A huszadik napon átjött anyósom, hogy elvigye a gyerekeket, mert szerettek volna még nála lenni, én meg elmentem anyukámmal Fertőrákosra megnézni a nagypapám sírkövét, ami most lett kész, és hétfőn kell kifizetni, ha elégedettek vagyunk vele. Azok vagyunk. Ezután felmentünk nagypapám házába, aki májusban halt meg, és végtelen cuccok között pakolásztunk meg selejteztünk meg cuki régi dolgokat találtunk. Ezután elmentem a thai masszázsra (amit még a harmadik napon le kellett mondani) a thai-ok egy jellemzően osztrákok által látogatott soproni bevásárlóudvarban működnek és csak thai-ul meg németül beszélnek és cukik. Majd pedig közkívánatra a férjem öccséékhez állatozni, ezúttal az ezerlábú és az oroszlánfejű nyúl voltak a highlightok. Ettünk mignonokat és minitartokat, amiket ügyesen vásároltam, mert továbbra is lusta vagyok sütni, lehet kiégtem.
A huszonegyedik napon elmentünk - surprise - a soproni uszodába, vittük anyámat is, úgyhogy többnyire őt nyegtették a gyerekek, amíg én default mode-ban voltam a jakuzziban. Utána ettünk a lángososnál, aztán elmentünk a kínaiba venni papucsot, mert kiderült, hogy a táborba az is kell, és a Fiúnak nincs. Ezután elmentünk a Fő térre kisvonatozni, ez a városnéző kisvonat, ami többféle méretben létezik és megy kis kört meg nagy kört. Mi azzal szeretünk menni, amelyik elektromos, kis kört megy, és a Csaj vezeti, ezzel a Lány babakora óta kisvonatozunk néha. Úgyhogy már tegnap, amikor átvágtam a téren és láttam, hogy két kisvonat is bent áll, megkérdeztem a Csajt, hogy mikor lesz tutira ő, mondta, hogy holnap 3-kor és 5-kor. Odamentünk 3-ra, de olyan sokan voltak a kisvonatozni vágyó ügyfelek, hogy végül mindet átültették a nagyobbikba (ami benzines és több és szélesebb kocsit húz és egy pasi vezeti), de minket hármunkat a Csaj külön elvitt egy körre a kicsi, elektromos kisvonattal, mivelhogy tegnap megígérte. Ő különben nem ismerősünk vagy valami, hanem A Csaj, Aki A Kisvonatot Vezeti, szóval hatalmas jófejség volt tőle ez, hogy ahelyett, hogy élvezné a váratlan szünetét, minket vonatoztat.
A huszonkettedik napon elvittem a gyerekeket a napközis táborba (ez nem ilyen lepasszolás, hanem direkt akarom, hogy magyar gyerekek között is legyenek), aztán elmentem kifliért a menő pékségbe, pisztáciás minitart-ért a Kultúrpresszóba (mert a Lány azt imádja, de nem volt, csak holnap lesz), buszbérletért a buszvégállomásra, sajtért az intersparba, majd hazafele a Deák téren véletlenül összefutottam az Idegenvezetővel és beszélgettem vele Brennbergbányáról, csoportdinamikáról és digitális oktatásról. Döglöttem otthon fél órát a hűvösben, majd elmentem ebédelni Gabóval és Hajnalkával, beszélgettünk Taylor Swiftről, gyerekekről és tanárokról, meg hogy a Tóth Imre ugyanúgy néz ki, mint 30 évvel ezelőtt, aztán átmentem a Cédrusba (az a könyvesbolt) és beszélgettem a Zsuzsával meg a Könyvesboltos Lánnyal fakivágásról, Kun Árpádról, meg arról, hogy mi lett a kutyakölykökkel?? mert a Könyvesboltos Lány a 19 éves kori naplómban váratlanul kapott két németjuhász kutyakölyköt, úgy, hogy nem nagyon tudta őket épp hova tenni, de további sorsukról már nem írtam, nos hosszú, boldog életet éltek egy ismerős ismerősénél, családi háznál, és nagyon okos kutyáknak bizonyultak. Ezután összeszedtem a gyerekeket és hazamentünk és megettük a kifliket és nyomódtunk a hőség miatt, meg lefotóztuk, majd szabadon engedtük a redőny és a szúnyogháló közé szorult denevért.
A huszonharmadik napon elvittem a nyűgös és álmos gyerekeket a napközis táborba, elmentem kifliért a pékségbe, aztán pisztáciás minitartokért a Kultúrpresszóba, vettem hármat a Lánynak és hármat a Könyvesboltos Lánynak, aztán leültem és bedugtam a laptopomat a konnektorba és megírtam a regényem vázlatát meg még egy kicsit a szövegből is, mert volt egy ilyen kép a fejemben, hogy a Kultúrpresszóban írom a regényemet egy iced latte mellett a nagy asztalnál, ahol a Fiú anno megtanult sakkozni, és bár nyilván nem itt fogom írni, de gondoltam, szép gesztus itt elkezdeni. Végtelenül para elkezdeni, még vázlatot csak-csak oké, de konkrétan a "create blanc document" kattintásnál rendesen rettegtem, ugyanakkor eleget tudok már a szorongásról ahhoz, hogy tudjam, mi a teendő. Például az, hogy a lehető legkevesebbet beszéljen az ember a kreatív projektjéről és a blogjába se írjon róla, mert ez azt az illúziót kelti, mintha csinált volna valamit, miközben nem, szóval be is fejeztem az erről beszélést. A pultos fiatalember közben becsomagolt nekem összesen 7 minitartot elvitelre, sokáig és komolyan győzködtem, hogy de én csak hatot fizettem ki és nem akarom megrövidíteni őket ingyen minitarttal, de ő állította, hogy nem, hetet fizettem ki, úgyhogy végül kénytelen voltam ráhagyni.
A kisvárkerületen pedig reggel két rendőr vezetett egy hátrabilincselt kezű huszonéves leányt a rendőrautó felé, épp meglátta őket az utca távolabbi részéből egy férfi és odakiabált, hogy:
- Anita! Há mér visznek el?
Rendőr (a férfinak, barátságos hangon): - Na még pont te hiányoztál, Zsolti!
Zsolti: - Mér viszitek be, mit csinált?
Rendőr: - Hát nem volt okos.
Pontosan ugyanitt délután egy földön ülő, eléggé vérző fejű, de eszméleténél lévő férfi és két, elektromos roller mellett síró lány mellett haladtam el, megkérdeztem, de nem szorultak segítségre, egy nő már kihívta a mentőt és addig is egy talpraesettnek tűnő, épp arra járó sebész rezidens pátyolgatta a sérültet (mondjuk melyik sebész rezidens nem talpraesett?). Úgy vettem ki, a rolleres lányok hibájából történt a baleset, ők nem sérültek meg, hanem ijedtségből és bűntudatból sírtak.
A sütiket bevittem a Könyvesboltba, és megkérdeztem a Bélától, mivel gyanút fogtam, hogy nem idén lett 30 éves a Cédrus? Vagy jövőre? De nem tudta, pedig ő alapította személyesen 29 vagy 30 vagy 31 évvel ezelőtt. Eszébe sem jutott, hogy ez így valami, hogy kellene ünnepelni, vagy hogy ez nagy szó, hogy városunk ikonikus könyvesboltja 30 éves, és ezalatt hány és hány ember életében játszott szerepet, én bevallom eredetileg utcabálban gondolkodtam, de láttam, hogy ebből jóval visszébb kell vennem, a hála és az ünneplés itt éppenséggel nem annyira passzol a zeistgeist-be, mármint nem konkrétan a könyvesboltban, hanem az országban, de Sopronban legalábbis biztos.
Aztán ettünk fagyit a Kiwiben, volt joghurt, ami a legjobb a világon, aztán hazamentünk nyomódtunk a hőségben, lefotóztuk majd kiszabadítottuk a redőny és a szúnyogháló közé szorult sáskát.
A huszonnegyedik napon elvittem a gyerekeimet a napközis táborba, elmentem a pékségbe sajtos-tejfölös pogácsáért, aztán a postára feladni a Lány rajzát a Minecraft újság rajzversenyére, meg gyönyörködtem a soproni posta szecessziós belső terében. Én ezzel különben tisztában vagyok, hogy ez egy luxus, hogy én itt gyönyörködöm meg hálás vagyok meg péksütemények, főzött fagylalt, macskakövek és szecesszió miatt ujjongok, és ez csak azért van, mert nem itt élek, és ha itt élnék, akkor a postán azzal foglalkoznék, mint a normális ember (hogy nem megy a sor). Igyekszem nem tenyérbemászóan csinálni. Otthon pakolásztam és szortíroztam és válogattam (mert ez egy ilyen többgenerációs családi ház és a már meghalt nagyszülők és apukám összes cucca plusz az én gyerekkori cuccaim egy örök és soha véget nem érő szortírozást igényelnek, és akármennyi holmit selejteztünk már le, soha nem fogy el), találtam Barbie Lutra Albumot, vadbarbár módon kioperáltam egy régi számítógép winchesterét, meg fetrengtem és kiolvastam a Kun Árpádot. Délután bementem a Cédrusba a rendelt könyvemért, amit még a Kriszta ajánlott a kamaszkorról, pont sárga volt, így ment a ruhámhoz, és beszélgettem a Zsuzsával, aki tudta, hogy a Cédrus már elmúlt 30 éves, így az utcabál megrendezéséről lemaradtunk. Aztán elhoztam a gyerekeket, akik ma kiselőadást tartottak a többieknek Norvégiáról. Ma nem szorult be semmilyen bibliai állat a redőny és a szúnyogháló közé.
A huszonötödik napra a gyerekek kisírtak egy szabadnapot a táborból a meleg miatt (ez kirándulós tábor és 35 fok van, szóval bár délutánonként már nem kirándulnak, hanem a kertben vízipisztolyoznak, azért megértem) és a nagymamák is igényeltek unokás programot, ezért elmentünk a soproni uszodába, két nagymama is jött, úgyhogy vittem a kamaszkoros könyvet. A reggeli norvég hírekben volt valami a Merkúrról, amiről eszembe jutott, hogy megnézzem a havi horoszkópomat, ez van benne: "Egy Mars-Jupiter együttállás az egész hónapodra kihat, és olyan találkozásokat mutat, amelyek intenzív reakciókat váltanak ki belőled. Lesznek, akik inspirálnak, és lesznek, akik provokálnak. Szerencsére 15-én a Merkúr visszalép az Oroszlánba és téged nem kell félteni." Hogy mitől és miért, azt nem részletezi, de mivel pont ma van 15-e, ez mindenképpen megnyugtató. Uszoda után lángosos, aztán elmentünk a Malmacskába, ami Sopronban a macskás kávézó, meglepően gyönyörű, barátságos és szemlátomást jól gondozott macskák uralják a terepet, jól összeválogatva több különböző fajta, szín és személyiség, mint egy jól castingolt lány/fiúbanda.
A huszonhatodik napon megint mentek táborba, addig bevásároltam egzotikus ételeket, mint kifli, körözött, kakaós csiga, gránátalmás actimel és sajtos Pom Bär, meg feladtam anyukám csekkjeit a postán, meg beszélgettem a Könyvesboltos Lánnyal Havas Juliról meg arról, hogy jövőre eljönnek-e hozzánk öntözni a paradicsomot a távollétünkben, aztán elmentem az erdőbe ciklámeneket nézni, de már csak egy volt, mert vége a szezonnak, azt lefotóztam, meg sétáltam a Ciklámen tanösvényen a hőség miatt a tavalyi húsz km helyett kb húsz métert, meg olvastam. Ezt a hetet amúgy eléggé elrontotta a hőség, sokkal többet akartam az erdőben sétálni, de túl meleg van mindenhez.
