A tél vihara ha támad, hidd el, korai a bánat

Sopronban vagyunk, sétálunk, rokonokat látogatunk, megnéztük a Munkácsy-t, voltunk az összevont Cédrusban. A Tímea szerint szokatlanul hosszú lesz a tél. A Munkácsy érdekes volt, mert valóban voltak a szokásos sötét alapon mosó, vasaló, vagy egyéb fárasztó házimunkát végző nőkön kívül másfajta képek is, valamint megtudtuk, hogy rendes magyar hírességhez illően ő is elmegyógyintézetben halt meg. A Lány könyv szerint halad, azaz mászik, térdel, felállni igyekszik, és alig lehet letenni, egyfolytában rajtam akar lenni vagy a kezemben (ez is egy szakasz), amikor alszik, akkor meg én is alszom vagy sétálok, úgyhogy nincs nagyon gépidőm.

A tél nem a kedvenc hónapom még itt sem, de azért lefényképeztem nektek.  

Valahol máshol eközben

Három napon belül a harmadik barátnőm közli, hogy második gyermekét várja. A gyermekorvosunk végighallgatta sirámaimat és elküldött csecsemőalvás-ambulanciára, február közepére kaptunk időpontot, ami pont jó, mert kb. pont addigra fogok végképp kétségbeesni. Kipróbáltam a Tesco online vásárlást. Nézegetünk lakásokat, de egyik sem tökéletes, mert amilyen kellene, arra nincs keret. Negyvenhárom nap van tavaszig. 

Wow. Such wellness.

Hát ha van valami, ami még álmatlan éjszakák mellett is képes felvidítani, az asszem lávaköves masszázs, vörösboros meggyfagylalt és cuki macskamedvék. 

Azt találtam ki, hogy mindenekelőtt élményekre vágyom, és megőrülök, ha nem utazhatok valahova hamarosan*, ezért ne adjunk egymásnak karácsonyi ajándékokat a férjemmel, hanem menjünk wellnesshétvégére. Mivel autóban nem vagyunk erősek (van az autóm, amit két hónapja vettem és azóta gyakorlom vezetni, de vidékre még nem indulnék vele, plusz a Lány minden autóutat végigüvölt, vonaton meg tök jól elvan) olyat kerestem, ami vonattal elérhető távolságban van, és ez Veszprém. Hárman, a férjem, a kis Lány, meg én. 

A Villa Medicibe mentünk, mert a két veszprémi wellnesshotel közül ennek volt szimpatikusabb a neve és kedvesebben és hosszabban válaszoltak a bababarátságot, illetve tejallergia-barátságot firtató emailjeimre. De jó volt! Félpanziót kértünk, a kaja fantasztikus volt, szarvascomb, mangalicaérme, nyami, a desszertek közül a burgonyafánkban reménykedtem, hátha tejmentes, de kiderült, hogy nem az, és épp elszomorodtam, de a felszolgáló mondata úgy folytatódott, hogy "...ajánlhatom helyette házi készítésű fagylaltunkat", amiben nincs tejtermék. A vörösboros meggy, kókusz, zöldalma, banán, és fahéj fagyijaikért pedig már önmagában megérte odautazni. A wellness-részleg kicsi, de nagyon szép, és rajtunk kívül kb. senki nem volt az egész hotelben (nagyon ritkán talákoztunk egy-egy emberrel, de komolyan, totál üres volt). A Lányt bevittük a jacuzziba (35 C-os víz), először kikapcsolt állapotban (mármint a buborék volt kikapcsolva, nem a Lány), persze megijedt és bújt pár percig, aztán felbátorodott, vígan csapkodott és fröcskölt, úgyhogy próbaképpen bekapcsoltuk a pezsgőfürdőt, attól pedig hangosan röhögött. Vennünk kell egy jacuzzit itthonra is asszem. 

Találkoztunk a veszprémi barátnőimmel és cuki gyerekeikkel is, sétáltunk az állatkertben, ami nagyon klassz, pont a hotel mellett van, fás-bokros, természetközeli állatkert, és egy csomó érdekes állat van benne, úgy is, mint vörös panda (macskamedve, ilyen aranyos), mindenféle kis majmok, fura kistermetű patás állatok, hópárduc, lajhár, ecsetfülű disznó, nimfomániás oroszlánok, meg állítólag tapír is, de a tapírt nem láttuk. Csomót röhögtünk azon, hogy a "Böbe Majom Tanodája" nevű épületre ki volt írva, hogy "zártkörű rendezvény" és vajon milyen zártkörű workshopot tarthatnak a majmok. Mint megtudtuk, a név nem azt jelenti, hogy Böbe majom itt tanul, mert Böbe majom a hatvanas években csimpánzkodott és festőművészkedett a veszprémi állatkertben, és később, sok évvel halála után róla nevezték el a tanodát, in memoriam Böbemajom. 

Lávaköves masszázson meg eddig még csak egyszer voltam, Chiang Mai-ban, akkor még nem tudtam, mi ez, csak ki volt írva egy helyen, hogy massage with hot stone, gondoltuk, próbáljuk ki, és elképesztően jó volt, a top 10 testi élményem között van az a masszázs. Nem gondoltam, hogy holmi wellnesshotelé a nyomába érhet, de azért nagyon finom volt ez is. Egy kör szauna fért még bele, az is extrém jól esett. 

Sétáltunk patakparton szép völgyben, meg a városban, és sütött a nap. A veszprémiek amúgy gondolom, vagy busszal járnak vagy nagyon jó seggük van, én minden egyes alkalommal elcsodálkozom, hogy létezhet egy város ilyen domborzati viszonyokkal, nagyon klassz. 

A babázást úgy oldottuk meg, hogy néha hármasban voltunk, máskor meg beosztottuk a férjemmel, kinek mikor jut babamentes wellness- vagy olvasásidő. Reggelinél és vacsoránál betettük az etetőszékbe és onnan dobált le tárgyakat, aztán amikor már nem bírta tovább és benyűgösödött (fél óra), akkor felváltva fogtuk. Összességében egyszerre frusztráló volt a nyaralás, mert mindig eszembe jutott, mennyivel nyugisabb lenne baba nélkül, például nem kellene negyed hétkor kelni, meg a tejmentességen rugózni (tudom, minek szül az ilyen), másrészt meg klassz volt, mert végre kimozdultunk és nagyon jó volt megtapasztalni, hogy babával is lehet kikapcsolódni, meglepően jól bírja a sok élményt, csomó mindent élvez és extrém cuki. 

*A magyar nyelvben nincs is erre kifejezés? Hogy wanderlust, meg bitten by the travel bug? Szomorú. 

Főleg babanapló

Jaj, alig írok már ide, aprópénzre váltom a tehetségemet. De a kis Lányról azért írok, mert olyan kíváncsi vagyok, hogy majd évekkel később is megmarad-e a természete, vagy teljesen más lesz, mi több, most sem ilyen, csak én látom bele. Mert én például olyan vagyok, hogy sokáig szótlanul, esetleg barátságtalanul figyelem az embereket, azután döntök csak, hogy összebarátkozom-e velük, meg gyáva vagyok, de kíváncsi, és valamennyire okos, és a Lány is eléggé ilyennek látszik mostanában, vagy csak beképzelem. 

