Nincs kedvem dolgozni és még a nyugdíjba sem számít az ügyelet, pedig csomó dolgom lenne még. Még szerencse, hogy nem hoztam be magammal a könyvemet. Orson Scott Cardtól a Végjáték-trilógia harmadik kötetét olvasom éppenséggel (sci-fi), és csak kicsit néznek rám furcsán a metrón. Huszonhétéves, szövetkabátos-retikülös, külsőre értelmesnek tűnő fiatal nő a metrón, amint nagy, kék, borítóján idegen bolygót és űrrepülőgépeket ábrázoló, Fajirtás című könyve mélyed. Mondjuk, biztos ma reggel sem látszottam túl koherensnek, amikor Kambodzsa Lonely Planettel a kezemben leszálltam adott metrómegállóban, majd átsétálva a túloldalra, felszálltam az ellenkező irányba tartó szerelvényre. Túlmentem. De senki nem szólt, hogy téves országot nézek és fenti kiadvánnyal valóban nehezen fogok eligazodni a budapesti metróban, ennyit a magyar vendégszeretetről.

Tegnap megnéztem a Resident evil 2.-t húgommal. Nagyon jó film, ha az ember szereti a számítógépes játékból készült akciódús/szuperhősös zombihorror-folytatásokat. Én szeretem, különösen az olyanokat, ahol nők a szuperhősök, Milla Jovovichot meg még külön is. Egy éven belül a negyedik megtekintett zombihorror (Resident evil 1., 28 nappal később, Holtak hajnala, meg ez), és ha valaki azt gondolná, hogy a zombi- és egyéb horror-rajongás az elmebetegség jele, azt ki kell ábrándítanom. Jó dolog úgy félni, hogy nem valami valós dologtól félsz - betörnek, megerőszakolnak, megmérgezik a kutyádat, nem fog szeretni a főnököd - hanem teljesen irreálistól. Különösen annak jók a horrorok, aki sokat szokott amúgy hétköznapi dolgokon parázni, mint például én. Kikapcsol, ellazít :-))

Szóval holnap elköltözöm a pasimtól, hogy saját lakásban lakhassak. Igazából meg két okból: egyrészt azért, mert hiányoznak a tárgyaim. Azok között érzem otthon magam. Például a Fix Pont Az Életemben, egy esernyős nőt ábrázoló plakát, amit 18 éves koromban vettem Párizsban, direkt erre a célra. Nyár volt, tudtam, hogy szeptembertől egyetemre megyek, el Sopronból, koleszba költözöm, aztán albérletbe, és úgy döntöttem, ennyi bizonytalanság közé kell egy fix pont az életembe: akárhol is fogok lakni, ott lesz ez a kép. Vagy a Győrt ábrázoló festményem, amit konkrét varázslási célokra kaptam anno, és bár célját illetően nem vált be, megszerettem a falamon. Meg a többi. A nők ragaszkodnak a tárgyakhoz. Én legalábbis.
A másik meg, hogy persze, össze akarok költözni a pasimmal, különösen, hogy bevált, de... úgy költöztem hozzá, hogy figyi, meghúznám magam nálad, amíg a lakásomat festik. El akarom kerülni, hogy negyven év múlva azt kelljen hallgatnom, tudjátok, gyerekek, nagyanyátok azt mondta, két hétre jön, aztán hirtelen elszállt negyven év...
De nincs kétségem afelől, hogy újonnan kivívott önállóságom magamat ismerve rövid életű lesz :-)
Az emailekről annyit, hogy kaptam csomót, köszönöm, és egészen meglepődtem, hogy senki nem vette védelmébe a Romantikus És Őrült Szerelmet.
"Azt hiszem, ha megerik ra az ember (sok romantikazas utan, amire aztan mosolyogva lehet visszaemlekezni) az igazan csucs ha megvan a tarsad." and such. Igen.