A huszonhetedik napon már nagyon nyűgös voltam a hőség, a PMS és a hőség miatt. Elmentünk a Lánnyal a könyvesboltba visszavinni a kölcsönkapott Havas Julit, aztán vettünk körömlakkot, rendeltünk pizzát, a rokonság egy része elment uszodába, én becsekkoltam online a holnapi repülőjáratokra meg elolvastam az ezer üzenetet, ami jött a gyerekek iskolájától, mivel hétfőn (aug 19) kezdődik az iskola, aztán elmentem Brennbergbe a könyvbemutatóra szerezni dedikált példányt, ahol egymillióan voltak (mármint én úgy gondoltam, hogy a brennbergi kultúrházban egy Brennbergbánya történelméről szóló könyv bemutatóján lesznek úgy 30-an, de minimum 130-an voltak tényleg, mind ezek a keménykötésű hetvenévesek, akik tájfutnak meg a túrabiciklis szakosztály vezetője, miközben nekem kikészül a derekam húsz perc álldogálástól), Brennbergben változatlanul jó a csí.
A huszonnyolcadik napon pakoltunk, pakoltunk, pakoltunk, aztán eltaxiztunk Bécsbe a reptérre ("Kellemes nyaralást!" - mondta a taxis), elrepültünk Osloba, világrekord sprinttel elértük a vonatot Sandefjordba, hazataxiztunk a lakásba, visszakapcsoltuk a vizet és az áramot, és aludtunk, mert másnap iskola és munka.
Idén kaptam négy hét nyári szabadságot (ez nem szokás, de így jött ki - mentegetőzött), és nyilván a végén majd azt fogom gondolni, hogy te jó ég, mit műveltem egy teljes hónapig, ami miatt nem volt időm kimosni a függönyt / minden nap edzeni* / megírni a könyvem, úgyhogy akkor elmondom, mit csinálok itt keleteurópában az apokalipszis küszöbén.
Első nap felcuccolódtunk és eltaxiztunk a vasútállomásra, aztán elvonatoztunk a pótlóbuszig, majd buszoztunk a további vonatig, aztán megérkeztünk a reptérre, elrepültünk Bécsbe, eltaxiztunk Sopronba, lepakoltunk, legyalogoltunk a városba és ettünk végre fagyit a Kiwi fagyizóban. Számtalan minigombócot ettem, hogy mindent megkóstolhassak.
A második napon elmentünk a soproni uszodába (ezt több ország számtalan uszodája, csúszdaparkja és badelandja után még mindig a legjobb uszodának tartják a gyerekeim), ott elhömbölögtünk meg találkoztunk a szomszéd néni lányával és unokájával és dolgokat tudtunk meg a magyar általános iskolai életről (lehangolóakat), aztán elmentünk a városba shoppingolni és vettünk gyerekkönyvet meg társast meg mobiltokot a Lánynak meg hajsampont. A Lány még Norvégiában kapott szúnyogcsípése eddigre rémesen nagyra duzzadt és meleg volt és fájt, és az rossz jel, ezért lefotóztuk és beküldtük online bőrgyógyászati magánrendelésbe.
A harmadik napon elvittem a gyerekeket fodrászhoz, a Szilvihez a szomszéd utcába, mindkettőnek kiváló hajat vágott (a Fiúnak 16 perc alatt, mert rettenetesen szenvedett) (nem a Szilvi, a Fiú) (mondjuk lehet, hogy a Szilvi is, de nem mutatta), közben visszaírt a bőrgyógyász, hogy ezt meg kell mutatni élőben bőrgyógyásznak, mert lehet, hogy orbánc, úgyhogy találtunk is aznap délutánra magánrendelést, így lemondtam a thai masszázsomat és bőrgyógyászhoz mentünk a Lánnyal. A néni (a kórházban bőrgyógyász amúgy, csak heti 1x két órát magánrendel pont szerdán) azt mondta, nem orbánc, és úgy nézett ki, mint aki kétszázharminc orbáncot látott csak a múlt hónapban, ezért hittem a szavának. Ezután fájdalomdíjul bementünk a Sparba a Lánnyal és egzotikus dolgokat vásároltunk, mint császárzsömle, túrórudi, Danone Activia krémes natúr, őszibaracklé, kakaós ízű szívószál, dínó alakú csirkefalat és Soproni Démon, meg kiváltottuk a néni által felírt kencéket, valamint ájuldoztam, hogy itt minden mennyire drága.
A negyedik napon megnéztem a tönkrement kútszivattyút (anyukám házában lakunk és a kertben van egy ásott kút), úgy ítéltem meg, hogy menthetetlen (nem mintha szakértő lennék, de 2009-ben vették és sok sebből vérzett), ezért elmentünk az Obiba és vettünk újat. Nagyon alaposan összehasonlítottunk minden tulajdonságot, hogy jót vegyünk, és az eladóval is megvitattuk. Hazavittük, nem passzolt a meglévő szerelékekhez, visszavittük. Ott elmagyarázták, hogy nem kell másik szivattyút venni, csak mindenféle toldalékot. Vettünk olyanokat, felszereltem, kinyitottam rajta egy kupakot, ami letört és a kezemben maradt, ezért visszamentünk harmadszor is az Obiba. Visszavették, adtak egy másikat, teljesen normálisak és kompetensek voltak, amitől így a harmadik körre már sokkolódtam és ezt meg is mondtam nekik, örültek. A szivattyút végül felszereltük, happyend, minden jó, csak nem jön víz, mert vagy kiszáradt a kút (nyár végére ki szokott minden évben) vagy a kút mélyén lévő szeleppel vagy szűrővel van valami. De nyugalom, még csak dél volt, délután elmentünk Ágfalvára a férjem öccsének kisállatboltjába gekkót simogatni, ettünk és etettünk disznókat, és ettünk Harrer mini puncstortákat, amiket én vittem, mert lusta voltam sütni.
Az ötödik napon elvonatoztunk Budapestre a lakásunkba, boldogan döglöttünk benne kicsit, aztán a Lánynak elmentünk a Deichmannba venni szandált, mert nincs neki (ahonnan mi jövünk, ott simán kihúz az ember egy nyarat szandál nélkül, de itt nem úgy tűnt), aztán elmentünk Keep Floyding koncertre, ahol megismerkedtem a repohár intézményével (elvittük emlékbe), a gyerekek kaptak zenekaros pólókat, a Lány szerint a progresszív rock ijesztő (a hangzása) (de annyira, hogy utána rosszat álmodott miatta, tök cuki) (jó, a teremin tényleg ijesztő), és nem voltak a vokálos csajok, akik tökre hiányoztak, de összességében meg nagyon jó volt a vibe.
A hatodik napon elmentünk az Állatkertbe, mert bár nem vagyunk nagy állatkertesek, de nemrég olvastuk a Bojti Anna lapozgatós könyveit, akiből kettő a budapesti állatkertben játszódik, és ezért elmentünk megnézni a helyszíneket. Nagyon meleg volt, pont véletlenül volt fókashow, ami cuki, és a fókát tényleg úgy hívták, mint a Bojti Anna könyvében. Még több repohárral gazdagodtunk, vettük két plüss malacot és két gumikígyót az ajándékboltban, délután meg otthon hömbölögtünk.
A hetedik napon a férjem többnyire takarított, én bevásároltam és kajákat csináltam az esti bulira (mindenfélét, kivéve sajttál), a gyerekek pedig már eleve nyígtak, hogy pihenőnapot akarnak, amikor nem megyünk sehova, úgyhogy ők pihentek (= megnézték az Angry Birds 2.-t kb tizenkétszer). Este jöttek a Medúzák (ez nagy M?), és volt party, én imádtam, ezekkel lehet értelmesen beszélni szakmai kérdésekről és lelkizni és totál hülyeségeken röhögni, és eddig még akármit tettem eléjük, dicsérték a kaját, reméljük, más is jól érezte magát, én igen. És imádom, hogy a gyerekeim is kinőttek abból a korból, amikor egyfolytában a nyomukban kell loholni, hogy ne essenek fejre / pelenkát cserélni / altatni, hanem nagyjából megtalálják a helyüket egy házibulin folyamatos közreműködésem nélkül is. Nagyjából ezen a ponton kezdtem el érezni, hogy tehén vagyok, ja, mert a férjem is és én is külön-külön rájöttünk, hogy amikor visszajövünk Magyarországra, az olyan érzés, mint amikor a Fireflyban ebben a jelenetben a tehenek kijönnek az űrhajóból és visszatalálnak a valódi szelfjükhöz.
A nyolcadik napon elkezdődött a gyerekek egyhetes angol kurzusa, 9-12-ig, szóval odavittem őket, aztán lementem a Mammutba venni tolltartót (mert nem tudtuk, hogy az is kell), meg vettem egy leárazott ruhát a Springfieldben, még annál is leárazottabb volt, mert el volt szakadva a pántja (már megvarrtam), valamint dióscsigát a Józsi, a péknél. Délután jött a gyerekek matektanárja, akivel online matekoznak, de évi párszor találkozunk személyesen is, mi is részt vettünk ilyen mindenféle okos matekos játékban, a gyerekek élvezték és szemlátomást okosabbak nálam, ami megnyugtató. (Ezt a matektanárt a blog révén szereztem és továbbra is nagyon hálás vagyok.)
A kilencedik napon elvittem a gyerekeket az angolra meg értük mentem, a kettő között meg elmentem nőgyógyászati szűrésre, mert ugyan Norvégiában is van tb-re, csak vizitdíjat kell fizetni, ami kb 10 ezer Ft, de egyrészt nem tudom, csinálnak-e citológiát is és HPV tipizálást is és ultrahangot is, másrészt a háziorvos csinálja, az ottani háziorvosomat pedig egyáltalán nem kedvelem és nem szeretném, ha a hüvelyemben nyúlkálna. Az eredmények később jönnek, de az UH alapján makkegészséges vagyok és akár gyerekeket is szülhetnék (inkább nem). A fancy magánrendelőben véletlenül összefutottam Dr Morcz-zal (aki kutatóorvosi minőségében volt jelen) és megpróbáltam rábeszélni, hogy írjon ismeretterjesztő könyvet, stay tuned. Az angol kurzusról hazafelé bementünk a budapesti Pagonyba is, ahol vettünk még egy társasjátékot és egy könyvet, majd elmentünk családilag ebédmenüt enni a Sushi Sei-be, ami csodálatos volt és a gyerekeknek is tetszett. Este a férjem elment valakivel sörözni (nem jegyeztem meg), én pedig elkezdtem olvasni a régi naplóimat, mert regényt akarok írni és ahhoz kell, és aztán egész héten azokat olvastam (a 18 és 19 éves koromat), nagyon jó volt.
A tizedik napon angol kurzus, amíg a gyerekek ott voltak, megvettem a kötelező dióscsigáikat a Józsi, a péknél, meg a jó ég tudja, mit csináltam. A kurzus után elmentünk a Málnába sós mogyorós baracktortákat enni, aztán a szemészetre, a Lányt pupillatágításban is megmérték, ezért nagy, rajzfilmfigura szemei lettek, és kiderült, hogy egy évig túl gyenge szemüveget hordott (mert tavaly Norvégiában mérettük és ott az optikus csinálja és ő nem fogott gyanút, hogy túl jól kompenzál és kellene tágítani is). Az én szememet is megnézettem, mert régebben volt a retinaleválásom és pár évente nem árt ránézni, minden rendben-e, de minden rendben. Ezután találkoztam a Humannel és gyalogoltunk egy csomót és beszéltünk a dolgokról, amikről szoktunk beszélni, meg rájöttem, hogy kalóriát kell számolnom.
A tizenegyedik napon is angol kurzus volt, azalatt gondoltam, hogy begépelem a naplóimat, hogy ne ezer kis kézzel írott füzetben legyenek, és sok óra alatt egyet sikerült is (a kb 95-ből), azután találkoztam a Norvégtanárnővel a Briósban, ahol pont olyan az iced latte, amit szeretek, és megbeszéltem vele a Budapest/vidéket meg a macskáit meg a kortárs irodalmat, aztán esett az eső és vettem egy képregényt. Este meg találkoztam Nikével és megbeszéltem vele a pszichiátria magyar helyzetét meg elmeséltem neki, miért akarok regényt írni (a gyík miatt), és még mindenféle más dolgot meg annak az ellenkezőjét is kb hajnali kettőig.
