A captain's goal was simple. Find a crew, find a job, keep flying.

Most két hétig nem a saját munkahelyemen dolgozunk fizikailag, hanem az bezárt három hétre a nyár miatt, mi meg addig a szomszéd nagyvárosba járunk az ottani rendelőbe (most láttam az itteni időjárásjelentésben, hogy nagyváros, amúgy 23 ezren lakják, szóval kb. Dunaharaszti). Én előre utáltam az egészet, mert én már nem bírok több újdonságot elviselni, és akkor most megint meg kell tanulni ott is, hogy hol a szobám meg hol a meeting room meg a mosdó meg az ebédlő (amiben amúgy milliméter pontosan ugyanazok a helyben készült szendvicsek vannak, mint az eredeti helyünkön, úgy képzelem, hogy van a kórháznak egy nagyon szigorú és részletes protokollja arra, hogy a magos zsömlébe csak sonkát lehet tenni, és nem alá, hanem fölé megy a pontosan 2 cm-re kilógó salátalevél, és minden lépést külön jóvá kell hagynia a konyhafőnöknek és ezt iktatni a megfelelő szoftverben). És akkor még ott csomó új ember, meg a főnökünk szabin van, a helyettese a harmadik telephelyen dolgozik és csak telefonon elérhető és még sose láttam, és mindegyiknek megjegyezhetetlen norvég neve van és valamilyen dialektust beszél. 

Erre kiderült, hogy sokkal jobb ott dolgozni, egészen meg vagyok lepve. Semmilyen kézzel fogható okot nem tudok felmutatni, egyszerűen más az alaphangulat, és ebből jöttem rá, hogy az eddigi helyemen mennyire nem jó hangulat uralkodott. Mert eddig azt hittem, "csak" az a bajom, hogy nem tudok tökéletesen norvégul, nem ismerek még mindenkit, új és igen lassan épülő csapatban dolgozom nehéz betegekkel meg ilyenek. De itt is ugyanazt csináljuk, és a nemjófej rezidens is ugyanúgy velem dolgozik, mégis sokkal jobb. Amikor lemegyek ebédelni, a régi helyen nekem az egy para, hogy kikhez üljek oda, azt hittem, azért, mert félénk vagyok, ami igaz, de ezen a helyen egyáltalán semennyire sem para, simán leülök ismeretlenekhez vagy ismerősökhöz gond nélkül. 

A régi helyemen az ambulancián amúgy több éves probléma van a váltakozó vezetőséggel, és két régi csapat, a trauma és a személyiségzavar, akik nem igazán keverednek egymással. Ezek közé épültünk be harmadik csapatnak, vagyis ékelt be minket a vezetőség, ami bizonyos körökben nem túl népszerű. Most itt a szomszéd városban itt vannak azok is, akik alapból itt dolgoznak, az akut team, az addiktológusok meg az ADHD és szorongás-csapat, és ettől más a dinamika és tök jó. Ettől még éjt nappallá téve dolgozom és valamelyik nap végig csörgött mindkét telefonom, amíg pisilni voltam, de ellenálltam és nem vettem fel közben. Én nem tudom, ez hogy van, hogy az én naptáram mindig full tele van, a többieké meg nincs, de úgy döntöttem, amíg próbaidőn vagyok, nem kezdek el rinyálni emiatt. A túlórákat nem fizetik ki, de le lehet csúsztatni (előre eltervezetten, miután regisztráltad az erre kifejlesztett szoftverbe és a főnök jóváhagyta a túlórát, aztán regisztráltad a csúsztatáskérelmet és jóváhagyta azt is, szóval gondolom, jövő májusban), amivel tökéletesen elégedett vagyok. 

A nemjófej rezidenssel kapcsolatban az van, hogy a Facebook hirtelen úgy gondolta, hogy szükséges elolvasnom a Wall Street Journalnak azt a cikkét, amiben a túsztárgyaló ad tanácsokat ún. nehéz beszélgetésekhez, úgyhogy elolvastam, és úgy döntöttem, meghalsz kisköcsög challenge accepted. Azóta kivétel nélkül minden alkalommal, amikor beszélünk, a túsztárgyaló irányelveit követve járok el, ami nem könnyű, mert nem szabad pl. elküldeni az anyjába, se röhögni, és amikor a kéthónapos szakmai tapasztalatával elmagyarázza nekem, hogy a diagnóziskódoknál ne felejtsek el pontot tenni a számok közé, és közben filctollal fel is írja a szobámban lévő flipchartra, hogy nem F438, hanem F43.8, "látod, itt a pont, csak egy tipp", akkor a spontán reakcióm nem feltétlenül lenne, khm, előremutató. 

Szóval nem feltétlenül a legjobb munkahelyre kerültem a kórházunkon belül (4 különböző környékbeli kisvárosban vannak rendelőik vagy fekvőosztály), de lehetne rosszabb is, és egyébként ha nagyon akarom, lehet mozogni helyszínek között. 

De nem akarok, mert a mostani helyem így néz ki. A sárga ház ott a fák között. 

A hazafeleút meg így néz ki, meg így. Mondjuk az nagyon csodálatos, hogy gyalog járok dolgozni, 2,5 km, oda-vissza 5, de eléggé aggódom, hogy novemberben, sötétben és szakadó esőben majd mekkora élvezetet fog ez okozni.  

Otthon meg, amikor kilépek az ajtón, ez van: 

Távolabbi terveim: minden nehéz beteget profin meggyógyítok, közben egymilliárd pontot termelek a kórháznak (az itt fontos), lassan mindenki megtanulja, hogy szuper vagyok és cost-effective, a nemjófej rezidens közben sokszor elkésik és nagyon keveset dolgozik, de még az alól is kibújik, szeptember elején letelik a próbaidőm, és már beírattak egy képzésre, ami 2021 januárban kezdődik. A rezidenst nem íratták be. Mindez azt jelenti, hogy lassan, de biztosan meg fognak változni köztünk az erőviszonyok az én javamra --> világuralom. 

Rövid távú terveim: túlélem a következő 5 napot, megírom a megírandó dokumentumok mappában egyre csak gyűlő dokumentumokat készre, csütörtökön elmegyek az itteni háziorvosomhoz, akihez két hete kaptam időpontot fülfájásom és füldugulásom miatt (de elmondta a nagyon kedves recepcióscsaj a telefonban, hogy ha addig sürgőssé válnának a panaszaim, menjek bátran az ügyeletre), (majd elmesélem, mi lett), jövő szombatra pedig van repjegyünk haza, vagyis Bécsbe. Olyat jegyet vettem, amit át lehet tenni más dátumra, és nézegetjük a számokat meg a szabályokat addig. Fogalmam sincs, mi lenne a jobb, egyrészt semmi kedvem a hercehurcához pluszmínusz adott esetben karantén (Ausztria-Norvégia és Magyarország-Ausztria egymáshoz képest jelenleg karanténmentes, Magyarország-Norvégia pedig oda-vissza karanténos), meg parázok is, hogy közelebb megyünk a fertőzöttebb régióhoz, másrészt viszont nagyon vágyom rá, hogy ismert helyen legyek kicsit, ismert emberekkel, dehát hol van még a jövő szombat. 

天晓得

Múlt héten meg azzal kezdődött a hétfőm, hogy jött hozzám egy ilyen kábítószerproblémákkal, súlyproblémákkal és érzelmileg labilis személyiségzavarral küzdő, ebből eredően impulzív leány kivizsgálásra. A háziorvosi szolgálat által biztosított "kontaktja" (akik általában pszichiátriában lenyűgözően képzett ápolónők) kíséretében jött. Azért kísérték, mert már többször volt időpontja hozzánk kivizsgálásra, amikre nem jött el, illetve múlt héten a pszichológuscsajtól 10 perc után kirohant, de közben meg elvileg motivált lenne a traumaterápiára. Mert történt vele egy traumatikus életesemény (nyilván rengeteg történt vele, nem magától lett ilyen, de a beutaló a legutóbbit emelte ki) és arra van nálunk pszichoterápia TB-re. Csak a pszichoterápiát megelőzi az úgynevezett halvdagsutredning, ami azt jelenti, hogy beszélsz minimum két órát egy pszichológussal és 45 percet egy orvossal, és akkor diagnosztizálunk a MINI diagnosztikus interjú és más kérdőívek segítségével. Akkor is, ha két hete jártál mondjuk az evészavar ambulancián, ahol már felvettek veled egy MINI-t és amúgy életedben már felvettek veled ötven MINI-t, mert a helyes diagnózis mindenek felett, mondjuk a pszichiátriai diagnózisokkal csak egy baj van, hogy igazából _nem léteznek_. Mármint úgy értem, hogy természetesen léteznek az általuk leírt problémák, emberek szenvednek attól, hogy traumatikus életeseményeket éltek át és ráadásul még a rosszabbik szerotonintranszporter génnel születtek és ezért nem bírnak szabadulni a traumatikus emléktől. De a valóságban az úgy van, hogy ettől aztán sokszor eszükbe jut az az emlék meg nem tudnak aludni, szomorúak és nem esznek rendesen, így aztán három betegségük is lesz hirtelen, a poszttraumás stressz zavar, a depresszió meg az evészavar, és máris küldözgethetjük őket a trauma-, a depresszió- meg az evészavarambulancia között körbe. De _igazából_ nincs három különböző betegségük. Szóval én kicsit értem, mi a bajuk a pácienseknek az itteni rendszerrel, az indokolatlan diagnosztikus precizitás olykor a valódi segítség rovására tud menni. 

