A társas készségeim hiányáról nyafogok

Ami a könyvemet illeti, igyekszem még gyorsan interjúzni pár emberrel, mielőtt ismét beszippant a szülés-gyermekágy-szoptatás kör, és hát nem vagyok ebben jó. Alapvetően két dolog akadályozza, hogy megírjam a Brennbergbánya riportkönyvet, az egyik a szokásos alkotói rinyálás, hogy tudniillik nem tudom, hogyan kell könyvet írni, nem vagyok író, csak egy mezei pszichiáter vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak. Ezt tudom kezelni, tudom, hogy senki se tudja, hogyan kell könyvet írni, mégis rengeteg ember ír, jó, hát annak egy jelentős része olyan is, és lehet, hogy az enyém is rossz lesz, de ezt a kockázatot muszáj vállalni. Annyit tehetek, hogy sokat olvasok, meg hogy a megfelelő emberek tanácsai mentén majd dolgozom a szövegen. Mármint, amikor lesz szöveg.

A másik dolog, ami akadályoz, az a szociális fóbiám / kommunikációs készségeim hiánya. Azzal az van, hogy természetesen rengeteget javultam 15 éves korom óta, százezer óra pszichoterápia meg az élettapasztalat, valamint ügyesen disszimulálok és megtévesztően úgy viselkedem, mint aki nem az. És ez egyébként működik is. Annyi, hogy edzésben kell maradni: amikor kórházi osztályon dolgoztam, plusz csoportterápiákat tartottam, plusz egy csomót oktattam emberek csoportjait, és minden nap egész nap társas helyzetekben voltam, az kib fárasztó volt, de akkor jóval kevésbé voltam szociálisfóbiás a hétköznapi társas helyzetekben, mint a gyes alatt, amikor egy babával voltam egész nap, vagy otthonról dolgoztam. Totál kijöttem a gyakorlatból és elfelejtettem, hogyan kell emberekkel, helyzetekben viselkedni (és ebből lehet látni, hogy ez nekem nem alapvető készségem, csak utólag tanultam meg.)

Főleg az ún. koktélparti-helyzetekben, ami nehéz helyzet, de azért van, akinek semmiféle gondot nem okoz. Amikor sok ember van egy helyen, akik nem közeli barátok, hanem afféle ismerősök. Kivel, mennyi ideig beszélget az ember? Mikor lehet odamenni egy beszélgető csoporthoz és bekapcsolódni? Mikor tolakodás? Mikor és hogyan kell abbahagyni a beszélgetést és tovább mozdulni másokhoz? Ha nagyon sokáig ugyanazzal beszélgetek, az se jó, mert ő sem tud keveredni, meg én sem, de ha túl hamar hagyom ott, az meg bunkóság, és mikor jó? Kikhez mehetek oda egyáltalán, ha mondjuk egy ismerősöm beszélget két olyannal, akiket nem ismerek? Mikor kell bemutatkozni, rögtön az elején, vagy pár mondat után, vagy mi a megfelelő időpont? Ha túl sokáig nem mutatkozom be, egy idő után már fura lenne, de rögtön az elején azzal indítani is fura néha. Főleg elkezdeni és befejezni nehéz egy beszélgetést. Szóval a kongresszusi ebédek és vacsorák nem feltétlenül az én világom, és ugyanígy bénázok a brennbergi rendezvényeken is.

Egyébként azt is tudom, hogy külső szemlélő számára valószínűleg nem bénázok annyira, és ez jó, csak hát irigylem azokat, akiknek mindez gördülékenyen, magától megy. Azt is tudom, hogy időnként valóban hibázok, de általában nincs tragikus következménye, például egyszer állítólag csak úgy otthagytam az IKL-t egy dialógus kellős közepén, mégis szóba áll velem még mindig.

És félig-ismeretlenül felhívni is utálok embereket, ja, telefonálni eleve utálok, mert nem látom, mit csinál a másik és hol van és zavarom-e és milyen arcot vág. És emlékszik-e rám vagy nem, és ha emlékeztetem arra, hogy ki vagyok, miközben pontosan tudja, az cikibb, vagy ha nem emlékeztetem és nem tudja? Meg ilyenek. A múltkor letegeztem egy velem egyidős férfit, akivel utóbb rájöttem, hogy eddig valószínűleg magázódtunk (itt vidéken máshol van a tegezés-magázás határ, többnyire a számomra megszokottabb magázódást vették eddig inkább túl hivatalosnak) és éreztem, hogy elég furán vette.

Minderre az a megoldásom van, hogy jó, csinálom és kész, lesz, ami lesz, a telefonban mosolygok, mert akkor kedvesebb a hangom, általában inkább bemutatkozom többször, mint egyszer sem, és tudatosítom magamban, hogy én vagyok a furcsa lány. A férjem ugyanis életem egy pontján felvilágosított arról, hogy én a furcsa lány vagyok, a Jóbarátokból Phoebe, és ez valójában végtelen szabadságot ad, ugyanis nyugodtan viselkedhetem furcsán. Meg hát eleve pszichiáter vagyok, azok alapból zakkantak, mit vártunk. És Brennbergben meg már a szituációból adódóan a furcsa lány vagyok: a fura, pesti terhes nő, aki időről időre megjelenik itt azzal, hogy könyvet akar írni, pedig nem is brennbergi, nem is író, nem is bányászcsaládból származik, és németül se tud. És busszal jön, vagy gyalog az erdő felől, mert autója nincs, de tudja, mi az a hidraulikus pajzsbiztosítású marótárcsás jövesztőgép és miért nem használtak olyat Brennbergben. Szóval ehhez talán bátran hozzácsaphatok némi hiányát a társas készségeknek, sokkal furcsább innentől már nem leszek.

Villámmal b*szta meg apját, szentté avatták

Elnézést a címért, az online bulvárújságírás kimosta az agyamat, nem tudtam ellenállni. Szóval ma van Szent Borbála napja, aki annak a védőszentje, hogy támogassátok bármilyen kis összeggel anyagilag a Központi Bányászati Múzeumot. Tessék, itt a közvetlen link a Paypal oldalukra. Update: Jó, bocs, én kétszer is megpróbáltam linket berakni, de nem sikerült, úgyhogy most fogom és berakom a gombot. E:

Tehát Borbála, angol nyelvterületen Barbara a bányászok, kohászok, tűzoltók, tágabban egyéb, hirtelen halállal rendszeresen szembenéző szakmák védőszentje. Szentté avatásához kezdetben a szokásos utat követte, hogy tudniillik olyan időszakban akart keresztény leány lenni, amikor az még nem volt menő. Korunkat megelőzni veszélyes is lehet, Borbálát egy toronyba záratta be feltehetően Grimm-meséken nevelkedett apja, hogy ott gondolkodjon tovább teológiai témákról. Ehelyett a leány például kibulizta, hogy fürdőépületére a tervezett kettő helyett három ablakot vágjanak az építőmesterek, merthogymivel a Szentháromság. Borbálát a fentiek miatt gyakran egy három ablakú toronnyal ábrázolják. 

Borbála megszökött a toronyból, pásztorok bujtatták, majd elkapták a hatóságok és változatos módon kínozták, de ő hű maradt hitéhez, valamint mindenféle csodák történtek. Végül lefejezésre ítélték, amit saját apja hajtott végre. Amikor azonban az ödipális konfliktus ily szokatlan megoldása után apa hazafelé tartott a sikeres lefejezésről, villám sújtotta halálra. Így lett Borbála a hirtelen, váratlan halálesetek elleni védekezés szentje, különös tekintettel az olyanokra, amikor az tűzzel is jár. Mondjuk az eredeti sztoriban Borbála éppenséggel nem védett meg senkit a villámcsapástól, sőt, de ezt hagyjuk. 

A bányászok tehát Borbálához imádkoznak a bányába való leszállás előtt és a feljövetelkor. Márkushegyen például, ami az ország utolsó mélyművelésű szénbányája volt, ez a Borbála-szobor van az előtérben. Az ország bányáiban számtalan szép, Borbálához szóló bányászimádság maradt fenn, ezeket Faller Jenő gyűjtötte össze cikkében, amin elég sokat röhögtem (Ethnográfia, 1942). A bányászimádságok általános leírása után ugyanis a helységnevek ABC-sorrendjében következnek a szép, régies fohászok, Aknaszlatinán így imádkoztak, Baglyasalján amúgy, lapozok izgatottan a B betűhoz, "Brennbergbánya: sem leszálláskor, sem munkából jövet nem imádkoznak". Ennyi, érted. Bocs, Borbála, sietünk. 