A tizenkettedik napon anyajegyszűrésen voltam, amíg a gyerekek az angolon (az is van Norvégiában is, de ott is fizetni kell valamennyit és vagy a háziorvos, vagy a gyógyszerész csinálja, én meg a mennyiségi tréningben hiszek és nekem olyan nézze az anyajegyeimet, aki évek óta naponta anyajegyeket néz, vagyis bőrgyógyász), egyik se rosszindulatú (mert ami gyanús volt, azt már pár éve leszedettem), de van rajtam ezermillió ronda pötty, amit utálok, azt mondta ez a szimpatikus ajakplasztikázott hölgy, hogy hatvanezerért leszedi, de nem nyáron, szóval még meggondolom. Nincs végtelen pénzem és ez pont egy felesleges dolognak tűnik. Délután átjött a Húgom, hozott ajándékokat, rendeltünk kaját, társasoztunk Pool Partyt meg Dixitet (nagyon jó, hogy akkora gyerekeim vannak, akikkel már lehet Dixitezni).
A tizenharmadik napon elvonatoztunk Pécsre (rutinosan elmentünk a délibe, ahol rájöttünk, hogy basszus a keletiből indul, de elértük), mert elhatároztam, hogy sok órát vonatoztatom a gyerekeimet, hogy megmutassak nekik egy festményt. A Baalbek az, és szerintem a Baalbek csodálatos és most jött el az ideje, hogy megnézzék. Cserébe elmentünk előtte egy macskás kávézóba (szabadság miatt zárva) és cukorkakészítő műhelybe (imádták), majd végül a Csontváry múzeumba, ami a Lánynak is és a Fiúnak is tetszett, és válogatták, melyik festmény kéne otthonra. Aztán ettünk magyaros étteremben és aludtunk hotelban és
másnap, a tizennegyedik napon visszavonatoztunk Pestre (az több idő volt, mert jelzőrendszermeghibásodás, de volt klíma). Este a férjem elment Bajuszbuliba, hozzánk meg jöttek Ágiék gyerekes randira (mert a gyerekeim imádják az ő gyerekét), ettünk Eszterházy tallért meg csirke alakú mignont, és beszéltünk sütiről meg könyvekről.
A tizenötödik napon elvittem a Fiút a fancy magán fogorvoshoz (csak kontrollra, mielőtt viszem a norvéghoz, mindig elviszem itthon is, nehogy feljelentsenek a gyámügynél), a Lány logisztikai okok miatt velünk jött, ezért meglepetésszerűen neki is leszedték a fogkövét. Utána elmentünk Cserpes tejivóba, meg abba a boltba a Váci utcán, ahol tavaly láttak egy plüssöt és azóta vissza akarnak menni megvenni és tényleg volt olyan és meg is vették (van egy csomó forintjuk, a nagymamáktól kapták), meg megnéztük a Holdat a Piarista közben. Este meg Ruhacsere volt nálunk, amire már megcsináltam a sajttálat (vagyis a cheese board designerem a Lány, én csak felszeletelem, ő rakja ki), és nagyon jó ruhákat kaptam, azóta is azokban nyomulok. Közben felhívtak a munkahelyemről eddig a szabim alatt másodszor, hogy nem találnak ezt meg azt a kutatási projektünkben, és sokszor elnézést kértek kedvesen, szóval fontosnak érezhettem magam, de mégsem volt nyomasztó, viszont nagyon vicces, mennyire elfelejtettem norvégul máris.
A tizenhatodik napon találkoztunk a Krisztával, mi kávéztunk, a gyerekek játszótereztek, megbeszéltük a kamasz gyerekeket, meg hogy milyen ügyesek voltunk 18 éves korunkban, aztán később elmentem kávézni a Táncosnővel, beszéltünk mozgásról meg a női létről, addig a férjem leszedte nekem a könyveket, mert rendes, aztán hazamentem és végre átrendeztem a könyvespolcomat szín szerint, évek óta tervezem. Mert az fontos, hogy szín szerint legyenek a könyveim a beépített könyvespolcomon egy lakásban, ahol nem is lakom, egy országban, ahol nem is ott élek. Jó, és?
A tizenhetedik napon elvonatoztunk Sopronba, először lecuccoltunk anyám házában, aztán elvonszoltuk a gyerekeket játszótérre meg fagyizni, aztán leadtuk őket anyósnál és mi a férjemmel elmentünk hotelba aludni, pontosabban a Villa Mimibe, ami még jobb hely lett azóta, hogy utoljára ott voltunk, a kertje továbbra is mágikus, sehol máshol ne lakjatok, ha Sopronban nyaraltok. Vacsiztunk a Gyógygödör teraszán, és ettünk fagyit a Kiwiben, végre volt birs és gesztenye. Senki nem fizet nekem semmilyen reklámért, de ezt úgyis tudjátok, mert ki fizetne manapság bloggereknek.
Másnap, a tizennyolcadik napon reggeliztünk a Villa Mimi kertjében, aztán felszedtük a gyerekeket és felmentünk a Taródi-várba, ahol az öreg Taródi fia nyit ajtót, de pontosan ugyanúgy néz ki, mint az apja, azt hittem, kísértet, és ahol elviteles lattét árulnak, ami megdöbbentő (mert a soproniak tudják, hogy a Taródi-vár az valami romhalmaz, amit egy bolond öregember foltozgat és ki tudja, van-e benne vezetékes víz meg áram, nemhogy Costa presszógép.) Ezután ettünk lángost a lángososnál, elmentünk a társasjátékboltba, mert a gyerekeknek még mindig volt pénze, a férjem meg elment a vonatra, mert visszament Pestre dolgait intézni, mi meg majdnem megáztunk, mert jött a vihar.
A tizenkilencedik nap az ma van, a soproni uszodában voltunk sok órát, én unatkoztam, a gyerekeim imádták, aztán ettünk lángost, segítettünk a lángososnak megváltoztatni a nyilvatartást a google maps-en, majd elmentünk kishátizsákot venni, mert jövő héten mennek táborba és oda kell, kiváló kishátizsákot vettünk 2000 Ft darabjáért az intersparban, és a szokásos egzotikumokat, mint őszilé, császárzsömle és vaníliás actimel. Aztán leszedtük a paradicsomot anyám kertjében és megettük a császárzsömlével. Itt tartunk.
*De a lépésszámom megvan minden nap, és néha csinálok egy Love your belly-t is, szóval nem tragikus a helyzet.
Elmondom, mi volt 2023-ban, amíg még nem késő. Még nem szedtük le a karácsonyfát, úgyhogy még ér.
A legjobb az volt, amikor a Lánnyal lementünk a boltba Párizsban, sima élelmiszerboltba, aztán meg a pékségbe, ahol látványos eclaire-ek voltak eperrel és vaníliakrémmel. A Lány azt mondta, ó, de jó lenne olyan süti, de biztos túl drága, én megnéztem az árát és azt mondtam, hát valójában pont annyiba kerül, mint egy kardamommebolle (norvég péksütemény), mire ő teljesen kiakadt, hogy JÉZUSOM ne emlegess itt ilyesmit, hallani sem bírom! úgyhogy megvettük a sütit, ettük hazafelé zacskóból a vacsorára szánt bagettet az utcán, és norvég ételek nevével ijesztgettük egymást. "Sjokoladekake!" "jézusom, hagyd abba!" "Pølsebrød!", majd a Lány véres komolysággal azt mondta: "De ugye tudod, hogy ezek után többé soha nem fogom megenni a nyomi norvég kenyeret." Bocsánat, Norvégiáról nagyon sok jót is tudunk mondani, a gasztronómia nem tartozik közéjük.
A második legjobb az volt, amikor augusztusban Sopronban voltunk, ott van Brennbergbánya, ahol már mindenhol voltam, kivéve a Szálasi-bunkerben, mai nevén Breuer-vágat, amit tényleg Szálasi, az őrült náci építtetett magának, amikor az aranyvonattal Brennbergbányán volt szökésben. Ez egy mesterséges barlang, nem látogatható, mert a nácik elmúltával beköltöztek a védett, patkósorrú denevérek, és a geológusok szeizmográfjai, mert van itt vmi törésvonal. De évente négyszer a Nemzeti Park munkatársa kikulcsolja, és ekkor az Idegenvezető korlátozott létszámú (12 fő) túrát vezet benne. Ez egy több száz méter hosszú föld alatti folyosó és terem. Szóval láttam Facebookon még júniusban, hogy lesz a túra, írtam az Idegenvezetőnek, visszaírt, hogy már betelt, de nekem természetesen "betesz egy pótszéket", mivel emlékszik rám korábbi brennbergi kalandozásaimból, ahol az volt a deal, hogy ingyen körbevezet és bemutat embereknek, és cserébe megosztom vele a dokumentumokat és forrásokat és újságcikkeket, amiket találok, így is lett. Hát egyrészt iszonyat izgalmas volt a túra, de ebben nyilván fura nerd vagyok, másrészt nagyon jó érzés volt, hogy Brennbergben emlékeznek rám és számon tartottak.
A harmadik legjobb az volt, amikor hirtelen ötlettől vezérelve nem fodrászhoz mentem az egyetlen gyerekmentes soproni szabadnapomon, hanem 20 km-t gyalogoltam az erdőben, ciklámenek és kelta halomsírok és minden volt, a Várhely még mindig a Föld szívcsakrája.
Rövid verzió: 2023 első felében depressziós voltam, amiért Norvégiában kell élnem, aztán egy ponton váratlanul megint normális lettem (ez nagyjából a Ciklámen tanösvényen történt), egy másik ponton pedig rájöttem, hogy nem akarok még visszaköltözni (ez az itteni élelmiszerboltban történt az önkiszolgáló gumicukrospultnál decemberben.)
A hosszú verzió hosszú:
A januárt és a februárt azzal töltöttem, hogy a Jéghegyek Népét olvastam és vártam, hogy vége legyen, mármint mind a télnek, mind a sorozatnak. Februárban voltunk Sopronban, ott megvilágosodtam, hogy az a bajom Norvégiában, hogy nincs a helyeknek története (sem saját, hogy ne feleljek, erre a kőre léptem én, de Sopronhoz képest a történelmi korok szelleme is kevésbé van jelen), meg az, hogy az emberek nem viselkednek őszintén. Ezen az utóbbin egész évben idegesítettem magam, és még most is végtelenül bosszant és egy csomó helyzetben belefutottunk idén, mind szakmailag, mind emberileg, hogy mosolyognak rád és soha nem derül ki, mit gondolnak. Ennek nyilvánvaló előnyei is vannak, hogy senki nem kurvaanyáz hangosan, de számomra, keleteurópai neveltetésemből adódóan ez csak fura és kényelmetlen és rémes. Mindenki csinálja, minden szinten. A Fiút konkrétan ghostingolta az osztálytársa (7 éves), akit áthívtunk játszani, úgy tűnt, tök jól érzi magát, áthívtuk máskor is, mire azt mondta az anyja, sajnos most nem jó, mert rokonok jönnek látogatóba, aztán kiderült, hogy az osztályból egy másik kisfiút hívtak át magukhoz pont aznap, és egy még egyszer megismétlődött. Nekem nem tetszik, hogy ez az anyuka mosolyogva hazudik nekem, és az sem, hogy a hétéves gyerekének is már ezt tanítja, de tény, hogy itt mifelénk ez a szokás és ez egy kulturális különbség, amivel tanuljak meg együtt élni. A munkahelyemen hasonlóképpen, az ambulancián, ahol dolgoztam, a személyiségzavar-team járatja ezt csúcsra (mosolyognak, aztán lefelejtenek a levlistáról stb). Sopronban építettünk magaságyást és megnéztük a sógorom frissen nyílt kisállatboltját, amiben minden van botsáskától sisakos kaméleonig plusz patkány, kivéve béka, mert azt nem szereti.