Azokat a tárgyakat szereti, amik kemények, szögletesek és érdekes alakúak és színűek, persze csupa puha, ölelgethető plüssjátékot kap ajándékba az ismerősöktől, ezeket viszonylag hamar félredobja és helyettük a kanárisárga citromfacsarót és a kék műanyag jégkockatartót részesíti előnyben. Kíváncsi leszek, ez csak a fogzás miatt van-e, jobban masszírozza az ínyt a kemény tárgy, vagy mérnök lesz, ha felnő. Én mondjuk örülök, ha mérnök lesz. Természetesen az elektromos vezetékeket, a dobozokat, a zörgő újságpapírt, a papucsomat és a zacskókat is imádja, mint bármelyik másik kiskutya kisgyerek. Néha ugat is. 

Fél a hajszárítótól, mert hangos, de a kikapcsolt hajszárítótól is fél, mert olyan okos. Mi több, a kikapcsolt turmixgéptől is fél, amit pedig sokkal kevesebbszer látott-hallott működni (úgy kb. háromszor életében), és a kikapcsolt párásítótól is fél, amit még kevesebbszer hallott. Más, hangot nem adó tárgyaktól nem fél. Egy darabig tartott a születésnapomra kapott gerberától, de aztán egyre közelebb merészkedett hozzá, míg végül veszélytelennek ítélte és meg merte fogni. Ez pár napba telt. A gyáva, de okos Lány. 

Korábban is szerette az embereket, csak míg régebben mosolygott rájuk, most inkább pislogás nélkül bámul és vizsgálódik. Részemről remekül szórakozom, amikor a liftben meg a boltban odajönnek a jószándékú népek és mosolyukra mosolyt várnak viszonzásul, ehelyett a Lány helytelenítő arckifejezéssel méregeti őket. Még mindig nagyon szereti, ha valaki ugrál vagy táncol a szeme láttára, ezzel szinte bármikor fel lehet vidítani. 

Minden érdekli, és esze ágában sincs aludni, nappal különösen. Elalvás előtt mindig meghallgatok vele három egymást követő Halász Judit-számot (Micimackó-Állatkerti útmutató-Bóbita), aztán bemegyünk a hálószobába és ott ringatom. Régebben be lehetett tenni az ágyába és a hátát simogatva, popsiját paskolva elaltatni, ez volt a gyakorlat, csak akkor vettem ki ringatni, ha nagyon sírt. Sajnos a fondorlatos Lány jobb viselkedésterapeuta nálam, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már nem alszik el az ágyában, hanem sír, forgolódik, vergődik, és csak ringatva, hurcolgatva alszik el. Már arra is rájött, hogy a hálószobában többnyire alszunk, úgyhogy már akkor sírni kezd, amikor bemegyünk a szobába, mi több, újabban a Micimackó első hangjaira sírni és tiltakozni kezd. Mert olyan okos. Úgy harminc perc fizikai munka elaltatni, és utána 30-40 percet alszik, napi háromszor. Ez rémes. Mostanában elkezdtük a Módszert, hogy mindig letesszük az ágyába, amikor még nem aludt el, csak majdnem, állítólag így hozzászokik, hogy ott aludjon el, csak azt nem teljesen értem, hogy a Módszer szerint ki kell venni, ha sír, megnyugtatni és visszatenni, nade a mi babánk már eleve sír, már a Micimackótól sír. Nagyon remélem, mindez azért van, mert zseni és annyira kíváncsi a világra. Az okos gyerekek állítólag rosszabb alvók emiatt. Éjjel meg kettő-tíz alkalommal felébred, ringatással vagy szoptatással lehet visszaaltatni, mikor melyikkel. Sajnos nem tudom sírni hagyni, mert két percnél tovább nem bírom, ha sír, elvi kifogásom nincs a módszer ellen, de nekem nem megy. Ma lejjebb kellett engedni az ágyát egy szinttel, mert két kézzel kapaszkodott a tetejébe, már-már feltérdelve, és úgy nézett ki, igen hamarosan fejest fog tudni ugrani a parkettára, mi meg aggódósak vagyunk, úgyhogy mostantól még hátgyilkosabb lesz ki-be pakolgatni. Rémes. Állítólag én sem nagyon aludtam napközben. Ovis koromra már emlékszem, akkor nem aludtam. Szörnyű volt, mert oviban csukott szemmel kellett feküdni alvásidőben, pedig én simán kiegyeztem volna azzal is, hogy csendben nézelődöm, amíg a többiek alszanak, de mindig cseszegetett a személyzet, ha nyitott szemmel találtak. 

Napi kétszer eszik egy kevés pürét, utána szoptatni kell, úgyhogy a szoptatások számát nem csökkentette a hozzátáplálás. Úgy gondolom, tavaszig még ez lesz, aztán tavasszal beszigorítok, és kifejezetten igyekezni fogok kevesebbszer szoptatni. Tavasszal lesz egy éves a Lány, és én nem szeretném hatéves koráig szoptatni, mert megőrülök a tej- és szójamentes diétától (ezekre allergiás a Lány és átmennek az anyatejbe) és úgy gondolom, jobb anyja lennék a gyermekemnek, ha napi több tejeskávét és némi csokoládét is megehetnék. Úgy tűnik, attól nem kell félni, hogy túl hamar elválasztódik, hiszen nyolc és fél hónaposan fő tápláléka anyatej, anyamellből. Persze, ember tervez. Azt is gondoltam, hogy majd babakocsiban fogom tolni, meg hogy hajlandó lesz cumisüvegből enni, aztán nem úgy lett. 

Most is itt neszez a lábamnál, nagyon cuki, nagyon szeretem. 

Keep calm and quit sleeping

Rövid verzió: az előző évben született egy gyerekem, meg behalt a freeblog. 

A hosszú verzióban arról tudnék még írni, hogy mikor hol sétáltunk, kik látogattak meg, kiket látogattunk meg mi, milyen könyveket olvastam, mennyit voltunk Sopronban, mikor mennyit aludtunk (don't ask), milyen idő volt, miket dolgoztam, miket tanult meg a pici Lány és hogyan lett háromkilós vadmajomkölyökből okos, selymeshajú kislányka. De most nincs kedvem hosszú verziót írni. 

A bloghu-t meg utálom, mert nem lehet rendesen olvasgatni az archívumot, nem mintha most épp lenne rá időm, de amúgy el szoktam olvasni év végén az előző évemet, és ez itt nevetségesen bonyolult. 