Tehát akkor küldjetek pénzt és nem csap belétek a villám használjuk ki e szent leányra való emlékezést arra, hogy valami jót cselekedjük. 

Where have all the cowboys gone

Kicsit hiteltelen leszek lassan azzal az állításommal, hogy nem érdekel a történelem, de tényleg csak néhány kis szelete érdekel. Az 56-os forradalom például az egyetlen, ami még tud érinteni érzelmileg. Semmilyen személyes érintettségem nincs benne, egyszerűen maga a sztori, az egész hősies naivitás, hogy komolyan azt képzeltük, hogy le tudunk nyomni egy szomszédos, felfegyverzett nagyhatalmat. A naiv kis részletek, amikor Nagy Imre bemondja a rádióban három nyelven, hogy segítsetek, és halál komolyan felmerült benne, hogy majd idejön Amerika vagy bárki és itt jól megment minket?  Meg amikor bejönnek az oroszok és a forradalmi ifjúság az "orosz testvéreink, ne lőjetek" kezdetű röplapot szórja rájuk (oroszul*), majd biztos elolvassák az orosz katonák és azt mondják a főnöküknek, hogy te, ezek milyen kis aranyosak, én nem akarom lelőni őket. Vagy hogy? Mindenesetre, akármennyire is tisztában vagyok a valós eseményekkel, bármilyen róla szóló filmet vagy könyvet képes vagyok végigizgulni. 

Ez itt a bányászok szerepe a forradalomban című cikk, ez is halál izgalmas. És még egy dolog jutott eszembe közben, hogy ez azért nem volt olyan régen, a nagypapád ott volt, és közben mégis mennyit változott a világ, te jó ég. Ilyenek vannak benne, hogy "Délelőtt a kisterenyei és a szorospataki bányászok elindulnak Salgótarjánba, hogy kiszabadítsák a letartóztatottakat." meg "Radikális borsodi-ormosbányai bányászokból álló küldöttség indul Nyíregyházára, Hatvanba és Debrecenbe, hogy ott meggyőződjenek arról, hogy a szovjet csapatok valóban kivonultak-e az országból." Először azon gondolkodtam, hogy ma mivel helyettesítenénk be a "bányász"-t a mondatban? Radikális informatikusok egy csoportja? Radikális marketingesek egy csoportja? Aztán rájöttem, hogy ma amúgy is az események egy jelentős része a neten zajlana, és nulla darab röplapra lenne szükség, amikor van facebook. Vagy ki tudja. Tényleg nincs már szükség fizikai erőre és fizikai részvételre ebben a világban? Fura. 

*Orosz tudásom jelenleg abban merül ki, hogy "nem hiányzik senki", "elvtársak, ne lőjetek", és el tudom énekelni az Áll egy ifjú nyírfa első versszakát. Reméljük, sohasem kerülök olyan élethelyzetbe, hogy bármelyiket is használnom kelljen. 

Hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak?

Ma volt egy nagyjából fél óra, amikor egyedül voltam a Központi Bányászati Múzeum könyvtár-raktár-iroda részlegében - a többiek vagy elmentek ebédelni, vagy betegállományban vannak, vagy felmondtak, hogy múzeumpedagógus létükre Ausztriában takaríthassanak. Azon gondolkodtam, hogy: 1. nyuszikat rajzolhatnék a Bányászati és Kohászati Lapok bekötött, lefűzött számaiba, 2. beosonhatnék a raktárba és elcsenhetnék pár apróságot, habár valójában nincs túlzottan nagy szükségem achátgömbre vagy különböző életkorú bányamentő készülékekre, 3. lapotopom és a youtube segítségével táncolhatnék a teljes hangerőre tekert Walking on sunshine-ra. Persze egyiket sem csináltam, hanem szépen keresgéltem/olvasgattam tovább a könyvtár Brennbergbányával kapcsolatos anyagát. De közben pogácsát ettem, mert annyira punk vagyok. 

Amúgy már megint az van, hogy nincs pénzük és mindjárt csődbe mennek, fel sem merül, hogy a disszidens kollegák helyett újakat vegyenek fel, közben meg hemzsegnek a családok és a gyerekcsoportok lelkesedő gyerekekkel és a Tripadvisoron Sopron második legnépszerűbb látványossága (az első a Tűztorony, és ez így is van rendjén). 

Ez nem a Tűztorony, hanem a múzeum belső udvara a kintről kukucskáló Kecske-templommal

Különben már épp elment a kedvem a könyvírástól, de úgy igazából. Mert rájöttem, hogy ez nagyon nagy munka, én meg nagyon kicsi vagyok, valamint időm sincs. Közben olvasom a Rin Tin Tin-t - tudtátok, hogy ez egy igazi kutya volt, akit kölyökként egy amerikai katona Verdun mellett talált a harcmezőn? Én nem tudtam, sőt, nem is érdekelt, de azt mondta Susan Orlean, hogy van benne egy rész a magyar nagyapjáról is. Mármint nem a kutyának, hanem Susannek volt magyar nagyapja. És nem mondta, hanem írta. Szóval olvasom a könyvet, ami elképesztően jó még úgy is, hogy én igazából macskás vagyok, és nem érdekel különösebben sem a filmtörténet, sem a világháborúk, sem Amerika. Sokkal jobb, mint kedvenc könyvem, az Orchideatolvaj, egyszerűen látszik rajta, hogy közben eltelt több mint tíz év, sokkal profibb, érettebb és... mélyebb. Rá is jöttem, hogy oké, hagyjuk is, én sose fogok tudni ilyet írni. 

Aztán Susan valahol megemlíti, hogy majdnem tíz évig írta a könyvet. Főállásban. Jó, közben szült egy gyereket. A könyv végén meg felsorolja a hivatkozásokat - könyveket, újságokat, honlapokat, ahol adatot gyűjtött. Nagyon, nagyon sokat. Én meg pszichoterapeuta vagyok, magánrendelek, cikkeket írok, lakást újítok fel, gyereket nevelek, semmilyen kiadótól nem kapok előleget és mandulagyulladásom van, hát komolyan. Hogy jövök én ahhoz, hogy könyvet akarjak írni, ráadásul ilyet? Ez nagyon nehéz. 

Sajnos aztán a múzeumban találtam egy csomó érdekes anyagot a könyvtárban, majd pedig több látogató is Brennbergről faggatott, szóval asszem nem adhatom még fel. Dehát csak magamat hibáztathatom, nyugodtan élhetnék könyvírás nélkül is, vagy legalább írhatnék valami jó kis fikciót vagy egy önsegítő könyvet a meddőség pszichológiájáról. Kellett nekem rongybicikli. 

It has to be true and it has to be good

Susan Orlean online előadássorozatát nézem a creative nonfiction-írásról. (Amúgy ténylegmár, mi ez magyarul? Riportkönyvet szoktam mondani, amit általában nem értenek. Olyan dolgok tartoznak ide, mint útleírás, emlékiratok, riportkönyvek.) Egyrészt kifejezetten hasznos és gyakorlatias, másrészt egy csomó dologban megerősít, amit már eddig is így gondoltam. Például a címben. 

Az első rész a témaválasztásról és a Researchről szól. 

Azt mondja, hogy olyan témát válassz, amiért lelkesedsz, lehet hétköznapi (sőt), de akkor azt úgy mondd el, hogy mindenki figyeljen. Lelkesedéssel. Azt is mondja, hogy szerinte (hangsúlyozva, hogy vannak más iskolák is) mielőtt elindulsz interjúzni, helyszínt megnézni, emberekkel beszélni, ne olvass utána túl sokat, mert annak az a veszélye, hogy az olvasottak alapján fogod nézni, kevésbé leszel fogékony az új dolgokra, amik nem szerepeltek az útikönyvben, kevésbé lesz friss a látásmódod. Inkább valódi kíváncsisággal és tudásszomjjal menj oda, beszélj az emberekkel, nézd meg a helyeket és utána menj a könyvtárba és utána nézz utána a neten. Ez megnyugtató, mindig nyomasztott kicsit, hogy felkészületlenül megyek interjúzni, pedig valójában nem is. 

Azt is mondja, hogy interjúvolj nagyon sok embert, nem csak azokat, akik szorosan szerepelnek a sztoriban, hanem olyanokat is, akik csak lazán. Tök jó, már gondoltam, hogy majd kell beszélnem pl. azzal a soproni háziorvossal, aki hobbifilmes és 1975-ben forgatott egy azonnal betiltott negyedórás dokumentumfilmet Brennbergről 8 mm-es filmre. Meg a ma ott élő nembányászokkal, a buddhistával, a depressziós szocmunkással, a rapperrel és a milliomossal. Ha szóbaállnak velem. Ha lesz rá időm. De ezeket különben nem azért tudtam, mert zseni vagyok, hanem mert tök sok Susan Orleant olvastam és magamtól észrevettem.