Áprilisban is utaztunk, akkor Budapestre, azzal az volt a probléma, hogy kikértük hozzá a gyerekeket 4 napra az iskolából (elvileg évi 2 hétre kikérheted őket, ha van rá okod), amit először nem adtak meg, aztán fellebbeztem, és megadtak. Aztán becitáltak egy meetingre, mert ezzel együtt a Fiú 20 napot hiányzott a tanévben, és 20 napnál meeting keretében kell felmérni, jelentsenek-e a gyámügynek. Itt felöltöztem szépen norvégnak és mosolyogtunk a Fiúval, papírt lobogtattunk asztmás bronchitishajlamáról és elmeséltük, hogy a 4 napban, amíg keleteurópában hesszeltünk, végig vigyáztunk rá, hogy ne felejtsenek el a gyerekek norvégul, és elolvastuk kb. 8x az Aranyhaj és a 3 medvét norvégul. Így csak leírták, hogy anyuka majd legközelebb, ha nem tudja eldönteni, beteg-e a gyerek, akkor küldje be és majd az osztályfőnök eldönti, amiért máig haragszom (mert EL TUDOM DÖNTENI meg orvos is vagyok) (de szerintük azért nem tudom eldönteni, mert Norvégiában máshol van a határ és én ezt keleteurópaiként még nem tudhatom) (hogy félholtan is küldik a gyereket iskolába). Idén egy csomó ilyen esemény történt, amikor norvégok kedvesen, de lekezelően bántak velem, keleteurópai származásom miatt, és kapják be.
Április végén összefutottam a parkolóban a szomszédos pszichoterápiás osztály vezetőjével, aki megkérdezte, nem akarom-e megpályázni a náluk meghirdetett állást, holnap van a határidő. Ebédszünetben megkérdeztem a Ji Csinget (sajnos csak online, ami biztos égő, de maga a könyv Budapesten van), azt mondta, beszéljek a Bölcs Emberrel és az majd segít eldönteni a kérdést, és hogy Délnek tartani előnyös. Gondolkodtam, ki lehet a Bölcs Ember, arra jutottam, az öreg bergeni pszichológus, akivel régen együtt dolgoztunk, de ő már ezen az új helyen dolgozik, úgyhogy lementem hozzá és megkérdeztem. Azt mondta, jó a hangulat az osztályon. Megnéztem, az épületegyüttes déli részén fekszik. Szóval május 1-től ezen az új részlegen dolgozom, teljesen rendben van, főleg annak fényében, hogy a régi szakrendelő, ahonnan eljöttem, azóta több vezetőváltáson túl van, kizárólag a toxikus munkakörnyezetet teremtő személyiségzavar-team egységes, a többiek mind felmondtak vagy betegállomámyba mentek, szóval full süllyedő hajó, persze, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, de szerencsére ezt már a partvonalról (= a parkoló túloldaláról) szemlélhetem. Szakmailag továbbá tök jól megy a kutatásunk, lassan, de biztosan, amiben az új, obskurus traumaterápiás módszert teszteljük, és csodával határos módon működni látszik, nagyon örülök, hogy véletlenül belekeveredtem ebbe is.
Júniusban elmentünk Párizsba egy hosszú hétvégére. Úgy, hogy ezt kapták karácsonyra és szülinapra tőlünk a nagymamák, anyukám és anyósom, ők Magyarországról, mi innen repültünk és ott találkoztunk. Végtelenszer végtelen pénzbe került azért, mert a nyomorult munkahelyem nem bírta időben kinyögni, melyik hétvégén mehetek majd szabira, és mire kiderült, már sokkal drágább volt a repjegy. Valamint az is kiderült, hogy a végül kiszemelt hétvégén van Párizsban a Pride, amit amúgy ha valahol, akkor Párizsban biztos nagy élmény megnézni, de több százezer ember utazik oda csak ezért és mindenhol dugó van, ezért kitaláltam, hogy arra a szombatra menjünk el a városból. Disneylandbe. Most szerintem kétféle ember van, én az vagyok, aki nem megy önszántából Disneylandbe, de végül még egyforma családi pólókat is terveztem és nyomtattam, hogy könnyen megtaláljuk egymást. Egyszer elmegy. Párizsban újfent kultúrsokkot kaptam, mint mostanában mindig, amikor elhagyom Norvégiát, most épp azon, hogy itt mennyire mindenféle és különleges ruhákban járnak az emberek, rengeteg könyvesbolt van és bennük egy csomó ember, aki könyveket nézeget és vásárol, és egy csomó pékség csodálatos péksütikkel és sütikkel, és uramisten, mit tettem az életemmel, amikor Sandefjordban telepedtem le.
Közben sokszor fájt a mellem és az összes barátnőm volt már mammográfián, úgyhogy kitaláltam, hogy én is akarok, kiderült, hogy itt csak 50 felett van szűrés, de privátban elmehetsz, nem vészes az ára, viszont ahhoz is beutaló kell a háziorvostól (mert sugárterhelés). Írtam a rendszerben a háziorvosomnak, hogy 46 éves vagyok, fáj a mellem, mik a lehetőségek. Előjegyzett egy telefonbeszélgetésre. Elmondtam neki ugyanezt telefonon. Azt mondta, csak 50 felett van ingyenes szűrés. Mondtam, hogy semmi gond, utaljon privátba, nem probléma. Beutalt a kórházunk mell-ambulanciájára, hogy ők majd megítélik, hogy kell-e nekem mammográfia, beleírta a beutalóba, hogy a páciens rendkívül szorong/aggódik, valamint egy komplett vizsgálati státuszt, hogy nem tapintható hónalji nyirokcsomóm. Ezen felhúztam magam, mert 1. semennyire sem aggódtam, mert legrosszabb esetben megcsináltatom privátban Budapesten, csak az nyűg, meg amúgy se szokás a családunkban a mellrák és még szoptattam is csomót, ami véd, 2. telefonon nem tudod kitapintani a nyirokcsomóimat és ilyet leírni az csalás és hazugság. Legalább két éve nem találkoztam ezzel a dokival. Mi van, ha áttétes mellrákja van a betegnek hatalmas nyirokcsomókkal? Hogy van bátorsága ilyet csinálni?? Na mindegy, ezt elengedtem, mert közben volt a Fiú fogorvosával való kalandregényünk, aki szintén mindenfélét és az ellenkezőjét is leírt rólunk és inkább oda csoportosítottam az asszertivitásomat. Végül eljutottam mammográfiára, találtak csomót, vettek belőle biopsziát, jóindulató, happyend.
Szóval az év első felét nagyjából azzal töltöttem, hogy próbáltam megérteni, mi bajom van Norvégiával. Ez nem könnyű, mert ha beírod a google-be, hogy "miért szeretem Norvégiát", akkor kijön több ezer találat, de ha beírod, hogy "miért utálom Norvégiát", akkor egy se. De azért rájöttem sok dologra. Augusztusban meghívtak egy podcastbe, hogy beszéljek a gaslightingról (Magyarországon), ezért utánaolvastam, és rájöttem, hogy itt (Dél-)Norvégiában egy társadalmi szintű gaslighting elszenvedői vagyunk, szerintem és a PISA-eredmények szerint is az oktatási rendszerük RÉMES, a hazug háziorvosomnak örülnöm kell, mert egy csomó embernek egyáltalán nincs is háziorvosa a háziorvoshiány miatt, a pszichiátriai ellátásról országosan nem tudok nyilatkozni, de a számok szerint a mi megyénkben a legjobb és itt eléggé csapnivaló és én szégyellem magam, annyira szarul működik, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne és a világ legboldogabb és legjobb országában élnénk, és minden kellemes (hyggelig), és ami nem, az majd magától az lesz (det ordner seg).
Nyári szünetben 3 hétig voltunk Magyarországon, addigra már eleve elterveztem, hogy végre lehet panaszkodni, és bárki megkérdezi, hogy vagyok, soha nem fogom azt mondani, hogy jól (mert nem vagyok jól), és aztán egyszercsak jól lettem. Pontosan emlékszem, melyik napokon történt, fokozatosan egyszer csak már emlékeztem, ki vagyok én és miket szoktam mondani és hogyan viselkedem, amikor őszintén viselkedem, és nem mérlegelek minden szót és nem fogom vissza a nonverbális érzelemkifejezést még a szokásosnál is jobban. Fura. A norvég kollégáimmal volt egy nyári kerti party (sommerfest), volt egy kvíz, ahol nem jöttem rá egy darabig a megoldásra, és most decemberben mondja nevetve az egyik ápolónő, hogy emlékszik, mennyire ideges voltam attól. Dehát egyáltalán semennyire nem voltam ideges, csak van az, amikor az ember poénból túljátssza ("hogy nem a sátor a megoldás, jééézusom, nemár, el nem tudom képzelni, hogy akkor mi, az lehetetlen!!!" - de röhögve), és ezt ők idegességnek értelmezték. A háziorvos azt hitte, szorongok. A Fiú fogorvosa minden lehetséges módon értelmezte félre a reakcióinkat. Ebben az évben én megtanultam, hogy ha jót akarok magamnak, akkor itt nem viselkedem természetes módon, mert azzal csak a baj van. És Budapest rémes nyáron, szó se róla, és gecidrága minden és koszos, de azért nagyon jó volt természetesen viselkedni kicsit.
Visszajöttünk, és augusztus végén azonnal elmentünk Kristiansand nevű norvég városba, ahol a Lánynak volt 3 napos kézilabda kupa, és ott gyorsan fel kellett pörgetnünk a semennyire sem önazonos viselkedést (hogy például úgy tegyünk, mint akit érdekel a kézilabda) (beleértve a Lányt is, mert őt érdekli a legkevésbé, csak azért járt, mert itt mindenki jár). Rémes volt.
Szeptemberben elkezdtünk nanbudora járni; 4,5 órát arcfestettem az iskolai családi napon; véletlenül nálunk tartottuk a Fiú szülinapját; és munkába menet a dombon felfelé hosszasan a szemembe nézett egy macska, és akkor rájöttem, hogy innentől már felfelé megyünk. Amúgy nem volt semmi különös ősszel, csak szerintem attól, hogy fejben megírtam a listát, mi bajom van Norvégiával, valamelyest lenyugodtam és már nem kapok sokkot hetente, amikor a norvég főfőorvos úgy beszél velem, mint egy szomáliai óvodással, mert meg van győződve róla, hogy Bulgáriában, ahonnan én jövök, még nem láttak laptopot. A teljesen norvég, nálam idősebb jófej titkárnő meg azt mondja, ő csak akkor érzi, hogy él, amikor utazik. Nincs semmi baja Sandefjorddal meg szereti, de itt ő nem érzi, hogy él. Nem tudja, miért. Szerintem az őszinte érzelemkifejezés hiánya és az egyetemes emberi kultúra (beleértve art deco építészet és pisztáciás mille feuille) hiánya az ok, de ez csak az én elméletem.
Felhívott decemberben Kolléga, pont bevásároltunk gumicukrot az önkiszolgáló boltból, mert az utolsó tanítási napra szünet előtt vinni kell egy db félliteres szénsavas üdítőt és egy zacskó önkiszolgálópultos gumicukrot a gyermekeknek az iskolába, és nem akarunk furák lenni és meghajolunk a kortársnyomás előtt. Többek között megkérdezte, nem jövök-e haza az ambulanciára dolgozni, most ő ott a főnök, és rájöttem, hogy hiába a gaslighting, minimalizmus, képmutatás és kötelező gumicukor, valójában nem mennék most haza, és azért nem, mert az visszafelé menés. Hiányozna a kutatásunk, a nanbudo, és a természeti környezet, és nem vágyom békávézni többé az életben, de nem csak az. Hanem az is, hogy ha hazaköltözünk, akkor utána már tuti nem költözünk máshova és bezárultak a lehetőségeink. Most meg arról beszélünk, hogy pár év múlva vagy hazaköltözünk, vagy Osloba költözünk, vagy veszük itt házat, vagy, amikor épp szétvet az ideg valamelyik norvég baromságon, akkor magyarázom a férjemnek, hogy válasszon egy szimpatikus országot a térképről, amelyik a következő lesz. Még tetszik, hogy nem lehet tudni, mi lesz, még nem akarom látni magam előtt az életem összes következő napját (főleg azokat nem, amiben metrópótló autóbusz szerepel). Meglátjuk.