Persze, az is a baj, hogy keveset keresünk, az meg nonszensz, hogy az ügyelet nem számít a nyugdíjba, de ami szerintem még rossz, az az időnként orvosellenes közvélemény. Eleve nem tetszik, hogy egy segítő szakmát egyre inkább szolgáltatásnak tekintünk, nem akarom, hogy a betegek leboruljanak előttem, de bántó, amikor úgy beszélnek velem, mint a fodrásszal vagy a bejárónővel. És amikor szidni kezdik előttem "az orvosok"-at, azt meg egyenesen utálom. Mindenkinek van olyan élménye, nekem is, amikor az orvos bunkó volt, beszólt, nem figyelt, elrontotta. (Aktuális kedvencem egy nőgyógyászi szájból elhangzott "nahát, milyen tüchtig kis vagina, ebbe a kezemet is szívesebben teszem"). De miért érzik egyesek kötelezőnek a társaságomban az orvosokat szidni/rémtörténeteket mesélni? Tudom, általánosítás, előítélet, akármi, de... általában tudni szokták az emberek, hogy ha afroamerikai is ül velünk az asztalnál, nem illik a büdös niggereket szapulni. Nem szeretem, ha azt éreztetik velem, hogy lenézett/utált társadalmi rétegbe tartozom.
Egyébként mostanában nem történt velem ilyesmi, csak eszembe jutott a cikkről. Ezen a héten kb. annyi pozitív visszajelzést kaptam betegetől/kollégáktól/tanítványtól, hogy csuda. Asszem, még nem emigrálok.

- Milyen köd van!
-Nem ködd van, szörda.

- És hol esznek a szimbolisták?
- Az átvitt étteremben.

Tegnap nem kíméltek a barátaim.

Ma elmeséltem egy pszichiáternek, hogy az utóbbi néhány napban a pasimmal felváltva álmodunk rémeket, ami egyébként nem szokásunk.
Megkérdezte, nincs-e a lakásban véletlenül szerencsebambusz.
Még van.

Meg még az Interspar miatt voltam frusztrált. Kitaláltam ugyanis a tegnapi meglepően sok és mindenféle munkával töltött kimerítő nap után, hogy az egyetlen megoldás, ha tofupudingot készítek. Főzni imádok, a tofupudingomat pedig imádom, úgyhogy remek, helyénvaló, és megvalósítható ötletnek tűnt. Tofut manapság szinte bármely nagyobb szupermarketben lehet kapni, útvonalam mentén például a Skála Metróban, a Westend Match-ben, és az Arany János utcai Rotschildben. Okosan úgy döntöttem, mégsem szállok le emiatt a metróról, hanem veszek majd egy tofut az Eurocenter tízezernégyzetméteres intersparjában. Zseniális helyzetértékelő képességem azonban ez egyszer tévútra vezérelt.
Először csak körbejártam a boltot vagy hatszor, mivel autonóm nő vagyok, eligazodom a térképen, és képes vagyok adott árucikket magamtól megtalálni a bevásárlóközpontban. Később eladóktól érdeklődtem, akik szimplán nem tudták, hogy hol van, vagy pedig, hogy mi az.

- Jó napot, tofut keresek.
- Mi? (A Brian élete börtönőrének modorában).
- Tofut keresek. To-fu.
- Mi?
- Sajtkészítési eljárással készült szójatermék, kb ekkora barna dobozban, a tejtermékeknél szokott lenni.
- Mi?
- ...
- Ja, hát olyan nálunk nincsen! - mondja a néni szája, a tekintete meg, hogy mégis mit képzelsz magadról, növényzabáló hippi, tudod, mikor koszoljuk össze a tejtermékpultunkat holmi gyanús eredetű bionyavajával, tofu, persze, jó, hogy nem mindjárt varázsgomba, na húzzál innen szépen, és vegyél magadnak parizert meg zacskóslevest, ahogy a többi ember.

Azért még nem adom fel, hogy a társadalom teljes értékű tagjának érezzem magam.

Elkértem Kollégámtól a szülinapi bulim fotóit, nagyjából két képen vagyok rajta, meg vagyok sértődve. (És az egyiken alszom :-). Viszonylag régen beszélgettem vele, csak futólag találkoztunk a folyosón, és első blikkre meglepően kiegyensúlyozottnak látszott. Hajrá.
És én is. Éltem én már hosszú távú monogám kapcsolatban, tudom, milyen az, amikor egy hónap után úgy érzed, mintha harminc éve lennétek házasok. (By the way, ez miért egyértelműen pejoratív jelző? :-) Unatkoztam már eleget, volt már klausztrofóbiám békés kapcsolatban. Hagytam el rendes pasit azzal a szöveggel, hogy "szabad akarok lenni" (elmebetegnek is nézett mindenki). És voltam hisztérikusan viszonzatlanul szerelmes, meg írtam verseket, pofoztam fel pasimat, rohantam el ajtót bevágva, mentem vissza bocsánatot kérni, vágtam a fejéhez jegygyűrűt, hogy elgörbült (a gyűrű), bőgtem a zichyben a szőnyegen, szeretkeztem kilátóban fényes nappal, és a közegészségtan intézetben délután, határoztam el egyetlen szempillantás vagy kettő után, hogy életemet dunántúli vidéki városban fogom leélni, és vágtam földhöz a mobilomat és egyéb tárgyakat is dühömben, és voltam felhőtlenül boldog, amikor velem táncolt, és voltak extrasystoléim, amikor szembejött a folyosón. És most először érzem úgy, hogy megvan az egyensúly. Hogy éppen annyi a biztonság, és éppen annyi az izgalom, és annyi az erotika:barátság-arány, amennyi kell. Elég érett vagyok ahhoz, hogy saját döntésemnek érezzem, és elég éretlen, hogy a sors ajándékának. Tudom, szirup.
Miközben ezeket a sorokat írom, felhívtak a Vistából, hogy megérkezett a megrendelt Kambodzsa útikönyvem. Igen, tenyérbemászóan boldog vagyok.

