I'm a believer

Can't buy me love

További jó ügy: küldjetek pénzt és/vagy cuccokat az Age of Hope karácsonyi adománygyűjtő kampányára, akik ők: "Az Age of Hope Gyermekvédelmi Alapítvány 2010-ben jött létre azzal a céllal, hogy segítse a hátrányos helyzetű gyermekeket és családjaikat. Azonnali, majd hosszú távú segítséget igyekszünk nyújtani a bántalmazott vagy mélyszegénységben élő gyermekeknek, megoldást keresünk helyzetük könnyebbé tételére." Sopronban, Budapesten és Debrecenben vannak gyűjtőpontjaik a tárgyak átvételére. Bővebben.

Miért nem távoznak?

Leslie Morgan Steiner író és korábbi áldozat arról beszél a TED-en, hogy milyen félreértések övezik a családon belüli erőszakot és miért nem lépnek le a nők bántalmazóiktól. Magyar felirattal. 

On the bright side

Azt meg olyan nehéz elmagyarázni, hogy mi benne a jó, mármint a gyerekvállalásban. Mert a negatívumok mind érthető, világosan megfogalmazható, racionális dolgok, a pozitívumok meg nem. Amikor még nem volt gyerekem, én is pontosan felfogtam, mit érthet az ismerősöm az alatt, hogy anyu fél éve nem aludta át az éjszakát, meg nem mehet sehova, mert három óránként szoptat, meg aggódik, ha beteg a gyerek, meg csomó plusz kiadás, és azt mondtam már, hogy fél éve nem aludtam három óránál többet, dehát megéri. Ezt a részt sose értettem, a semmibe révedő, fátyolos tekintet, ellágyult mosoly és "dehát megéri". Bőbeszédűbb, nagyobb kifejezőkészséggel bíró ismerődök esetleg "dehát megéri, mert annyira cuki". Megéri terhesnek lenni, szülni, nem aludni, szoptatni, aggódni, pénzt költeni évekig és örökké, csak mert annyira cuki. Hát pont így van tényleg. 

Vannak azok a vélemények is, hogy most, kiskorában bele kell fektetni a gyerekbe a munkát, és akkor az majd a távoli jövőben meghálálja magát, majd mittudomén, híres lesz meg gazdag és hálás lesz nekünk és öregkorunkban meglátogat a kórházban és a Nobel-díj köszönőbeszédében is megemlít, ezekben nem hiszek, szerintem a gyerekeknek nem céljuk, hogy visszaadják a szüleiknek a törődést, másrészt én nem is érzem, hogy a Lány jelen pillanatban tartozna nekem valamivel, minden nap végére kiegyenlítődik ezidáig a mérleg, nincs mínuszban*. Persze, lehet, hogy a dackorszakban meg tinédzserkorában mínuszba megy, ezt nem tudhatjuk. 

Azért elmondom, mi a jó benne. Egy puha, selymes kis lényt lehet naphosszat ölelgetni meg puszilgatni. A kis lény félig a férjem, félig én, de közben meg mégis egy harmadik, aki mindkettőnkre hasonlít. És mindig vannak imádnivaló kis szokásai: olyan, mint a szerelem, amikor a szerelmed apró kis dolgai, gesztusai, a kis mosolya, szemöldökfelvonása meg ezek lenyűgöznek, csak épp a Lány folyamatosan változik és új és új ilyesmikkel áll elő. Most épp az a kedvencem, amikor (naponta kétszer) rájön, hogy úristen, mekkora királyság két kézzel kapargatni a piros Klippan kanapé karfáját, hatalmas lelkesedéssel és koncentrációval veti bele magát a feladatba, és felnéz rám ragyogó arccal, hogy itt vagyok-e és látom-e, mekkora szuperséget talált? Meg amikor a mei taiban van és a fejét hátravetve felnéz rám és vigyorog, és összeérintjük az orrunkat. És persze irtó büszke vagyok rá, mert tudja rázni a csörgőjét, és a forgás és a kúszás keverékével rendszeresen elhagyja a műveleti területet (játszószőnyeg) és a parkettán teper tovább**, és lehet vele kukucs-játékot játszani már, annyira okos (az egy fejlődési lépcsőfok, hogy értékelje, ha eltűnsz és visszajössz). Szóval az is klassz, ahogy napról napra fejlődik és ügyesedik, és éhenkórász kis vadmajom-kölyökből lassanként emberkislánnyá változik. Hatalmas, kék szeme van, gyönyörű. Én néha meg is ijedek ettől, hogy mennyire szép és mennyire szeretem, mert olyan veszélyes és kiszámíthatatlan a világ és olyan törékenyek az emberek, és ez meg még olyan picike is, és jaj, nehogy baja essék, dehát ezt tudtuk előre, hogy én túlaggódó szülő leszek, nincs benne semmi meglepő. 