Jövőre pedig írok egy vicces, illusztrált könyvet (norvégul), fitt leszek, és megtanulok royal icinggal díszített kis kekszeket sütni, ezek a világmegváltó terveim. De lehet, hogy a Lány fogja illusztrálni a könyvet, az még menőbb lenne.
Valamikor úgy döntöttem, hogy na jó, akkor nevezzük ezt szülés utáni depressziónak, amim van. Amúgy nem az, nem depressziós vagyok, hanem gyesneurózisom van, ami azt jelenti, hogy agyadra ment a kisgyerekesanyaság.
Nekem a kisgyerekesanyaság nehéz és utálom. Nem a kisgyerekeket utálom, azokat imádom, mármint az enyémeket, a Fiú kis cuki kutyus, a Lány meg maga a csoda, de őt nem is számítom kisgyereknek, mert négy éves és beszél. De a pelenkázást, a szoptatást, a betegségek miatti szorongást és a kib. alvásmegvonást azt utálom. Főleg az alvásmegvonást. És persze a Fiú sem alszik: a Lány sem aludt kétéves koráig, ott kimaxoltam a problémamegoldást, elolvastam minden könyvet és jártunk alvásambulanciára, nem használt semmi, csak az idő, úgyhogy már csak tíz és fél hónapig kell másfél óránként felébrednem, szóra sem érdemes.
Ja, még a kishátizsákot is utálom, annyira tipikus anyukacucc, hogy szabad maradjon mindkét kezed a játszin. Ha felnőnek a gyerekek, csak funkciótlan clutch-okat fogok hordani és ha bárki azt mondja nekem, hogy "közös játszóterezés", fejbecsapom vele.
Az alvásmegvonás meg a kisgyerekes feladatok és kommunikáció ("hol a cica? mit mond a cica? miau!") miatt meg totál elbutultam, mármint úgy racionális ésszel tudom, hogy valószínűleg ez még nem az időskori szellemi hanyatlás, de akkor is rossz butának érezni magam.
Az sem segít, hogy a kisgyerekes anya ugye a tápláléklánc alján van, én meg régen osztályvezetőhelyettes voltam egy kórházban, nekem a nénik nem szóltak be, amiért nem férek el a babakocsival mellettük és fél méterrel odább kéne állniuk, hanem a nénik szépen köszöntek és adott esetben bonbont hoztak. És ha rendesen kommunikáltam velük, akkor a nővérek, meg a rezidensek, meg a súlyos borderline meg a full pszichotikus betegek megértették, mit szeretnék tőlük és az esetek többségében megtették, amit kérek. Jelen pillanatban a nénik kioktatnak, és nem bírok rávenni egy egyévest, hogy az étkezések alkalmával ne másszon fel az asztalra és ne kenje rám a pépet. Nem véletlenül nem lettem kutyaoktató, nekem ez a beszéd nélküli viselkedésterápia nem az erősségem. Szóval a napjaim nem a sikerélményektől hangosak.
Egy ponton rájöttem, hogy az a bajom, hogy nem csinálok olyat, amiben kompetensnek és hatékonynak érzem magam. Mondjuk lehetne ez a házimunka, de úgy nem lehet azt sem csúcsra járatni, hogy közben húzgál egy vagy két gyerek, szóval nem most sütöm a legbonyolultabb tortákat és libacombot is régen konfitáltam.
És volt még ez:
D (a férje relocation manager vagy efféle volt egy orvosokat Skandináviába közvetítő cégnél): - És nagyon nehéz volt az orvosokkal, mondjuk érthető, lehet, hogy Romániában osztályvezető volt az illető, hajlongtak előtte a nővérkék és márványpadlós háza volt három kocsival, itt meg idejön a nyelvtanfolyamra, ami nehezen megy, berakjuk egy kis lakásba családostul, és nála húsz évvel fiatalabb kiscsajok akarják megmondani, mi a teendője, egy teljesen új helyzetbe kerül, a régi képességeit nem tudja használni, nem érzi magát kompetensnek semmiben...
isolde: - Várjál, te az anyaságról beszélsz.
Úgyhogy rájöttem, hogy amellett, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnom az alvásra és a finom sütik evésére (vettem is gyorsan somlóit a Gerbeaudban, elvitelre egyet fizet, kettőt kap, kár volt, mostantól nem ehetek máshol somlóit. meg egy sós mogyorós baracktortát, dehát az a kedvenc sütim ever, hatalmas mázli, hogy messze lakunk tőle), gyorsan csinálnom kell dolgokat, amikben kompetensnek és okosnak érzem magam és/vagy adnak érte egy zsák pénzt. Sajnos, olyan nincs, ami mindezt lefedi. Magánrendelni még nem akarok, mert nem érzem magamban azt, hogy hetente minimum egy alkalommal más emberekre akarnék figyelni. De kitaláltam, hogy jövő év elejétől már tartsunk táncterápiás csoportot, kell még szupervízió alatt tartani egyet, hogy meglegyen belőle a Végső Papír. Meg kitaláltam két különböző újságnak két izgalmas témát, amiről szeretnék nekik írni, mindkettő fogékonynak bizonyult. Mégis tovább nyafogtam. És akkor egyszercsak megvilágosodtam az esti szoptatás közben! Hogy a kutatás. Nekem az a bajom.
Nekem az egy ilyen örök problémám, hogy nem vagyok jó kutató. Részben mert a munkahelyemen ez csak a betegellátás után következik, ezért sose leszek annyira gyakorlott és eredményes benne, mint aki egész nap ezt csinálja, mert a rendes munkája az, hogy kutató. Én csak egy orvos vagyok, aki úgy hobbiból kutatgatott, de aztán terhes lett és abbahagyta. Másrészt van egy ilyen téveszmém is, hogy a kutatók azok ilyen másmilyen emberek, mint mi, és én sose leszek az, mert buta kisvárosi lány vagyok és az IQ-m sem 150. Mindez nem akadályozott meg abban, hogy PhD-m legyen mondjuk, de erre imposztor-szindrómám van és képtelen vagyok komolyan venni. Hozzátesz az is, hogy tényleg nagyon okos emberekkel voltam körülvéve, de mondjuk nem kizárólag, és az okosak se fölényeskedtek velem sose. De mindegy, lehet, hogy régen okos voltam és tudtam kutatási projekteket tervezni és véghezvinni és belőlük cikket írni, de ma már ostoba kisgyerekesanyuka vagyok, aki még egy egyévest se bír megnevelni. Akit valamelyik nap véletlenül zoknistul tettem a fürdőkádba, hát hülye vagyok én.
Ki is találtam, hogy postdoc ösztöndíjat kell megpályáznom az osloi egyetemen, tavaly volt is olyan, ami valamelyest a témámba vágott, de idén nem volt, meg rá is jöttem, hogy á, én ehhez már úgyis hülye vagyok, örüljek, ha meg tudok kenni egy vajaskenyeret normálisan.
Úgyhogy gyorsan felhívtam a Kollégámat és megkértem, hogy azonnal adjon valami munkát, amit a kutatócsoportja többi tagja nem ér rá megcsinálni. Ő főként olyan témákkal foglalkozik, amikhez tényleg nem értek (eeg, neuroimaging, computational neuroscience), úgyhogy izgatottan várom, mit talál nekem. Gondolkodtam rajta, hogy a Filozófust hívjam ugyanezzel, ő is biztosan azonnal rám tudott volna dönteni egy szekrénnyi feldolgozatlan adatot és az ő témái lényegesen közelebb állnak az enyémhez, csak ő nem annyira fókuszált és asszem az engem most zavarna, konkrétumot szeretnék, mármint jól körülhatárolt feladatot konkrét céllal és végponttal.
És még bébiszitter-keresésekbe is vagyok, eddig nem túl nagy sikerrel, vagyis nem találtam meg a bébiszitterünket, de már három barátnőm is felajánlotta, hogy vigyáz olykor a kölykökre, bár ebből csak egy ér rá munkaidőben, de az is több mint szuper. Miért nem adom bölcsibe, merül fel a kérdés, hát szerintem ahhoz még kicsi, augusztus végén volt egyéves, főként mászva közlekedik, még baba. Meg parázom a betegségektől is. Talán majd tavasszal, meglátjuk. Miért szoptatom még, merül fel a kérdés, sajnos pont a múlt héten az orvosi váróban elolvastam a Hello, baby! magazint, aminek a felét W. Ungváry Renáta írta, úgyhogy kénytelen vagyok még pár hónapig szoptatni. De már csak pár hónap, és utána járni fog meg beszélni meg ennél jobban aludni, eljön még az én időm.
Ami az élet többi részét illeti, főleg a kis gyerekeim vannak, meg némi kis otthonvégezhetős munka, nem a szakmámban, csak, hogy legyen valami. Pont valamelyik nap hirtelen elkezdett hiányozni az intellektuális kihívás, mármint az a fajta, amikor először úristen, én ezt nem értem, és összpontosítani kell, törni a fejemet meg utánanézni, hogy akkor mit és hogyan. Nekem a munkáim közül a kutatás volt főleg ilyen, oda kellett figyelnem, ha érteni akartam. Azt nem tudom, fogok-e még kutatni, de mondjuk új dolgokat tanulni biztosan fogok a szakmámban és azon kívül is. Vagy norvégul.
A kis gyerekek meg cukik. A Lány iszonyú okos, mindenféléről lehet vele beszélgetni és simán leérvel - de komolyan, remekül érvel és meglepően logikusan gondolkozik ahhoz képest, hogy egy kiscsoportos. Mondjuk, mindjárt középsős. A Fiú meg hamarosan egyéves lesz, most olyan, hogy már nem baba, de még nem kisfiú. Vagyis ha ébren van, akkor egészen emberforma, bútorokba kapaszkodva jár és jelbeszéddel elmagyarázza, hogy kapcsoljuk be a cd-lejátszót (anyukám a dzsungel könyvét hallgatja velük), ha alszik, akkor meg még kis, selymes, szuszogó állatka. Persze, rémesen alszik, de a Lány esetéből már tudom, hogy ez csak egy időszak és majd elmúlik. Ki hitte volna, hogy ilyen jó kis gyerekeim lesznek, én nem.
A nyár jelentős részét Sopronban töltjük a szüleimnél, meg kicsit anyósomnál, de úgy, hogy másfél hétre jöttünk és ez volt öt hete, mindig meggondolom magamat, hogy á, maradjunk még. Úgyhogy egész nyáron egy minimál kapszularuhatárral nyomulok, nagyjából ugyanabban a farmersortban meg pár trikó. A férjem is jön néha hétvégén meg kétszer egy hétre, ja, mert a Szilvásváradra tervezett családi nyaralással kapcsolatban is úgy döntöttünk, hogy bár Szilvásvárad is szép, de inkább mondjuk le és nyaraljunk a festői, ám izgalmas Sopronban. A kicsi gyerekekkel meg úgyis ugyanazt kell csinálni mindenhol.
Budapesten ugyan van egy szuper lakásunk, de ott állítólag állandóan hőség van, a lakásunkkal szemben a társasház új szárnyát építik, felettünk pedig falkiverős lakásfelújítás zajlik, szóval minek is mennénk oda tényleg. A pilates hiányzik, a kávéfőzőm, meg a férjem, de utóbbi sokszor meglátogat, a pilates helyett lehet erdőben sétálni meg kertészkedni, és van kedvenc kávézóm. Igen alaposan felmértük Sopron gasztronómiáját és programlehetőségeit, lehet, hogy írok majd egy Ultimate Sopron Guide-ot, addig is kérdezzetek bátran, szívesen elmondom, hol finom az országtorta.
Írok a gyerekekről, mert cukik.