Szóval bejön a csaj, leül, a másik székbe meg leül az ápolónő. Mondom nekik, hogy hello, isolde vagyok, én vagyok itt az orvos, és úgy fog kinézni a mai nap, hogy most lesz egy 45 perces beszélgetés velem, főleg az orvosi részről, testi tünetek, gyógyszerek, és utána egy hosszabb, kb. két órás beszélgetés a pszichológussal a pszichés tünetekről, amelyek alapján majd eldöntjük, milyen kezelést javasolunk számodra. 

Csaj azt mondja, "én ezt nem csinálom", feláll, fogja az energiaitalát meg a telefonját, kimegy és ránk bassza az ajtót. Nekem az ilyesmire mondjuk a szemem se rebben, kérdően az ápolónőre pillantok, hogy lemaradtam-e valamiről vagy mi van. 
Ápolónő: - Ó, hát szerintem az lehetett a baj, hogy nem vagy norvég, de gondolom, ezt rendszeresen megkapod. 
isolde: - Hát igen, nekem is fáj, hogy nem vagyok norvég. De legalább nem vagyok néger! 
isolde (udvariasan): - Jé, nahát, nem, ez volt az első eset. Mindenesetre akkor szerintem tegyük azt, hogy beszélsz a csajjal, és ha szeretné és motivált rá, akkor megcsinálja ma a pszichológusnál az időpontját és egy későbbi időpontban az orvosi beszélgetést. 
Mosolygás, viszlát. 

Csajszink nem kívánja a pszichológussal sem a beszélgetést, mint kiderült, eleve az volt a baja, hogy az két óra és ez így együtt túl sok idő, meg amúgy nem annyira nagyon akart hozzánk járni már eleve sem, múlt héten hagyta ott az ekte szőke norvég pszichológust is, szóval a páciens egyáltalán nem rasszista, csak borderline. De én amúgy ezeknél már nem tudom, most beszólt nekem ez az ápolónő vagy sem? Tök együttérzően mondta. Ugyanakkor már maga a gondolatmenet is, hogy nyilván az a baj, hogy nem vagyok norvég. Még csak félre sem értettük egymást a beteggel, nem volt rá idő. Mióta merül fel, hogy ajtócsapkodva kirohansz az orvostól, mert az külföldi? Én amúgy tök rasszista és előítéletes tudok lenni, észreveszem magamon és küzdök is ellene, de például esküszöm, nem merült fel bennem problémaként, amikor otthon ránézésre és a neve alapján arab volt a gyermekradiológus (amúgy a város talán legjobb gyermekradiológusa és kiváló ember). Nem jutott eszembe, hogy az baj. 

És akkor közben van néhány állandó páciensem, az egyiket pont azért vállaltam el, mert kiakadtam, amikor elolvastam, hogy 10 hónapja bolyong a rendszerben különféle diagnózisokkal érdemi segítség nélkül, és megkérdeztem a csoportvezetőnket, hogy mit gondol, aki azt mondta, hogy vállaljam el bátran és ne parázzak azon, hogy töröm a norvégot, a pszichoterápia jelentős része a nonverbális térben zajlik. Úgyhogy csináljuk a csajjal most asszem 8. hete a sématerápiát önegyüttérzéssel, belső kritikussal, és a Scott Kelloggtól tanult székes módszerrel, én töröm a norvégot, rosszul ragozok és néha nem jut eszembe egy szó, ő meg szépen gyógyul. 

Amúgy tiszta ideg vagyok már attól, hogy idegen nyelvi környezetben vagyok és ez a kettősség, hogy jó vagyok valamiben, de mégsem vagyok jó. Nem lehet rendesen pszichoterápiát csinálni középfokú nyelvtudással, én akarom használni a szavak árnyalatait is. Én egyáltalán nem sejtettem, hogy itt majd két hónap után pszichoterápiákat fogok csinálni, azt hittem, most tíz évig húzgálom tovább a Xanaxokat a lázlapon, aztán majd talán egyszer pszichoterápiázok. És az is megdöbbentő, hogy nem csinálok rossz pszichoterápiát a kb. középfokú nyelvtudásommal, mert azt azért le tudom mérni a betegeken, hogy használ-e nekik vagy sem, amit művelünk. Igazából sokkal nehezebbnek érzem, amikor a rendszerben kell eligazodni, most volt pl. egy meeting, ahol az akut osztály, a krónikus osztály, meg mi, az ambulancia személyzete vitatott meg egy pácienst, az akut osztályosok ráadásul skype-on csatlakoztak, rettenetesen frusztráló volt, a felét értettem. Meg van egy másik, összetett testi és lelki bajokkal megáldott betegem, akivel kapcsolatban telefonálgatnom kell általam ismeretlen osztályok általam ismeretlen orvosainak norvégul, ez is nagyon para. 

Bár a múltkor felhívott egy háziorvos, hogy itt van nála egy hozzánk járó beteg és szerinte beállítana neki mirtazapint, mit szólok és egyáltalán hogy kell, elmagyaráztam neki, közben nem jutott eszembe egy szó és mondtam, hogy bocs, nem beszélem tökéletesen a norvégot, mire röhögött és mondta, hogy ne aggódjak, ő sem. 

Sorvégek

Most, hogy terveimhez híven tetováltattam egy cikláment a bokámra, ideje elgondolkodni, akarok-e végtére is Norvégiába költözni, vagy sem. Azt mondták pszichológus barátaim, írjak pro és kontra listát, szóval, e: 

Norvégiába költözés ellen szól: 

- nagyon sokan szeretnek itthon, engem és a családomat is, barátok, rokonok, kollégák
- én is szeretek egy csomó embert itt
- tudom, mi hol van, mikor kihez kell fordulni, kompetens vagyok az életünk megszervezésében
- kompetens vagyok a munkámban, elismernek benne
- nagyon szeretem a magyar nyelvet
- nagyon szeretem a lakásunkat 
- nagyon szeretem a gyerekorvosunkat
- szar a kávéjuk
- itthon nem kell autó, ott vélhetően kellene
- a jó ég tudja, hogy viselnék a gyerekek
- a jó ég tudja, hogyan alakulna át a családi dinamika
- mi lesz a növényeimmel? 
- sokkal messzebb van Sopron 
- a gyerekeink hazátlan, gyökértelen kozmopolitákká válnának
- lehet, hogy a férjem utálná és boldogtalan lenne, és nem akarom boldogtalanná tenni
- itt hősiesen harcolunk az egészségügynek / a férjem munkaterületének süllyedő hajóján, ott meg csak nyugisan éldegélnénk, nem lennénk szabadságharcosok, hol a dicső önfeláldozás
- cserben hagynám a táncterápiás egyesületet
- cserben hagynám az itteni munkahelyemen a jófej kollégákat és betegeket
- a gyerekeim kevesebbet találkoznának a nagymamáikkal és azok szomorúak lennének
- lehet, hogy szétunnám magam a munkahelyemen
- lehet, hogy szétunnám magam a szabadidőmben is
- lehet, hogy sose tudnék megtanulni rendesen norvégul
- senki se fogja érteni, ha azt mondom, hogy nem borozunk már többet a gangon, vagy hogy a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt, vagy hogy Dömdödöm
- itt élned, halnod kell
- görögdinnye

Norvégiába költözés mellett szól:

- úgy tűnik, normálisabban bánnak egymással az emberek, kevesebb a hétköznapi gyűlölködés
- sokkal szebb környezetben élhetnénk, erdő, tengerpart
- talán több pénzünk lenne, de ez nem biztos, ezt nem tudom jól kiszámolni
- a gyerekeim rugalmasabbakká válnának, nyelvet tanulnának és nyitottabbá válna számukra a világ
- lehet, hogy kevesebbszer szégyenítenék meg őket a tanárok, óvónők, edzők és egyebek, ha nem tudnak valamit
- be lehet lélegezni a levegőt
- lehet, hogy a Fiú asztmás bronchitise is meggyógyulna, meg a pollenallergiánk
- a Lánynak jobb lenne egy nemi egyenjogúságban előbbre járó társadalomban élni (ahol akkor is lehetsz igazságügyminiszter, ha leszbi csaj vagy)
- nem lennénk hősök, de cserébe nem halnánk meg idejekorán stressz-okozta betegségekben
- lehet, hogy a férjem élvezné és direkt jót tenne neki
- ugyanazok a növények vannak, mint itthon, beleértve a rózsaszín fákat
- eperföld is van
- meggyőződésem, hogy bármilyen necces nemzetközi helyzet adódik, a magyar kormányzásban (nem pont ebben, bármelyikben) nem lehet bízni, és ha tanultál történelmet, akkor ezt te is tudod
- ha nem megyünk és itt gáz lesz (klímaváltozás, háború, diktatúra, apokalipszis), akkor azt hogy magyarázom meg magamnak
- már úgyis elköltöztem a szülőhelyemről, most nem mindegy, honnan van honvágyam Sopronba?
- oktatás
- egészségügy
- működő demokrácia
- túl meleg van itt, a légkondit meg utálom
- ha szar, hazajövünk

Az a véleményem, hogy az ilyen listáknak nincs nagyon sok értelme és a döntéseinket érzelmi alapon hozzuk, amelynek mozgatórugói részben előttünk is rejtve vannak. Inkább csak azért írtam listát, mert az "infektológus legyek vagy pszichiáter"-listámat, amit 24 évesen írtam, nagyon vicces és tanulságos volt pár évtizeddel később olvasni (tényszerűen mindenben tök igazam volt, csak más súllyal estek latba).