*Igaz, hogy nem kellett feláldoznom a karrieremet, mert a gyermekszülést megelőzően élményekben és sikerekben gazdag tíz és fél évet töltöttem pszichiátriával, világhírű kutatókkal és kivételes klinikusokkal dolgoztam együtt, sokat nevettem, egy bizonyos határon belül azzal foglalkoztam, ami éppen érdekelt, mindenféle papírt megszereztem, és a vége felé már eléggé untam; valamint az alakom sem sínylette meg a gyerekszülést, sem túlsúlyom, sem terhességi csíkjaim nincsenek, gondolom, a sok pilates, tejmentes diéta, de főleg szerencsés genetika, szóval könnyen beszélek. 

**Erre mondjuk nem tudom, mi a megoldás, mármint, tőlem kúszhat bárhová, de azért ahhoz elég hideg a padló, hogy hosszú ideig azon heverjen. Szőnyegünk meg nincs, mert utálom a szőnyeget. Öltöztessem melegebben? Szerezzek szőnyeget? De a szőnyeg csak egy dologra alkalmas, hogy porszívózni kelljen, utálom. 

Mit is mondhatnék

A Lány, aki már ügyesen fordul hasról hátra és vissza, az előbb odagurult az X-boxhoz és bekapcsolta.

Főleg alvás

Hát igaza lett Renáta néninek, aki a Lány kb. öt hónapos korában arra, hogy éjszakánként egyszer-kétszer kel fel enni, azt mondta, hogy "á, most van ez az átmeneti nyugodt időszak". Mert féléves kor körül el szokott romlani a babák alvása megint. El is romlott basszus, valamint tökéletesen kiszámíthatatlanná vált, nyolc-fél kilenc körül elalszik, aztán felkel fél tízkor vagy tizenegykor vagy éjfélkor vagy kettőkor, aztán háromkor vagy négykor vagy ötkor, és néha (nagyon ritkán) visszaalszik egy simogatásra, néha szoptatás után egyből visszaalszik, máskor szoptatás plusz ágyában 5-10 perc hátsimogatás szükséges, és szerencsére ritkán előfordul, hogy esze ágában sincs aludni, hanem játszani akar és 1-2 órát ébren van. Nem játszom vele, hanem az ágyában tartom, sötétben, ha sír, megsimogatom a hátát, ha nagyon sír, kiveszem és ringatom, majd visszateszem és ezt csinálom sokáig. Esetenként (1-másfél óra után) felébresztem a férjemet és megkérem, hogy folytassa ő, ezzel az a baj, hogy én bármikor nagyon könnyen visszaalszom, ő meg ha egyszer felébred, nem biztos, hogy vissza tud aludni. Gondolkodtam a Ferber-módszeren, de bár elméletben nem ellenzem, én tutifix, hogy nem tudnám következetesen megcsinálni, ráadásul olvastam olyan sztorikat is, ahol csak rontott a helyzeten, szóval egyelőre nem tűnik sanszosnak. Egyébként ez egy ilyen bevett kínzási módszer, Guantanamoban is csinálták, hogy teljesen kiszámíthatatlan időközönként felébresztik az embert, hát én tuti bevallanék mindent. 

Még mindig nem játék

"A nemzetközi jogvédő szervezet szerint Magyarországon a családon belüli erőszak kezelésére kiépített rendszer egyszerűen nem működik." Köszi. Bombera Krisztina cikke. Szerinte nem várható el, hogy az általános tájékozottságú állampolgár képben legyen olyan fogalmakkal, mint poszttraumás stressz meg tanult tehetetlenség, szerintem pedig ez az egyetlen kiút, a tájékoztatás, az, ha az összes állampolgár képben lesz, ha ezek a fogalmak benne lesznek a köztudatban, és nem kell minden egyes esetnél külön vitát nyitni róluk. Egy olyan dologgal kapcsolatban, ami minden negyedik nőt érint, talán nem ártana legalább egy kicsit jobban képben lenni így össznépileg. 