A Fiú öt hónapos lesz mindjárt, hamarosan elkezdem hozzátáplálni, szembemenve a La Leche Liga és a WHO ajánlásával, mert anarchista vagyok, akit kivet magából a társadalom és ehhez van kedvem. Amúgy részben azért, mert én nem tudok fejni, ő pedig nem tud cumisüvegből enni (nem tanítottuk meg), és számomra szorongáskeltő ez a tény, hogy én vagyok az egyedüli kajája. És mi van, ha nem tudok háromóránként ott lenni, ahol ő, mondjuk baleset ér, vagy a Lány kerül kórházba? Megnyugtatna, ha legalább hírből ismerné a kanalat meg az almapürét. Ez a lelki oka, a praktikus oka meg az, hogy február második felétől kezdve heti egy napon dolgozni fogok 4 órát egyben, azaz beleesik egy étkezés, és addigra vagy kanállal kell megtanulnia enni (főzeléket), vagy cumisüvegből (tápszert), de így, hogy majdnem féléves, a kanálra és a pürére esett a választásom.
A szuperképessége jelenleg a hátról hasra fordulás meg a nyálas berregés, iszonyú aranyosan gyakorolja mindkettőt. Ritkán nevet hangosan, és szinte kizárólag csak a Lánynak, mert imádja, de ránk is csomót mosolyog. És okosan néz, mindenre figyel. A könyv szerint az anyai hang irányába kell fordulnia, és fordul is mindenféle hang felé, beleértve Nina Simone-t is, valamint olyan puha a haja, mint a cicaszőr. A súlya kisebb a koránál, mert a hörghurut alatt hetekig kb. semmit se nőtt, de úgy döntöttem, elengedem az ezen való szorongást, miután a szoptatási tanácsadó és a védőnő szerint sem drámai a helyzet. Egy kicsi, hol komoly, hol vidám, kíváncsi, mozgékony baba.
A Lány meg okos lett, kreatív és együttérző. Az okosság alatt azt értem, ahogyan tudományos módszerességgel tanulmányozza a világot: mondjuk az állatkertről beszélgetnek apával, és szóba kerül, hogy a tónál vannak pelikánok, egyéb madarak meg teknős. Lány: "A teknős is madár?" Apa: "Nem, az hüllő." És még mi hüllő? A szőrös állatok is hüllők? És még mik emlősök? És akkor el kell neki magyarázni a teljes rendszertant, jellemzően alvás helyett. A kreatív alatt azt értem, hogy órákig eljátszik egyedül, hatalmas sztorikban van a playmobil nyulak, a plüssök, a Fiú játékkockái, a labda és az interspar magazinból kivágott, ételeket ábrázoló fecnik segítségével. Vagy amikor a Fiút altatom, bejön ő is a hálószobába és a nagy ágyon játszik a szoptatóspárnával, ami néha egy hatalmas tavon átívelő híd, néha vonat, néha kígyó. Néha veszélyes kígyó, máskor olyan, ami a hátán plüss nyulakat visz.
De a kedvencem mégis az, hogy bármikor bárki szomorú vagy ideges, azt észreveszi és jön vigasztalni. Mondjuk ideges vagyok, mert a Fiú aznap délután épp nem akart enni és tüsszögött - akkor elmagyarázom a Lánynak, hogy nyugi, nem vagyok rá mérges meg senkire, csak aggaszt, hogy nem eszik ez a baba - mire azonnal rajzol nekem egy "madarat" (igazából ficka), és odahozza, hogy "nézd, anya, rajzoltam neked egy madarat, hogy ne legyél ideges", meg még odaad a játékai közül kettőt, azzal, hogy ezeket nekem adja, és megölelget. Annyira kedves. De a Fiút is megvigasztalja, ha sír, orrporszívózás után elénekli neki a Jön a kocsi... kezdetű dalt, ha pedig a baba nyekereg, mint épp most, akkor rám szól, hogy "anya, ne gépezzél, sír a baba!".
Így aztán három napba is beletelt, mire megírtam ezt a bejegyzést.
Tegnap hazajöttünk a kórházból - hat napot voltunk benn úgy, hogy kb. minden nap úgy volt, hogy talán holnap hazajöhetünk, de a kisbaba tüdeje nem tisztult, míg végül vasárnapra lett valamivel jobban. Végül kétféle hörgőtágítót meg sós párát meg antibiotikumot is kapott. Szóval hazajöttünk hétfő délelőtt azzal, hogy ezeket itthon is tudom neki adni, és ez akár hetekbe fog telni, mire teljesen meggyógyul, addig meg egyrészt felesleges lenne kórházban lenni, másrészt a kórházban csak elkapnánk valamit a többiektől.
Erre tegnap este 39 fokos láza lett, ami eddig nem volt, úgyhogy vissza is rohantam vele egyből, csináltak egy vérvételt, de nem tartottak benn éjszakára, hanem azzal engedett el az ügyeletes, hogy ma délelőtt menjek vele vissza az őt kezelő főorvosnőhöz. Közben reggel hányt egy nagyot, aztán visszamentünk, ahol a hetek óta fennálló hörgő lélegzését leszámítva ismét láztalan, jó állapotú csecsemő benyomását keltette. Így felajánlották, hogy inkább ne feküdjünk be, mert csak elkapunk még valamit, hanem ha bármi módon romlana, akkor hozzam vissza. Valószínűleg elkapott egy hányósvírust a bentfekvés során, bár azok a betegek az osztály másik végében voltak, csakhogy közben több orvos és nővér is elkapta, szóval nem volt menekvés.
Közben elromlott az inhalátorunk is, amivel a sóspárát meg a Berodualt kell beadni, úgyhogy lezúztam a gyógyszertárba és vettem egy másikat baromi drágán, receptre olcsóbb lett volna, de akkor nem voltam a józan eszemnél éppen. Meg időközben a férjem is beteg lett, de ő már jobban van, és a szegény kis Lány is hősiesen viseli az izgalmakat. Nagyon szomorú volt, amikor múlt héten bementünk a kórházba, megijedt, amikor tegnap este én is megijedtem, és most is néha mérgelődik, dehát szerintem ez a minimum.
Jelen pillanatban épp asszem jól van a kis Fiú, de most már nem nagyon merem kipakolni a kórházi táskát.
Kéne biztos a karácsonyra is készülni meg azon stresszelni, ezt nem teszem, most nem mindegy? Fa lesz, díszek vannak, nagy sütés-főzés nem lesz idén, valami kaját mondjuk azért ki kéne találni arra a pár napra, az ajándékok nagy részét már kórház előtt megvettem. Meg nem is annyira izgat ez az egész, most nem mindegy, mit eszünk, csak egészség legyen :) de komolyan, én azzal nagyon boldog leszek, ha nem kórházban kell karácsonyoznunk vagy itthon méregetnem idegbajosan valamelyik gyerek lázát vagy folyadékbevitelét.
Be is kerültünk a kórházba, mármint baba meg én. Megjegyzem, nagyon büszke vagyok rá*, hogy kibírtam és nem én rohantam vele orvoshoz, amiatt, mert a saját szorongásomat nem bírom kezelni, hanem szépen először otthon kezeltük elhúzódó hörghurutját, aztán amikor nem javult meg rosszabb lett, visszavittem a háziorvoshoz, és akkor mentem kórházba, amikor ő beutalt. Kezdődő tüdőgyulladás gyanújával, de az hálistennek nincs neki, hanem asztmatikus hörghurutja van, amire, mint itt kiderült, a hozzá hasonló lágy kötőszövetekkel (ez kb. laza ízületeket, puha porcokat jelent) rendelkező babák hajlamosak. Ezt a hajlamot majd ki fogja nőni, csak addig fogunk szívni minden vírusfertőzésnél.
Amúgy el nem tudom mondani, mennyire szuper helyen vagyunk, ami nem egy protekciós magánklinika, hanem a területileg illetékes kórház csecsemőosztálya. Szépen felújított osztály, többnyire normális nővérek, értelmesnek és hozzáértőnek tűnő, kedves orvosok. De komolyan, még a kaja is jó. És nem tudom, hivatalos-e, de találtam wifit. Már ezért megérte a III. kerületbe költözni.
A Fiú állapota kb. napszakonként változó, ugyanakkor megnyugtató, hogy jók a laborleletei és a röntgenje, és hogy van neve, diagnózisa és terápiája a bajának. Reméljük, tényleg csak pár nap, és ezalatt nem kapunk el más betegségeket, de igen keveset érintkezünk más betegekkel, a személyzet sokszor szájmaszkot visel, kesztyűt húz és kezet mos, az egyszer használatos eszközöket látom, hogy tényleg egyszer használják, stb., szóval talán megúszhatjuk.
A kis Fiú meg annyira cuki, istenem, amikor alig kap levegőt, még akkor is visszamosolyog, ha rámosolyognak.
*Ez valójában a férjem érdeme, ő képviseli a józan észt a családban, amikor rajtam úrrá lesz a para.
Amúgy megvagyunk, csak azért nem írok semmit, mert a kis Fiúbabának több mint három hete hörghurutja van - először, sima, aztán a gyerekorvos helyettese szerint asztmatikus, kapott rá spray-t, de attól se lett jobb, úgyhogy ma kapott rá antibiotikumot. Reméljük, ettől már meggyógyul végre. Sajnos a gyerekorvosunk, akit kedvelek, épp szívműtétből lábadozik, a két helyettese közül az egyik egy nem túl jó hírű, közönyös asszony, aki Schüssler-sót javasolt, a másik meg a jó és lelkiismeretes néni, aki folyton és önhibáján kívül a frászt hozza rám. Mondjuk elmondja, hogy ha romlana a baba légzése az asztmaspray ellenére, akkor rögtön vigyem orvoshoz, de azonnal, este vagy hétvégén is - ami nálam azt eredményezi, hogy idegbetegen figyelem minden lélegzetvételét és összepakolom a táskámat arra az esetre, ha kórházba kellene menni.
Én nem tudom, mi ez velem meg a csecsemőkori bronchitissel, komolyan. Jó, az összes gyerekbetegségtől szorongok, rendkívül irigylem azokat a szülőket, akiknek szemük se rebben, de nagyobb gyerek másfajta betegsége esetén kibírható vagyok azért. A pici baba légúti betegségétől viszont maximálisan beszorongok és rettegek és nagyon nehezen tudok másra gondolni, ami nem túl adaptív. De mondjuk babát a férjre hagyva lemegyek az öt percre lévő piacra és elmegy mellettünk egy szirénázó mentő, és egyből azon stresszelek, hogy úristen, mentőt kellett hívni a babához. Egy kórház mellett lakunk, napi húsz szirénázó mentő megy el az utcánkban. Szóval, értitek.
Így aztán max arról tudnék hisztizni, hogy jaj, szegény baba így meg úgy, azt meg minek. Inkább igyekszem a buddhizmust / mindfulnesst gyakorolni.
Hétvégén elvittem a kis Fiút társaságba - szombaton a Magyar Mozgásterápiás Egyesület Szakmai Napjára, vasárnap meg a ruhacserére. Babával menni nagyon vicces, egyben zavarbaejtő: ha csak úgy beslisszolok egy előadást követően a kérdések résznél és leülök a hátsó sorban, senki ügyet sem vet rám, nem zavarom meg az előadást, max a szünetben odajönnek az ismerőseim vagy én hozzájuk. Ugyanez hordozókendőben alvó babával: egyvalaki hátrafordul megnézni, ki jött be, meglát, olyat fejet vág, hogy azonnal még öt ember hátrafordul, míg végül mintegy húsz táncterapeuta néz minket ellágyultan, az előadót meg senki. A kedvenc részem az volt, amikor szünetben kicsit felébredt a baba és megszemlélte a magyar táncterápiás szcéna krémjét, amely körülötte gyülekezett, majd a kendőt rágcsálva vigyorgott Juditnénire, aki épp azt magyarázta neki, hogy "engem nézzél, ne a Sujtó Katit". Egyébként részben azért mentem, mert arról a külföldi konferenciáról számoltak be, ahová nagyon el szerettem volna menni, de pont szültem, részben meg azért, mert akartam egy kicsit táncterapeutákkal bandázni, és ez pont olyan társaság, amelynek a szakmai rendezvényére simán be lehet állítani babával.
