I guess I'll just have to pull out my vibrator and read your blog

Néztünk új sorozatokat, mármint számunkra újakat, Californicationt főleg, egy ülésben a rendelkezésre álló részeket, elég jó. Különösebb történet mondjuk nincs, de hihetetlen jó szövegek, számos, elszomorítóan jó alakú (fél)meztelen nő, és jó szövegek.
John from Cincinnatit, ami fura, és még gondolkodom, egy rész után adjak-e neki még egy esélyt, mert... fura. Meg Dirt-öt, amire anyukám a múltkor azt mondta, nem fogja nézni, mert túl szemét, és ő utálja, amikor embereket bántanak és kikészítenek, és akkor arra gondoltam, hű, lehet, hogy ez nekem tetszeni fog. Tetszett is nagyon a skizofrén paparazzo a göthös macskájával, de kb semmi más nem tetszett, ja, egy pletykamagazinról szól a történet, és hogy hogyan kerülnek napvilágra sztárok kínos titkai Courtney Cox főszerkesztői működése alatt. És tényleg azért nem fogom nézni, mert túl szemét, és semmi másról nem szól, mint hogy óvatlan celebritások életét teszik tönkre, és ennyi, én pedig nem szeretem, ha emberek más embereket öncélúan szívatnak a filmvásznon, nem beszélve arról, hogy még a göthös macska is megdöglik. Kissé kegyetlen/elszomorító sorozatnak ott a Rescue me, és az még jó is.
Egyébként pedig a Terminátor 2-t néztem meg hirtelen felindulásból, rendezői változatot, ami sok pluszt nem hoz a vágott verzióhoz képest, bár amikor a T-1000-es kinyiffantja a család kutyáját, azt mondjuk benne hagytam volna. És hát Linda Hamilton minden akcióhősnők non plus ultrája, és el sem mosolyodik egyszer sem, nagyon klassz.

God is a dj, life is a dancefloor

Alapvetően nincs problémám az elhivatottan vallásos emberekkel, különösen tisztelem a békés, derűs buddhistákat, valamint a békés, derűs keresztényeket (amíg nem kezdenek el mikrofonba énekelni a nyugati aluljáróban). Egyébként is irigylésre méltó érzés lehet, hogy a mennyei atya odafentről folyamatosan szeretetteljes figyelemmel kíséri életük minden mozzanatát, míg az ateistának be kell érnie néhány blogolvasóval. Gúnyolódást félretéve, tényleg jó lehet, ha van az ember életében egy ennyire erős viszonyítási pont, csomó bizonytalanságtól megvéd. De minden vallás meg bármilyen eszme azonnal unszimpatikussá válik, amikor akaratom ellenére akarják rámerőszakolni, ez már csak ilyen.
Szóval felszállok a tizenhetes villamosra gyanútlanul, és azon merengek éppen, hogy régen milyen jókat lehetett villamosozni ebben a városban, bezzeg manapság, a kettesnek lerövidült a vonala, a négyeshatos meg kombínó lett, amit utálok. És akkor gitárakkordokat hallok, és keresni kezdem a hang forrását, de lám, máris dalra fakad a villamoson három csengő hangú fiatal, egy lány, két fiú, egy akusztikus gitár, és elkezdik, hogy énekeljen az Úrnak az egész Föld, énekeljen az Úúúú-úúúr-naaak, és szó se róla, nem énekelnek csúnyán, hanem derűsen és kristálytisztán és jóakarattal. Gondolom, így próbálnak mosolyt csalni a fásultan zötykölődő zombiemberek arcára vagy derűt lopni azok szívébe, és cseppet sem zavartatják magukat, amikor az emberek nagy része az előzőekhez képest talán egy fokkal fásultabb közönnyel mered maga elé, kisebb részük pedig leplezetlen gyűlölettel bámulja a jelenséget.
Részemről a mély társadalmi igazságtalanságokon merengek, hogy ti. csengő hangú keresztény fiatalok nyugodtan dalolhatnak bkv-járműveken, ha azonban én üvöltetném kedvenc zenéimet egy táskamagnóból, már rég leszállított volna a sofőr, de ha három kopasz narancssárga zendítene rá a harekrisnára, szerintem azok se utaznának sokáig. És hogy a bkv-n utazás íratlan szabályai (békén hagyjuk egymást) alól miért kivételek vajon a vidám keresztények. És hogy milyen jó lenne, ha mégis lenne nálam véletlenül egy táskamagnó, és aztán azzal próbáltam elterelni a figyelmemet, hogy végiggondoltam, milyen számokat kellene max hangerőn játszanom itt az aktuális szituációban. Csak az evidenciákig jutottam, mert aztán egy templomnál a fiatalok leszálltak, szóval 5 szám, amit táskamagnóból üvöltetnék, ha jószándékú fiatalok akusztikus gitárral dicsérik Istent a villamoson: Rage against the machine: Killing in the name of, Joan Jett: Bad reputation, Beastie Boys: Sabotage, Skunk Anansie: Twisted (Every day hurts), Iggy Pop: I'm bored.
Sziámi Előrelátó csecsemős számot azért talán mégse.