A ciklámen viszont nagyon szép lett, pont, amilyet akartam. 

Yes, I'd like to know what kind of people I'll be dealing with

Úgy tűnik, megyek állásinterjúra, amit én még mindig úgy fogok fel, mint felvételit, pedig igazából nekem kéne eldöntenem, hogy hol akarok dolgozni. Úgyhogy beírtam a google-be, hogy mit kérdezzek állásinterjún, kaptam is csomó használhatatlan tippet, amik mind multikhoz szólnak és totál életidegennek tűnnek számomra. Miben látja jobbnak ezt a vállalatot a versenytársaihoz képest. Mi a bevett karrier-út ebben a pozícióban. De én egy pszichiáter vagyok, aki pszichiáter állásra jelentkezik, és valójában az érdekel, miféle emberekkel kell ott együtt dolgozni. Jó fejek a nővérek? Jó fej a pszichológus? Az orvosok fúrják egymást vagy sem? A nővérek kipletykálnak mindenkit vagy sem? Ki a fő intrikus és mik a fő témák? Szabad arról is beszélni, ha jól vagyok, vagy csak szenvedni ér? A takarítónő takarít vagy nekem kell? Van valahol normális kávé az épületben? Ha igen, hol és mennyiért? Meg lehet inni olyan helyen, ahol nem látnak a betegek és a hozzátartozók, vagy ha igen, nem őrjöngenek, hogy na tessék, kávézik az orvos? Működik a nyomtató? Tízes skálán mennyire nárcisztikus a főnököm? A jó vagy a rosszfajta nárcisztikus? Kell így nagyzolni, hogy én vagyok itt az orvos, mindenki magázzon, vagy lehet természetesen viselkedni és röhögcsélni is? Bemehetek-e Martensben és/vagy Firefly-os pólóban? Az összes többi alkalmazottnak is én leszek a pszichoterapeutája ebédidőben vagy sem? A főnök, akinek a helyettese vagyok, szól, ha nem jön be aznap vagy sem? Ha három helyen kell lennem egyszerre, azt nekem kell-e megoldanom a fizikai tér és idő görbítésével? Van-e a menzán más is, mint rántott sajt? Miről beszélgetnek itt az emberek ebéd közben? Lehet-e filmekről, könyvekről és kognitív idegtudományról beszélni? Nevetnek a vicceimen? Vannak-e nálam okosabb emberek, akik tényleg okosabbak és inspirálnak? Van-e a közelben bkv-megálló, illetve fitnessterem? Ahol lakunk, onnan lehangolt, szomorú, koszos vagy légszennyezett részeken át kell utazni a munkahelyre vagy kis patak nárciszokkal? Van öltözőszekrényem? Szobám? Milyen színű a fal? A földszinten van és az ablak alatt van a betegek dohányzója? Ha ügyeletes vagyok és bent alszom, felébreszt hajnali ötkor a takarítónő? Van csótány? Ha igen, hogyan küzdenek ellene? Egér? Nem, az egér nem zavar, csak kíváncsiságból kérdeztem. 

Cím innen. 

.

"- És, mikorra várod? - Péntekre."

Érdekes párhuzam, hogy az előző szülésem előtti napokban, amikor már jóslófájásaim voltak, szakmai cikkemet dolgoztam át reviewer-eknek válaszolgatva, most meg egy korábban írt és az utóbbi 5 évben picit elavulttá vált* tankönyvfejezetet a szakmai lektor megjegyzései mentén. Mindez ugyanakkor kevésbé a szakmai elhivatottságomat, mint inkább az Utolsó Pillanatra Hagyásra való hajlamomat jelzi. 

*Á, nyugi, nem fejlődik ennyire gyorsan a pszichiátria/pszichoterápia, csak közben kijött a DSM-5 és anno még a IV. alapján írtam. 

A védelem visszavonul

Írtam egy hosszú bejegyzést arról, hogy vajon hogyan képzeljem el a további szakmai életemet, visszamenjek-e majd dolgozni a kórházba, lásd alább - erre szembejött ez a cikk. Arról szól, hogy a női orvosok fele nem éri meg a nyugdíjaskort, mert annál hamarabb meghalnak. Oké. Nincs több kérdésem. 

Bár most épp nem égető a probléma, mivel az Élet fontosabb Dolgaira koncentrálunk (anyaság), azért szoktam néha azon gondolkodni, mihez kezdjek a szakmai életemmel, mert mondjuk nem lenne baj tudni, hogy három év múlva hol akarok lenni. Akkor úgy készülök, olyan dolgokat tanulok addig is, stb. De nem tudok jó megoldást sajnos. Az első 10 évemet az állami egészségügy keretei között töltöttem pszichiátrián, és ezen belül szerintem az egyik legjobb helyen, és még a Helyen belül is azon az osztályon, ami engem érdekelt, azt csináltam a betegekkel, amit akartam és ami érdekelt, azt kutattam, amihez kedvem volt, és oktattam is, amit szeretek. A tíz év egy részében kiemelkedően okos emberekkel voltam körülvéve, nem rengeteggel, de egy-kettő mindig akadt, aki tudott inspirálni. Egy szavam nem lehet.

Ugyanakkor nagyon sokat dolgoztam nagyon kevés pénzért egyre rosszabb körülmények között. A sok az nem azt jelenti, hogy későn lehetett hazajönni, hanem hogy gyakran több, különböző feladatom volt egy időben, például volt olyan nap, hogy aznap én felügyeltem az ambulanciát és ha kellett, konzíliumba mentem más osztályokra, közben egész délelőtt pszichoterápiás csoportot tartottam és közben szintén délelőtt ezzel egy időben oktattam. Ezektől én elég hamar frusztrálódom és idegbeteg leszek, mert adódik a helyzetből, hogy mindegyik dolgot csak szarul és félig tudod megcsinálni, és én egyébként hajlamos vagyok felszínesen összecsapni dolgokat, nade ennyire azért nem. Egyszer egy ilyen napon leüvöltötte a fejemet egy páciens, mert nem volt időn leülni vele hosszan beszélni, tehát ordított velem a folyosón, hogy minek megy az ilyen orvosnak, és az ő szempontjából valamelyest érthető is a neheztelés.

A pénz az havi 230 ezer forint nettót jelent három szakvizsgával és PhD-val. Lehet plusz munkákat szerezni, amiből van még valamennyi pénz, de az ugye plusz munka. Hálapénz nálunk elhanyagolható, ha tegyük fel, mindig elfogadom, akkor számolhatunk úgy havi 5-10.000 Ft-tal. 

A körülmények azt, hogy csótány van az ügyeletes szobában, nem nyomtat a nyomtató, meg úgy semmi nem működik, nincs, nincs rá pénz és omlik rád az egész, a nővérek pedig az évek során szintén romlottak, kikészültek, kiégtek, disszidáltak, és míg egy jobb nővércsapat elképesztő mértékben tudja segíteni a munkát, addig ennek az ellenkezője is igaz.

Előnyök, hogy sok szabink van, be vagyunk jelentve, viszonylag kevéssé kell aggódni az állásunk elvesztésén, és akkor se rúgnak ki, ha a munkaidő végén, azaz du. 4-kor valóban hazajössz. Mondjuk akkor a feladatok fele nem lesz kész, de ehhez is biztos hozzá lehet szokni, van, akinek sikerült. 

Szóval van ez az életforma, ez az egyik választás, egyszerre dicső és hősies és izgalmas és rock and roll, valamint nyomorúságos és frusztráló és idegtépő.

Részemről megállás nélkül irigyelem IKL-t, mert az ő szakmájában létezik olyan hazai centrum, ami a magánegészségügyben jó szakmai csapattal, jó színvonallal működik. Úgy érzem, az én szakmámban nincs ilyen, de ha tudtok, szóljatok azonnal. Én lehetek magán pszichoterapeuta, csinálhatok egyéni terápiákat és séma- vagy mozgás és táncterápiás csoportokat is, mindegyikhez értek, van tapasztalatom, van rá igény. Nem annyira rossz életforma ez, de nekem már az elmúlt egy évben is nagyon hiányzott, hogy nincsenek kollégáim, úgy tűnik, én nem vagyok egy szabadúszó típus, csapatban szeretek dolgozni. A kollégák szakmailag is jót tesznek, új szempontokat hoznak, meg agyilag is jót tesz egy-egy páciens között kávézás közben moziról beszélgetni valakivel.

