Jaj, ez a kiszámíthatatlanság. Egész éjjel nem aludt rendesen a kis Fiú, egyébként a Lány sem, de ő a férjemmel nem aludt (ő ment át hozzá és maradt ott), aztán egész reggel a mellemen akart lógni (a Kisfiú), most meg már annyi ideje alszik az ágyában, hogy zuhanyoztam, mosogattam, beindítottam a porszívót, ebédeltem, megcsináltam a duolingo adagomat és elolvastam az internetet. Mondjuk dolgozhattam volna is (kettő cikket kéne írnom a héten, az egyiket ingyen), de ne legyünk telhetetlenek.
A Lány oviban van, ma alszik ott először, egyáltalán nem akart ott aludni és félt tőle, remélem, rájön, hogy semmi para. A bölcsiben másfél éve ott alszik, szóval nem akkora váltás. Azért kell ott aludnia, annak ellenére, hogy én itthon vagyok, mert itthon nem tudom elaltatni úgy, hogy lóg rajtam egy újszülött, egyedül meg nem alszik el. Egyébként szerintem tetszik neki az ovi, kivéve a torna, mert fel kellett mászni valamire (talán a bordásfalra?) és ő nem akar felmászni. Egyébként se mászik fel semmire, fél a magasban, ezért végül főként külső nyomásra idén augusztusban elvittem DSZIT-re (az egyensúlyérzékelést is fejlesztő terápiás torna), ahol kétszer voltunk, és ahol olyan visszajelzéseket kaptam a terapeutától, amelyekről majd egy másik bejegyzésben írok. Mindenesetre most logisztikai lehetetlenség lenne oda eljárnunk, mivel messze van és szeptembertől a villamos is más útvonalon jár. Majd meglátom egy pár hónap múlva, teszek-e újabb próbálkozást ezzel. Elég nehéz ebben jól dönteni, egyfelől mindent meg akarunk adni a gyereknek, másfelől van ez a fejlesztési kényszer, amikor a tök egészséges gyerekeket hordjuk ilyen-olyan terápiákra, hát én igyekszem normálisan gondolkodni minderről, nem könnyű.
Múlt héten háromszor is egyedül voltam két gyerekkel 4-5 órát, az is olyan volt, hogy csütörtökön teljesen kibírható (felváltva aludtak és addig tudtam a másikkal foglalkozni), pénteken rémdráma (a Lány altatása torkollott veszekedésbe, miközben a Fiúnak sem volt jó semmi), szombaton meg hullámzó. De máris messzemenőkig megértem azokat a barátnőimet, akik kicsit megkattantak átmenetileg, amikor két gyerekkel voltak otthon. Főleg a kiszámíthatatlanság, soha nem tudhatod, hogy nyugisan vacsoráztok az egyikkel, amíg a másik alszik, vagy mindenki egyszerre visít. Ja, és két gyerek az nem két feladat, mert van még a köztük lévő dinamika is, hogy tudniillik a Lány nagyon szereti a kis Fiút, de a jelenlétében engedetlen, figyelemzavaros hisztérikává változik. Mind a gyerekorvos, mind a védőnő, mind Judit néni biztosított arról, hogy mindez teljesen normális, csak hát attól még az adott helyzetben nagyon nehéz türelmesnek lenni.
Szóval várom, hogy kicsit összeszokjon ez a két gyerek, hogy se az ovi, se a kistesó ne legyen már ekkora újdonság, én meg elmenjek a hathetes kontrollra és utána tornázhassak és attól türelmesebb legyek és strapabíróbb. Nem tudom eldönteni, hogy a Gyerünkanyukámat csináljam majd, vagy előtte csináljak végig egy harmincnapos Love Your Belly challenge-et (bár nincs szétnyílva a hasizmom, de hátfájás ellen is hatásos). Úgy emlékszem, jobb fej vagyok, amikor sportolok. Persze, még jobb fej vagyok, ha alszom éjszaka, dehát az nem tűnik túl reálisnak.
Egyébként három hetes és már 4 kg a kis vasgyúró, emelgeti a fejét, és iszonyú komolyan, szigorúan és eltökélten néz. Vajon fog valaha mosolyogni is?