A medve nem játék

Egyébként pedig fel vagyok háborodva ezen a Balogh József-ügyön. Nem azon, hogy nem mondott le BJ, azt én teljesen megértem, minek is mondott volna le, ha nem muszáj. Azon vagyok felháborodva, hogy ezt itt így meg lehet csinálni: hogy nincs közfelháborodás. Hogyhogy nem tüntetünk? Hogyhogy nem éhségsztrájkolunk a Kossuth-téren? Hol vannak ilyenkor a feminista szervezetek? Hogyhogy nincs népharag? Mármint amiatt, hogy az én pénzemből, amit én kerestem munkával, levonják az adómat és odaadják fizetésként egy politikusnak, aki az élettársa fejét a hajánál fogva belebaszta a lépcsőkorlátba*? És ezt így tétlenül nézzük? Nem a politikusok, nekik megvannak a saját indítékaik, hanem a nép, az istenadta nép? Amelyik képes az utcára vonulni a tandíj miatt? Ez nem háborítja fel? És mit gondolunk, mit üzen ez a magyar férfiaknak? Azt, hogy ne üssétek meg az asszonyt, vagy azt, hogy csak nyugodtan? Mit mondok a gyereknek? Tényleg, mit fogunk mondani erről az erkölcstan órán az ötödikeseknek? 

És az is mennyire gáz, hogy majd be fogjátok ide kommentelni, hogy mittudomén, az nem is úgy volt, nem is láttuk, biztos a kutya volt, biztos megérdemelte, meg a tradicionális családmodell, meg a sör nem alkohol**, meg Terike is megmondta, hogy nem is biztos, hogy pontosan úgy volt, és akkor majd nekem kell itt magyarázgatni a bántalmazó ciklust meg az erőszakos kapcsolatok dinamikáját (ami miatt a nők mindig visszakoznak meg visszamennek és ami miatt a szokásos mediáció, illetve párterápia nem használ). Jaj, nemár. Hogyhogy ezek a dolgok nem teljesen köztudottak? Hogyan lehetséges az, hogy nem teljesen nyilvánvaló mindenki számára, hogy a házastársunk fejét nincs jogunk beverni semmilyen körülmények között? Hogyhogy a bántalmazásról, a családon belüli erőszakról, a gyakoriságáról, a dinamikájáról nem tanultunk az iskolában? Hogyhogy osztályfőnöki órán nem erről van szó? Vagy az erkölcstan órán? Amikor minden negyedik nőt bántalmaznak? Minden osztályban, ahol legalább négy lány van, ott egyet. Miért nem hívják meg a Nanét az iskolákba? Vagy engem? Végülis sok évig voltam drogprevenciós oktató középiskolákban, másik sok évig meg pszichoterapeutája bántalmazott nőknek, és jó fej is vagyok. Erre miért nincsenek alapítványok meg támogatás? Vagy van, csak nem hallottam róla? Vagy amúgy most épp közfelháborodás van, csak olyan halkan és titokban, hogy hozzám már nem jutott el?

*Igen, tudom, nem is úgy volt, csak megbotlottak a kutyában.
**A sör nem alkohol, a tészta nem étel, az asszony nem ember, a medve nem játék.

Money can't buy me love

Tegnap meg vettetek nekem egy szoptatós hintaszéket, nagyon-nagyon köszönöm! Emlékeim szerint valamikor március tájékán tettem ki a Donate gombot, mert kipróbálom, mi bajom lehet, és azóta összesen öt ember küldött összesen nettó 35 ezer forintot (ennél többet, azért nettó, mert a Paypal levon valami díjakat magának). Előtte egyébként utánaolvastam a jelenségnek, és azt írta az internet, hogy nem nagyon működik az ilyesmi blogokon, mert ha szakmai, ismeretterjesztő a blog, akkor az emberek nem éreznek érzelmi indíttatást, hogy pénzt adjanak a szerzőnek, akit nem is ismernek, ha meg személyes a blog, akkor az olvasók úgy érzik, hogy nem médiatartalmat vásárolnak, hanem egy barátnőjük elmeséli, mi van vele, és a barátnődnek meg nem szoktál fizetni azért, hogy elmesélje, mi van vele. Szóval azok a ritka blogok, ahol van valami szakmai vagy tematikus tartalom, de mégis "személyesen" ismerhető a szerző és érzelmileg lehet hozzá viszonyulni, azok tudnak profitálni az ilyesmiből (én egy ilyet ismerek, aki belefér ebbe a kategóriába, a Csakazolvassa blog). Úgyhogy nem számítottam rá, hogy ebből fogok meggazdagodni. 

