Némi nosztalgia, meg hogy ki a portás?

Nem bírom én ezt a stresszt, hogy beküldtem a novellámat öt napja egy magazinnak és nem válaszolnak, egyáltalán, az email ördögi találmány, sose tudhatod, hogy odaért-e vagy sem, még ha kérsz is visszajelzést (ami nekem persze sosem jut eszembe, csak utólag), akkor is kiikszelheti az illető, hogy nem küld visszajelzést, meg olyan is van, hogy válaszolnak, de a válasz nem ér el hozzám Valami Miatt, szóval ördögi gépek, bezzeg a tértivevényes postai levél, régi szép idők. Azt kellett volna tennem, mint anno a Galaktikánál, odamenni a valahova és némi sminkkel és dekoltázzsal fűszerezve a megfelelő fiatalember kezébe nyomni személyesen papíron, (nem mintha megjelentették volna), persze igazság szerint nem esem kétségbe, ha nem jelenik meg, mert tényleg akkora feeling volt azt írni, hogy az önmagában megérte, meg persze feltehetném az Internetre is, dehát, tudjuk, hogy van ez, a papír az papír.

Tegnap meg elmeséltem a kollégáimnak az álmomat, szerencsére pszichiáterek, úgyhogy azóta keresem a Portást. Így:
isolde: - És képzeljétek, tegnap azt álmodtam, hogy a kórházunk tizenegy emeletes volt és én beszorultam a liftbe a hatodik és a hetedik között, és nagyon féltem, hogy nem jutok ki. Aztán eszembe jutott a megoldás és felhívtam a mobilomon a portást, aki jött és kiszabadított. Gondolom, az elakadás azt jelképezi, hogy sosem szabadulok az egészségügyből és örök időkig havi százezer forintból kell evickélnem, és nem jutok egyről a kettőre.
Kollégák (kórusban): - Vajon ki a Portás, aki megment? A Főnök? A másik Főnök? Miért pont a hatodik és a hetedik között? Vajon kit jelképez a lift, aki fogva tart? Vajon ki a Portás? Vajon Te magad vagy a Lift? És az, aki megment? Ki a Portás?... Ki a Portás???

Szóval nem tudom, ki a Portás. Mindenesetre felhívtam Barnit tegnap, amitől jó kedvem lett ugyan, de a Portás biztosan nem ő. A Barni az az első szerelmem, tizenhattól tizenkilenc éves koromig voltam szerelmes belé nagyjából, és ezalatt elhanyagolandó időtartamnyit jártunk is ugyan, de főleg az volt, hogy én titkon verseket írtam róla a helyi lapba, meg rajongtam a zenekarért, amiben játszott, szóval nagyon romantikus és tinédzserlányos attitűddel viseltettem iránta. Az meg mekkora divat lett mostanában, hogy az emberek megkeresik az exeiket a wiwen, én nem vagyok a wiwen és többnyire nem is nagyon érdekel, mi van az exeimmel, ellenben Barnit felhívom a szülinapján minden évben, és megbeszéljük öt percben, hogy éppen hol tartunk, idén éppen mindketten boldog párkapcsolatban, túl sokat dolgozunk, de: azt csináljuk amit tizenhét éves koromban elképzeltünk, hogy majd ezt fogjuk csinálni, és ez jó. 

Van ez a régi mániám, végighajtani a Stefánián, hogy néha ki kell egy kicsit nézni a hétköznapokról és nagyobb perspektívából nézni az életet, és ez például egy ilyen dolog, ilyenkor a tizenhétéves szememmel nézem. És szoktam még az öregebb szememmel is nézni, emlékszem, amikor a Zichy Jenőben laktam és szingliblogot írtam és mindenféle gyakorlatokra jártam, ahova nem kellett bejárni, csomó új ismerősöm volt és csomó könyvet olvastam, és vettem egy piros cipőt, és bár akkor is mindenfélén rinyáltam, de tudtam, hogy ez most pontosan az az időszak, amire úgy fogok visszagondolni, hogy milyen boldog és gondtalan huszonéves voltam. Ez a mostani meg az, amiről majd azt fogom gondolni utólag, hogy hej, nehéz évek voltak azok, mindig volt valami mellékállásom, egyszerre csináltam a phD-t, a pszichoterapeuta-képzést, a mozgás sajátélményt, az önismeretet, meg készültem a szakvizsgára, és közben semmi pénzünk nem volt és tizedik emeleti panelban laktunk, nehéz, küzdelmes évek voltak bizony, mondom majd, büszkén, hogy ilyenek is voltak, aztán hátradőlök a nyugágyban, kortyolok kicsit a mojitómból, és nézem a tengert meg a vitorlásokat, vagy valami ilyesmi.