És jöttek az ünnepek

Sütöttem libacombot, megnéztük a World War Z-t*, sétáltunk, 39 éves lett a férjem, megnéztük az Elysiumot, főztem vöröslencse-krémlevest, meglátogattak anyósomék, sütöttem kolbászt, voltak itt a Medúzák, hoztak zsidózserbót, volt műsor, megdicsérték a rendkívül rosszul sikerült sütőtöklevesemet, a Lány is remekül bírta a vendégséget** és cuki volt, kaptam rozmaringos fürdősót ajándékba és lehangoló könyvet kölcsönbe, nyolc hónapos lett a Lány, egy milliméternyire kibújt egy darab foga***, megnéztük az Obliviont, sütöttem répatortát. 

*Engem ott vesztett el a film, amikor, vagyis ahogyan Jeruzsálem elesett. Én ismerek egy pár izraelit, azok nem ennyire mérhetetlenül amatőrök, ha hadviselésről van szó, hanem sokkal óvatosabbak és profibbak, még a civilek is. Sohasem fordulhatna ott elő ilyen nevetséges hiba. 

**Állítólag nyolc hónaposan már értik a beszédünket és emlékeznek, szóval ha háromévesen Orbán Viktor facebook-kommentelőiről fog mesélni, vagy arról, hogy Tarkovszkij hogyan rendezte volna meg a Star Warst, akkor majd ne csodálkozzunk. 

***Szeptemberben megmutatta a gyerekorvos, hogy nézzem csak meg, tapintható az ínye alatt a két kis fogcsíra, majd novemberben azt mondta a másik gyerekorvos, hogy azért nem alszik a Lány, mert jön az elülső két foga és 2-3 napon belül kinn lesznek. Ehhez képest december végén bújt ki egy foga egy picikét, namost húsz tejfogunk van és ha mindegyik három hónap alatt, hetekig tartó nyűglődés során bújik ki, az mekkora szívás, és egyáltalán, ez az egész fog-kérdés az evolúció szégyene. 

Szülinap, villanykörte

Tegnap lettem 36 éves, sajnos a kis Lánynak épp nem volt túl jó napja (rosszul aludt nappal és éjjel is), de legalább sütött a nap és sétáltunk a hegyen és rendeltünk az internetről malacsültet birsalmával és ettem a konyakos meggyemből is. 

Meg eszembe jutott, hogy régen a villanykörtés vicceket szerettem, úgyhogy elolvastam párat, hát, van jobb is, rosszabb is. Tessék, itt vannak a szakmába vágóak: 

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Nos, ön szerint mennyi szükséges?

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Csak egy, de legalább huszonöt találkozás szükséges.

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Kettő. Az egyik becsavarja, a másik fogja a faszt. Akarom mondani, a létrát.

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Egy sem. A villanykörte majd kicseréli magát, ha készen áll.

All I wanna do is have a little fun before I die

Az előbb meg felhívott Charles és többek között azt mondta, mondjak neki egy viccet, és nem tudtam egyet sem; majd ezután fél óra hosszat gondolkodtam, és még úgy sem tudtam egyet sem; majd pedig leültem az internethez és csomót keresgéltem, elolvastam vagy ötvenet, és egyet sem találtam, amin akárcsak elmosolyodtam volna, és egyébként is mindet általános iskola óta ismertem. Én azt értem, hogy mai, rohanó világunkban már mém van meg animgif, de ennyire? Tényleg? Semmi? Nulla? Egyáltalán nincs már egy vicc sem? 

Munka, haj

Eh, épp valamelyik nap akartam írni szellemesen, hogy idén önkísérletben teszteljük, megelőzi-e az alvásmegvonás a téli depressziót, de asszem nem. 

Ellenben levágattam a hajamat, és tetszik, utoljára a Sexy Scissors nevű helyen a thai ladyboy találta el ennyire, hogy mit szeretnék, csak mondjuk ő 15 perc alatt vágta le és nem egy óra alatt. Nem, ezt nem mondtam a fodrászomnak, bár lehet, értékelte volna. 

Voltam bent a munkahelyemen párszor, és hát mit mondjak, nem jött meg a kedvem, hogy visszamenjek. Legutóbb egy előadást tartani mentem be, pont egy olyan témából, amit utálok és egyáltalán semennyire sem érdekel, undorító szürke időben rosszkedvű emberekkel utaztam a bkv-n oda és vissza, és ott pedig valahogy pont olyan emberekkel futottam össze, akik nem kedvelnek engem, és ugyanazokkal a betegekkel, akik már tíz éve is ott nyomultak. Egy másik alkalommal meg a nővérek épp ezt a sztorit mesélték, csak az ő verziójukban a doktornőt is megverték a cigányok. Igen szerencsésnek érzem magam, amiért nem kell még eldöntenem, hogy visszamenjek-e vagy sem. Azért úgy alkalmanként kicsit dolgozom, mert tartok előadásokat, meg volt a fordítás, meg néha írok cikkeket, de ez épp elég most. Különösen, mivel a Lány alvása továbbra is kiszámíthatatlanul ingadozik az elfogadható és a rettenetes között. Mindemellett gyönyörűségesen cuki, hangosan nevet, négykézláb áll, kúszva-forogva közlekedik és kezdi bontani a lakást. Hát így állunk. 

Bérctetõt a fergeteg

A bányászati múzeumról meg két okból akartam írni, először is, mert épp megint megszűnés fenyegeti pénzhiány miatt*, másodszor pedig azért, mert IKL látatlanban leszólta. Merthogy őt nem érdekli a bauxit meg a fejlámpa. És tulajdonképpen meg is értem és nem hibáztatom**, mert mi más lenne egy kisváros bányászati múzeumában, mint két kőtömb, egy csille, meg egy vagy két fejlámpa.

Hát mindenféle más.

Az ugyanis nem úgy volt, hogy engem érdekelt a bányászat, aztán elmentem a múzeumba, hanem fordítva: egyszer, pár évtizeddel ezelőtt elmentem a múzeumba (nagyjából azért, mert nyár volt, unatkoztam, és a nagymamám ott volt teremőr), és ott lézengtem, és lassan rájöttem, hogy basszus, ez nagyon érdekes. Maga a múzeum is nagyon érdekes: egy belső udvarral rendelkező épület több szintjén és udvarán terül el, van benne bauxit is, meg még pár száz ásvány, emellett festmények, dísztárgyak, ruhák, és természetesen munkaeszközök a bányászat történetének különböző korszakaiból. A különböző korszakok nagyjából attól a pillanattól kezdve, amikor az ősember rájött, hogy a föld alatt hasznos cuccok vannak, napjainkig értendő. Az ásványkincseket ezalatt a pár ezer év alatt igen változatos módokon próbálta kiszedni a korabeli ember a föld alól, eleinte ásóval, vésővel, kalapáccsal. Nagy dobás volt az ék felfedezése, aztán a keréké, a lovakról is kiderült, hogy szívesen (?) lemennek a bányába és kihozzák onnan a szenet. Természetesen nem minden bányába kell lemenni, attól függően, hogy mit bányászunk, a mélyművelésen kívül létezik külszíni fejtés, olajfúrás és mélytengeri bányászat is, amely utóbbi helyen sem vesszük hasznát lónak. A csilléknek kereke lett, aztán valaki kitalálta, hogy ha billenős, akkor könnyebb kiönteni belőle a szenet és nem kell annyit lapátolni, aztán hogy mehet sínen is. A bányában gyakran talajvíz van, ezt ki kell szivattyúzni, okos mérnökök generációi találtak fel egyre jobb szivattyúkat. Brennbergbányán megvan még a gőzgépes szállítóakna szivattyúháza, 1840-ben ugyanis az országban először itt használtak gőzerőt a szállításhoz. Jelenleg egy, a központinál nagyságrendekkel kisebb, de klassz bányászmúzeum van benne.