A szoptatáshoz pedig fél éve nincs kényelmes helyem. Eleinte ágyon ülve, szoptatós párnával, meg kanapén ülve, szoptatós párnával csináltam, kényelmetlen, hátfájós. A Lány pedig nem öt perc alatt cuppantja be az adagját, hanem minimum fél óra alatt, tehát nem árt egy kényelmes testhelyzet. Mindenhogyan próbálkoztam az ikeás Poang fotelünkkel is, de az minden lehetséges helyzetben iszonyú kényelmetlen volt, és ülni sem ültünk benne sose amúgy sem, és különben is utáltam, míg végül végképp kiutáltam és nekiajándékoztuk Noizéknak. Végülis legtöbbet fekve szoptattam az ágyunkban, de azért az se a legjobb, onnan mindig felkecmeregni, ráadásul az ágyunkkal párhuzamos a kiságy, úgyhogy leszállni az ágyról is kerülőút. Na mindegy, gondoltam, pár hónapot már kibírok, nem fogok ezért venni egy fotelt. És akkor szoptattam a Westendben a baba-mama szobában, ahol olyan hintaszék van, ami pont jó. Pont az én magasságomhoz, talpam a földön, a hátamat megtámasztja, a könyökön a karfán, a baba madonnapózban a mellemen, lágyan ringatózunk, béke, szeretet. Úgyhogy megőrültem, hogy nekem kell egy ilyen otthonra, dehát épp most járt le a TGYÁS, a GYED-emből pedig hát, maradjunk annyiban, hogy nem nagyon kávézgathatok a Costában. És már úgyis csak pár hónapig szoptatok. Na jó, ki tudja, meddig. Meg az a jó kis hintaszék szoptatás után is kényelmes lesz. Ígyhát addig nézegettem a fotókat a google-ben, amíg megtaláltam, milyen márkájú az adott fotel, aztán megnéztem, mennyibe kerül. Újonnan 70 ezerbe. A vaterán nincs ilyen használtan (találtam egy hasonlót, de az Veszprémben volt, és csak hasonló, lehet, hogy pont nem kényelmes, kipróbálás nélkül nem veszem meg). Aztán találtam a jofogas.hu-n egy olyat, amilyet kerestem, 31 ezer forintért, csak a tulajok lecserélték az eredeti krémszínű huzatot fodros rózsamintásra, ettől kissé biedermeyer benyomást kelt, még mindig nem tudtam eldönteni, hogy gyönyörű vagy ultragiccs (valójában giccses, de gyönyörű). A tulajok nagyon szimpatikus fiatal pár, viszonylag közel laknak hozzánk, és felajánlották, hogy ha elmegyek megnézni és tetszik, akkor utána ingyen leszállítják nekem a fotelt ide a hálószobánkba. És ez pont annyi, amennyi pénz a paypal számlámon van a blogból. Úgyhogy úgy döntöttem, megveszem abból. Szóval tegnap hozták el a Neonato Poltrone szoptatós hintaszékemet lábtámasszal, és imádom.

Főleg evés

Ma meg itt volt Judit néni, babajáték helyett egy üveg bort hozott, és kérésemnek megfelelően példaértékűen és jóízűen falatozott a tejmentes sütiből, amíg megetettem a Lányt*. A Lány már két kávéskanál sütőtököt is megeszik, sőt, ma először adtam hozzá három molekula glutént (búzadara formájában) a tudomány jelen állásának megfelelően. Szoptatás előtt adtam, amely tudományosan túlhaladott, és aggaszt is, nehogy megálljon a ház előtt egy fekete autó és bekötött szemmel az LLL főhadiszállására hurcoljanak túl hamar elapadjon a tejem emiatt. De szoptatás után egyáltalán semennyit sem evett semmiből soha. Bonyolult az élet.

*Úgy jó hozzátáplálni, ha közben mások is esznek, hogy lássa a baba, hogy ez fun.

Különben is minek szül az ilyen

Jé, nem gondoltam, hogy felháborodást kelt majd az alábbi idézet. Azért elmondom, mit gondolok. Először is, kontextus: a regény az ötvenes években játszódik Amerikában. Mira egy okos lány, elvégzi a főiskolát és szívesen tovább menne egyetemre, de aztán férjhez megy Normhoz, aki orvostanhallgató. Megegyeznek, hogy Mira dolgozik titkárnőként, Norm meg egyetemre jár, aztán ha majd Norm végzett, akkor Mira is tanul, vagy gyereket vállalnak, majd meglátják. Fogamzásgátló még nem létezik, illetve van ugyan pesszárium, de Norm azt mondja, Mira ne vacakoljon vele, majd ő vigyáz. Aztán nem vigyáz eléggé, Mira terhes lesz. Ennek senki sem örül, Norm sem, mert tanulmányai veszélybe kerülnek, Mira meg még kevésbé, ugyanis ezzel nagyjából megpecsételődik a sorsa: nem fog egyetemre menni, és nem lesz saját jövedelme és így a férje által eltartott asszony lesz, ami sose akart lenni. 

