Szóval én még eleinte naivan azon gondolkodom, hogy hétre biztosan nem fogok odaérni a dedikálásra, és rohanok, nehogy az legyen, hogy majd ott van tíz ember, azokkal negyed nyolcig eldumálgatnak, aztán Gaiman szépen hazamegy, mire én odaérek. Végül is, szombaton derült ki, hogy lesz ez az esemény, és tudomásom szerint csak néhány honlapon adtak róla hírt. Oda is érek nagy sietve negyed nyolcra, könnyű megtalálni a boltot, mert hosszú-hosszú-hosszú sor kígyózik ki belőle végig a körúton a zuhogó esőben, szóval beállok a végére, és aztán remekül szórakozom. Az olyanokon, hogy például időnként kijön a könyvesboltból egy szemmel láthatóan a személyzethez tartozó fiatalember, fényképeket készít a sorról és kölcsönesernyőket osztogat; vagy kijön Maddy megnézni, mennyien vannak még, és rémülten, szemeit forgatva menekül vissza. Néha leszólítanak járókelők is a jogos kérdéssel, hogy mit osztanak itt tulajdonképpen, például egyszer egy anyuból és három leányból álló roma család:
Nagylány: - Jó napot, mi történik itt?
isolde: - Dedikálás.
Nagylány: - Hűű...És ki dedikál?
isolde: - Egy Neil Gaiman nevű angol író.
Anyuka: - Angol vagy amerikai?
isolde (megdöbben a tökéletesen helytálló kérdésen, mivel Gaiman eredetileg angol, de mostanság az USÁban él, de aztán a hosszú magyarázat helyett a könnyebb utat választja): - Angol.
Nagylány: - Hűű... És miket ír?
isolde (Megdöbben a tökéletesen helytálló kérdésen: épp szombaton tájékoztatták hozzáértő barátai, hogy Gaiman írásait tulajdonképpen nem is a fantasy kategóriába kell sorolni, hanem ki tudja. Isolde ráébred, hogy aktuálisan képtelen érthetően elmagyarázni, hogy Gaiman pontosan mit ír, ezért bizonytalanul hallgat, ám a sorban mögötte álló fiatalembertől váratlan segítséget kap.)
Sorban álló fiatalember: - Könyveket.
Nagylány: - Jaaaa, könyveket! Köszi!
(Roma család balra el.)
Van az a kutatásom, amelynek során életminőség-életelégedettség kérdőívet veszek fel, és arra gondolok, hogy rendkívül szignifikáns eredményeket tudnék prezentálni, ha kitöltetném a sorban szomorkodó fáradt, hétköznapi emberekkel, majd még egyszer, miután kijöttek a boltból: mindenki szélesen vigyorogva és alapszemélyiségétől függően nyíltan vagy csak a lelke mélyén ugrabugrálva hagyja el a könyvesboltot. Feketére festett gót lányok viháncolnak olyan arccal, mintha most kaptak volna egy pónit karácsonyra; és talpig feketébe és spleenbe burkolt posztmodern írópalánták próbálják elrejteni az arcukra minduntalan kiülő, ám imidzsükkel nehezen összeegyeztethető életörömöt.
Két és fél órát állok sorba, szerencsére a vége felé csomó ismerős és barát jelenik meg, eleinte ugyanis kissé magányosnak éreztem magam a sorban: az előttem álló nördkülsejű fiatalemberek mindvégig kódokról és függvényekről értekeznek, a mögöttem álló csapat pedig arról, hogy melyik pályán hogyan lehet jól teljesíteni (és ők sem baseball-játékosoknak tűnnek). Utólag egyébként megtudom, hogy az rpg.hu-n is reklámozták az eseményt, ez mondjuk sok mindent megmagyaráz, például az érdeklődők nagy számát is.
Aztán sorra kerülök tíz óra tájban én is, hű, meg vagyok illetődve, basszus, maga Neil Gaiman, igaziból, kezet fog velem meg minden, és nagyon jó fej és aranyos, és iszonyú jófejség tőle, hogy bevállalta ezt a dedikálást egyáltalán, és <rajong, rajong, rajong>.
Szóval viháncolok, ahogy csak telik tőlem. Klassz volt.