A bányászat története: az emberi értelem története. Ahogy az őskortól a középkoron keresztül sorra fedezték fel, hogy többféle anyag is van a föld alatt, és melyiket hogyan kell kivenni. A viaszmécsesekből olajmécsesek lettek, abból benzinlámpa. A vödörből vízikerék, lóhajtotta kerék, gőzgép, elektromos gépek. Az emberek egyre jobb dolgokat találtak fel, és úgy tűnik, a bányában dolgozók között mindig voltak okos és elkötelezett újítók. 

A mélyműveléses bányászat a sok technikai fejlődés ellenére / mellett is általában szar meló, állandóan a természet erői fenyegetnek, leomlik, berobban, sujtólég, plusz attól függően, mit bányászol, rakódik le por a tüdőben, esetleg ha Brennbergben bányász az ember, akkor elkaphat egy, a trópusokon kívül csak itt honos és igen egzotikus féregfertőzést is (lásd itt). És akkor van az embereknek ez a tulajdonsága, hogy ha maguknál jóval nagyobb ellenféllel találkoznak, akkor azt tisztelik, és összefognak. A bányászokon kívül csak a tengerészet történetében ismerem ugyanezt a jelenséget: a bányát ugyanúgy tisztelik, ahogy azok a tengert. A bányászok voltak az elsők, akik önsegélyező egyesületeket alkottak: mindenki belerakta a fizuja egy részét a bányászládába, és abból adtak az öregeknek meg a betegeknek (ma társadalombiztosításnak hívjuk ugyanezt). A bányászat története nem csupán az emberi értelemé, hanem még ráadásul azt az illúziót kelti, hogy az ember szolidáris lény.

A soproni bányászati múzeumban az üveg mögött kiállított tárgyak mellett van egy csomó kis modell, emelők, fúrók, szállítóberendezések, amiken elforgathatunk egy kart és akkor működnek (gyerekek is szeretik ezeket, de szerintem is tök jó); meg van berendezett bányarészlet meg bányászlakás; meg a kommunizmus idejéből egy csomó viccesen retró dísztárgy, plakát, piros telefon. A ruhákról már beszéltem? Ruhák is vannak, mármint munkaruhák, bányamentő készülék is (az olyan, mint egy szkafander, csak kevésbé megbízhatónak látszik), meg ünneplő ruhák. Rengeteg fotó, délceg, ifjú, jóképű, meg megfáradt, öreg bányászokról, meg nagybajszú bányamérnök-feltalálókról, meg asszonyaikról. Ilyesmik. A kiállítási tevékenységén túl a múzeum nagy hangsúlyt fektet a múzeumpedagógiára, és tudományos kutatásokra, melyek  bányászati múltunk kevéssé ismert tényeit tárják fel. Uraim, ha többet szeretnének tudni a múzeumról, kérem, kövessenek. Esetleg ide. 

*A Központi Bányászati Múzeum Alapítványnak korábban a kultúráért felelős mindenkori tárca a költségvetési helyzete függvényében biztosította a támogatást, de ez az elmúlt években több mint 90 %-kkal csökkent, így már tavaly is majdnem be kellett zárni, idén viszont már lehet, hogy tényleg be kell, és akkor az a sok jó cucc, amiről itt írok, megy a raktárba. A támogatás nem azért szükséges, mert kevés a látogató, ugyanis a látogató sok, csak nem úgy van kitalálva a rendszer, hogy a komplett múzeum működését, fenntartását, a kutatásokat, programokat a 700 Ft-os belépőjegyekből fedezzék, abból kb. elemet lehetne venni az audio guide-ba. 

**Na jó, egy kicsit. 

Anya koffeinmentes kávéja vagyok

Két teljesen más dologról akartam írni, a bányászati múzeumról meg a férfi-nő egyenlőségről, de ezekről majd később. Viszont elárulom, mi a legnagyobb hazugság, amit a gyermekvállalásról valaha hallottam: az a kérdés, hogy "és, átalussza már az éjszakát?" A kérdésben nem az "átalussza" vagy az "éjszakát" a probléma, hanem a már. Ugye, az ember azt gondolná ezek alapján, hogy a baba éjszakájának keresztülalvása lineáris, előrehaladó folyamat. Ugye? A kérdésből adódik a következtetés, hogy eleinte még nem alussza át, aztán meg már igen. 

Hát ez nem így van. Csomó embert ismerek, akinek jó alvó babája rossz alvóvá vált és fordítva és aztán megint. 

Saját példám is van rá, a Lány személyében, aki fondorlattal beetetett és jó alvó volt mintegy féléves koráig (egyszer vagy max kétszer ébredt enni és egyből vissza is aludt), megvárta, amíg megszeretem és már tuti nem viszem vissza és adom vissza az őt világra segítő szülésznek, hogy csináljon vele, amit akar, majd elromlott. Aztán megjavult. Aztán egy kicsit romlott. Majd egy kicsit javult. A gyerekorvos azt mondta két hete, hogy a foga jön, egy-két nap és kinn lesz. Aztán aludt hat órát egyben. Aztán negyvenpercenként felébredt. Azóta sincs foga. Frontok jönnek-mennek, egyik nap túl sok inger éri a babát, a másik nap túl kevés, egyik nap sokat van friss levegőn, és a férjem kinn alszik a nappaliban, mert korán kel, másik nap ki sem viszem és a férjem benn horkol. A baba mindenféle szabályszerűségtől mentesen néha viszonylag jól alszik (de sose olyan jól, mint háromhónapos korában), néha meg rosszul. Nincs olyan, hogy már valahogyan alszik. Olyan van, hogy ma éppen valahogyan alszik.