További nehézsége a szabadúszó pszichoterapeuta létnek, hogy valójában iszonyatosan kötött, kötöttebb, mint bármely munkahely, ugyanis a dolog lényege, hogy ott vagyok a helyemen hetente minden héten mindig (jó, lehet egy nyári szünet, de amúgy mindig), és senki se tudja helyettem megcsinálni, mivel a dolog személyhez kötött. Vagyis NINCS olyan, hogy betelefonálsz a munkahelyedre, hogy beteg vagy, vagy beteg a gyerek, vagy kitalálod, hogy kiveszel két nap szabit, és Mancika addig beugrik és tartja helyetted a frontot, hanem egyedül vagy, és vagy te tartod, vagy összeomlik. Ez hosszú távon számomra azért elég nyomasztó. Már ez is tök nehéz volt, hogy most terhes lettem és így több terápiát is idő előtt kellett lezárni, mindenkinek új terapeutát keresni, akivel vagy megtalálja a hangot, vagy nem, én meg sose fogom megtudni, hogyan folytatódott egy-egy történet.

És akkor még az is a hátránya, hogy ebben léteznek egyéni különbségek, de én úgy 10-15 pácienst tudok vinni. Agyilag. Tíz felett már érzem, hogy össze fogom keverni a sztorijaikat, hogy nem tudok úgy empatizálni, hogy nem úgy érdekelnek, ahogy szeretném. Ha nem érdekelnek, akkor meg a kutya megette az egészet. Most így gyes mellett sikerült belőnöm egy ideális létszámot, de főállásban nem tudom azt csinálni, hogy napi 8 órát rendelek és hülyére keresem magam, mert az 40 pszichoterápiás eset lenne, annyit pedig én nem tudok rendesen csinálni. Nem tudom, mindez az aspergeremnek köszönhető vagy hogy másoknál hol van ez a határ. Ja, és egy apró, de nehezen megoldható logisztikai nehézség, hogy az emberek délután és este szeretnek pszichoterápiára járni, a gyerekeim meg délelőtt járnak bölcsibe, oviba, majd iskolába, azaz főállású magán pszichoterapeutaként kb. nem találkoznék velük soha. Lehet még az ember gyógyszeres pszichiáter is magánban, akkor másfajta páciensek járnak és jellemzően nem hetente, de ahhoz meg kell kórházi és laborháttér, vagy mindig, amikor valaki rosszul lesz, be kell könyörögni valami kórházba, én nem nagyon szeretem ezt, és pszichoterápiában egyébként is jobb vagyok, mint gyógyszerelésben.

Meg lehet még szakmát váltani, meg disszidálni. Most azt úgy nem nagyon tudom elképzelni magamról, hogy kézműves hordozókendőket áruljak a webshopomban, az írás a hobbim és nem akarom, hogy a munkám legyen (szarul lehet vele keresni, de nem ezért, hanem mert elveszíteném a hobbimat), disszidálni meg családdal nehezebb, pláne, ha ők nem is annyira akarnak. 

Vagy lehetnék háztartásbeli. A férjem sajnos nem rajong az ötletért. 

Addig is

Olvassátok el IKL hosszú, de érdekes bejegyzését az egészségügyről. Azt hiszem, nem orvos-szemmel könnyű megsértődni azon, hogy csak az orvos szemszögéből láttatja a problémát, a betegekéből nem, de talán ha egy kicsit utánagondolunk, akkor be lehet látni, miért szar a betegeknek is pontosan ugyanez.

We don't need no thought control

Voltam a munkahelyemen apró-cseprő ügyintézés miatt. A munkahelyem egyik jelentéktelennek tűnő, mégis számomra fontos eleme az volt, hogy elég laza a dress code: nem igazán ajánlott nagyon dögösnek kinézni és kerülendőek az önkényuralmi jelképek, de ezt leszámítva mindenki tudja, hogy a pszichiáterek bolondok, tehát nem kellett nagyon adni a látszatra. Ez azt jelenti, hogy egyes osztályokon akármiben megjelenhettem, míg más osztályokon az akármi fölé felvettem egy fehér köpenyt. Erre most: összefutottam egy idős proffal, aki örömmel üdvözölt, végigmért és nagyon kedvesen azt mondta: " Maga hogyhogy nincs rendesen felöltözve?". Volt rajtam egy nagyon kopott orrú bordó Martens, egy konzervatív szürke Zara nadrág, egy bézs kasmírsál és a ruhacserén kapott Zara szövetkabát, amelynek elegáns, karcsúsított A-vonalú szabása van, de mintáját tekintve zöld, barna és bordó flaneling-kockás, azaz kifejezetten ELTE szociálpszichológiát hallgató húszéves leányoknak tervezték. Érdekes.  

Szóval visszajöttünk Budapestre, próbálom utolérni magam teendőimben, csináltam elképesztően finom, mustban főtt birssajtot a Sopronból hozott birsalmákból (szégyenszemre Budapesten, boltban vásároltam hozzá a mustot) meg dolgoztam meg ügyintéztem. Voltam Ikeában is, és továbbra sem értem, mit lehet ezen szeretni és miért megy bárki önként az Ikeába, egy borzalmas patkánycsapda, egy fekete lyuk, bemész 1 db rizslámpáért és kijössz hat órával később úgy, hogy vettél még két Tjörnbang tárolódobozt meg három Uppsele ágyneműgarnitúrát meg négy Dinkjörb virágkaspót, amire mind feltétlen szükséged volt, érthetetlen, hogyan élhettél eddig nélkülük. 

Megtudtam, ki lesz a munkahelyemen az intézményvezető januártól, olyasvalaki, akit kedvelek, úgyhogy írtam neki, hogy grat, mire visszaírt, hogy majd beszéljünk jövőbeli terveimről és számítanak rám mielőbb. Ez volt kb. délelőtt tízkor, persze egyből pánikrohamot kaptam, de az még csak hagyján, délután kettőkor még mindig kétszáz volt a pulzusom, enyhe hányingerem volt és kissé szédültem. És aznap a munkahelyemmel álmodtam. Álmomban igazgatóhelyettes voltam, de ezzel csak a cím járt és több munka, míg fizetésemelés vagy nagyobb hatalom nem, viszont szürke nadrágkosztümöt viseltem. Úristen, vissza kell mennem, vagy el kell döntenem, hogy visszamegyek-e vagy sem, jaj, a döntés, meg vannak számlálva a napjaim. Attól is félek, hogy visszamegyek és attól is, hogy nem. Ezt eddig is tudtam, nade azért mégiscsak nevetséges, hogy már a dolog említése is testi tüneteket okoz. Nem is tudom, sírjak-e vagy nevessek. 

Szóval ilyenek vannak. Ezek itt a maradék soproni fotók. Mennyire nem illenek ide, rémes. Csináltam fahéjas-gyömbéres birslekvárt is, de az nem lett jó, mert nem passzíroztam át, mert nem volt sem időm, sem kedvem, pedig a mi öreg, szemcsés birsünket át kell sajnos; és csináltam citromos birslekvárt, ahhoz passzíroztam százezer órát, és van még egy negyedik adag, abból még nem tudom, mi legyen és mikor. 

Persze, az egyes számú tervem az még egy gyermek, dehát tudjuk, hogy ez nem terv, hiszen vagy megfogan, vagy sem. A Lánynak is több évbe és utánajárásba került megfogannia, ráadásul azóta csak öregebb lettem, szóval nem lehet az az egyetlen tervem, hogy mindjárt terhes leszek. 

Mihez kezdjek az életemmel. Mit főzzek a maradék birsből. 

Ady rágója és egyebek

Hétvégén meg az Európai Mozgás- és Táncterápiás Egyesület (EADMT) közgyűlése volt, ami minden évben máshol van, idén Budapesten, és amelynek a szervezőbizottságába önkéntesnek jelentkeztem még tavasszal, mert valami oknál fogva jó ötletnek tűnt. Utána sokszor megbántam, nem konkrétan ezt, hanem azt, hogy túlvállaltam magam és állandóan dolgozom és nincs időm leülni enni és futva közlekedem az utcán és nem tudok elmélyülni semmilyen tevékenységben, mert már a következő kettőn gondolkodom. Emiatt aztán új életet is kezdtem tegnaptól, új életem vezérelvei pedig azok, hogy nem vállalok el egymillió dolgot, akár adnak érte pénzt, akár nem, hanem gondosan szelektálok, alszom rá egyet és kikérem mások véleményét is, mielőtt rávágom, hogy hát persze. További vezérelv, hogy nem kizárólag a BKV-n elfogyasztott péksüteményen élek, minden héten egyszer elmegyek sportolni és szakítok időt arra, hogy tejeskávéval kezemben nézzek ki a fejemből. 

Visszatérve az EADMT general assembly-re, a legjobb nyilván az volt benne, hogy a volt csoporttársaimmal együtt csináltuk, meg az, hogy jól sikerült. Az én szerepem kizárólag a kajában merült ki, egy pénteki helyszínre kiszállított ebéd, szombat-vasárnapi kávészünet és éttermi ebéd és szombati vacsi megszervezése volt a feladatom, persze voltak zökkenők, amennyiben a pénteki caterer a megbeszélt időpont után negyven perccel még nem volt ott és mindkét telefonja ki volt kapcsolva, de végül meglett és jó kaját hozott, vagy hogy a hétvégére bérelt kávégépről péntek délután derült ki, hogy nem működik. Mert ugyan péntek délelőtt kipróbáltuk egy kávéval, és az rendben volt, de az a funkciója volt hibás, ami továbbítja a használt kávékapszulát, ezért ez csak a második kávé főzésekor derült ki, de aztán veszekedtem velük és hoztak másikat. Kapszulás kávégép kipróbálásakor tehát mindig két kávét főzzetek. 