A ruhacserén meg az volt a kedvenc részem, amikor felpróbálgattam pár ruhát (köztük nagyon durva cipőket), miközben a fiú Lucia kezében volt és hosszas, komoly értekezést folytattak egymással a körülöttük zajló eseményekről, azaz ruhákról: Lucia kommentálta neki az eseményeket, ki mit próbál fel és hogy áll neki, a Fiú meg babanyelven válaszolt ("hö, heö, heö").
Különben semmi extra, mindenfélén aggodalmaskodom - eleget eszik-e a baba, van-e elég tejem, mikor lesznek betegek a gyerekek valami ovisvírus miatt, meg hát a klímaváltozás (de szerintem értelmes ember már aggódik a klímaváltozás miatt, főleg, ha van gyereke), mikor hagyja abba a kis Lány a folyamatos mérgelődést (legutóbb egy évet mondtak az ismerőseim). Vettem is egy könyvet a testvérek közti viszonyról, bár eleinte az volt a tervem, hogy megoldom IQ-ból, mostanra rájöttem, hogy áh, ide könyv kell. Egy darab témába vágó könyv volt az Alexandrában a kétszáz párkapcsolati önsegítő könyv és másik kétszáz gyereknevelés témájú önsegítő könyv között. Érdekes. Gondolom, a gyereknevelős könyvek egy részében található a testvérségről szóló fejezet, de még így is meglepett.
Szóval a kis Fiú pár napja elromlott - egész nap idegeskedik, nyugtalan, kezével hadonászik, nyekeg, majd sír, mellre kéredzkedik, eszik, kibukja, mégis kér, húzgál, kiköpi, mégis kér, idegeskedik, ágyába téve felébred, nyűgös, ásít, de nem alszik, csak feszkózik tovább és elviselhetetlen. Kivéve azt a két alkalmat, amikor Niké és amikor Lucia kezébe nyomtam, akik lazán elaltatták, betették az ágyába és ott 2-3 órát aludt, majd miután elmentek, újrakezdte. Apa, nagymama nem volt rá hasonló hatással sajnos.
Eddig én, a család, a védőnő, a barátok és a szoptatási tanácsadó részéről az alábbi elméletek születtek:
1. Időjárási front vagy más időjárási jelenségek, mint pl. a szél. Megoldás: nincs teendő, majd elmúlik.
2. Hathetes kor körül változik a tejtermelés szabályozása hormonálisról parakrinre, ettől csökken a tej túlkínálat, lassabban jön, egyes babák ettől kiborulnak és zokon veszik. Megoldás: gyakoribb szoptatás, akár óránként, és majd elmúlik.
3. A nátha szövődényeként vagy más miatt laktózérzékeny lett a gyerek és fáj a hasa. Megoldás: ritkább szoptatás, többször ugyanarra a mellre visszatenni, laktáz csepp.
4. A nátha szövődményeként fáj a füle és attól ideges. Megoldás: gyerekorvos.
5. Túl gyakran etetem, ettől fáj a hasa, ettől nem tud aludni és ideges. Megoldás: ha megőrül, hogy enni kér, akkor is kivárni a 3 órát.
6. Túl hamar felveszem, ha sír, érzi rajtam a tejszagot, ezért enni kér, amikor nem is éhes, túl gyakran etetem, attól fáj a hasa, attól ideges. Megoldás: békén hagyni.
7. Kiborult a náthától meg a sok porszívózástól, ettől ideges, az idegesség miatt evés közben levegőt nyel, ettől fáj a hasa és bukik. Megoldás: gyakrabban felvenni, hordozókendő, puszi, felfúvódás elleni csepp.
8. Épp tanul valamit, vagyis érik az idegrendszere, új képessége alakul és ettől nyűgös. Megoldás: majd elmúlik.
9. Úgynevezett hasfájós a baba, ami senki nem tudja, mitől van, nem gyógyítható, de 2-3 hónapos korban magától elmúlik.
10. Aggasztja a politikai helyzet.
Valójában csak azt kellene eldöntenem, hogy igyekezzek inkább gyakrabban vagy inkább ritkábban szoptatni, a többi tényezőre gyakorlatilag nincs ráhatásom.
Egy hónapos a kis Fiú, úristen, mikor telt el egy hónap? Nagyon cuki, csak hát nem alszik éjjel, mert nem kap levegőt az orrán, meg néha hasfájós is. De már nem néz mindig mérgesen, hanem néha barátságosan néz. Olyan kíváncsi vagyok, mi lesz ebből, mármint miféle szerzet, milyen kisfiú meg milyen ember lesz ez a komoly csecsemő.
Úgy különben maximálisan le vagyunk strapálva, a férjem is elkapta a betegséget, éjszaka babaorrot porszívózok, amire mindenki más is felébred, a Lány betegsége alatt kiszotott az oviból és tegnap sírt a délutáni alvás alatt, ezért azt kérték az óvónők, hogy most egy darabig (?) ne aludjon ott. Nem örültem. Pedagógiai szempontokkal magyarázták, de szerintem csak azt akarják, hogy csend legyen és eggyel kevesebb gyerek.
Úgy különben optimista vagyok, előrefelé megyünk és kifelé ebből, mármint a gyermekágyas időszakból. Már leesett a köldökcsonk, és ma elcsomagoltam a terhesruhákat, és meggyőződésem, hogy pár hét-hónap (?) alatt lecseng a Lány haragja is, amiért hazahoztunk egy bébit és őt meg oviba vittük. Ez mondjuk eléggé aggaszt, mármint az, hogy iszonyú köcsög, én meg persze kialvatlan és türelmetlen vagyok vele, és attól ő még elviselhetetlenebb, dehát jelenleg ennyi telik tőlünk.
Egyébként nem is baj, hogy rákényszerültem a kétgyerekes létre múlt héten (mert a Lány beteg volt és nem ment oviba), mert tartottam tőle, és ha rajtam múlik, akkor inkább még elkerültem volna, hogy egyedül legyek egész nap a mérges, beteg háromévessel meg az újszülöttel. De ki lehetett bírni. Sajnos mára még tovább fokozódott a helyzet, amennyiban az újszülött is elkapta a betegséget. Kicsit de ja vu-m van, a Lány hét hetes korában volt beteg, akkor kellett párásítani meg orrot porszívózni, a Fiú még csak négy hetes, de az élmény hasonló. Mármint hasonlóan ijesztő egy ilyen pici baba betegsége (sárga takony ömlik az orrából, a sárga takony pedig bakteriális eredetet jelent, reméljük, elég lesz rá a porszívó meg az antibiotikumos orrcsepp). De az orrporszívózás például már semmiféle lelki problémát nem okoz számomra.
Ezúttal pedig nagyon óvatos voltam és alig engedtem be látogatókat, mert - épp a Lány csecsemőkori bronchitise miatt - féltem a vírusoktól, dehát hiába. Most mondhatjuk, hogy bevonzottam, és pont azért lettek betegek a gyerekek, mert paráztam tőle, hogy betegek lesznek, de ha minden megtörtént volna, amitől az elmúlt negyven évben szorongtam, akkor már minimum megsemmisült volna az univerzum, csak szólok.
Megkezdődött az őszi szezon, vagyis a Lány elkapta a taknyot-köhögést (ovis vírusok, szevasztok), így nem megy oviba és megpróbálhatom rávenni, hogy ne puszilgassa a kis Fiút. Good luck with that.
Jaj, ez a kiszámíthatatlanság. Egész éjjel nem aludt rendesen a kis Fiú, egyébként a Lány sem, de ő a férjemmel nem aludt (ő ment át hozzá és maradt ott), aztán egész reggel a mellemen akart lógni (a Kisfiú), most meg már annyi ideje alszik az ágyában, hogy zuhanyoztam, mosogattam, beindítottam a porszívót, ebédeltem, megcsináltam a duolingo adagomat és elolvastam az internetet. Mondjuk dolgozhattam volna is (kettő cikket kéne írnom a héten, az egyiket ingyen), de ne legyünk telhetetlenek.
A Lány oviban van, ma alszik ott először, egyáltalán nem akart ott aludni és félt tőle, remélem, rájön, hogy semmi para. A bölcsiben másfél éve ott alszik, szóval nem akkora váltás. Azért kell ott aludnia, annak ellenére, hogy én itthon vagyok, mert itthon nem tudom elaltatni úgy, hogy lóg rajtam egy újszülött, egyedül meg nem alszik el. Egyébként szerintem tetszik neki az ovi, kivéve a torna, mert fel kellett mászni valamire (talán a bordásfalra?) és ő nem akar felmászni. Egyébként se mászik fel semmire, fél a magasban, ezért végül főként külső nyomásra idén augusztusban elvittem DSZIT-re (az egyensúlyérzékelést is fejlesztő terápiás torna), ahol kétszer voltunk, és ahol olyan visszajelzéseket kaptam a terapeutától, amelyekről majd egy másik bejegyzésben írok. Mindenesetre most logisztikai lehetetlenség lenne oda eljárnunk, mivel messze van és szeptembertől a villamos is más útvonalon jár. Majd meglátom egy pár hónap múlva, teszek-e újabb próbálkozást ezzel. Elég nehéz ebben jól dönteni, egyfelől mindent meg akarunk adni a gyereknek, másfelől van ez a fejlesztési kényszer, amikor a tök egészséges gyerekeket hordjuk ilyen-olyan terápiákra, hát én igyekszem normálisan gondolkodni minderről, nem könnyű.
Múlt héten háromszor is egyedül voltam két gyerekkel 4-5 órát, az is olyan volt, hogy csütörtökön teljesen kibírható (felváltva aludtak és addig tudtam a másikkal foglalkozni), pénteken rémdráma (a Lány altatása torkollott veszekedésbe, miközben a Fiúnak sem volt jó semmi), szombaton meg hullámzó. De máris messzemenőkig megértem azokat a barátnőimet, akik kicsit megkattantak átmenetileg, amikor két gyerekkel voltak otthon. Főleg a kiszámíthatatlanság, soha nem tudhatod, hogy nyugisan vacsoráztok az egyikkel, amíg a másik alszik, vagy mindenki egyszerre visít. Ja, és két gyerek az nem két feladat, mert van még a köztük lévő dinamika is, hogy tudniillik a Lány nagyon szereti a kis Fiút, de a jelenlétében engedetlen, figyelemzavaros hisztérikává változik. Mind a gyerekorvos, mind a védőnő, mind Judit néni biztosított arról, hogy mindez teljesen normális, csak hát attól még az adott helyzetben nagyon nehéz türelmesnek lenni.
Szóval várom, hogy kicsit összeszokjon ez a két gyerek, hogy se az ovi, se a kistesó ne legyen már ekkora újdonság, én meg elmenjek a hathetes kontrollra és utána tornázhassak és attól türelmesebb legyek és strapabíróbb. Nem tudom eldönteni, hogy a Gyerünkanyukámat csináljam majd, vagy előtte csináljak végig egy harmincnapos Love Your Belly challenge-et (bár nincs szétnyílva a hasizmom, de hátfájás ellen is hatásos). Úgy emlékszem, jobb fej vagyok, amikor sportolok. Persze, még jobb fej vagyok, ha alszom éjszaka, dehát az nem tűnik túl reálisnak.
Egyébként három hetes és már 4 kg a kis vasgyúró, emelgeti a fejét, és iszonyú komolyan, szigorúan és eltökélten néz. Vajon fog valaha mosolyogni is?
A robotporszívó elaltatta a gyereket.
Egy hetes a kis Fiú, máris elérte a születési súlyát, aludni egyre kevésbé akar, pláne nem ágyban. Gondolkodom, hogy vegyek-e majd neki cumit - a Lány nem cumizott, eleinte nem volt hajlandó, később meg már én se akartam, és tudom az összes hátrányait, ugyanakkor nem akarok élő cumi lenni hónapokig. Egyébként nagyon aranyos, kis hangokat ad meg fejeket vág, például iszonyú döbbent-lenyűgözött arcot minden alkalommal, amikor megpillantja a könyvespolcot. A Lány továbbra is nagyon szereti, simogatja, megvigasztalja, és nekem nagyon tetszik, hogy valamiért a teljes nevén szólítja, ami egy eléggé felnőttes név. Vicces. Mondjuk képzeljük el, hogy kijön reggel a kócos, pizsamás hároméves kislány, odahajol az újszülötthöz, ad egy puszit a feje búbjára és azt mondja: "Jó reggelt, Rezső*, jól aludtál?". Én féltem, hogy majd nem fogom szeretni ezt az új babát és akkor mi lesz, de mint kiderült, ilyen nincs, nem merül fel ez a kérdés, odabújik, aztán szeretem.