Égbekiáltó különbségek vannak az akkori, ottani, és a mai, itteni viszonyok között, például ez, hogy Mirának nem lesz saját jövedelme, hanem otthon marad a gyerekkel és robotol. A robot egy jó része ma már nem releváns, ugyanis pelenkamosásból meg krumplihámozásból áll, és ma vehetsz eldobható pelenkát meg hámozott krumplit, ha akarsz. A másik része érdekes módon kiküszöbölhető lenne (kérlek, ne üssetek meg ezért :) szoptatással és hordozókendővel plusz banyatankkal: Mira éjjelente felkel, kimegy, begyújt a konyhába, vizet forral, tápszert mixel, etet, éveken át, többször; valamint harmadik emeleti lift nélküli lakásukba veszkődik fel és le babakocsival, babával (kásőbb kettővel), és a bevásárlással, több fordulóban, napjában többször. Mira ekkor huszonegynéhány éves, talán huszonöt lehet maximum.

A szülészetek is sokat fejlődtek azóta, legalábbis remélem. Én nem alternatív helyen szültem, hanem rendes egészségügyben, és (a csecsemősnővéreket leszámítva) mindenki emberségesen és normálisan bánt velem, egyágyasak a szülőszobák, nem ordított velem senki, hogy nyomjak már, mert a doktor úrnak más dolga is van. Nyilván ma is vannak olyan helyek, emberek, ahol fölényeskednek a nőkkel, és vannak olyanok, ahol nem. A regényben futószalag van és ha jajgatsz, leugatnak. 

Ami viszont ma is és itt is ugyanúgy releváns, mint az ötvenes években, az az a társadalmi elvárás, hogy örülj és élvezd. Hogy áldott állapot és pici babatalpak puszilgatása. Ez sem teljesen inkorrekt, mert tényleg: a hányós első három hónapot leszámítva, ami kurva szar volt, meg az orrdugulós utolsót leszámítva, ami kicsit bosszantó volt, én többnyire élveztem a terhességet, tornáztam, dolgoztam, jól voltam, a szülésem is jó élmény volt, és a pici Lány pedig annyira gyönyörű és annyira szeretem, amit nem is gondoltam volna soha, még éjjel is, amikor többedszer ébreszt fel és odabújik a kis selymes fejével a vállamhoz. Ugyanakkor nehéz is. Fizikailag is nehéz: kevés alvás, sok babahurcolgatás. Én is nehezítem, mert nem szívesen hagyom másra a Lányt, amíg tudom, hogy nem érti és sír utánam (de az idő nekem dolgozik). Összességében azt tudom mondani a dologról, hogy az anyaság: 1. sokkal nehezebb, mint gondoltam, 2. sokkal jobb, mint gondoltam. De ne tagadjuk le, hogy nehéz, és hagyjuk már ezt az álszent hülyeséget, hogy csak élvezni szabad és ha nem repdesel, akkor legyen igenis bűntudatod. Olyan nevetségesnek érzem, hogy ez egyáltalán létezik, hogy erre szót kell vesztegetni, hogy ismeretterjesztéssel kell beemelni a köztudatba a baby blues meg a szülés utáni depresszió fogalmát, hogy ezt külön el kell magyarázni, az isten szerelmére, emberek, hát hol éltünk eddig. 

Úgy érzem, meg kell védenem szegény huszonéves Mirát is: ő végül nagyon szereti a gyerekeit. Tessék. "Mira most is úgy érzett még, mint amikor a kórházban először adták a kezébe Normie-t: hogy a gyermek és az iránta való érzelmei valamiképp az abszolutumok világába tartoznak, igazabbak, s egyúttal végérvényesebbek is bármi egyéb élménynél, amit ez ideig az élete felkínált számára. Úgy érezte, az élet eltéphetetlen, mély és néma gyökeréhez érkezett." Ezt például pontosan ugyanígy szoktam érezni én is. Sokkal igazibb, mint bármi más, különbözik minden eddigi élménytől, mélyebb, megkérdőjelezhetetlenebb. Érdekesebb, viccesebb, vidámabb. Nehezebb, fontosabb. 

The women's room

"Ettől a különös érzéstől, hogy az ember immár nem önmaga, ettől szoktak a várandós anyák sokszor olyan üres tekintettel meredni a világba. Nem engedhetik meg maguknak, hogy tudatosan végiggondolják, akkor ugyanis elviselhetetlen lenne, holott el kell viselniük, mert nincsen más választásuk. Még utólag meggondolva is rettenetesen nyomasztó gondolat. Végtére is a terhesség még csupáncsak a kezdet. A szülés után kezdődik csak az igazi szenvedés: attól fogva ott van a gyerek, aki a miénk és aki magának fog kisajátítani élete végéig. Az élete végéig: párnák között felpolcolt óriási hasára tekintve az ember maga előtt látja az egész életét. Ebből a szemszögből nézve élete cumisüveg, pelenka, sírás és etetés végtelen folyamának tetszik. Önmagától megfosztva, merő várakozássá lefokozva, jövőtlen, ám csupa fájdalom élet, melyben nincs reménység, csak unalmas robot. Nincs a terhességnél jobb fegyelmező eszköz az emberi életben. Hozzá képest a katonaság szerény próbálkozás csupán az egyén megtörésére, hogy személytelenül betagozódjék a sorba és attól fogva gépezetként működjön. A katona néha elmehet szabadságra, visszabújhat az identitásába; ha van hozzá bátorsága, akár vissza is feleselhet a felettesének, sőt, meg is szökhet végső soron. Esténként, az ágyában fekve pókert játszhat a bajtársaival, levelet írhat, emlékezhet vagy álmodozhat arról a napról, amikor majd le fog szerelni."