A délelőtti és a délutáni kávéfőzés között több évtizedes életkorú rágógumikat kapargattam kiskéssel a rendezvény helyszínének, azaz a Magyar Írószövetség Székházának parkettájáról, ki tudja, talán Szabó Lőrinc vagy Nemes Nagy Ágnes köpte oda őket a maga idejében. Sajnos Ady nem lehetett, mert az Írószövetség csak 1945-ben alakult, pedig annyira el tudom képzelni Adyt, amint nagyképűen feláll elszavalni a legújabb megvető költeményét, de előtte még hányavetin a földre köpi a rágóját.

Nagyon érdekes élmény volt az egész, egyrészt kiderült, hogy a Magyarországon akkreditált táncterápiás módszer, a pszichodinamikus mozgás és táncterápia minden elfogultság nélkül érdekesebb, hitelesebb és kidolgozottabb több külföldi iskolánál. Aztán beszéltek arról is, hogy meg kellene írni az európai táncterápia történetét és mindenki (mármint minden tagország) írja meg otthon a sajátját, és rájöttem, hogy a mozgás- és táncterápia magyar története, ami majd benne lesz a könyvekben, az épp most történik, és épp az alapító Merényi Mártával kávézom, akiből majd vizsgáznak a jövő hallgatói. Mondtam neki is, de úgy tűnt, különösebben nem érzi magát az élő történelemnek, gyanítom, hogy az ilyesmihez férfinak kell születni. 

A közgyűlésre mi szervezők is beülhettünk, de csak nézni, szavazati jogunk értelemszerűen nincs, és engem egyáltalán nem is érdekelt az egész, illetve csak azon a vonalon érdekelt, hogy működjön a kávégép, de aztán később munkacsoportokra oszoltak és ott már nem tudtam ellenállni és bementem a Congress and research témájúba, ahol véletlenül kitaláltam nekik a jövő évi milánói kongresszus mottóját, egy Allan Schore-idézet lesz testről, lélekről és szubjektumról, ami azért jó, mert Schore nagynevű idegtudós és mégis olyat mondott, ami passzol az amúgy külső szemmel nyilván ezoterikusnak tűnő táncterápiához. A munkacsoport tanácskozásának további részében fapados repjegyeket nézegettem Milánóba a jövő évi kongresszus idejére, egészen addig, amíg szóba nem került a tervezett regisztrációs díj (2-400 euro). 

Emellett többen megkérdezték a magyar egyesületből, hogy mikor csinálom már meg a Végső Papírt - még csak százezer éve tanulom a mozgásterápiát, de ahhoz, hogy teljes jogú legyek, még el kell végeznem 100 óra szupervíziót meg írni egy szakdolgozatot, mert ezeknek semmi sem elég - mert ha megcsinálnám már ezeket, akkor lehetne velem számolni, mint a jövő vezetőségének tagja. Ó, jaj. Egyrészt igen hízelgő, hogy mindenféle szervezetnek az elnöke legyek meg fontoskodjak meg jelen legyek az európai képzési követelmények harmonizálásakor meg jól csengjen a névjegyem, másrészt meg az erdőben akarok sétálni meg a Lánnyal gyurmázni meg sütőtököt sütni meg ilyen marhaszeletet. Mindegy, nem áll ilyen döntés a küszöbön, mivel még több százezer (jó, 100) óra szupervíziót kellene először is begyűjtenem, ami kb. egy év, és most én inkább még egy gyereket szeretnék, mielőtt végképp kiöregszem - szóval lehet, hogy sohasem fog felmerülni az a kérdés, hogy akarok-e az EADMT-ben fontoskodni vagy sem. Csak hát ez az életem örök kérdése, hogy a nárcizmusomat kövessem és karriert csináljak és nevet magamnak a szakmában, de akkor elvesztem a kis nyugis hobbijaimat, vagy én inkább az erdőben sétáló, tejeskávéval a kezében álmodozó lány vagyok, és a karrier meg ezek a címek meg szervezetek csupán délibáb, ami elcsal a saját utamról. Dehát ezzel az ellentmondással asszem együtt kell élnem valahogy. 

A Lányról meg azért nem írok, mert valamiért most már túl személyesnek érzem, nincs kedvem kiírni a netre, hogy milyen kis okosakat mond, dehát imádom. Ma azt mondta reggel: "Anya, lassan idd a kávédat, nehogy magadra öntsd." Annyira szépen fogalmaz, és még két és fél éves sincs. Egészen rémes volt, hogy péntek-szombat-vasárnap napközben és szombaton éjszakába nyúlóan a rendezvényen voltam, hétfőnként későig dolgozom, így alig láttam napokig, és ma már nagyon szomorú voltam, amikor reggel elvittem a bölcsibe és hiányzik, mindjárt el is hozom.

Kieg. a munkahely-témához

Még van az az érv is, ami az egészségügyön kívül dolgozó honfitársaink körében fel szokott időként merülni,hogy tudniillik én felesküdtem meg Hippokratesz meg ingyen tanított az állam és ezért kötelességem a népet szolgálni halálomig. Ez így érvelésszinten szerintem valamelyest érthető, végül is tényleg nem fizettem tandíjat, illetve de, volt egy év, amikor volt tandíj, emlékeztek? Nem volt lényeges összeg, kijött az ösztöndíjból. Na mindegy, arra akarok kilyukadni, hogy hat évig jártam egyetemre, majd 11 évig dolgoztam az állami egészségügyben, ezalatt már csak a saját pénzemből szabadidőmben tanultam, szóval szerintem legalábbis kvittek vagyunk. Az eskü meg arról szól, hogy ne árts, képezd magad, meg a titoktartásról. Illetve az eredeti verzióban benne van az is, hogy nem távolítasz el hólyagkövet, erre a borbélymaffia miatt volt szükség, a hólyagkő-eltávolítás ugyanis anno az ő kiváltságuk volt. Egyébként itt van az eredeti meg (kicsit lejjebb) a mai magyar orvosi eskü is, érdekes összehasonlítani a kettőt. 

Amúgy beszéltem az intézetvezetőnkkel (asszem - kissé kaotikusak manapság a hatalmi viszonyok), tisztáztam vele mindenféle esetleges félreértést a visszatérésemet illetően, és vettem az orchideámnak pajzstetű elleni spray-t a szomszédos kertészetben. A munkahelyem felé vezető úton összefutottam egy kolléganővel, akivel sosem voltunk szorosabb munkakapcsolatban és aki szinte mindig vidám, optimista és lendületes (vagy annak tűnik). Most megállított és nem kevésbé vidáman figyelmeztetett, hogy vissza ne jöjjek dolgozni, amíg nem muszáj. 

Arról, hogy én vagyok a furcsa lány

Épp meguntam a múzeumban való önkénteskedésnek azt a részét, hogy mindenki hülyének néz, jó, nem mindenki és nem hülyének, de sokan furcsállják. Most szerintetek a Központi Bányászati Múzeumban önkénteskedni nem iszonyú menő? Szerintem az. Még külön-külön is menő, mármint a bányászati múzeum meg az önkéntesség, együtt meg aztán végképp az. Ugyanakkor én azt értem, hogy furcsa, hogy miért érdekel engem pont Brennberg és a bányászat, amikor a családom egy része egy másik, részben szintén német nemzetiségű faluból származik és ott él, az apukámnak meg hasonlóan szokatlan foglalkozása van, szóval érdeklődhetnék Fertőrákos, illetve a tengerészet iránt, adódna a dolog. Fertőrákos egyébként klassz hely, dehát semmi számomra szokatlan nincs benne, egész gyerekkoromban ott bicikliztem fel-le a főutcán, egyáltalán nem találom érdekesnek, hogy a vasfüggönynél a katonának le kellett adni a személyit, amikor kimentünk a Fertő-tavi strandra*. 

Azon mondjuk nem csodálkozom, hogy az ott dolgozók kicsit furcsállják, mert hát ugye például dolgozhatnék ebben az időben pénzért is, vagy tölthetném a családommal (havi egy teljes napot voltam a múzeumban az utóbbi időben, szóval azért nem annyira sokat). A múltkor meg is kérdezte tőlem a főmuzeológus úr, hogy ha szabad megkérdeznie, tulajdonképpen miért érdekel engem Brennbergbánya? Gondolom, valami romantikus családtörténeti szálra számított, vagy nem tudom, hát ebben az esetben sem tudtam értelmesebb választ adni annál, ami a valóság, hogy mert érdekes. Egyébként meg az szokott eszembe jutni a jelenségről, amikor Vámpír fedőnevű kollégám több mint öt év után hazajött az USÁból, ahol kutatóintézetben dolgozott és nem találkozott páciensekkel egyáltalán, én meg épp a tizedik évemet töltöttem a munkahelyemül szolgáló pszichiátriai kórházban, és eléggé kezdtem kiégni, és akkor néha együtt ügyeltünk, vagy ő dolgozott az ambulancián, de nekem referált (mert én már szakorvos voltam, ő meg még nem). És állandóan felhívott olyanokkal, hogy nincs semmi kérdése, minden oké, de van itt egy iszonyú érdekes eset, nem akarom megnézni? És jött ilyenekkel, hogy az új páciensnek elképesztően érdekes, ritka téveszméi vannak, vagy pszichés zavarokkal járó, izgalmas szervi betegsége, vagy lenyűgöző élettörténete vagy tudomisén. Ügyeletben. Este tizenegykor. Hogy nem akarok-e megnézni egy beteget csupán azért, mert érdekes. Mondjuk Vámpír már az emigrációját megelőző években sem volt egészen neurotipikus, de biztos voltam benne, hogy a tengerentúlon végképp megzakkant. Szóval ismerem azt az érzést, amikor ugyan szereted a munkádat, de mivel már sok éve csinálod, nem akkora kaland-izgalom, és akkor beesik valaki, akinek meg igen, és erre némi értetlenséggel reagálsz. De persze, lehet, hogy csak beképzelem az egészet és a múzeum dolgozói cseppet sem furcsállják, hogy számtalan szakvizsgámmal és idegtudományi phd-mmal miért gépelem lelkesen exceltáblába a leltárkönyvüket. 