Meglátásom szerint a baba alvása soktényezős, nonlineáris dinamikus rendszer, mint az időjárás vagy a pszichoterápiás folyamat: bizonyos szabályszerűségek leírhatók, ugyanakkor komplett intézetek, mérőműszerek és kommunikáció-elemzők sem tudják egzaktul megjósolni, hogy pontosan mi fog történni. Nekem sokat segítene, ha mégis meg lehetne jósolni, mivel a legrosszabbul a kiszámíthatatlanságot viselem. Legalább egy pár napra előre viszonylag pontosabban, hosszú távra pedig a várható trendeket. Úgyhogy ha valaki tudja a képletet, amibe beletáplálhatom a baba nemét és életkorát, a légköri nyomást, a szobalevegő hőmérsékletét és páratartalmát, a fogíny alatt tapintható fogcsírák számát és méretét, a baba aznap elfogyasztott ételmennyiségét, anya aznapi étrendjét és koffeinfogyasztását, azt, hogy aznap hány emberrel találkozott a baba és azok mennyit kommunikáltak vele, mennyit voltunk friss levegőn, hány órát töltött hordozókendőben vagy más eszközben testközelben és mennyit játszószőnyegére vagy máshova letéve, milyen évszak van és épp mikor megy le és kel fel a nap, mennyire van sötét a szobában, mennyit forgolódunk a férjemmel és milyen decibelen nyikorog az ágyunk, valamint egy, a babára jellemző állandót (mivel Minden Baba Más), és a végén ez kidobja nekem, hogy aznap éjszaka mire számíthatok, az nagyon sokat segítene, köszönöm.  

Years shall run like rabbits

Hét hónapos a fondorlatos Lány, nagyon cuki, megszökik a szőnyegéről és magyaráz a játékainak. Valamint rájöttem, hogy modern világunkban nem is kell centit vágnom tavaszig, elég, ha kiteszek oldalra egy visszaszámlálót. 

Miért nem távoznak?

Leslie Morgan Steiner író és korábbi áldozat arról beszél a TED-en, hogy milyen félreértések övezik a családon belüli erőszakot és miért nem lépnek le a nők bántalmazóiktól. Magyar felirattal. 

On the bright side

Azt meg olyan nehéz elmagyarázni, hogy mi benne a jó, mármint a gyerekvállalásban. Mert a negatívumok mind érthető, világosan megfogalmazható, racionális dolgok, a pozitívumok meg nem. Amikor még nem volt gyerekem, én is pontosan felfogtam, mit érthet az ismerősöm az alatt, hogy anyu fél éve nem aludta át az éjszakát, meg nem mehet sehova, mert három óránként szoptat, meg aggódik, ha beteg a gyerek, meg csomó plusz kiadás, és azt mondtam már, hogy fél éve nem aludtam három óránál többet, dehát megéri. Ezt a részt sose értettem, a semmibe révedő, fátyolos tekintet, ellágyult mosoly és "dehát megéri". Bőbeszédűbb, nagyobb kifejezőkészséggel bíró ismerődök esetleg "dehát megéri, mert annyira cuki". Megéri terhesnek lenni, szülni, nem aludni, szoptatni, aggódni, pénzt költeni évekig és örökké, csak mert annyira cuki. Hát pont így van tényleg. 

Vannak azok a vélemények is, hogy most, kiskorában bele kell fektetni a gyerekbe a munkát, és akkor az majd a távoli jövőben meghálálja magát, majd mittudomén, híres lesz meg gazdag és hálás lesz nekünk és öregkorunkban meglátogat a kórházban és a Nobel-díj köszönőbeszédében is megemlít, ezekben nem hiszek, szerintem a gyerekeknek nem céljuk, hogy visszaadják a szüleiknek a törődést, másrészt én nem is érzem, hogy a Lány jelen pillanatban tartozna nekem valamivel, minden nap végére kiegyenlítődik ezidáig a mérleg, nincs mínuszban*. Persze, lehet, hogy a dackorszakban meg tinédzserkorában mínuszba megy, ezt nem tudhatjuk. 

Azért elmondom, mi a jó benne. Egy puha, selymes kis lényt lehet naphosszat ölelgetni meg puszilgatni. A kis lény félig a férjem, félig én, de közben meg mégis egy harmadik, aki mindkettőnkre hasonlít. És mindig vannak imádnivaló kis szokásai: olyan, mint a szerelem, amikor a szerelmed apró kis dolgai, gesztusai, a kis mosolya, szemöldökfelvonása meg ezek lenyűgöznek, csak épp a Lány folyamatosan változik és új és új ilyesmikkel áll elő. Most épp az a kedvencem, amikor (naponta kétszer) rájön, hogy úristen, mekkora királyság két kézzel kapargatni a piros Klippan kanapé karfáját, hatalmas lelkesedéssel és koncentrációval veti bele magát a feladatba, és felnéz rám ragyogó arccal, hogy itt vagyok-e és látom-e, mekkora szuperséget talált? Meg amikor a mei taiban van és a fejét hátravetve felnéz rám és vigyorog, és összeérintjük az orrunkat. És persze irtó büszke vagyok rá, mert tudja rázni a csörgőjét, és a forgás és a kúszás keverékével rendszeresen elhagyja a műveleti területet (játszószőnyeg) és a parkettán teper tovább**, és lehet vele kukucs-játékot játszani már, annyira okos (az egy fejlődési lépcsőfok, hogy értékelje, ha eltűnsz és visszajössz). Szóval az is klassz, ahogy napról napra fejlődik és ügyesedik, és éhenkórász kis vadmajom-kölyökből lassanként emberkislánnyá változik. Hatalmas, kék szeme van, gyönyörű. Én néha meg is ijedek ettől, hogy mennyire szép és mennyire szeretem, mert olyan veszélyes és kiszámíthatatlan a világ és olyan törékenyek az emberek, és ez meg még olyan picike is, és jaj, nehogy baja essék, dehát ezt tudtuk előre, hogy én túlaggódó szülő leszek, nincs benne semmi meglepő. 

*Igaz, hogy nem kellett feláldoznom a karrieremet, mert a gyermekszülést megelőzően élményekben és sikerekben gazdag tíz és fél évet töltöttem pszichiátriával, világhírű kutatókkal és kivételes klinikusokkal dolgoztam együtt, sokat nevettem, egy bizonyos határon belül azzal foglalkoztam, ami éppen érdekelt, mindenféle papírt megszereztem, és a vége felé már eléggé untam; valamint az alakom sem sínylette meg a gyerekszülést, sem túlsúlyom, sem terhességi csíkjaim nincsenek, gondolom, a sok pilates, tejmentes diéta, de főleg szerencsés genetika, szóval könnyen beszélek. 

**Erre mondjuk nem tudom, mi a megoldás, mármint, tőlem kúszhat bárhová, de azért ahhoz elég hideg a padló, hogy hosszú ideig azon heverjen. Szőnyegünk meg nincs, mert utálom a szőnyeget. Öltöztessem melegebben? Szerezzek szőnyeget? De a szőnyeg csak egy dologra alkalmas, hogy porszívózni kelljen, utálom. 