Hehe, nem mondhatjuk, hogy Marilyn French sokat szépítené az anyaságot könyvében. Durva. 

"Mirának csak most kezdett derengeni, hogy alkalmasint a szülés közben tanúsított magatartása miatt elmebajosnak nézték és attól féltek, hogy esetleg kárt tehet a gyerekben. Később az egyik ápolónő megerősítette, hogy valóban vannak ilyen esetek. Néha öngyilkosok lesznek szülés után, vagy legalábbis öngyilkossági kísérletet követnek el. Neve is van a dolognak: depressio post-partum. Mira keserűen elmosolyodott. Elmebaj - hát persze, mi más is lehetne? A normális nőnek ugyanis gyönyörűség a terhesség, imádnak vajúdni és mindent elkövetnek, amennyire csak gyönge erejükből telik, hogy segítség a jó doktor bácsit. Mert a normális nők mind jó kislányok, és igenis mindig nagyon boldogok, amikor megszületik a picike! Ölelgetik, csókolgatják a kis drágaságot és turbékolnak a fülecskéjébe. Hát persze. aki pedig nem így viselkedik, az nyilván bolond." 

Ezek vannak

Jaj, akartam írni arról is, hogy voltunk pszichiáterekkel (= Niké, Kolléga és Johnny) és családjaikkal a Millenáris parkban, csomó kisgyerekünk van összesen, az enyém a legkisebb (és a legcukibb, nyilván), és megbeszéltük, milyen a munkahelyünkön a morál és a hangulat (nem, nem kaptam kedvet, hogy bölcsibe adva a gyermeket, rohanjak vissza), meg voltam a Westendben is kétszer (babával, mindenhova úgy megyek), ahol remek baba-mama szoba van és a Costában lehet mandula- vagy rizstejjel kérni a lattét. És sütöttem aszalt paradicsomos kenyeret meg répás kenyeret meg fügés kenyeret meg aszalt sárgabarackos kenyeret, és főztem be vaníliás-citromos birslekvárt (anyukám segítségével)(sajnos nem elég sűrű, de hátha idővel még sűrűsödik kicsit), és vettem fenyőmézet meg hársmézet meg krémmézet a piacon, mert mézsznob vagyok és mert meg vagyok fázva és mert kárpótolni kell magam valamivel amiatt, hogy nem ehetek csokit meg sütit meg tejszínhabot. Meg sétáltunk mindenfelé, és hiányoznak a reggeli soproni erdei séták. És vezettem autót november elsején, és parkoltam parkolóházban, és útközben kikapcsolt kétszer a GPS, most visszavigyem a boltba vajon? És fáj a torkom és köhögök, csak nehogy elkapja a Lány, nem szeretem, ha ő beteg. És hiányzik a férjem, mert először Sopronban voltunk egy hétig nélküle, aztán két napig találkoztunk, de akkor beteg volt és járványügyileg izoláltam a másik szobában, aztán meg elutazott. És jaj, nagyon félek, mi lesz télen, mert most csomót vagyunk kint és minden nyűgösségre az a megoldás, hogy lemegyünk sétálni, csomószor megpróbálok más dolgokat, de a vége az, hogy lemegyünk sétálni, és szélben meg esőben én utálni fogok sétálni, egyébként a szelet a Lány sem szereti, sír, és akárki akármit mond, egyáltalán nem könnyebb télen hordozni, mint babakocsizni, a kocsiban csak becipzároznám a kis kezeslábasába, magamra meg egy kabát, így meg rá is kell pulcsi meg rám is, aztán a hordozó, aztán a kabát, de így is kinn van a nyakunk, és ha ki akar jönni, ami előfordul, akkor már nem vehetem ki, mert megfázik, és különben is téli depresszióm van már előre. Pedig vettem egy használt hordozóskabátot a vaterán, és amikor elmentem érte átvenni, akkor leszólított egy met tai-t és kisfiút viselő csaj, hogy ha errefelé lakom, akkor járjak a hordozósklubjukba, lám, biztos jó fejnek látszom szűk farmerban, Martensban és cuki Lánnyal, de sajnos messze van tőlünk a klubjuk, viszont azt is mondta, hogy akkor járjak a hordozós spinningre, ami nincs tőlünk messze. Hát, majd meglátjuk. Az a fő probléma, hogy én utálom a kényelmetlenséget, és akkor odautazni, babát levenni, feltenni, átöltözni, izzadni, babát átöltöztetni, edzés után nem tudok elmenni zuhanyozni, mert addig mit csinál a baba, meg egyáltalán, egyedül szeretnék inkább sportolni, de azért lehet, hogy egyszer megnézem, mert jó fejnek tűnt a csaj, és azt mondta, jó a hangulat. Jaaaj, tél. November közepétől lesz igazán ótvar idő az internet szerint, és onnantól centit fogok vágni, mint a katonaságnál, naponta levágok belőle 1 cm-t és száz nap múlva remélhetőleg már majdnem tavasz lesz. 