Hálóing, spárgakrémleves, állandóság

Elkezdődött a mozgáscsoportom, tegnap volt az első a nyári szünet után, jó volt nagyon, szeretek oda járni. Este tizenegykor értem haza és szomorú megdöbbenéssel konstatáltam, hogy a férjem nincs otthon, mert dolgozik, valamint, hogy semmi kaja nincs otthon, mivel nem volt pénzem venni, és reménykedtem, hogy a férjem majd vesz, csak nem számoltam azzal, hogy előbb érek haza, mint ő.
És hideg is volt nagyon.
Egyébként nekem általában semmi érzékem a hálóruhákhoz, szingli koromban ugyan még néha próbálkoztam, az ember nézzen ki dögösen akkor is, amikor álmából ébresztik, sőt, amikor fel sem ébresztik, de engem a csipke szúr, a hálóing a nyakamba tekeredik, a selyemben megizzadok, a szaténágynemű kettő fordulás után leesik a földre, szóval a lényeg, hogy feladtam és beláttam, hogy én csak nyúlott pamut pizsamaalsó - nyúlott pántos pamuttrikó kombinációban vagyok képes aludni, és egyébként is, az, aki szép, az reggel is szép, éjszaka meg nem nézegetni kell. Tegnap viszont a hidegre való tekintettel sikerült egészen trendin felöltöznöm, egy lenge, hosszú, fekete pizsamanadrágba, ami fölött csipkés, fekete, térd alattig érő, pántos hálóinget viseltem, rajta pedig derékig sem érő, rövid, cipzáras pulcsit. Meg piros papucs, úgyhogy megítélésem szerint egész vagányul néztem ki éjfélkor a konyhában, miközben megfőztem magamnak a konyhaszekrény mélyében talált vésztartalék instant spárgakrémlevest és régi Shape- és Elle-magazinokat lapoztam át hűtőre-mágnesezhető dögös csajt keresgélve. Fogyókúrát tervezek ugyanis, amelynek jelentéktelennek tűnő, ám elengedhetetlen kelléke a thinspiration, vagyis, hogy amikor ki akarom nyitni a hűtőt, előtte vessek egy pillantást arra, hogyan nézhetnék ki, ha nem nyitnám ki. Mondjuk, amúgy is kicsit aggódom, mivel fogyókúrás turmixszal akarom ezúttal csinálni (népies nevén: por), és úgy tűnik, nem lehet már sehol kapni a jól bevált poromat.
Mostanában egy csomó dolgot nem találok egyébként, például a magyar gyümölcsléforgalmazók ingatták meg a világ állandóságába vetett hitemet utoljára múlt szombaton, amikor granini narancsos-maracujás juice-t meg top joy szilvalét akartam venni és már a legöregebb eladók sem emlékeztek ilyesmikre. 

Messzemenőkig

egyetértünk Kisfókával (és szeretjük, ahogy ír.)

Sötét, viharos

Rossz hírek is vannak, például átutalták a két héttel ezelőtti bécsi tartózkodásomra járó ösztöndíjat, ami kevesebb, mint amennyire számítottam (és amennyit fejben már rég elköltöttem). Ennek az az oka, hogy egyhavi szobabérletet kellett kifizetnem, bár csak négy, kétségkívül sötét és viharos éjszakát töltöttem a Szobában, de ez egy kollégium, ahol egy szobát csak egy hónapra lehet kivenni. Persze, nem vészes összegekről van itt szó, csak akkor miért kérdezte meg tőlem előzőleg a szervező pasas, hogy hány éjszakára kérek szállást? Figyelembe véve, hogy a szállás költségét később az ösztöndíjamból fogják levonni? És miért nem szólt előre, hogy csak egy hónapra tud foglalni? És akkor nem kellett volna hétfő hajnalban indulnom Sopronból, hogy spóroljak a szálláson, hanem kényelmesen megérkezhettem volna már vasárnap este. Wahh.

Ezenkívül kaptam elutasító levelet, amin kicsit mosolyogtam, mertugyanis azt a kritikát kaptam a lényegileg a magányról szóló és történet helyett inkább hangulati elemekből építkező novellámra, hogy nem izgalmas, kevés benne az akció és nem elég szórakoztató. Ami azt illeti, hát tényleg elég kevés benne az akció. Tetszik, mert ettől meg nem értett művésznek érzem magam, a levelet pedig beletehetem az elutasítólevél-gyűjteményembe, mint a mellékelt ábrán szereplő példaképem. Némi optimizmusra azért okot ad, hogy a legutóbbi elutasított novellámmal aztán nyertem egy pályázaton, bár be kell vallani, hogy egy olyanon, ahol, khm, nem volt annyira erős a mezőny. Szóval kicsit még gondolkodom, hova tudnám elküldeni, aztán ha nem jut eszembe semmi, vagy ha már nem férnek be a postaládámba a vicces elutasító levelek, akkor modern leszek és kirakom ide. Bizonyára többen olvasnák, mint az előzőt.