Más szerzőket is olvastam egyébként, nyugi, Oriana Fallacit és természetesen Moldova Györgyöt, meg pár random önéletírást (Paul Auster, meh) és útleírást, csak azokból kevesebbet tanultam. Oriana Fallaci nem rossz, de nekem túl ilyen... olaszos. Moldova sem rossz különben, az én stílusom nagyon más, de meg kell hagyni, hogy a maga nemében és korszakában szerintem rendben van. 

Továbbá nyilván nem fogsz mindent beleírni a könyvbe, de tudjál sokkal, de sokkal többet, mint amit végül leírsz, mert az olvasó azt érzi. Úristen, rettenetesen sok munka ez, nem tudom, hogy lesz rá időm. Más ezt hogy csinálja? Ez a főállása? Nincs gyereke? 

Azt is mondja Susan, hogy legyen egy füzeted, amibe jegyzetelsz interjúk során, de az elején hagyj üresen pár oldalt és ide írd a kontaktok elérhetőségeit, meg vezess egy listát a témával kapcsolatos teendőidről, ami folyamatosan bővül. Basszus, ugyanezt csináltam, vettem egy füzetet és üresen hagytam az első járom oldalt és oda írom a kontaktok elérhetőségeit, a hátuljába meg a teendőlistát. Ez de jó! Máris híres riporternek érzem magam, de legalábbis veleszületett tehetségnek. 

Hogy honnan tudod, mikor állsz készen az írásra: amikor anyagot gyűjtesz és az újabb forrásokban már kezded ugyanazt olvasni, és az interjúkon a feltett kérdésekre már tudod előre a választ. Ellaposodik a tanulási görbéd. 

Most itt ezt eredetileg egy blogbejegyzésnek szántam, de közben nyaralunk Szilvásváradon és nincs nálam jegyzetfüzet és úgy alakult, hogy ebbe a blogbejegyzésbe jegyzetelek, miközben hallgatom, szóval akit nem érdekel a téma, az nyugodtan olvasson addig valami mást vagy menjen friss levegőre, nem sértődöm meg. 

A jegyzetek rendezéséről is van egy fejezet: úgy kell ugyanis nonfictiont írni, hogy 1. reporting, 2. thinking, 3. writing, és a kettes pontot szerinte sokan kihagyják, pedig az kell. Azt javasolja, hogy a kettes pontot kezd azzal, hogy legépeled a jegyzeteidet, mert a gépelés közben máshogy figyelsz, mintha csak átfutnád a füzetedet. Lehet, hogy közben rájössz, hogy ez vagy az nem érdekes, akkor azt máris kihagyhatod. Miután begépelted, olvasd el még egyszer és emeld ki azokat a részeket, amik a legjobbak és legérdekesebbek. A legtöbben a következő lépésben vázlatot írnak - Susan bevallja, hogy ő nem ír, mert nem szereti. Ha akarsz, írj. Ő kártyákra írja ki a legjobb részeket és a kártyákat (a fizikai valóságban) és rendezgeti sorrendekbe. Eléggé oldschool: ne tartsd a jegyzeteidet a számítógépeden és ne ott dolgozz velük - azt hittem, azért, mert az történik veled, mint volt töritanárunk félkész könyvével: megsemmisül, de nem: azért, mert a gépen egyszerre csak egy dolgot látsz, ami épp előtted van, a jó történetíráshoz pedig holisztikus megközelítés szükséges. Papírokkal könnyebben meg lehet ezt csinálni. Egyébként szerintem is, de hát én is nevetségesen oldschool vagyok, nem tudom, láttátok-e már a telefonomat. Szóval rakosgasd le a papírkáidat a padlóra, lépj egyet hátrébb, szemléld, és gondold át: miért akarod ezt megírni. Miért most. Mi volt a legérdekesebb mozzanat az anyaggyűjtés során? Hasznos továbbá, ha elmeséled valakinek a sztoridat, mert miközben meséled, újra átgondolod, ami érdekesnek tűnt, lehet, hogy mégse az és fordítva stb. Hát igen. Szegény férjem szerintem már jóval többet tud Brennbergbányáról, a bányászatról úgy általában, a szénporrobbanásról, a sujtólégről, a féregbetegségről és Szálasiról, mint amennyit valaha is szeretett volna. 

Eddig volt a research és most jön az írás. 

Tehát a sztori elemei. Lede, Ending, Facts, Dialoge, Quotes, Expert Opinion, Commentary, Description. Nem ebben a sorrendben, hanem tetszőlegesben. A bevezetésben nem az egész sztorit írjuk le pár mondatban, hanem mint a sztriptíz: nem egyszerre minden ruhát ledobsz, hanem csak egyet - amitől nagyon izgalmas várakozásokat ébresztesz. A kisfiús cikke pl. így épül fel: Lede, ami valójában egy Commentary - Facts - Commentary - Observation (Real-time Documentary) - (Pure) Dialogue stb. 

Legyen gyorsabb és lassabb, csendesebb részlet - legyen ritmusa.  

Quotes and Dialogues. Idézetet sosem használ arra, hogy csak egy tényt közöljön. Például a tíz éves kisfiú esetében a kisfiú sose mond olyat, hogy "Tíz éves vagyok". Nem. Azt elmondtuk a Tények szekcióban. A dialógust, illetve idézetet arra használjuk, hogy az olvasó jobban megismerje a karaktert - a stílusát. A kisfiús cikkben van pl. párbeszéd a gyerekek között, amit csak leír, de ahogyan és amiről beszélnek, az érdekes. Lehet, hogy nem is lesz ilyen a cikkedben (ja itt cikkeket írunk, nem könyvet) - ha nem találtál jó idézetet, akkor bocs. Persze olyan dialógust is írhatsz, ahol te faggatod az alanyt, de csak ha jó. 

Descriptions. A leírásokkal az van, hogy ha túl hosszú és lassú, akkor unalmas - tehát bármennyire is szeretsz ilyet írni, ne vidd túlzásba. Például ne írd le az egész ember külsejét, csak 2-3 dolgot róla, ami érdekes, az olvasó majd használja a fantáziáját és kitölti. 

Expert opinion. Arra nagyon jó, hogy váltogathassuk a fókuszt: míg a párbeszéd nagyon közeli "felvétel", addig a Commentary már eggyel távolabb, az expert opinion pedig még távolabbi. Mindenhez van szakértő. Többnyire inkább nem jó őket szó szerint idézni, inkább megtanulni és átfogalmazni az olvasó számára az infót - vagyis azt az érzést keltjük (mert ez az igazság), hogy mi már tudjuk mindezt és most elmagyarázzuk neked is. 

Conclusion. Nem kell a történetet lekerekíteni - a történetek nem befejeződnek, csak véget érnek. Az olvasó, ha eddig jól írtál, már úgyis levonta a következtetéseit, azaz nem kell a szájába rágni, és semmiképp nem kell összefoglalni az eddig leírtakat - a NYT-nál a karrierje kezdetén az összes kiváló összefoglaló befejezését kihúzta a szerkesztő. "There is no story worth writing that can have a (simple) conclusion." Az a jó, ha az olvasónak ugyanaz az érzése van, mint amikor befejezted az anyaggyűjtést: tök sokat tanultál, érdekeseket hallottál, biztos lenne még felfedeznivaló, de a lényeg megvan. Ő úgy szereti befejezni a sztorijait, hogy az olvasó úgy érezze: bárcsak lenne folytatás. Azaz inkább azt döntsd el, milyen hangulatban akarod otthagyni az olvasót: nevessen, vagy szomorkodjon...? Ehhez jó útmutató az, hogy te mit éreztél a sztoriddal kapcsolatban. 

Na és akkor még nem végeztél, mert most jön az Editing. Vagyis jobb, ha rájössz, hogy amit elsőre leírtál, azt lehet tovább csiszolni. Mindig lehet még jobb. Szerinte remek ötlet hangosan felolvasni a sztoridat és hallani: hallani fogod, ha idegesítő, ha unalmas. Jobban hallod, mint ha csak csendben olvasnád, és eleve lassabban olvasol hangosan. Háááát.... ehhez nem érzem magamban a kedvet, de térjünk vissza rá, ha már megírtam a dolgot. Ő minden reggel kinyomtatja, amit írt előző nap, felolvassa és szerkeszti. Van, aki az egészet megírja és csak utána szerkeszti, az is működhet, de ő a napi adagra esküszik. És ha bátor vagy, akkor felolvashatod másnak, az még többet mond. 