Hogy mik vannak

Tegnap (nov 1) az ügyeletes gyógyszertárban az előttem álló hölgy babavizet vásárolt, és elmagyarázta az eladónak, hogy holnap majd vesz vízforralót, és akkor forralt és lehűtött vizet kap a baba, de ma még ugye nincsenek nyitva a boltok. Velem is szóba elegyedett, megkérdezte, mikor vittem ki először a babámat a szabadba, mert a lányáé három napos, és olyan semmilyen ez az időjárás. Megmondtam, hogy én viszonylag hamar, de az nem releváns, mert nyár volt, valamint csodálatra méltó önmérsékletről téve tanúságot nem kérdeztem meg, hogy miért nem forralnak vizet lábosban???

Ez a nap más, mint a többi

Fél éves lett a gyönyörű, pici Lány! 

Je ne regrette rien

Az amúgy miért van, hogy az anyaság elengedhetetlen velejárója a bűntudat? Nem mondom, hogy mindenkinél, mert ismerek olyan anyákat, akiknek vagy nincs bűntudatuk minden hülyeség miatt, vagy ha van is, nem hangoztatják. Én úgy döntöttem, a mindennapi életben inkább elhessegetem, és megtartom a komolyabb helyzetekre, ha esetleg tényleg valamit elcseszek és attól valami baja lesz a Lánynak (remélhetőleg soha). 

Bűntudatom van, amiért nem egyfolytában repdesek a várandósság alatt. Bűntudatom van, amiért terhesen megfáztam, köhögök és a köhögés zavarja a magzatot. Bűntudatom van, amiért császárral szültem. Bűntudatom van, amiért végül elfogadtam az epidurált. Bűntudatom van, amiért szülés után pár órára elvitték tőlem a babát megfigyelni. Bűntudatom van, amiért koraszülött lett a babám és még sokáig inkubátorban volt. Bűntudatom van, amiért nem tudok szoptatni, nem annyit tudok, amennyit szeretnék, tápszert is kell kapnia, csak tápszert kap, tudok szoptatni, de utálok. Bűntudatom van, amiért haragszom, amikor éjjel nem hagy aludni a baba. Bűntudatom van, amiért nem hordozok. Bűntudatom van, amiért hordozok ugyan, de titkon irigylem a babakocsis anyukákat. Bűntudatom van, amiért figyelmetlen voltam és véletlenül sajtot tartalmazó ételt ettem vélhetően tejallergiás baba szoptatása alatt. Bűntudatom van, amiért haragszom, hogy nem ehetek tejterméket. Bűntudatom van, amiért babot, csípős ételt, túl sok csokit ettem szoptatás alatt és talán ettől aludt rosszul a baba. Bűntudatom van, amiért egyéves gyerekemnek adtam egy kis csokitortát és utána rosszul aludt. Bűntudatom van, amiért sehova se megyünk a babával, csak itthon ülünk. Bűntudatom van, amiért egész nap programokat csinálok és viszem magammal a csecsemőt is. Bűntudatom van, amiért nem vettem észre időben, hogy tele a pelenkája. Bűntudatom van, amiért dackorszakba lépett, rohangál a múzeumben, pakol a boltban, hisztizik a játszótéren. Ilyenekre gondolok. Normál anyaviselkedés, normál gyerekviselkedés, apróságok miatti bűntudatra. 