De különben többnyire kifejezetten szeretek a furcsa lány lenni, csak néha lázadozom kicsit. 

Szóval épp gépelem nyugisan a leltárkönyvet december 30-án, és akkor szólt a portás, hogy jöttek látogatók, van-e kedvem őket körbevezetni, egy család, hát naná, hogy volt, lelkesen szaladtam, nehogy nélkülem nézzék meg a freskót és akkor ki fogja nekik elmesélni, hogy Weindl Gáspár lőtt először?** Erre a bájos család anyukája letegez és nevemen szólít, mert a Kalib az. Basszus pár héten belül másodszor nem ismerek fel személyesen egy fellow bloggert, szégyellem is magam, ráadásul Kalibbal kétszer találkoztam és nem annyira régen. Viszont sapkában volt. Szerencsére ők már többedszerre jártak a múzeumban és az okos kis gyerekeik kb jobban ismerték a járást nálam, mert így munkáról, politikáról és gyermeknevelésről is tudtunk beszélni az őskori kovabánya és a várpalotai pajzs között félúton. Aztán hirtelen megjelent még egy vagon látogató és tök nehéz a logisztika a sok terem miatt, plusz mindenkinél kitalálni, hogy akarja-e, hogy meséljek a tárgyakról, vagy inkább kussoljak, ő meg lézeng vagy elolvassa a feliratokat, meg amúgy is csak a viharos erejű északnyugati szél késztette múzeumlátogatásra. 

Izgi. 

Egyébként több okból önkénteskedem a múzeumban, ezek pedig az alábbiak: szerintem tök jó ez a múzeum és soha nincs pénzük, és tavaly tavasszal olyan nevetségesen szánalmasan borzalmas és lehangoló tárlatvezetésben volt ott részem, hogy totál depressziós voltam két hétig és csak azért nem írtam meg, mert még ahhoz se volt kedvem. Már nem dolgozik ott az illető, csak pár hónapig volt. Semmit nem tudott, és végig arról beszélt, mennyire utál itt dolgozni, pénz nincs, hideg van, por van, menza sincs(!), az igazgató asszony egy hajcsár, őt semennyire sem érdekli a hülye bányászat és különben sem soproni. És képzeljétek el, hogy még ekkor sem ütöttem fejbe egy, a kezem ügyében lévő ékkel, kalapáccsal vagy nyéllyukas agancskapával és ástam be a szén közé az újkori kőszénbánya-rekonstrukcióban, hát ennyire béketűrővé tett a gyermekvállalás. Szóval egyszerűen idegesített, hogy ennél még én is jobban tudnám ezt csinálni, hasznomat vennék szerintem. Minden évben felmerül, hogy be kell zárni, mert megszűnt a támogatása és nincs pénz (sok látogató van, de a pár száz forintos belépőjegyekből nem jön ki a rezsi), és nincs egy csomó pénzem, sem politikai befolyásom, de mégis akartam valamit tenni az ügy érdekében. Továbbá meg akarom írni a Brennbergbányáról szóló könyvemet, és a múzeumban egy csomó forrás van, mármint írottak, Brennbergről, a könyvtárban, kaptam már olyat, amihez sehol máshol nem juthattam volna hozzá, meg gondoltam, hátha ismernek még élő brennbergi bányászokat is, szóval kapcsolati tőke, de ez egyelőre nem jött be. És eredetileg erre nem gondoltam, de így közben rájöttem, hogy igazából nem hátrány, ha már egy bányászfaluról akarok könyvet írni, akkor tudok dolgokat a bányászatról, a történetét meg a szóhasználatát például, így kisebb eséllyel fogok olyanokat kérdezni az interjúalanyaimtól, amiért pofán röhögnek.

Egyébként én is igazán kíváncsi vagyok, meg fogom-e írni ezt a könyvet valaha, vagy csak beszélek róla, dehát majd kiderül. 

*Mert az a határ és a beljebb lévő drótkerítés között volt, a határsávban, és a túlpartja Ausztria, a személyidért kaptál egy bilétát, amiért visszafeleúton a katona visszaadta az iratokat, és ha valakinek záróra után a személyije még a katonánál volt, akkor azt lehetett is egyből körözni, mint disszidenst. 

**Az első lőporos robbantás Selmecbányán. Mivel a puskához hasonlóan töltötték meg lőporral és gyújtották be a kőzetbe fúrt üregeket, lövésnek (schiessen) nevezték, de most nem tudok erről többet mesélni, mert a Lány a társaságomat követeli. 

Ajánló

Olvassatok IKL-t, magyar orvos, most pár hónapig Angliában van valami ösztöndíjjal, és van az a rész, amikor kiosztja a magyar beteget, hát én halálra röhögtem magam. Mennyire igaz. Várjatok, be is kopizom a párbeszédet lusták kedvéért, reméljük, nem haragszik meg érte. 

But the pusher don't care, ah, if you live or if you die

Itt egy tök érdekes írás arról, hogy a tudományos életben a munkaerőpiac a drogkartellekéhez hasonló. Most teljesen őszintén azt hittem, hogy a drogkartellekben azért ennél jobb a helyzet :)

Tündértánc, lepkehimlő

Mostanában meg táncterápiás szakirodalmat olvasok néha, a konferencia óta kedvet kaptam hozzá megint. Tök érdekes, és nagyon nekem való, mert annyira jól ötvözi az idegtudományok legújabb, kézzelfogható eredményeit és a totál elszállt virágosnadrágos módosult-tudatállapotos hippiséget, hogy csuda. 

Van egy csomó érdekes, új csoport is, például "tündértánc" gyerekeknek (jó, ez nem új, csak nemrég mesélt róla egy ismerősöm, de milyen aranyos lehet már), önismeret csak nőknek; terápia teherbe esési nehézségekkel küzdő nőknek, és szokott lenni mozgásterápiás hétvége pároknak is, ide még tavalyelőtt vagy mikor megpróbáltam elhívni a férjemet, dehát kiröhögött sajnos, pedig nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan csinálják ezt párterápiában. Fel kéne bérelnem valami pasit, aki eljön velem, csak sajnos ezt meg etikailag enyhén kifogásolhatónak tartanám. 

A Lánynak meg lepkehimlője van (milyen szép név), hát így jártunk, de legalább ezt csak egyszer lehet elkapni, és ebben már nem fog megbetegedni máskor, így is marad még kétszáz másik gyerekvírus. 

Főleg nárcizmus

Tegnap meg elmentem egy egész napos továbbképzésre, a férjem épp külföldön van, így egész napra (= reggel fék kilenctől este fél hétig) az anyukámra hagytam a Lányt. 13 hónapos, most volt ilyen először, és meglepően jól vette, mi több, sokkal kevesebb nyafogás árán többet aludt napközben, mint velünk. 

A workshop meg szuper volt, ez a nő tartotta, részben a sématerápiában használatos sémamód-megközelítésről szólt, amit persze már ismerünk, de ő a rengeteg példával és gyakorlati tanáccsal még így is sokkal életközelibbé, érthetőbbé tette, másrészt a nárcisztikus személyiségzavar sématerápiás megközelítéséről, ami meg Wendy szakterülete. Jó élmény volt látni valakit, aki ennyire ért ahhoz, amit csinál, szereti is, és a tudását ilyen jól át tudja adni. Persze, nagyon amerikai volt, de jó értelemben, ami alatt azt értem, hogy végtelenül optimista és gyakorlatias. Pedig leginkább csak a papír miatt, vagyis azért mentem el, mert ez az első lépés, hogy certified sématerapeuta lehessek, nem is számítottam rá, hogy ennyire hasznos lesz.

Ha rengeteg időm lenne, írhatnék egy kicsit szakmaibb blogot a saját nevemen, és akkor ott megtalálhatnának a páciensek és elolvasnák, mennyit képzem magam meg milyen szakmailag elkötelezett, egyúttal jó arc vagyok, és majd özönlenének a magánrendelésemre, igaz? Mivel ide akárki ír, azt mindig elirányítom máshoz az inkognitó miatt. De nincs sem időm, sem kedvem egy másik blogot írni, hát ez van. Mondjuk eddig magánrendelni sem volt kedvem, de most Wendy tudása és lendülete miatt eszembe jutott, hogy ja, engem ez érdekel és szeretem is.  