Amikor olvasod, ezekre kell figyelned: 1. mennyire hangzik magabiztosan? Ha sok benne a perhaps, I think, maybe - akkor az nem jó. Ha nem tudod, nézz utána, de legyél biztos benne. 2. a tempója, 3. mondatonként milyen. Pl. egymás után 5 nagyon hosszú (vagy nagyon rövid) mondat van - direkt? Működik? Persze, utálatos dolog magunkat szerkeszteni, hiszen imádjuk, amit írtunk, ezért ő nem töröl: ami nem tetszik benne, azt nem kidobja, hanem kimásolja egy másik dokumentumba, mert egyrészt akkor nem sajnálja annyira, másrészt tényleg van, hogy onnan még valami használható lesz. 

És aztán olvastasd el a szerkesztőddel meg a vállalkozó haverjaiddal vagy kollégával, akit cserébe te is előolvasol, és hallgasd meg a kritikát és javítsd tovább.  

Végül pedig némi szemléletformálás. Olvass kurva sokat, mármint úgy általában, más szerzőket. Amikor elakad az írásban, néha csak belelapozgat valamelyik kedvenc könyvébe és az segít továbblendülni. Aztán gondolkodj sokat azon is, miért akarsz író lenni. Szereted a nyelvet, szeretsz írni, szeretsz másoknak elmesélni érdekes dolgokat? Mindez? Amit erről gondolsz, befolyásolni fogja azt, ahogyan írsz, ahogyan megközelíted a történetet, amit írsz. 

Nagyon más magadnak írni, mint közönségnek - az utóbbi a kommunikáció egy formája. Szinte lehetetlen jól írni, ha nem gondolsz az olvasódra, a vele való kapcsolatodra, az ő szempontjára. Ezt is tartsd észben. 

Az írás szakma. Szakmunka. Ha így fogod fel, pragmatikusan, nem pedig misztikus művészetként, az könnyebb, kevésbé nyomasztó. Legyenek konkrét technikáid - a fentiek, vagy oszd be, hogy egy nap hány karaktert írsz, ilyenek. Mindig legyél nyitott a változtatásra, akár magad olvasd újra a szövegedet, akár a szerkesztőd - olyan, mint a súlyemelés, ha minden nap csinálod, akkor tuti, hogy egyre könnyebben megy és egyre jobb lesz. Szeresd a Nyelvet! Legyen egy noteszod, amibe, ha hallasz egy érdekes kifejezést, szót, szófordulatot, azt feljegyzed. Könnyen a saját magunk által ismert szavak és kifejezések csapdájában maradunk, ha nem tanulunk újakat. Olvass, gyűjtsd a szavakat, értékeld és szeresd a Nyelvet. Írni pedig szerinte kurvajó, élvezd. 

Hát ennyi, most pedig lemegyek a wellnessbe a férjem meg a csodálatos Lány után. 

És még

A folytatásban már nincs túl sok izgalom: úgy döntök, nem várom meg a buszt, mert nagyon sokára jön, inkább elgyalogolok az erdőn keresztül a szomszédos Görbehalomig és addigra pont odaér a busz, ami majd visszavisz Sopronba. Az erdő klassz. Amúgy nem tudom, mi ez nálam, én a rendes hétköznapokon nagyjából ateista vagyok, ráadásul sok szép tájat láttam már Kanada partjaitól a Koh Phi Phi sziklákon át az Angkor-i napfelkeltéig, a Brennberg-völgyben mégis mindig meghatottan rájövök, hogy Isten egészen biztosan nagyon szeret minket, ha ezt a szépséget teremtette. Most mit csináljak, nem tehetek róla.

Eszem finom erdei szedret bokorról, majd eljátszom a gondolattal, hogy eltávolítsak élőhelyéről néhány fenyőfacsemetét és az anyukámtól kölcsönzött Fila márkájú hátizsákba rejtsem. A fenyőfalopás gondolata pár hete akkor ütött szöget a fejembe, amikor az egyik, Tatabányán élő volt brennbergi bányásznál jártam és megmutatta a botanikuskertszerű kertjében a kínai meg szicíliai ciprusok és cédrusok mellett a két Brennbergből hozott fenyőt. Vagy az agyamra ment az Orchideatolvaj, amiben John Laroche és társai folyton orchideákat csempésznek ki a vadonból. Mondjuk sejtem, hogy a Brennberg-völgy fenyői nem díjaznák különösebben a szállítást, sem az óbudai teraszt intersparos virágfölddel.

A továbbiakban még virágzó ciklámeneket látok kritikátlan mennyiségben és többféle színárnyalatban - én manapság épp arra törekszem, hogy rohanó világunkban csupán a szavak leíró erejével képes legyek elképzelhetővé tenni dolgokat és okostelefonom sincs, de a ciklámeneknél már erősen vágyni kezdek wifire és instagram-fiókra. A cikláment nem akarom kiásni, mert az védett, meg különben is, rendes ember nem húzgál ki növényeket az erdőben. 

A ciklámencsodálásnak, szederevésnek, fenyőszemlélésnek és vallásos áhítatnak köszönhetően persze mintegy három perccel lekésem az óránként járó buszt, úgyhogy kénytelen vagyok stoppolni, illetve még egy kicsit gyalogolni. Úristen, az a hegyoldal, azok a hatalmas fenyők, annyira gyönyörűek. "Kedvező feltételek mellett a jegenyefenyő akár 60 méter magasra is megnő. Törzsének átmérője elérheti az egy métert, életkora az ötszáz évet". Bár szerintem ezek inkább lucfenyők. Aztán felvesz egy középkorú pár, akik a Tómalomra tartanak és egész úton fogják egymás kezét. 

Mindeközben a vadregényes Nyugaton

A brennbergbányai templom előtt ülök egy padon és épp egy helyi arcot próbálok lebeszélni róla, hogy alkoholos italokra hívjon meg. Ezt megelőzően útbaigazítottam egy rendkívül jól felszerelt, németül beszélő bringást Sopron irányába - ugyan Brennbergbányán véget ér az aszfaltozott út, amelyen kizárólag Sopronba lehet eljutni az úgynevezett Soproni úton, azért a biztonság kedvéért megkérdezte, hogy Sopron, diese Richtung? Hát igen. Más Richtung nem nagyon van ugyanis. 

Úgy kerültem ide, hogy bátran besétáltam Karcsi bácsihoz Görbehalmon, mert egy Marika néni azt mondta, ő idős, régen a bányánál dolgozott brennbergi, hátha beszél velem, kopogjak be hozzá, meg fogom ismerni a házát, itt és itt van, házszám nincs, de csak ott van napernyő. Sajnos Karcsi bácsi hallókészüléke ellenére nagyothallott, valamint esze ágában sem volt velem szóba állni, hasztalanul hivatkoztam Marika nénire, így mérgemben bementem a Görbehalmi Bányászmúzeumba a Sanyihoz, hátha ad egy kávét. A Sanyi épp a Tippmixét töltötte nem biztos, hogy teljesen józan haverjaival, megkínált kávéval, cigarettával, elmesélte a Bányásznap szervezésének anyagi és transzperszonális nehézségeit, belém töltött egy jégert, adott az útra egy féldecis üveg pálinkát a sajátjából és egy fél literes mentes vizet, majd vintage Trabant márkájú gépkocsijával elhozott Brennbergig, mivel ő egy született vendéglátó és az itteni postán úgyis fel akarta adni a Tippmixet.

Brennbergben odaadtam Marika néninek a képeslapot, amit ígértem neki, meg elmeséltem, hogy Karcsi bácsi lepattintott, majd bemásztam a jelenleg üres és lepukkant egykori Bányászkaszinó, később Ruhagyár épületébe, ahol nincs semmi, csupán a színpadon heverő elhagyatott piros melltartó és pár üres doboz Bomba és sör jelezte, hogy bár jazz-zenekar már nem játszik, azért örömteli események ma is történnek errefelé. 

Ezt követően egy üveg soproni sört vásároltam és kiültem a templommal egybeépült kocsma elé a padra, ahol vagy nagyon furcsa vagyok, vagy még farmerban és fekete Martensban is egy MILF, mivel a kocsma ügyfelei közül eddig majdnem mindegyik igen kedvesen köszöntött, ami Brennbergben egyáltalán nem szokás. A legutolsó éppenséggel megkérdezte, megismerem-e, majd üveges tekintetem láttán felvilágosított, hogy az előbb a Sanyinál töltötte a Tippmixet, onnan az ismeretség, és szívesen meghív valamire, amennyiben könyvem írását ez előrelendíti. 