A Lány eközben apás lett, apa szoktatja be épp az oviba, este apa altatja, ami tök jó. Nekem persze nagyon hiányzik - tudtam előre, hogy így lesz, és így is lett. Eddig nagyon sokat voltunk kettesben és mentünk kézenfogva a világban, a kis Lány meg én, a piros busszal, meg a kertészetbe, meg elmentünk pad thai-t enni, meg a Dolcissimába villamossal, meg persze a játszóterekre, és most ez teljesen megszűnt és ez szomorú. Racionálisan tudom, hogy jó lesz hármasban meg négyesben meg mindenféle más felállásban is, és hogy lehetek még majd kettesben is a kis Lánnyal, ha egy picit nagyobb lesz ez a baba (és átszoktatom, hogy adott időpontokban egyen, amit 2-3 hetes korától tervezek, addig igény szerint szoptatok), de érzésben azért még nagyon szomorú vagyok emiatt.
Valamennyire ő is az, meg haragszik is rám, de lefoglalja az ovikezdés, meg az, hogy felfedezte az apukájában rejlő lehetőségeket is. Egyszer még télen megkérdeztem erről Judit nénit, ti. hogy mennyire szerencsétlen, hogy pontosan egybeesik a kistesó születése és az ovikezdés, és ne hagyjam-e még egy fél évet a bölcsiben, és azt mondta, annak is lennének hátrányai (a bölcsistársai mind oviba mennek, szóval ott is új gyerekek lennének, fél év múlva meg egy már összeszokott csoportban ő lenne az oviban az "új gyerek"), plusz lehet, hogy a Lány inkább olyan gyerek lesz, aki "előre menekül". Reméljük. Mindenesetre, most itt ez a nagy változás, ezt kell megugrania, de a közeljövőben egyáltalán nem tervezünk többet, mármint se oviváltást, se több gyereket, se költözést, és reméljük, beteg se lesz senki.
*Nem, nem Rezsőnek hívják.
Tehát becsengettünk hétfő hajnali fél háromkor a "szülőszoba" feliratú ajtón, kijött egy kissé barátságtalan hölgy, végigmért - kilenchónapos terhes nő, apuka, bőrönd - majd barátságtalanul megkérdezte: "miben segíthetek?". Nem mondtam azt neki, hogy húsz deka párizsit kérek, mert úrinő vagyok, ehelyett azt mondtam, jöttünk szülni. Még megkérdezte a folyosón, mi a panaszom és ki a választott orvosom, majd miután ezekre helyes választ adtam, beengedett. Akkor kb. 5 órája voltak 4, majd 3 perces rendszeres fájásaim, és ezzel már be szokás menni a kórházba, pedig egyáltalán nem volt kedvem, húztam az időt, hajnali fél kettőkor még nutellás zsömlét ettem, két fájás között streak freeze-t állítottam be a duolingo-n, és sokkal szívesebben vajúdtam volna otthon, de egyrészt azt mondta a telefonban a szülésznőm, menjek, ilyenkor már illik egy CTG-t is csinálni, másrészt egy barátnőm pár hete megszült így véletlenül otthon, mire kiért a mentő.
A barátságtalan hölgy aztán behívott engem, a férjemet leültette kint, rám tette a CTG-t, később kerített egy barátságtalan ügyeletes orvost, aki megállapította, hogy zárt a méhszájam, kikérdezett, mondtam, hogy este 10 óta vannak rendszeres, 3-4 perces fájásaim, erre beleírta a kórlapomba, hogy rendszertelen fájásai vannak este 10 óta. Később a zárójelentésembe is ez került, szóval én lettem az a nő, aki rendszertelen fájásokkal és zárt méhszájjal becsenget hajnal háromkor. Whatever. Ezt követően alá kellett írnom egy háromoldalas tájékoztató és beleegyező nyilatkozat utolsó oldalát - miután aláírás helyett tanácstalanul forgattam a kezemben, keresve a szöveget, odaadta az előző három oldalt is, így a főcímeket legalább átfutottam, arról szólt, hogy mindenbe beleegyezem, amibe csak lehet.
A doktornő eközben többször is frusztrációját és csalódottságát fejezte ki irányomba, amiért nem tudtam fejből, hány kg vagyok (nem jutott eszembe, hogy megnézzük a kiskönyvemben, mert a védőnő amúgy le szokott mérni), nem találtam rögvest a hepatitis szűrésem leletét papíron (ami amúgy benne van a gépben, ami előtt épp ült), és egyébként is furcsa, nehezen vizsgálható helyen volt a méhszájam, biztos volt méhszájműtétem (nem volt). A cselekmény egy pontján rájött, hogy onnan vagyok ismerős, hogy egyetemen én oktattam pszichiátriára. Orvosi kommunikációra nem én oktattam. Úgy 40 perc után közölték, hogy akkor vegyem fel itt ezt a kórházi hálóinget, bevezettek konkrétan ugyanabba a szobába, ahol a Lányt is szültem, kikötöttek a baba szívhangját és a fájások erősségét mérő géphez, behívták a férjemet is és utasítottak, hogy számoljam és írjam a fájások hosszát és gyakoriságát - ez némiképp meglepett, mivel épp azt számolta a gép is, amire épp rákötöttek, szépen látszott a papíron, de azért számoltam egy fél óráig, aztán abbahagytam, senki sem hiányolta.
Ezen a ponton azért komolyabban felmerült bennem, hogy most hazamegyek, mégis mit keresek zárt méhszájjal kórházi hálóingben hanyattfekve gépekre kötve? A baba szívhangja tök jó, mozog is, otthon meg legalább néha felállhatok és sétálhatok a lakásban és nem csesznek le vadidegenek mindenért. Meg is kérdeztem illemtudóan, hazamehetek-e, de azt mondták, nem, és a műszerekről se vesznek le, amíg meg nem szülök, ellenben nyugodtan felállhatok és sétálhatok fél métert, ameddig enged a vezeték. Szóval csapdába estem. Nagyon szomorú voltam ezen a ponton. Le is csökkentek a fájásaim, gyakoriságban nem, csak erősségben. Idegi alapon. De legalább rájöttem, hogy innen most már csak úgy szabadulhatok, ha megszülök.
Később csodák csodája mégis tágult a méhszájam két ujjnyira, úgyhogy behívták a szülésznőmet, később az orvosomat. Pont, mint a Lánynál, reggel 5 körül megrepesztették a magzatburkot, abból kiderült, hogy mekóniumos a magzatvíz - akkor pedig záros időn belül meg kell szülni, mert annak a jele, hogy bent már nem érzi jól magát a baba. Úgyhogy rám kötöttek oxitocint, amiből alig folyt be valamennyi, máris brutál felerősödtek a fájások, időnként könyörögtem fájdalomcsillapítóért, egy ponton felvetettem, hogy megcsászározhatnának, de nem vettek komolyan, aztán egyszer csak megéreztem a fejét - az egy nagyon tipikus, égető érzés, és akkor lehet tudni hogy már nincs visszaút.
Kibújt, leszívták belőle a magzatvizet, elvitték, de aztán visszahozták és meg tudtam fogdozni meg mellre tudtam cuppantani, aztán elvitték, hogy kapjon antibiotikumot - ezt a gyerekintenzíven adják, és utána onnan lehozzák a csecsemőosztályra, ott is megvizsgálják, és utána majd onnan kihozzák nekem. Így kaptam meg a fél kilenckor született gyereket délután kettőkor. Ehhez már hozzá voltam szokva a Lánynál, nem is számítottam másra és csak kicsit bosszantott, hogy soha senki nem mond semmit azon kívül, hogy "menjen vissza a szobájába, anyuka".
Ami a szülést illeti, jé, basszus, tényleg nem emlékeztem, hogy ez ennyire fájdalmas, pedig biztos a múltkor is fájt. A szülésznőm aranyos volt, de a múltkorinál valóban fiatalabb és éreztem rajta, hogy néha elbizonytalanodik, nem volt annyira stabil pont. Az orvosom a múltkorihoz hasonló laissez faire stílust tolta - hogy mondjuk a kitolási szakasz kezdetén még kimegy valahova, aztán bejön és tök nyugisan kezdi összerakni a szívót, miközben már kilátszik a gyerek haja. Persze, valóban össze kell rakni a szívót, és mit izguljon, mégis valahogy az az érzés volt, mint amikor zuhan a repülő és a másodkapitány nekiáll ráérősen megszerelni a pohártartót - de jól vagyunk és ez a lényeg. A férjem pont úgy viselkedett, ahogy kell, biztatott és lehetett bele kapaszkodni.
Összesen hat óra telt el a kórházba érkezés és a születés között, ami valóban kevesebb idő a múltkorinál, mégis intenzívebbnek tűnt, a Lánynál volt egy hosszú pihenő az epidurál miatt, itt ilyen nem volt. A szülést követő fő érzésem most az volt, hogy végre túl vagyunk rajta, többet inkább ne csináljunk ilyet.
A kórházi tartózkodás alatt ezúttal rutinosként a csecsemős nővérek szoptatási tanácsai helyett (három óránként öt percre kell mellre tenni a pólyában lévő babát, amúgy cukros vizet kapjon) a La Leche Liga protokollt követtem (szoptassam konstans egyfolytában), így nagyon hamar lett tejem, a baba meg eszik, mint a gép, szépen lemértem nekik, mennyit eszik egy-egy alkalommal, a főnővér megítélte, hogy a pantone színskála alapján sárgasága nem haladja meg a normális szintet, így három nap után hazajöhettünk.
Egy ponton túl már inkább röhögtem a kórházi személyzet stílusán, voltak köztük teljesen normális, kedves és segítőkész nővérek, és volt az, amikor a kétágyas, fizetős szobában (tízezer/fő/éj) a szobatársammal egyetértésben fél méterrel odébb tettük az asztalt, hogy jobban el lehessen férni, és akkor bejött egy húszévesforma leány, köszönés helyett az áthelyezett asztalra mutatott és konzervatívabb kutyaidomárok stílusában rám förmedt, hogy "AZ OTT MI?!!!". Először azt hittem, kiborítottunk valamit, esetleg cserepesnövényt hozott be a szobatársam vagy élőhalat, de kiderült, hogy csak az asztalra gondol - szerintem vicces, hogy ha orvosi mivoltomban járok arra, akkor ugyanez a kiscsaj szépen köszönne és adjunktusasszonyozna, dehát, mint innen már tudjuk, "más a szakmai kapcsolat és merőben más a privát jó modor".
Itthon lenni meg szuper, a gyerekek elképesztően cukik, most például mindkettő alszik.
Hű, nagyon nehéz két gyerekkel lenni, még így is, hogy full time itthon van a férjem és osztozunk rajtuk. Az egyik egy igény szerint szoptatott, letehetetlen újszülött, a másik egy nagyon mérges hároméves. A Lány ugyanis nagyon szereti a kistesóját, engem viszont utál, és ezt úgy összességében is nehéz elviselni - hogy elveszett az, amikor kettesben vagyunk a kis Lánnyal és ez nekem is hiányzik; és az adott szituációkban is nehéz - amikor fülsértően visít és rossz anyának nevez, mert véletlenül odébb toltam a nyulát. A baba meg nem alszik, nyűgös - valószínűleg semmi baja, de azért parázunk azon, hogy elkapja a még mindig tartó taknyot és köhögésünket. De különben nagyon cukik, a Lány megsimogatja a Fiút, és ha nem etetem meg azonnal, rám szól, hogy adjak már neki tejet. Úgyis csak a szépre fogunk emlékezni.
Megszületett a kis Fiú, mindenki jól van és cuki. Úgy gondolom, többet talán már inkább nem szülök.