Ami a CV-mben nincs benne

A múltkor meg kértek tőlem egy szakmai önéletrajzot* és azóta azon gondolkozom, miket is dolgoztam életemben. Többségében olyanok, amiket nem írok bele az önéletrajzomba, egyrészt túl színes lenne, másrészt elképzelhetetlenül hosszú, harmadrészt sose jut eszembe minden. A CV-mben az szerepel, hogy diploma után elkezdtem dolgozni jelenlegi munkahelyemen, és ott dolgozom jelenleg is. 

Első, félig munkának nevezhető tevékenységem az volt, amikor 12-13 éves koromban a család lomjait árultam a helyi bolhapiacon. Szombatonként volt a művelődési házban, a saját leselejtezett játékaimat, ruhákat és kazettákat vittem többnyire, a befolyt összeget pedig megtarthattam. Na jó, ez nem munka. Az első igazi, munkáltató által fizetett munkám az volt, amikor anyukám barátnőjének migrénes lányát helyettesítettem egy vásáron, ahol színes, átlátszó, ablakra ragasztható díszeket vagy miket árultunk. Pár napig tartott, nem volt sok munka, mert senki sem vett ilyen hülyeséget. Később rendszeres elfoglaltságom lett egy apróhirdetéseket tartalmazó újság árusítása, 14 éves koromban: nagyjából a rózsaárus kislányokhoz hasonlóan végigjártuk Sopron kocsmáit és boltjait, sok eladó és kocsma-törzsvendég törzsvásárlónk lett. A barátnőmmel ketten, vagy ha ő nem ért rá, akkor egyedül csináltuk. Még később, még mindig középiskolás koromban ugyanennek az újságnak lettem a korrektora, akkor még tudtam helyesen írni, a helyesírási hibákon kívül főleg azt kellett figyelnem, a megfelelő rovatba kerültek-e a hirdetések, nehogy macskát áruljanak az autó-motorban vagy Suzukit a társkeresésben. Ebből a pénzből egy nagyon drága, sötétbarna bőr hátizsákot vettem, amit utána kb. tizenöt évig hordtam napi rendszerességgel és nagyon nehezen váltam meg tőle, amikor már darabokra szakadt. 

Pénzt nem, de egy Fila sportcipőt kaptam a finn kosárcsapatnak történő tolmácsolásért, valami nemzetközi középiskolás kosárbajnokság zajlott Sopronban, minden külföldi csapat kapott egy angolul beszélő magyart, akik pátyolgatták őket. Szerettem a finn lányokat, az egyik csaj utána meg is látogatott pár hétre, és sokáig leveleztünk. Szintén tizenhét éves korom nyarán a Deák sörözőben dolgoztam egy hónapig, jégkrémet árultam a kerthelyiség ajtajában, valamint ha fagylaltkelyhet rendelt a vendég, azt is én készítettem. Eléggé esős június volt, sokat unatkoztam bent a sörözőben, néha poharakat mosogattam, rengeteg káromkodást tanultam a pincérektől és a görög gyümölcsleves receptjét. A kapott pénzből Görögországban sátoroztunk a barátnőimmel.  

Egyetem alatt az első munkaadóm a Sote Magatartástudományi Intézet volt, egy felmérésükben voltam kérdezőbiztos, a második és a nyolcadik kerületben kellett lakásokba becsöngetnem és egy kb. félórás kérdőívet felvennem a lakók egészségügyi állapotáról. Hát, voltak érdekes dolgok, nagyon kedves tíztagú romacsalád egyszobás lakásban, meg fallal és pitbullokkal körülvett paloták, meg a csellóművész úr. Később rengeteg mindenfélét dolgoztam még egyetemista éveimben, csak ápoló nem voltam, mert nem volt kedvem, rémesen fizettek, és úgy gondoltam, végtelenül sok időm lesz még az egészségügyben dolgozni. Persze, jó lett volna megtanulni injekciót beadni meg infúziót bekötni már egyetem alatt (az egyetemen nem tanítják), de így is megtanultam utána. 

Voltam például statiszta a Coca Cola Top 40 című tévéműsorban, ahol élőben láthattam haknizni Kozsót vagy a Kerozin zenekart. Szabados Irene-nek is dolgoztam, ő egy mesterfodrász, kurzusokon is tanítja a hajvágást, ahol a tanulók szeme láttára vág hajat, ezeken az alkalmakon funkcionáltam modellként néhányszor, meg szórólapot is osztottam neki. Később nem szórólapot, hanem egy hirdetési újság ingyenes példányait osztogattam metróban, amely munkakör révén azóta is kifejezetten empatikus vagyok a szórólaposztogatókkal. Egy konferenciaszervező cégnek is dolgoztunk a szobatársaimmal, néha a kongresszusi regisztrációt kellett adminisztrálnunk (itt láttam először, hogyan verekszenek össze tisztes korú gyermekgyógyászok egy repilufiért), néha borítékokat címeztünk, néha a kongresszusra meghívott professzorokat vártuk táblával a reptéren és kísértük rendeltetési helyükre. Nem kifejezett munka, de pénzkeresési lehetőség volt, amikor gyógyszerkipróbálás alanya voltam, egy havonta adandó fogamzásgátló injekció hazai bevezetéséről volt szó, beadták a szert vagy a placebot, majd rengetegszer vért vettek és ultrahanggal követték a peteérést. Gondolom, placebot kaptam, mert mindegyik hónapban volt peteérésem. Ebből a pénzből elutaztunk Prágába és egy bőrkabátot vettem. 

Később a foglalkozásegészségügyben dolgoztam, a cégnek több rendelője is volt, és attól függően változott a munkakör, hogy hová voltunk beosztva. Így előfordult, hogy az orvos mellett voltam asszisztens, vagy tolmács, vagy - telefonos felügyelet mellett - én voltam maga az orvos. Ügyeltem színházban is, főleg a Bárkában, soha nem volt semmi, egyszer adtam Cseh Tamásnak egy Algopyrint, meg láttam egy csomó jó, meg egy csomó rémes darabot. Ezer forintot fizettek egy alkalomért, plusz az ingyenszínház. 

A drogellenes kortársoktató karrierem odáig fajult, hogy eleinte csak budapesti, majd vidéki középiskolákba jártunk osztályfőnöki órákra kortársoktatni, aids, alkohol, drog témában, később tananyagot készítettem meg az alapítvány kuratóriumi tagja is lettem. Meg összejöttem az elnökkel. Ó, hát.. fiatal voltam. 

Diploma után orvoskodni kezdtem, de az én időmben még a mostaninál is kevesebbet kerestek a kezdő orvosok, úgyhogy mellette kellett mást is csinálni. Mindig fordítani akartam, de fordítást nagyon nehezen tudtam szerezni, és amikor sikerült, akkor mindig rájöttem, hogy nem is szeretek fordítani igazából. Fordítottam egy labordiagnosztikai kézikönyvet, egy fantasyregényt (utóbbi pénzből vettem a menyasszonyi ruhámat, épp kijött belőle), meg pár fejezetet pszichoterápiás szakkönyvekben. A másik terület, ahova szerettem volna beférkőzni, kevés sikerrel, az a trénerkedés: egyszer egy ismeretség révén tartottam egy tréninget (beteg lett a tréner, a helyettese és annak a helyettese is, és nagyon kellett valaki), de nem sikerült túl jól, még túl fiatal és tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy másodmagammal izraeli üzletembereket egzecíroztassak angolul egy luxushotel szemináriumi termében. Úgyhogy többször nem hívtak, de azért az egyért legalább adtak egy vagon pénzt. 

Egy országjáró kérdezőbiztosi munka során vidéki kórházak igazgatóit vagy gazdasági vezetőit kellett kérdőíves interjúval zaklatnom, izgalmas volt, néha elzavartak, néha állást ajánlottak. Szintén a rezidensi éveim alatt volt a hajós meló, ahol a tengerjáró luxushajókra kiközvetített vendéglátóipari személyzet épelméjűségét kellett vizsgálni, ehhez kérdőívek kiértékelésére és személyes interjúkra is szükség volt. A munka egy része itthon, más része Szlovákiában zajlott, elég érdekes volt összehasonlítani a határon belüli, a határon túli magyarokat meg a szlovákokat. Az egyik kedvenc idénymunkám a Budapest Rally volt, ez egy néhány napos rendezvény volt nyaranta, nemzetközi mezőnnyel és versenybírókkal. Itt a három nap alatt helyszíntől és szituációtól függően minden voltam, jegyzőkönyv-vezető, hostess, tolmács, fénymásolókislány. A versenybírók többnyire ex-rallyversenyzők voltak, elég jó volt mellettük ülni a pályabejáráskor, meg egyébként is annyira színes és fárasztó volt az egész, hogy teljesen kikapcsolt a mindennapi egészségügyes rutinból. 

Volt még valami? Nem annyira munka, de egyszer volt a blogomon reklám, valami telefonszolgáltatóé, ezért kaptam négyezer forintot, amiből az egyik kedvenc nadrágomat vettem, meg máskor a biochef küldött nekem kaját, cserébe írtam róluk itt. 