Amelyben mégsem Meryl Streep játszik engem

Addig elmesélem, mi van a könyvemmel: rájöttem, hogy úristen, ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam, valamint, hogy úúúúú, sokkal érdekesebb, mint gondoltam*. Ez végtére is mindkettő borítékolható volt, szóval nagy meglepetés nem ért. 

Beszélgettem nem Brennbergben élő exbrennbergiekkel, akik részben elképesztően kedvesek és segítőkészek voltak, részben húzódozva ugyan, de segítőkészek voltak; és felkutattam Brennbergben élő idős brennbergieket, akik vagy pont a múlt hónapban hunytak el, vagy nem álltak velem szóba, mert ismeretlen vagyok. Egy ponton kezdtem úgy érezni, hogy inkább egy mexikói drogkartell elmúlt száz évének történetéről és jelenkori viszonyairól kellene könyvet írnom, mert ahhoz sokkal könnyebben találnék szép kort megélt és diktafon társaságában életükről szívesen mesélő riportalanyokat. Ezen a ponton arra is rájöttem, hogy csakúgy, mint a drogkartellek esetében, itt is a személyes ismeretségek révén juthatok dűlőre és elkezdtem a szociális hálómmal behálózni őket. Ennek tartunk az elején, és szerintem működni fog, csak rengeteg utánajárást és rohangálást követel meg, és nem tudom, hogyan szorítok rá időt a gyermeknevelés, a magánrendelés, a bérújságírás/bérbloggerkedés, a sématerápiás nemzetközi akkreditáció megszerzése, az európai mozgás- és táncterápiás egyesület budapesti közgyűlésének szervezése, a soproni bányászati múzeum blogjának és FB-oldalának szerkesztése, a hátralévő lakberendezési teendők, valamint húgom lakásának megvásárlása és felújítása mellett úgy, hogy egy másik városban élek.  

Az is volt, amikor rájöttem, hogy úristen, nem tudok ilyet csinálni, nem tudom, hogy kell, és akkor együtt ebédeltem a szerkesztőmmel**, és azt a tanácsot adta, amit azóta is követek, hogy tudniillik egyelőre a következő lépéssel foglalkozzak és ne a végső koncepcióval, mert amíg nincsenek interjúk, szöveg, tartalom, addig feleslegesen aggódok azon, hogy hogyan és mivé fogom majd formálni a még nemlétező tartalmat. Azaz ne azzal törődjek, hogy majd ki fog játszani engem a könyvből készült filmben***, hanem interjúzzak. Ezt követően megbeszéltük, hogy Summer Glau fog játszani engem a könyvből készült filmben, és ennek megfelelően a filmbéli főszereplőnek nálam jóval furábbnak és zaklatottabbnak kell lennie, mert ő abban jó, és amikor az amúgy klausztrofóbiás főhősnő beikszeli az űrlapon, hogy nem klausztrofóbiás, majd lemegy a Márkushegyi szénbányába (true story), akkor ott nem flangálhat hozzám hasonlóan rezzenéstelenül, hanem pánikrohamot kell kapnia, de legalábbis véresre harapdálnia az ajkát.  

*Akárcsak a gyereknevelés. Vagy maga az Élet. 

**Ezt le kellett írnom, mert jól hangzik - a valóságban ebédidőtájt meglátogattam D.-t és elképesztően cuki csecsemőkorú gyermekét, aki egyszer rábólintott, hogy jó, ha valaha írok valamit, akkor szerkeszti. Nem, nem, nem a gyerek, hanem D. Úristen, hogy akarok így könyvet írni? 

***Mert olyan könyvet akarok írni, mint Susan Orlean Orchideatolvaja, és az abból készült filmben Meryl Streep játssza Susant, csak hát ő már túl öreg meg nem is hasonlít rám. 

Főleg bányajárás

És klausztrofóbiám nem akadályozott meg abban, hogy lemenjek egy igazi, mélyművelésű szénbányába. Konkrétan ide ebbe. Utaztam a személyszállító szalagon is. Sajnos a videóhoz képest ma már sokkal kihaltabb, amennyiben nincs működő fejtési front, hiszen a bánya bezárt - a következő két évben már csak felhozzák azt a rengeteg vasat, amit az elmúlt negyven évben beépítettek oda. Így aztán nem volt folytonos, hatalmas zaj és nem volt akkora por sem, mintha dolgoznának, de azért így is hatalmas élmény volt. És így is mosolyogtam magamnak azokon a barátainkon, akik folyvást panaszkodnak, hogy egész nap be vannak zárva egy irodába és nem pontosan a számukra megfelelő hőmérsékletre van beállítva a légkondi. 

Még mindig vadnyugat

A folytatásban iszom egy nullaszázalékos soproni radlert a kocsmában, valamint megkérdezem, bedughatnám-e lemerült netbookomat a konnektorba. Kati mama helytelenítő arckifejezéssel hallgat, amire a szőke rendőrcsaj és tetovált barátnője röhögni kezdenek, ezen a pultosnéni megenyhül és felcsatlakozhatok az elektromosságra. A pultnál iszogató németajkú törzsközönség eközben tovább kínálgatja alkoholos italokkal a lányokat, a rendőrcsaj ellenáll, bár már nincs szolgálatban, de még az egyenruha van rajta, ezért nem iszik ("te, ezek még mindig nem értik. Hogy van németül a büntetésvégrehajtás?"), a tetkós az ölelgetésnek áll ellen. Egy kóbor kutyáról beszélgetnek, aki valahogy a kocsma tulajdonában ragadt, valamint a múltkor elvitt sörökről, hogy tudniillik kifizették-e az üvegbetétet vagy majd hozzák vissza az üvegeket. 

Később elmegyek a bányász emlékházba, ez az ország első gőzgép-meghajtású szivattyújának szivattyúházában van, három szobából áll, bányászati eszközöket, dokumentumokat, egy berendezett lakószobát és Goldmann Hugó bányaorvosnak az ankylostomiasisról szóló könyvét tartalmazza (trópusi féregbetegség, amely a trópusokon kívül csak a brennbergi bányákban kapható el). Ide is kapcsolatépítési céllal jövök, régebben egy idős brennbergi volt itt a teremőr, hátha most is az, vagy legalábbis ismer párat, de nem. A mostani teremőr egy nagyon lelkes, ugyanakkor benyomásom szerint átlag alatti intellektussal élő fiatalember, Sopronból jár be dolgozni és nem tud sem jegyet nyomtatni, sem visszaadni az ezresemből (ötszáz forint a jegy). Közben érkezik egy középkorú pár is, kiderül, hogy a fogatlan hölgy itt töltötte gyermekkorának nyarait brennbergi nagynénjénél. A többi gyerekkel mindig bejártak a határsávba szedret meg szamócát szedni, de a határőrök ismerték őket, ezért nem lőttek rájuk. 

A teremőr körbevezet minket, elmondja, hogy a brennbergi temetőt egy bányaszerencsétlenség kapcsán alapították, addig a közeli Ágfalván temetkeztek a brennbergiek. Ez sajnos tévedés, de nem akarom kekeckedéssel elrontania hangulatot. Sajnos több dolgot is lelkesen, de hibásan mesél, ellenállok a kísértésnek, hogy kijavítgassam, mivel nem látom értelmét. "Az nem karbidlámpa, fiacskám, hanem bányamécses" - morogta az orra alatt a rózsamintás nyáriruhájában és vastagkeretes szemüvegében leginkább szabadnapos nevelőnőre emlékeztető fiatalasszony. - "A karbidlámpa ez itt, a másik vitrinben. És ha már itt tartunk, abban a bányamentő készülékben sem két oxigénpalack van. Ez egy légújítós Draeger, a kék valóban oxigénpalack, a másik a kálipatron, amely a kilélegzett levegőből kiszűrve a széndioxidot, ismét belélegezhetővé teszi azt. A brennbergi temetőt pedig nem bányaszerencsétlenség, hanem kolerajárvány miatt alapították, de mindegy."

Mindeközben a vadregényes Nyugaton

A brennbergi Madisz-tó partján ülök egy rönkasztal melletti padon rózsamintás nyáriruhában, és egy kis, fehér netbookon gépelem ezt a bejegyzést. A kis tóban fehér és ciklámenrózsaszín tavirózsák virágoznak, valamint aranyhalak úsznak olyan lassan, hogy már azt hittem, döglöttek, de nem. A víz felett óriási, kék szitakötők, körben pedig hatalmas, loncsos, öreg fenyők és fiatal rózsabokrok. Szerintem megérnénk egy akvarellt, most nem azért. Tóparton blogoló hölgy. 