Nagyon érdekes, hogy most, amikor végre nem kell a bányában dolgoznunk, miközben kenyeret sütünk és dagasztunk, vizet hordunk a kútról és eközben szülünk és nevelünk fel gyerekeket*, sőt, még csak pelenkát mosni sem kell, és van gőzsterilizáló meg százféle kenyeret kapni a boltban, de van kenyérsütő gép is, meg mosógép meg szárítógép meg Vanish Oxy Action Crystal White meg hiperszuper babakocsi meg hordozóskabát meg az Aventnek az a masinája, ami egy mozdulattal megpárolja és pürésíti is a zöldséget a babának, szóval minden adott lenne, hogy sokkal könnyebb legyen a babázós élet, és akkor ahelyett, hogy mi nők, örülnénk, hogy könnyebb, inkább megnehezítjük magunknak ilyen hülyeségekkel, irreális elvárásokkal, a szoptatásbajnoksággal, a kötődéssel kapcsolatos parázással, a komplett csecsemőkori pszichológiával, amiben ha valamit elcseszel, akkor máris egész életében terápiába fog járni a szerencsétlen. Miért? Evolúciósan belénk van kódolva, hogy a gyermekvállalás az szívás, és ha nem szívunk eléggé, akkor kitalálunk valamit, amivel megnehezíthetjük? Vagy nézzem feminista szemmel, arról van szó, hogy a nők túlságosan felszabadultak a rabszolgamunkából az eldobható pelenka meg az Avent-es párológép hatására, és gyorsan ki kellett találni nekik valami újabb nyomasztást, mielőtt még világuralomra törnének? És akkor a patriarchális pszichológia kitalálta, és mivel elég jól bevált, azóta is sulykolja, hogy az első két év létfontosságú és minden az anyán múlik és jó, oké, nem kell pelenkát mosnod, de akkor aztán kötődjön az a gyerek rendesen! Amiben van igazság, mármint valóban nem árt jól bánni a csecsemőkkel, ugyanakkor szerintem mondjuk nemet a bűntudatra, indokolatlan, káros, felesleges. 

A másik nagy témakör, hogy tudniillik nem csupán tökéletesen kell szeretned a kis lényt, de eközben még repdesned is kell, konstans jól kell érezni magadat, cukiskodni és sosem haragudhatsz meg rá vagy sírhatod vissza titkon a régi életedet, már terhesség alatt el kell kezdeni minden percét élvezni és utána is csak élvezni szabad, ebbe ugye bele sem kell kezdenem, mindenki magától látja, hogy egy hülyeség. 

*Az asszonyok többnyire a szénosztályozóban dolgoztak, ja, és csak egy kemence volt a faluban. Forrás.

Doo do doo, doo do doo, doo do doo

Akkor mi a probléma

Közben visszajöttünk Budapestre, két nappal később a tervezettnél, mert a férjem beteg lett és hátha a Lány így kisebb eséllyel kapja el, de azért úgy, hogy találkozzanak, mielőtt a férjem holnap külföldre utazik dolgozni a szusi és a földrengés hazájába. Valamint vettem egy (használt, öreg) autót, és ma már vezettem is a környékünkön halált megvető bátorsággal, de a Lányt még nem mertem beletenni (régen, és Sopronban vezettem sokat, aztán idén nyáron vettem pár gyakorlóórát szintén Sopronban, de Pesten azért más). A Lány pár napja elkezdett beszélgetni és egyfolytában magyaráz, hihetetlenül cuki, valamint egy ideje már teljesen izgalomba jön, ha valaki átlátszó pohárból vagy üvegből iszik előtte, ezért vettem neki egy csőröspoharat, most az a kedvenc játéka, elsőre tudta, hogy melyik végét kell a szájába venni és szívogatni, mert egy zseni. 

Meg még az jutott eszembe, hogy szokás arról megindítóan vallani, hogy az emberen hány kg maradt szülés után, de én 3 kg-val vagyok kevesebb a teherbeesés előtti évekhez képest, a titkom pedig hordozás, szoptatás és szigorú tejmentes diéta. Komolyan, a forradalmi új módszer: kössön magára egy 7,5 kg-s babát Ön, sétáljon vele napi kétszer 2-4 km-t, és száműzze étrendjéből a fagylaltot, csokoládét, süteményt, sajtot, tejszínhabot. Azért néha tornázom kicsit has meg hátizomra, úgy tíz percet, hogy ne fájjon a hátam a hordozástól. 

Ja, és elfogadták a cikkünket, amit kb. három hónapos terhesen küldtem be, majd a jóslófájások alatt válaszolgattam a reviewereknek, majd pedig két szoptatás között írtam át egy újabb review-körben, szóval a nemzetközi tudományos publikálás ilyen tempóban működik, egy cikk beküldése és elfogadása között szültem egy gyereket, aki már pohárból iszik. 

Megérzem, álmodón, harmatját lábomon

S hagyom, szabad fejem a szél fürössze hűsen