Főleg alvás

Hát igaza lett Renáta néninek, aki a Lány kb. öt hónapos korában arra, hogy éjszakánként egyszer-kétszer kel fel enni, azt mondta, hogy "á, most van ez az átmeneti nyugodt időszak". Mert féléves kor körül el szokott romlani a babák alvása megint. El is romlott basszus, valamint tökéletesen kiszámíthatatlanná vált, nyolc-fél kilenc körül elalszik, aztán felkel fél tízkor vagy tizenegykor vagy éjfélkor vagy kettőkor, aztán háromkor vagy négykor vagy ötkor, és néha (nagyon ritkán) visszaalszik egy simogatásra, néha szoptatás után egyből visszaalszik, máskor szoptatás plusz ágyában 5-10 perc hátsimogatás szükséges, és szerencsére ritkán előfordul, hogy esze ágában sincs aludni, hanem játszani akar és 1-2 órát ébren van. Nem játszom vele, hanem az ágyában tartom, sötétben, ha sír, megsimogatom a hátát, ha nagyon sír, kiveszem és ringatom, majd visszateszem és ezt csinálom sokáig. Esetenként (1-másfél óra után) felébresztem a férjemet és megkérem, hogy folytassa ő, ezzel az a baj, hogy én bármikor nagyon könnyen visszaalszom, ő meg ha egyszer felébred, nem biztos, hogy vissza tud aludni. Gondolkodtam a Ferber-módszeren, de bár elméletben nem ellenzem, én tutifix, hogy nem tudnám következetesen megcsinálni, ráadásul olvastam olyan sztorikat is, ahol csak rontott a helyzeten, szóval egyelőre nem tűnik sanszosnak. Egyébként ez egy ilyen bevett kínzási módszer, Guantanamoban is csinálták, hogy teljesen kiszámíthatatlan időközönként felébresztik az embert, hát én tuti bevallanék mindent. 

Még mindig nem játék

"A nemzetközi jogvédő szervezet szerint Magyarországon a családon belüli erőszak kezelésére kiépített rendszer egyszerűen nem működik." Köszi. Bombera Krisztina cikke. Szerinte nem várható el, hogy az általános tájékozottságú állampolgár képben legyen olyan fogalmakkal, mint poszttraumás stressz meg tanult tehetetlenség, szerintem pedig ez az egyetlen kiút, a tájékoztatás, az, ha az összes állampolgár képben lesz, ha ezek a fogalmak benne lesznek a köztudatban, és nem kell minden egyes esetnél külön vitát nyitni róluk. Egy olyan dologgal kapcsolatban, ami minden negyedik nőt érint, talán nem ártana legalább egy kicsit jobban képben lenni így össznépileg. 

Money can't buy me love

Tegnap meg vettetek nekem egy szoptatós hintaszéket, nagyon-nagyon köszönöm! Emlékeim szerint valamikor március tájékán tettem ki a Donate gombot, mert kipróbálom, mi bajom lehet, és azóta összesen öt ember küldött összesen nettó 35 ezer forintot (ennél többet, azért nettó, mert a Paypal levon valami díjakat magának). Előtte egyébként utánaolvastam a jelenségnek, és azt írta az internet, hogy nem nagyon működik az ilyesmi blogokon, mert ha szakmai, ismeretterjesztő a blog, akkor az emberek nem éreznek érzelmi indíttatást, hogy pénzt adjanak a szerzőnek, akit nem is ismernek, ha meg személyes a blog, akkor az olvasók úgy érzik, hogy nem médiatartalmat vásárolnak, hanem egy barátnőjük elmeséli, mi van vele, és a barátnődnek meg nem szoktál fizetni azért, hogy elmesélje, mi van vele. Szóval azok a ritka blogok, ahol van valami szakmai vagy tematikus tartalom, de mégis "személyesen" ismerhető a szerző és érzelmileg lehet hozzá viszonyulni, azok tudnak profitálni az ilyesmiből (én egy ilyet ismerek, aki belefér ebbe a kategóriába, a Csakazolvassa blog). Úgyhogy nem számítottam rá, hogy ebből fogok meggazdagodni. 

A szoptatáshoz pedig fél éve nincs kényelmes helyem. Eleinte ágyon ülve, szoptatós párnával, meg kanapén ülve, szoptatós párnával csináltam, kényelmetlen, hátfájós. A Lány pedig nem öt perc alatt cuppantja be az adagját, hanem minimum fél óra alatt, tehát nem árt egy kényelmes testhelyzet. Mindenhogyan próbálkoztam az ikeás Poang fotelünkkel is, de az minden lehetséges helyzetben iszonyú kényelmetlen volt, és ülni sem ültünk benne sose amúgy sem, és különben is utáltam, míg végül végképp kiutáltam és nekiajándékoztuk Noizéknak. Végülis legtöbbet fekve szoptattam az ágyunkban, de azért az se a legjobb, onnan mindig felkecmeregni, ráadásul az ágyunkkal párhuzamos a kiságy, úgyhogy leszállni az ágyról is kerülőút. Na mindegy, gondoltam, pár hónapot már kibírok, nem fogok ezért venni egy fotelt. És akkor szoptattam a Westendben a baba-mama szobában, ahol olyan hintaszék van, ami pont jó. Pont az én magasságomhoz, talpam a földön, a hátamat megtámasztja, a könyökön a karfán, a baba madonnapózban a mellemen, lágyan ringatózunk, béke, szeretet. Úgyhogy megőrültem, hogy nekem kell egy ilyen otthonra, dehát épp most járt le a TGYÁS, a GYED-emből pedig hát, maradjunk annyiban, hogy nem nagyon kávézgathatok a Costában. És már úgyis csak pár hónapig szoptatok. Na jó, ki tudja, meddig. Meg az a jó kis hintaszék szoptatás után is kényelmes lesz. Ígyhát addig nézegettem a fotókat a google-ben, amíg megtaláltam, milyen márkájú az adott fotel, aztán megnéztem, mennyibe kerül. Újonnan 70 ezerbe. A vaterán nincs ilyen használtan (találtam egy hasonlót, de az Veszprémben volt, és csak hasonló, lehet, hogy pont nem kényelmes, kipróbálás nélkül nem veszem meg). Aztán találtam a jofogas.hu-n egy olyat, amilyet kerestem, 31 ezer forintért, csak a tulajok lecserélték az eredeti krémszínű huzatot fodros rózsamintásra, ettől kissé biedermeyer benyomást kelt, még mindig nem tudtam eldönteni, hogy gyönyörű vagy ultragiccs (valójában giccses, de gyönyörű). A tulajok nagyon szimpatikus fiatal pár, viszonylag közel laknak hozzánk, és felajánlották, hogy ha elmegyek megnézni és tetszik, akkor utána ingyen leszállítják nekem a fotelt ide a hálószobánkba. És ez pont annyi, amennyi pénz a paypal számlámon van a blogból. Úgyhogy úgy döntöttem, megveszem abból. Szóval tegnap hozták el a Neonato Poltrone szoptatós hintaszékemet lábtámasszal, és imádom.