The place. Az meg teljesen véletlen, hogy előreláthatólag éppen akkor éppen Koh Phanghanon leszek, amikor Full Moon Party van. Ha ezt a húgom meghallja :-) Ott tartok még csak egyébként, hogy Thaiföld útikönyvet olvasok, már penge vagyok abban, hogy milyen veszélyek leselkednek a turistákra általában. Híreket még nem nézek, úgyhogy az aktuális veszélyekkel nem vagyok képben, az ráér indulás előtt. Vettem napolajat, ami teljesen szükségtelen volt, hiszen nyilván ott is lehet kapni, másrészt meg van otthon vagy három flakon, de... believe me, egészen feldob egy nyomasztó februári keddet a céltudatos napolajvásárlás. A kórházi munka vitathatatlan előnyeként pedig találtam egy adag hepatitis B oltást a munkahelyi hűtőben. Szeretem a sorsnak a humorát különben: anno körülbelül harminc napfényes júniusi délutánt töltöttem fegyelmezett labordiagnosztikai kézikönyv fordításával azért, hogy februárban elutazhassak valahová a Fiúval. A kiadó aztán elég csúnyán elhúzta a kifizetést; meg úgy tűnt, hogy az utazásra gürizett pénzt lakásfelújításra fogom költeni. Végül a lakásfelújításra kölcsön kellett kérnem, a fizut pedig december végén kaptam meg, pontosan ugyanazon a napon (a szülinapomon, a téli napfordulón), amikor kiderült számomra, hogy mégis lesz esélyem az összeget Dél-Kelet-Ázsiában elverni :-)

És persze, igen, jó, tudom. Nem akartam a Romantikát leszólni én sem. Pontosan emlékszem az összes Pillanatra, amikor megállt felettünk az idö és forgásában a Föld és tágulásában a világegyetem; pontosan tudom, mennyire milyen nagyon jó, amikor elöször olvasod ki, kissé még kételkedve a Másik szeméböl, hogy ö is; meg mindezek. Emlékszem, amikor még belgyógyászat gyakorlaton voltam, lassan két éve, és felhívott Romantikus Ám Sajnos (?) Viszonzatlan Szerelmem. Megkérdezte azon az izgató és egyben végtelenül megnyugtató hangján, hogy hová mentettem el ezt-meg-azt a kórrajzot, megmondtam, bementem segíteni egy intravénás ideiglenes pacemaker behelyezésénél, mindvégig vigyorogtam és amikor a helyzet megengedte, ugrándoztam is; majd viháncolva közlekedtem nagyjából a hét hátralévö részében. Ennyitöl.
Biológia: meglátod a Kiszemeltet, hirtelen nagy mennyiségü adrenalin és endorfin szabadul fel az agyadban, nagyjából, mintha közvetlenül bungee-jumping után heroinnal lönéd be magad - hát persze, hogy ez üt.

Salman Rushdie: Grímusz c. könyvét olvasom, ami nem tetszik. Egyik kollégám (a Vámpíros) adta kölcsön, én meg elfogadtam, mert úgy gondoltam, a hajviseletéböl ítélve jó könyveket olvas. (Vagy a fodrásza olvas jó könyveket.) De most már be kell fejeznem. Viszont eldöntöttem, hogy nem fogok többé mindenféle embertöl könyvet elfogadni kölcsönbe. Az élet túl rövid.

Meg még az volt, hogy Pozsonyban voltam hétvégén, életemben másodszor, ezúttal dolgozni. Reggeltöl estig, és unalmas is volt, de: nagyon szeretek úgy dolgozni, hogy tudom, hogy utazásra keresek. Niké azt mondta, ha véletlenül össze akarnék költözni a pasimmal, azt mindenképpen elözze meg egy hosszabb utazás, ott lehet ugyanis igazán megismerni a másik hisztijeit. Még szerencse, hogy éppen küszöbön áll egy. (Mintha nem laknék vele egy hónapja :-)