Mostanában még medical writer voltam, az mi? Egészségügyi szakíró? Odaadta nekem a gyógyszercég a kutatási eredményeket, nekem meg absztraktot, kongresszusi posztert, előadásdiákat vagy szakmai cikket kellett belőle írnom a szerzői team irányítása mellett. Rabszolgamunka volt, de jól fizetett és sokat tanultam a cikkírásról, az adatprezentálásról, és arról, hogyan noszogassuk munkatársainkat udvarias emailekben a határidők betartására. Emellett volt még pár olyan tevékenység, amely ugyan a munkahelyemhez kötődött (eközben végig egy kórházban dolgozom pszichiátrián), de nem lett volna muszáj elvállalni: oktatások, tananyagok készítése, effélék, külön büszke vagyok rá, hogy oktatóvideónkon közös jelenetben szerepelek egy remek és ismert magyar színésszel, akivel a péniszéről beszélgetek. Ezek már olyan dolgok, amiket néha bele szoktam írni a hivatalos CV-mbe is, mármint nem a fiatalember nemi szervét. A szakvizsga után magánrendelni is elkezdtem, azt néha szerettem, néha nem. Heti négy óra magánrendeléssel pont nem kerestem jól, vagy keveset kértem, több óra meg nem fért bele az időmbe a rendes munka mellett. Ja, és írtam néhány cikket az Élet és Tudományba, amire irreális mértékben büszke vagyok, középiskolás biológia szakkörös kislányként nagyon tiszteltem az újságot, biológia versenyekre komplett lapszámokat kellett megtanulnunk belőle, most meg én írok bele, omg, sose hittem volna. Meg még néhány más félig ismeretterjesztő, félig bulvár / szórakoztató cikket is írtam néha internetes médiumok számára.

Az utóbbi években szemlátomást szűkül a horizontom és egyre inkább az orvostudomány / pszichiátria / pszichológia körébe tartozó munkák találnak meg, dehát a felnőttkor ezzel jár, 35 felett már nem vesz fel a Szabados Irene hajmodellnek. 

*Elkövettem azt a hibát, hogy kitaláltam magamnak egy projektet, amit beindítok és most rájöttem, hogy ha sikerül, akkor annak az lesz a vége, hogy majd dolgozni kell benne. Eh. Ne vegyetek semmit, aminek nyele van. 

Szülinap, villanykörte

Tegnap lettem 36 éves, sajnos a kis Lánynak épp nem volt túl jó napja (rosszul aludt nappal és éjjel is), de legalább sütött a nap és sétáltunk a hegyen és rendeltünk az internetről malacsültet birsalmával és ettem a konyakos meggyemből is. 

Meg eszembe jutott, hogy régen a villanykörtés vicceket szerettem, úgyhogy elolvastam párat, hát, van jobb is, rosszabb is. Tessék, itt vannak a szakmába vágóak: 

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Nos, ön szerint mennyi szükséges?

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Csak egy, de legalább huszonöt találkozás szükséges.

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Kettő. Az egyik becsavarja, a másik fogja a faszt. Akarom mondani, a létrát.

Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez? 
Egy sem. A villanykörte majd kicseréli magát, ha készen áll.

Munka, haj

Eh, épp valamelyik nap akartam írni szellemesen, hogy idén önkísérletben teszteljük, megelőzi-e az alvásmegvonás a téli depressziót, de asszem nem. 

Ellenben levágattam a hajamat, és tetszik, utoljára a Sexy Scissors nevű helyen a thai ladyboy találta el ennyire, hogy mit szeretnék, csak mondjuk ő 15 perc alatt vágta le és nem egy óra alatt. Nem, ezt nem mondtam a fodrászomnak, bár lehet, értékelte volna. 

Voltam bent a munkahelyemen párszor, és hát mit mondjak, nem jött meg a kedvem, hogy visszamenjek. Legutóbb egy előadást tartani mentem be, pont egy olyan témából, amit utálok és egyáltalán semennyire sem érdekel, undorító szürke időben rosszkedvű emberekkel utaztam a bkv-n oda és vissza, és ott pedig valahogy pont olyan emberekkel futottam össze, akik nem kedvelnek engem, és ugyanazokkal a betegekkel, akik már tíz éve is ott nyomultak. Egy másik alkalommal meg a nővérek épp ezt a sztorit mesélték, csak az ő verziójukban a doktornőt is megverték a cigányok. Igen szerencsésnek érzem magam, amiért nem kell még eldöntenem, hogy visszamenjek-e vagy sem. Azért úgy alkalmanként kicsit dolgozom, mert tartok előadásokat, meg volt a fordítás, meg néha írok cikkeket, de ez épp elég most. Különösen, mivel a Lány alvása továbbra is kiszámíthatatlanul ingadozik az elfogadható és a rettenetes között. Mindemellett gyönyörűségesen cuki, hangosan nevet, négykézláb áll, kúszva-forogva közlekedik és kezdi bontani a lakást. Hát így állunk. 

Még több mesebeli dolgok

Pókhálóhártya, érgurdély, kisagysátor, kamraszarvak, tarajszerűen felemelkedő velőlemez, beékelődési barázda, kisagymandulák, farkosmag, kérgestest, piazsák, enyhe ívben felfelé domborodó velőcsíkok. (Folytatás innen.) 

Az egészségügyről

Van ez a cikksorozat az indexen a János-kórházról, hát ebben nem fogok elmélyülni, szerintem az egészségügyről már minden el van mondva, és mindenkinek a könyökén jön ki a kevés pénz, túlterhelt orvos, köcsög orvos, türelmetlen beteg, köcsög beteg, hálapénz és hasonló kulcsszavak, ugyanakkor egy dolog van, amit nem állok meg szó nélkül. Számtalan olvasói levélben, és több más cikkben is szerepel az a fordulat, hogy "csak egy rezidens" volt ott, "csak a rezidens" vizitelt, nem is látta orvos, csak rezidens, elég lenne a recepciós pultba egy rezidens is. 

Akkor ismételjük át még egyszer. 

A rezidens az egy orvos. 

Az ember elvégzi az orvosi egyetemet, öt év elmélet, egy év gyakorlat (a hatodik évben úgynevezett szigorlónak hívják az embert, az nem rezidens), és utána kap egy orvosi diplomát és onnantól orvos lesz. Ezeket az orvosokat néhány évtizeddel ezelőtt kb. másnap levezényelték vidékre háziorvosnak, ahol fogat húztak és szülést vezettek (a sikerrátát persze nem ismerem). Az orvoslás első pár évében újabban rezidens orvosnak hívják az embert, de attól még onnantól, hogy kijössz az egyetemről, orvos vagy. Természetesen az első pár hónapban az ember kezdő, rutintalan, bizonytalan. Ilyenkor vérmérséklettől függően a fiatal orvosok szétszorongják magukat, tanácsért üldözik a szakorvost, arcoskodnak és lógnak, amennyit csak lehet, vagy előveszik otthon a belgyógyászat könyvet. De attól, hogy kezdők, még nem hülyék, illetve nem attól hülyék. Vannak lelkiismeretlen, ostoba, vagy lógós rezidensek, vannak ügyesebbek, vannak szuperek, és vannak olyanok, akik már akkor lelkiismeretesebbek vagy okosabbak voltak nálam, amikor ők rezidensek voltak, én meg szakorvos. Attól, hogy valaki rezidens, adott esetben lehet jobb is, mint a szakorvos. Az idősebb orvosok ugyan tapasztaltabbak, de előfordul, hogy kiégettek vagy nem követik annyira, khm, naprakészen a tudomány adott állását, esetleg jobban megtanultak már nyájaskodni, és ha valamit elcsesznek, ügyesebben leplezik. A rezidens lehet, hogy még lelkes, együttérző és naprakész. Természetesen lehet a rezidens is kiégett, bunkó vagy ostoba, és egy csomó szakorvos is értelmes, naprakész és őszinte. De hagyjuk már abba ezt a hülyeséget, amikor a betegek azon rugóznak, hogy az őket kezelő orvos túl fiatal. Ez egy felháborító ostobaság. Ha az embert egyből felveszik az egyetemre, akkor 24 évesen orvosi diplomát kaphat. Így, ha a tisztelt páciens bemegy egy egészségügyi intézménybe, és ott egy 24, 25, 26, 27 vagy 28 éves csajjal találkozik, és az hallgatja meg a hátát a kis fonendoszkópjával, akkor próbálja meg felfogni, hogy az egy orvos. Attól, hogy fiatal, pláne nő, és esetleg rózsaszín csillámos bojtban végződik a toll, amivel ír (true story), attól még orvos. Világos? Sőt, azt sem lehet kizárni, hogy jobban jársz a bojtos tollú kiscsajjal, mintha az ősz halántékú docens úr kezelne. 

Én nem tudom, volt-e valami előnye a rezidensképzés bevezetésének (képzés nem tartozik hozzá igazán, ne értsük félre, ez csak egy szó), mindenesetre kifejezett hátránya, hogy sem a betegek, sem a hozzátartozók, sem a kollégák, és sajnos adott esetben maguk a fiatal orvosok sem veszik elég komolyan a fiatal orvost. Tessék komolyan venni.