Különben is minek szül az ilyen

Jé, nem gondoltam, hogy felháborodást kelt majd az alábbi idézet. Azért elmondom, mit gondolok. Először is, kontextus: a regény az ötvenes években játszódik Amerikában. Mira egy okos lány, elvégzi a főiskolát és szívesen tovább menne egyetemre, de aztán férjhez megy Normhoz, aki orvostanhallgató. Megegyeznek, hogy Mira dolgozik titkárnőként, Norm meg egyetemre jár, aztán ha majd Norm végzett, akkor Mira is tanul, vagy gyereket vállalnak, majd meglátják. Fogamzásgátló még nem létezik, illetve van ugyan pesszárium, de Norm azt mondja, Mira ne vacakoljon vele, majd ő vigyáz. Aztán nem vigyáz eléggé, Mira terhes lesz. Ennek senki sem örül, Norm sem, mert tanulmányai veszélybe kerülnek, Mira meg még kevésbé, ugyanis ezzel nagyjából megpecsételődik a sorsa: nem fog egyetemre menni, és nem lesz saját jövedelme és így a férje által eltartott asszony lesz, ami sose akart lenni. 

Égbekiáltó különbségek vannak az akkori, ottani, és a mai, itteni viszonyok között, például ez, hogy Mirának nem lesz saját jövedelme, hanem otthon marad a gyerekkel és robotol. A robot egy jó része ma már nem releváns, ugyanis pelenkamosásból meg krumplihámozásból áll, és ma vehetsz eldobható pelenkát meg hámozott krumplit, ha akarsz. A másik része érdekes módon kiküszöbölhető lenne (kérlek, ne üssetek meg ezért :) szoptatással és hordozókendővel plusz banyatankkal: Mira éjjelente felkel, kimegy, begyújt a konyhába, vizet forral, tápszert mixel, etet, éveken át, többször; valamint harmadik emeleti lift nélküli lakásukba veszkődik fel és le babakocsival, babával (kásőbb kettővel), és a bevásárlással, több fordulóban, napjában többször. Mira ekkor huszonegynéhány éves, talán huszonöt lehet maximum.

A szülészetek is sokat fejlődtek azóta, legalábbis remélem. Én nem alternatív helyen szültem, hanem rendes egészségügyben, és (a csecsemősnővéreket leszámítva) mindenki emberségesen és normálisan bánt velem, egyágyasak a szülőszobák, nem ordított velem senki, hogy nyomjak már, mert a doktor úrnak más dolga is van. Nyilván ma is vannak olyan helyek, emberek, ahol fölényeskednek a nőkkel, és vannak olyanok, ahol nem. A regényben futószalag van és ha jajgatsz, leugatnak. 

Ami viszont ma is és itt is ugyanúgy releváns, mint az ötvenes években, az az a társadalmi elvárás, hogy örülj és élvezd. Hogy áldott állapot és pici babatalpak puszilgatása. Ez sem teljesen inkorrekt, mert tényleg: a hányós első három hónapot leszámítva, ami kurva szar volt, meg az orrdugulós utolsót leszámítva, ami kicsit bosszantó volt, én többnyire élveztem a terhességet, tornáztam, dolgoztam, jól voltam, a szülésem is jó élmény volt, és a pici Lány pedig annyira gyönyörű és annyira szeretem, amit nem is gondoltam volna soha, még éjjel is, amikor többedszer ébreszt fel és odabújik a kis selymes fejével a vállamhoz. Ugyanakkor nehéz is. Fizikailag is nehéz: kevés alvás, sok babahurcolgatás. Én is nehezítem, mert nem szívesen hagyom másra a Lányt, amíg tudom, hogy nem érti és sír utánam (de az idő nekem dolgozik). Összességében azt tudom mondani a dologról, hogy az anyaság: 1. sokkal nehezebb, mint gondoltam, 2. sokkal jobb, mint gondoltam. De ne tagadjuk le, hogy nehéz, és hagyjuk már ezt az álszent hülyeséget, hogy csak élvezni szabad és ha nem repdesel, akkor legyen igenis bűntudatod. Olyan nevetségesnek érzem, hogy ez egyáltalán létezik, hogy erre szót kell vesztegetni, hogy ismeretterjesztéssel kell beemelni a köztudatba a baby blues meg a szülés utáni depresszió fogalmát, hogy ezt külön el kell magyarázni, az isten szerelmére, emberek, hát hol éltünk eddig. 

Úgy érzem, meg kell védenem szegény huszonéves Mirát is: ő végül nagyon szereti a gyerekeit. Tessék. "Mira most is úgy érzett még, mint amikor a kórházban először adták a kezébe Normie-t: hogy a gyermek és az iránta való érzelmei valamiképp az abszolutumok világába tartoznak, igazabbak, s egyúttal végérvényesebbek is bármi egyéb élménynél, amit ez ideig az élete felkínált számára. Úgy érezte, az élet eltéphetetlen, mély és néma gyökeréhez érkezett." Ezt például pontosan ugyanígy szoktam érezni én is. Sokkal igazibb, mint bármi más, különbözik minden eddigi élménytől, mélyebb, megkérdőjelezhetetlenebb. Érdekesebb, viccesebb, vidámabb. Nehezebb, fontosabb. 

Ezek vannak

Jaj, akartam írni arról is, hogy voltunk pszichiáterekkel (= Niké, Kolléga és Johnny) és családjaikkal a Millenáris parkban, csomó kisgyerekünk van összesen, az enyém a legkisebb (és a legcukibb, nyilván), és megbeszéltük, milyen a munkahelyünkön a morál és a hangulat (nem, nem kaptam kedvet, hogy bölcsibe adva a gyermeket, rohanjak vissza), meg voltam a Westendben is kétszer (babával, mindenhova úgy megyek), ahol remek baba-mama szoba van és a Costában lehet mandula- vagy rizstejjel kérni a lattét. És sütöttem aszalt paradicsomos kenyeret meg répás kenyeret meg fügés kenyeret meg aszalt sárgabarackos kenyeret, és főztem be vaníliás-citromos birslekvárt (anyukám segítségével)(sajnos nem elég sűrű, de hátha idővel még sűrűsödik kicsit), és vettem fenyőmézet meg hársmézet meg krémmézet a piacon, mert mézsznob vagyok és mert meg vagyok fázva és mert kárpótolni kell magam valamivel amiatt, hogy nem ehetek csokit meg sütit meg tejszínhabot. Meg sétáltunk mindenfelé, és hiányoznak a reggeli soproni erdei séták. És vezettem autót november elsején, és parkoltam parkolóházban, és útközben kikapcsolt kétszer a GPS, most visszavigyem a boltba vajon? És fáj a torkom és köhögök, csak nehogy elkapja a Lány, nem szeretem, ha ő beteg. És hiányzik a férjem, mert először Sopronban voltunk egy hétig nélküle, aztán két napig találkoztunk, de akkor beteg volt és járványügyileg izoláltam a másik szobában, aztán meg elutazott. És jaj, nagyon félek, mi lesz télen, mert most csomót vagyunk kint és minden nyűgösségre az a megoldás, hogy lemegyünk sétálni, csomószor megpróbálok más dolgokat, de a vége az, hogy lemegyünk sétálni, és szélben meg esőben én utálni fogok sétálni, egyébként a szelet a Lány sem szereti, sír, és akárki akármit mond, egyáltalán nem könnyebb télen hordozni, mint babakocsizni, a kocsiban csak becipzároznám a kis kezeslábasába, magamra meg egy kabát, így meg rá is kell pulcsi meg rám is, aztán a hordozó, aztán a kabát, de így is kinn van a nyakunk, és ha ki akar jönni, ami előfordul, akkor már nem vehetem ki, mert megfázik, és különben is téli depresszióm van már előre. Pedig vettem egy használt hordozóskabátot a vaterán, és amikor elmentem érte átvenni, akkor leszólított egy met tai-t és kisfiút viselő csaj, hogy ha errefelé lakom, akkor járjak a hordozósklubjukba, lám, biztos jó fejnek látszom szűk farmerban, Martensban és cuki Lánnyal, de sajnos messze van tőlünk a klubjuk, viszont azt is mondta, hogy akkor járjak a hordozós spinningre, ami nincs tőlünk messze. Hát, majd meglátjuk. Az a fő probléma, hogy én utálom a kényelmetlenséget, és akkor odautazni, babát levenni, feltenni, átöltözni, izzadni, babát átöltöztetni, edzés után nem tudok elmenni zuhanyozni, mert addig mit csinál a baba, meg egyáltalán, egyedül szeretnék inkább sportolni, de azért lehet, hogy egyszer megnézem, mert jó fejnek tűnt a csaj, és azt mondta, jó a hangulat. Jaaaj, tél. November közepétől lesz igazán ótvar idő az internet szerint, és onnantól centit fogok vágni, mint a katonaságnál, naponta levágok belőle 1 cm-t és száz nap múlva remélhetőleg már majdnem tavasz lesz. 