Úgy kerültem ide, hogy először kibuszoztam a bánfalvi könyvtárba, mert ott találkoztam neve elhallgatását kérő kontaktommal, aki jelenleg brennbergi hagyományőrzéssel is foglalkozik, és ígérete szerint összeismertet idős, visszaemlékezni diktafon társaságában is hajlandó brennbergiekkel. Miután megbeszéltünk mindent, megtekintettük a bánfalvi hímzőkör csipkekiállítását és összehaverkodtunk, ő elment a Lidl-be halat venni az ebédhez, én pedig konstatáltam, hogy most ment el a brennbergi busz, ezért kiálltam stoppolni a falu szélére. Egy bácsi vett fel, megkérdezte, hova tartok és miért, így elmondtam neki, hogy a görbehalmi bányászmúzeumba, mivel az alapító pasas majd terveim szerint szociális csomópontként funkcionálva további idős brennbergiekkel hoz össze könyvem számára. A bácsi elmesélte, hogy ő is bányász volt Oroszlányban, konkrétan frontvillanyszerelő, de csak egy pár évig, utána váltott. Beszélgettünk a bányászatról, a sztahanovista mozgalomról, valamint frissen diagnosztizált betegségéről. Kitartást és gyógyulást kívántam neki, majd kitett Görbehalomban. 

A görbehalmi bányászmúzeum alapítója, elnöke, gondnoka és a múzeum maga az egy jelenség, ezt a részt nem fejtem ki bővebben, mindenesetre átlapoztam a Szent István vágat falazásának 1943-as, ceruzával kockás füzetbe vezetett jelenléti könyvét, megittam egy szódát és egy kávét, majd indulás előtt még kaptam a kezembe egy darab frissen sült szalonnát kenyéren, tormával. Erre a néhány percre felfüggesztettem tíz napja tartó vegetarianizmusomat. Ezután tovább stoppoltam Brennberg irányába, két dögös csaj vett fel, akik a kedvemért átrendezték a hátsó ülésen a nagybevásárlást. A kocsiban hangos popzene szólt, az anyósülésen ülő miniruhás, tetovált, pilótaszemüveges csaj pedig bacardi breezer-ezett, délben. Reménykedtem, hogy a szőke sofőrcsaj nem iszik. A brennbergi kocsma előtt szálltunk ki, a csajok is beugrottak Kati mamához egy almafröccsre. Ekkor láttam, hogy a szőke csaj büntetésvégrehajtás feliratú rövidujjú inget visel a hozzá tartozó nadrággal, vissza is utasította a pultnál addig német nyelvű társalgást folytató törzsközönség meghívását egy jégerre, mivel ahhoz még át kell öltöznie. 

No camera! Use your eyes.

A múzeumban meg az van, hogy komoly kihívást jelent nekem, disszimuláló szociális fóbiás autista kislánynak, ugyanis akármennyit is fejlődtem ovi kiscsoportos korom óta, még mindig az van, hogy ismert helyzetekben tudom, hogyan kell viselkedni, ismeretlenekben meg nem tudom. Ha tudom, hogy egy adott közösségben, hierarchiában ki kivel van és nekem hol van benne a helyem, akkor szuperul elvagyok és a világon semmi problémát nem okoz a kommunikáció vagy a hatékonyság. De ha nem tudom, hol a helyem, vagy nincs helyem, akkor hatodéves gyakorlaton láb alatt tébláboló medika leszek, aminél szarabb érzés nincs szerintem. Amikor nincs dolgod vagy nem tudod, mi a dolgod, és nem tudod, ki kedvel, ki nem kedvel téged és egymást, hogy van a parancsnoki lánc, ami nyilván különbözik valamelyest a hivatalostól, és nincs kulcsod a mosdóhoz/öltözőhöz. Megvan ez az érzés? Az ember azt hinné, hogy harminc felett már nem keveredik ilyen helyzetekbe.

Ez nincs egészen így a múzeumban: a parancsnoki lánc szerencsére elég egyértelmű, a mosdóhoz nem kell kulcs, és összességében szerintem kedvelnek. Ugyanakkor mivel ritkán és ötletszerűen járok be, ezért nincs fix feladatom, illetve szerintem ők sem tudják még pontosan, mit lehet rám bízni. Azt is értem, hogy egyszer csak beállítottam oda kívülről, miközben az ott dolgozók mintegy harminc éve dolgoznak már ott. Jó, van, aki csak tíz. Én kicsit a messziről jött furcsa lány vagyok. Erre mind az lenne a megoldás, ha gyakrabban járnék, de sajnos úgy tűnik, a havi egy nap a reális. 

De nem is erről akartam írni, hanem hogy a múltkor jött egy gyerekcsoport, általános iskola negyedikesek, kettő darab tanárral, a főmuzeológus úr vezette őket körbe, én meg becsatlakoztam asszisztálni. A múzeum három szintes, van a földszinti rész, ahol a berendezett bányák meg a működő makettek vannak, az alagsori kifejezetten gyerekrész, és az emeleti felnőtt tartalom, ahol ásványok vannak meg mindenféle érdekes tárgyak üveg mögött. Ha valaki nem tudja, miről beszélek, itt a kiváló cikk fotókkal.

A tanárnénik azt mondták, kb. egy órájuk van az egészre, ezért a földszinten kezdtünk, utána az alagsorba mentünk, azzal, hogy ha még marad idő, akkor felmegyünk az emeletre is. A negyedikes gyerekek a következőt csinálták: bementünk egy terembe, azt eszeveszettül fotózni kezdték az okostelefonjukkal, de mindent, amit értek. Abból, amit közben a "bácsi" mesélt, kb semmit sem hallottak, és nem is látták a dolgokat, csak fotóztak. Amikor mindent lefotóztak (ez huszonvalahány gyerek, mindegyik odatülekedik a bányamentő készülékhez és egyenként lefotózza), akkor lenyugodtak és körülnéztek abban a teremben, valódi érdeklődéssel, ez mire való, az mi, és onnantól odafigyeltek a tárlatvezetésre és kérdésekre. Aztán továbbmentünk a következő terembe, azt ismét körbefotózták, majd amikor az megvolt, lenyugodtak és meg is nézték. Tök vicces volt.

Egy ponton a kislányokat felkísértem az emeleti lányvécébe pisilni, ez nagyjából tíz darab tizenegyéves kislányt jelentett, plusz Kata nénit. Ehhez keresztül kell menni azokon a termeken, ahol a felnőtt kiállítás van, ásványok, bányászholmik. A kislányok kiabálva követelték, hogy hadd nézzék meg ezeket is, úúúú, ásványok, úúú, az mi, az mi. Jó, most pisilni megyünk, de akkor visszafelé hadd nézzék meg! A tanító néni sajnos azt mondta, nem lehet, mert sürget az idő. Mindegy, így is jó sok mindent láttak és élvezték, de azért ez elég szokatlan volt, magamtól azt gondolnám, hogy a gyerekek akarnak minél előbb szabadulni a múzeumból, és a tanár erőlteti, hogy meg kell nézni, nem pedig fordítva. Ugyanakkor meg tök jó volt látni, hogy az okostelefonozó negyedikes kislányokat érdeklik dolgok, a digitális érmetárban maguktól nézegették az érmeket (ami még szerintem is unalmas) és simán magyarázhattam volna nekik az úrvölgyi rézedényeket meg a bányahegyet, ha van rá idő.

Amikor még menő volt a bajusz

Jaj, még ezt a fotót meg akartam mutatni: brennbergi bányászok díszegyenruhában, 1904. 

Nehéz manapság nerdnek lenni

Már épp lelkesedni akartam itt, hogy milyen elképesztően szuper könyv* az Időfutár, amikor egyszer csak légszivattyúnak nevezték benne a Hell-féle vízgépet.**

*Csak viccelek, valójában nagyon tetszik, éppenséggel nem tudom letenni. Szabadkőművesek, Selmecbánya, összeesküvés! Középiskolás, skype-oló, csetelő, jófej női főhős! Kaland, izgalom! Szemlátomást megmaradtam lélekben tizenkétévesnek. 

