetegeknek és nem adhatsz litiumot bipoláris zavarban. Nonszensz.
Csak most rájöttem, hogy ha visszamegyek, akkor ez az Utolsó Szabad Nyár. Nem "szabad", mert tök sokat dolgozom, de mégis lényegesen rugalmasabb, mint egy teljes munkaidős munka, ami, ne legyünk naivak, munkaidőn kívül is megeszi az agyamat. Nem olyan, hogy hatkor lelépsz és másnap este nyolcig nem gondolsz a munkádra. Meg ügyelni is kell, én világéletemben utáltam a munkahelyemen aludni, és néha csótányok is voltak. Az intrikát is utáltam, meg a hatékonyság ellentétét. Ezek nem fognak változni. Amit szerettem, az az, hogy nálam okosabb emberekkel voltam körülvéve, és nekem ez fontos, engem ez inspirál, én magamra hagyva intellektuálisan ellustulok. Vagy lehet, hogy nem is, de tartok tőle. Bár a nálam okosabb emberek száma kissé megcsappant az utóbbi időben, még mindig vannak annyian, hogy érdemes legyen velük számolni. Mind az idősebb, mind a fiatalabb generációból. Az okos fiatalokat is szeretem, meg lehet őket tanítani dolgokra, és valamiért kifejezetten örülök annak is, amikor túlszárnyalnak, ennyire jó arc vagyok. Semmilyen magánrendelésen nem lesz meg ez a nyomás az intellektuális teljesítmény irányába. De őszintén szólva, nem tudom, mennyire jön ez belőlem és mennyire van meg még egyáltalán a munkahelyemen. Lehet, hogy az egész egy illúzió.
És a pénz.
Szóval sajnos erre a kérdésre - hogy ott jobb nekem vagy máshol - nincs egyértelmű válasz, nem én nem tudom, hanem nem létezik. Ha visszamegyek, az is vezet valahová, ha nem, az is. Tök más ember leszek tíz év múlva, attól függően, hogy melyik utat választom. Nagyon para.
Klassz és okos dolgokat mond az Unoka Zsolt ebben a cikkben. Igen hasonlóan gondolom én is.