Je ne regrette rien

Az amúgy miért van, hogy az anyaság elengedhetetlen velejárója a bűntudat? Nem mondom, hogy mindenkinél, mert ismerek olyan anyákat, akiknek vagy nincs bűntudatuk minden hülyeség miatt, vagy ha van is, nem hangoztatják. Én úgy döntöttem, a mindennapi életben inkább elhessegetem, és megtartom a komolyabb helyzetekre, ha esetleg tényleg valamit elcseszek és attól valami baja lesz a Lánynak (remélhetőleg soha). 

Bűntudatom van, amiért nem egyfolytában repdesek a várandósság alatt. Bűntudatom van, amiért terhesen megfáztam, köhögök és a köhögés zavarja a magzatot. Bűntudatom van, amiért császárral szültem. Bűntudatom van, amiért végül elfogadtam az epidurált. Bűntudatom van, amiért szülés után pár órára elvitték tőlem a babát megfigyelni. Bűntudatom van, amiért koraszülött lett a babám és még sokáig inkubátorban volt. Bűntudatom van, amiért nem tudok szoptatni, nem annyit tudok, amennyit szeretnék, tápszert is kell kapnia, csak tápszert kap, tudok szoptatni, de utálok. Bűntudatom van, amiért haragszom, amikor éjjel nem hagy aludni a baba. Bűntudatom van, amiért nem hordozok. Bűntudatom van, amiért hordozok ugyan, de titkon irigylem a babakocsis anyukákat. Bűntudatom van, amiért figyelmetlen voltam és véletlenül sajtot tartalmazó ételt ettem vélhetően tejallergiás baba szoptatása alatt. Bűntudatom van, amiért haragszom, hogy nem ehetek tejterméket. Bűntudatom van, amiért babot, csípős ételt, túl sok csokit ettem szoptatás alatt és talán ettől aludt rosszul a baba. Bűntudatom van, amiért egyéves gyerekemnek adtam egy kis csokitortát és utána rosszul aludt. Bűntudatom van, amiért sehova se megyünk a babával, csak itthon ülünk. Bűntudatom van, amiért egész nap programokat csinálok és viszem magammal a csecsemőt is. Bűntudatom van, amiért nem vettem észre időben, hogy tele a pelenkája. Bűntudatom van, amiért dackorszakba lépett, rohangál a múzeumben, pakol a boltban, hisztizik a játszótéren. Ilyenekre gondolok. Normál anyaviselkedés, normál gyerekviselkedés, apróságok miatti bűntudatra. 

Nagyon érdekes, hogy most, amikor végre nem kell a bányában dolgoznunk, miközben kenyeret sütünk és dagasztunk, vizet hordunk a kútról és eközben szülünk és nevelünk fel gyerekeket*, sőt, még csak pelenkát mosni sem kell, és van gőzsterilizáló meg százféle kenyeret kapni a boltban, de van kenyérsütő gép is, meg mosógép meg szárítógép meg Vanish Oxy Action Crystal White meg hiperszuper babakocsi meg hordozóskabát meg az Aventnek az a masinája, ami egy mozdulattal megpárolja és pürésíti is a zöldséget a babának, szóval minden adott lenne, hogy sokkal könnyebb legyen a babázós élet, és akkor ahelyett, hogy mi nők, örülnénk, hogy könnyebb, inkább megnehezítjük magunknak ilyen hülyeségekkel, irreális elvárásokkal, a szoptatásbajnoksággal, a kötődéssel kapcsolatos parázással, a komplett csecsemőkori pszichológiával, amiben ha valamit elcseszel, akkor máris egész életében terápiába fog járni a szerencsétlen. Miért? Evolúciósan belénk van kódolva, hogy a gyermekvállalás az szívás, és ha nem szívunk eléggé, akkor kitalálunk valamit, amivel megnehezíthetjük? Vagy nézzem feminista szemmel, arról van szó, hogy a nők túlságosan felszabadultak a rabszolgamunkából az eldobható pelenka meg az Avent-es párológép hatására, és gyorsan ki kellett találni nekik valami újabb nyomasztást, mielőtt még világuralomra törnének? És akkor a patriarchális pszichológia kitalálta, és mivel elég jól bevált, azóta is sulykolja, hogy az első két év létfontosságú és minden az anyán múlik és jó, oké, nem kell pelenkát mosnod, de akkor aztán kötődjön az a gyerek rendesen! Amiben van igazság, mármint valóban nem árt jól bánni a csecsemőkkel, ugyanakkor szerintem mondjuk nemet a bűntudatra, indokolatlan, káros, felesleges. 

A másik nagy témakör, hogy tudniillik nem csupán tökéletesen kell szeretned a kis lényt, de eközben még repdesned is kell, konstans jól kell érezni magadat, cukiskodni és sosem haragudhatsz meg rá vagy sírhatod vissza titkon a régi életedet, már terhesség alatt el kell kezdeni minden percét élvezni és utána is csak élvezni szabad, ebbe ugye bele sem kell kezdenem, mindenki magától látja, hogy egy hülyeség. 

*Az asszonyok többnyire a szénosztályozóban dolgoztak, ja, és csak egy kemence volt a faluban. Forrás.