**Tök szépen elmagyarázzák benne, hogy 1749-től kezdve volt használatban Selmecen a vízoszlopos szivattyú, előtte emberi erővel szivattyúztak. Habár valójában inkább állati erővel, tudniillik lovakkal szivattyúztak előtte, nade mindegy, lényeg, hogy nem levegőt szivattyúztak (mert a légszivattyú ezt jelenti), hanem a talajvizet a bányából, mint az közismert.***

***Igen, terveim között szerepel, hogy újságoknak hosszú, kötekedő leveleket író, okoskodó öregasszony leszek. 

Valahol máshol eközben

Check a Központi Bányászati Múzeum vadiúj szuper Facebook-oldalát és blogját.

Az összes dolog az életemben

Voltunk Sopronban tíz napot, ebből egyszer fel kellett jönnöm a mozgásterápiás szupervízióra, mert már elhasználtam az összes hiányzásomat a költözéskor. Ami cseppet sem volt nehéz, tekintve, hogy egyet lehet hiányozni. Ezért aztán felvonatoztam arra a pár órára, majd haza. Persze, az egyik csoporttársam, aki már egyszer hiányzott, most sem volt ott, mert beteg lett, szóval valószínűleg megtehettem volna én is, hogy hiányzom és valahogyan bepótolom majd - na mindegy. Igazából jó volt egyedül vonatozni, én nagyon szeretek (tudjátok, furcsa vagyok, essünk túl ezen), és gyermekem születése óta csak gyermekkel vonatoztam. 

Ezenkívül igen nehezen viseltem a nagymamákat, főleg amikor ott volt anyósom is nálunk (azaz minden nap), és a dédi is (azaz minden nap), és ezek hárman, jaj. A dédi csak gonosz és idegesítő és nem bírja elviselni, ha nem rá irányul a reflektorfény. A két nagymama meg simán csak túltolja, a Lány megnyikkan és már ugranak, zenét tesznek be, lehalkítják, felhangosítják, egy intésre fel-le hurcolják a lakásban az amúgy járóképes gyermeket, ha lusta lehajolni egy kavicsért, csak rá kell mutatnia, hogy "kavics", és máris többen ugranak felvenni és a kezébe nyomni. Túlféltik, túlkényeztetik. Oké, ez a dolguk, csak rossz volt, hogy nekem ebben nem maradt hely. Hogy én is szeretek a Lánnyal lenni, de a jelenlétükben csak a zavaró tényező vagyok, aki idegesítően rászól, amikor dobálja a kaját ("dehát hadd dobálja, jó, padlószőnyeg van, dehát nem nagy gond azt kimosni!") és kicseréli a pelenkát akkor is, ha a gyermek azt épp nem akarja. Szerintem amúgy eléggé elkényeztetjük a Lányt a férjemmel együtt, mindent megengedünk neki és egyfolytában ölelgetjük és puszilgatjuk, de a nagymamák jelenlétében kegyetlen diktátornak tűnök. 

A Lány iránti szerelmünk pedig töretlen, csak az már biztos unalmas, dehát imádjuk. Annyira okos, annyira szép. A gyönyörű kis haja, meg az arcocskája... és elképesztő szókincse van így 23 hónaposan, rengeteg dalt és mondókát tud, tízig számol (csak felsorolja a számokat, szerintem neki az is egy mondóka, nem szoroz fejben, nyugi), csomó növénynek és állatnak tudja a nevét, nyelvtanilag helyes mondatokban beszél. Nagyon aranyos hangja is van mindehhez. Imádom, amikor elújságol dolgokat, ma reggel például meglátta a pocsolyát, rámutatott és elújságolta, hogy "Elefánt beleesett a pocsolyába!" - ez valami mesében volt. Meg azt is elújságolta, hogy "Apa megsimogatta a barátságos kutyát!" Persze századszor, mert ez múlt héten történt, a férjem öccsének vidéki házában. 

Ja, és még az is volt, hogy két év után először kettesben töltöttünk egy éjszakát a férjemmel, a Lányt az anyukámnál hagyva kinn aludtunk a Muckon. Itt. Gyalog mentünk oda és vissza is, semmi extra, 5-8 km, dehát az erdőben van, szuper volt. A szállás maga pedig végtelenül olcsó. És vannak helyes cicák meg kutyák is. 

Hát ilyenek vannak, csak sose érek rá blogot írni, mert vagy dolgozom, vagy máshol dolgozom, vagy házimunka, vagy nyuszikat rajzolok. Továbbra is az az elrendezés, hogy heti három napot jár családi napközibe, én meg addig magánrendelek, cikkeket írok, ügyintézek, esetenként takarítok is. Egy hónap múlva lesz két éves, és ugye egy csomó ember akkor megy vissza dolgozni a gyereket bölcsibe adva - hát én nagyon sírnék, ha be kéne adnom egész hétre bölcsibe és vissza kellene mennem teljes munkaidőbe dolgozni. Ahol emlékeim szerint rengeteg munkával nagyon keveset kerestem. Szóval még egy évig tuti itthon maradok, és reménykedjünk, hogy addig sikerül összehozni még egy kislányt. 

Naaa, csak most az egyszer

Még egy kicsit kampányolok: mindig pénzszűkében vannak, és ha akarjátok, hogy tovább is legyen hely, ahol önkénteskedhetek és vicces, szórakoztató vag yérdekes történeteket írjak róla, akkor adjátok az adó 1%-át idén a Bányászati Múzeum Alapítványnak. Adószám ez: 19638634-2-08, vagy adataik itt. Naaa, légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi légyszi
légyszi légyszi légyszi légyszi!!!44!!! 

I always depended on the kindness of strangers

Tehát van az a jelenség, hogy én itt írom a blogomat, és az olvasók ezért mindenféle kérésekkel fordulnak hozzám emailben. Ezeknek egy része arról szól, hogy Sopronban mit érdemes megnézni és hol érdemes lakni, enni vagy fagylaltozni. Másik, jóval nagyobb része valamilyen pszichiátriai kérdés, többnyire a mivel hova érdemes fordulni kategóriából, ajánljak helyet, terapeutát stb. Ezekre a kérdésekre többnyire lelkesen válaszolok, bár néha hosszabb késéssel, dehát imádom Sopront, szeretem a pszichiátriát is (asszem), mindenesetre okoskodni meg az észt osztani külön imádok, szóval kifejezetten nekem való az ilyesmi. Sohasem jutott eszembe, hogy ezért bármiféle köszönetet várjak cserébe, amíg IKL el nem kezdte mondogatni, hogy havi hány embernek ad orvosszakmai tanácsot emailben és meg sem köszönik. (Ő ilyen illemtanár típus, nem az a baja, hogy hálátlanok a népek, hanem hogy nem tudnak viselkedni, és dicső, bár reménytelen feladatának érzi, hogy udvariasságra neveljen minket.)

Nekem igazából fogalmam sincs, meg szokták-e köszönni az olvasók, mivel ezidáig tökéletesen hidegen hagyott a kérdés. Asszem néha igen, néha nem. Nem érzem faragatlanságnak, ha nem, és hálátlanságnak sem, mivel bár volt már rá példa, hogy egy-egy válasz érdekében komolyabban utána kellett néznem valaminek (jellemzően pszichiátriai témában), ezektől is végső soron én lettem okosabb. Másrészt meg egy csomó mindent kapok ingyen másoktól én is, nem feltétlenül pont ugyanazoktól a személyektől, akiknek én segítek, de karmikusan bőven kiegyenlítődik. És simán lehet, hogy volt olyan, akinek elfelejtettem válaszolni vagy aki elégedetlen volt a válasszal (esetleg azért nem köszönte meg, mert úgy gondolta, egy hülyeség, amit írtam neki.) 

De a lényegre térek. Megígérem, hogy továbbra is legjobb tudásom szerint mindig fogok válaszolni a szakmai és/vagy egyéb tanácsért folyamodó emailekre, bár a 24 órán belül-t IKL kollégától eltérően nem tudom megígérni. Ha nem tudok valamit, még utána is nézek majd. Ezért cserébe azt kell tennetek, hogy azok, akik idén értelmes választ kaptak tőlem, és azok, akik a jövőben szeretnének ilyet kapni, meg azok, akik szimplán csak jó fejek, az adójuk 1%-át idén a Központi Bányászati Múzeum Alapítványnak ajánlják. Na, milyen deal? Nektek nem kerül semmibe, nekik hátha jól jön, win-win. Természetesen nem tudom ellenőrizni, hogy tényleg odautaltátok-e vagy az utolsó pillanatban elcsábított valami szomorú szemű állatmenhelyes cica, tehát kénytelen vagyok az emberek becsületességére apellálni. És nem kérem, hogy mostantól mindig ide utaljátok, jövőre már mehet a cicáknak. 

Az adószámuk itt van, email címet begépelve küld a rendszer kis kitöltött papírkát is. A Gyermekrák Alapítvánnyal szemben, legalábbis amennyire én látom, nem vásárolnak belőle floridai ingatlanokat saját maguknak. 

Akkor még egy kis bánya

Az index remek videót forgatott Márkushegyen, ahol most zárt be az ország utolsó mélyművelésű szénbányája. A videóban nem öreg bányászok búslakodnak, hanem egy kicsit bele lehet pillantani, milyen egy szénbánya belülről. 

Arról, hogy én vagyok a furcsa lány

Épp meguntam a múzeumban való önkénteskedésnek azt a részét, hogy mindenki hülyének néz, jó, nem mindenki és nem hülyének, de sokan furcsállják. Most szerintetek a Központi Bányászati Múzeumban önkénteskedni nem iszonyú menő? Szerintem az. Még külön-külön is menő, mármint a bányászati múzeum meg az önkéntesség, együtt meg aztán végképp az. Ugyanakkor én azt értem, hogy furcsa, hogy miért érdekel engem pont Brennberg és a bányászat, amikor a családom egy része egy másik, részben szintén német nemzetiségű faluból származik és ott él, az apukámnak meg hasonlóan szokatlan foglalkozása van, szóval érdeklődhetnék Fertőrákos, illetve a tengerészet iránt, adódna a dolog. Fertőrákos egyébként klassz hely, dehát semmi számomra szokatlan nincs benne, egész gyerekkoromban ott bicikliztem fel-le a főutcán, egyáltalán nem találom érdekesnek, hogy a vasfüggönynél a katonának le kellett adni a személyit, amikor kimentünk a Fertő-tavi strandra*. 

Azon mondjuk nem csodálkozom, hogy az ott dolgozók kicsit furcsállják, mert hát ugye például dolgozhatnék ebben az időben pénzért is, vagy tölthetném a családommal (havi egy teljes napot voltam a múzeumban az utóbbi időben, szóval azért nem annyira sokat). A múltkor meg is kérdezte tőlem a főmuzeológus úr, hogy ha szabad megkérdeznie, tulajdonképpen miért érdekel engem Brennbergbánya? Gondolom, valami romantikus családtörténeti szálra számított, vagy nem tudom, hát ebben az esetben sem tudtam értelmesebb választ adni annál, ami a valóság, hogy mert érdekes. Egyébként meg az szokott eszembe jutni a jelenségről, amikor Vámpír fedőnevű kollégám több mint öt év után hazajött az USÁból, ahol kutatóintézetben dolgozott és nem találkozott páciensekkel egyáltalán, én meg épp a tizedik évemet töltöttem a munkahelyemül szolgáló pszichiátriai kórházban, és eléggé kezdtem kiégni, és akkor néha együtt ügyeltünk, vagy ő dolgozott az ambulancián, de nekem referált (mert én már szakorvos voltam, ő meg még nem). És állandóan felhívott olyanokkal, hogy nincs semmi kérdése, minden oké, de van itt egy iszonyú érdekes eset, nem akarom megnézni? És jött ilyenekkel, hogy az új páciensnek elképesztően érdekes, ritka téveszméi vannak, vagy pszichés zavarokkal járó, izgalmas szervi betegsége, vagy lenyűgöző élettörténete vagy tudomisén. Ügyeletben. Este tizenegykor. Hogy nem akarok-e megnézni egy beteget csupán azért, mert érdekes. Mondjuk Vámpír már az emigrációját megelőző években sem volt egészen neurotipikus, de biztos voltam benne, hogy a tengerentúlon végképp megzakkant. Szóval ismerem azt az érzést, amikor ugyan szereted a munkádat, de mivel már sok éve csinálod, nem akkora kaland-izgalom, és akkor beesik valaki, akinek meg igen, és erre némi értetlenséggel reagálsz. De persze, lehet, hogy csak beképzelem az egészet és a múzeum dolgozói cseppet sem furcsállják, hogy számtalan szakvizsgámmal és idegtudományi phd-mmal miért gépelem lelkesen exceltáblába a leltárkönyvüket. 

De különben többnyire kifejezetten szeretek a furcsa lány lenni, csak néha lázadozom kicsit. 

Szóval épp gépelem nyugisan a leltárkönyvet december 30-án, és akkor szólt a portás, hogy jöttek látogatók, van-e kedvem őket körbevezetni, egy család, hát naná, hogy volt, lelkesen szaladtam, nehogy nélkülem nézzék meg a freskót és akkor ki fogja nekik elmesélni, hogy Weindl Gáspár lőtt először?** Erre a bájos család anyukája letegez és nevemen szólít, mert a Kalib az. Basszus pár héten belül másodszor nem ismerek fel személyesen egy fellow bloggert, szégyellem is magam, ráadásul Kalibbal kétszer találkoztam és nem annyira régen. Viszont sapkában volt. Szerencsére ők már többedszerre jártak a múzeumban és az okos kis gyerekeik kb jobban ismerték a járást nálam, mert így munkáról, politikáról és gyermeknevelésről is tudtunk beszélni az őskori kovabánya és a várpalotai pajzs között félúton. Aztán hirtelen megjelent még egy vagon látogató és tök nehéz a logisztika a sok terem miatt, plusz mindenkinél kitalálni, hogy akarja-e, hogy meséljek a tárgyakról, vagy inkább kussoljak, ő meg lézeng vagy elolvassa a feliratokat, meg amúgy is csak a viharos erejű északnyugati szél késztette múzeumlátogatásra. 

Izgi. 

Egyébként több okból önkénteskedem a múzeumban, ezek pedig az alábbiak: szerintem tök jó ez a múzeum és soha nincs pénzük, és tavaly tavasszal olyan nevetségesen szánalmasan borzalmas és lehangoló tárlatvezetésben volt ott részem, hogy totál depressziós voltam két hétig és csak azért nem írtam meg, mert még ahhoz se volt kedvem. Már nem dolgozik ott az illető, csak pár hónapig volt. Semmit nem tudott, és végig arról beszélt, mennyire utál itt dolgozni, pénz nincs, hideg van, por van, menza sincs(!), az igazgató asszony egy hajcsár, őt semennyire sem érdekli a hülye bányászat és különben sem soproni. És képzeljétek el, hogy még ekkor sem ütöttem fejbe egy, a kezem ügyében lévő ékkel, kalapáccsal vagy nyéllyukas agancskapával és ástam be a szén közé az újkori kőszénbánya-rekonstrukcióban, hát ennyire béketűrővé tett a gyermekvállalás. Szóval egyszerűen idegesített, hogy ennél még én is jobban tudnám ezt csinálni, hasznomat vennék szerintem. Minden évben felmerül, hogy be kell zárni, mert megszűnt a támogatása és nincs pénz (sok látogató van, de a pár száz forintos belépőjegyekből nem jön ki a rezsi), és nincs egy csomó pénzem, sem politikai befolyásom, de mégis akartam valamit tenni az ügy érdekében. Továbbá meg akarom írni a Brennbergbányáról szóló könyvemet, és a múzeumban egy csomó forrás van, mármint írottak, Brennbergről, a könyvtárban, kaptam már olyat, amihez sehol máshol nem juthattam volna hozzá, meg gondoltam, hátha ismernek még élő brennbergi bányászokat is, szóval kapcsolati tőke, de ez egyelőre nem jött be. És eredetileg erre nem gondoltam, de így közben rájöttem, hogy igazából nem hátrány, ha már egy bányászfaluról akarok könyvet írni, akkor tudok dolgokat a bányászatról, a történetét meg a szóhasználatát például, így kisebb eséllyel fogok olyanokat kérdezni az interjúalanyaimtól, amiért pofán röhögnek.

Egyébként én is igazán kíváncsi vagyok, meg fogom-e írni ezt a könyvet valaha, vagy csak beszélek róla, dehát majd kiderül. 

*Mert az a határ és a beljebb lévő drótkerítés között volt, a határsávban, és a túlpartja Ausztria, a személyidért kaptál egy bilétát, amiért visszafeleúton a katona visszaadta az iratokat, és ha valakinek záróra után a személyije még a katonánál volt, akkor azt lehetett is egyből körözni, mint disszidenst. 

**Az első lőporos robbantás Selmecbányán. Mivel a puskához hasonlóan töltötték meg lőporral és gyújtották be a kőzetbe fúrt üregeket, lövésnek (schiessen) nevezték, de most nem tudok erről többet mesélni, mert a Lány a társaságomat követeli.