Amikor írtam a novellát egyébként, kint zuhogott az eső, és csomó ideig nem jutott eszembe normális kezdés, viszont el akartam már kezdeni írni, ezért elkezdtem a "Sötét, viharos éjszaka volt" mondattal, aztán később, amikor már kész volt az egész, átírtam. Lehet, ezzel örökre megátkoztam szegény írásművet. És ugye mindenki előtt közismert, hogy az említett mondat eredetileg nem Snoopy, ő csak plagizálta bizonyos Edward Bulwer-Lytton nevű angol viktoriánus regényírótól.

Főleg élő emberekről

Az előző bejegyzést követően aztán nem sokkal később kissé eltévedtem a Kálvin téren, majd Luciával találkoztam, aki némi meglepetéssel jegyezte meg, mennyire zombi vagyok, de aztán ittam kávét és jobban lettem. Luciával jó beszélgetni, mert azon ritka ismerőseim közé tartozik, akik okosabbak nálam, de mégsem félek tőlük.

Arra jöttem még rá egyébként, egészen máskor, hogy embereknek van a legnagyobb súlya az életedben*. Persze, mindig is tudtam ezt valahol, meg közhely is, de amikor olvastam a lánykori naplóimat legutóbb, akkor egyszercsak tényleg feltűnt. Hogy az életem aktuális eseményei is alakítottak rajtam persze valamennyit, és azoktól is függött az aktuális hangulatom, de a legnagyobb hatása annak volt, hogy milyen emberek vettek körül.
És persze, vannak, akik nyilvánvaló és evidens, hogy hatottak rám és sokat tanultam tőlük, pasik, barátok, tanárok, de így utólag elolvasva a történetemet, egy csomó más ember szerepe/hatása is világos és szemmel látható. És mindeközben persze ragaszkodom hozzá, hogy én mindig magányos voltam és bizalmatlan, de azért lássuk be: a legtöbb zenét más emberek ismertették meg velem, a Peti dumált rá a Száz év magány elolvasására, először egy pasiról írtam verseket, és Niké hurcolt el síelni. A világ összes jelenségéről alkotott véleményem más emberekkel való viták során alakult. A naplómban simán követni lehet, hogy ha nem találkoztam volna vele, meg vele, meg vele, akkor most hiányozna belőlem ez vagy az.

(Vajon volt olyan, aki kifejezett rossz hatással volt rám? Hogy mondjuk, mittudomén, kegyetlenebb lettem általa vagy önzőbb vagy szűklátókörűbb vagy hazugabb vagy ostobább?)

A pszichológia létezése óta tudjuk persze, hogy személyiségünk a szociális környezettel való interakciók során alakul ki, csak más ezt tudni meg látni. Emlékszem, amikor már tanultunk anatómiát és le is vizsgáztunk belőle, és aztán elmentünk boncolásra, ahol az addigi preparátumok helyett kinyitottak egy igazi halott embert, és mennyire meglepő és lenyűgöző volt, hogy tényleg azok a szervek voltak benne és olyan elrendezésben, amikről tanultunk. Még a színük is olyan volt.

*Embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél. Ezen az éjszakán egyszer s mindenkorra megértettem ezt. Hagytam, hogy elröppenjenek a könnyű emlékek, amelyek kellemesek ugyan, de hozzám kötődnek csak. A guadarramai fenyőerdő. Az Ulm utcai napsugár. Csupa könnyű dolog, illanó, de teljes boldogsággal gazdag. Jól mondtam: teljes boldogsággal. De aminek legnagyobb súlya van az életedben, az a néhány ember, akit ismertél. (Semprun: A nagy utazás)

Most viccen kívül

Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy amikor ügyelek, olyankor túl sok időt töltök a kórházban (reggel nyolctól másnap délután négyig), de ma: a körülmények szerencsés együttállásának köszönhetően eu-konform módon életemben először délelőtt tízkor hazajöhettem.
Meg is próbáltam hasznossá tenni magam, azaz leszedtem a ruhákat a szárítóról, végülis sikerült, csak nagyon sokáig tartott. Pl. álltam egy pólóval a kezemben és gondolkoztam, hogy hova való. Egy idő múlva beugrott. Asszem. Azután levettem a szárítóról egy kék zoknit, majd elkezdtem keresni a párját, azaz percekig tanácstalanul bámultam a szárítón lógó 9 db fekete és 1 db kék zoknit. Jó darabig. De végül rájöttem, hogy a kék az.
Utána kimostam a fehéreket, és teregetéskor vettem észre, hogy közéjük keveredett 1 db sötétkék zokni, de hálistennek nem fogott. Utána tejet öntöttem a kávéhoz, és annyira lassú volt a reakcióidőm, hogy már rég túlcsordult a pohár peremén és kiömlött, mire az agyam feldolgozta a bejövő információt (mindjárt tele a bögre) és kiadta a megfelelő utasítást a kezemnek (tejesdobozt függőlegesbe visszaállítani). Úgy különben nem vagyok hülye, csak olyankor, amikor két órát alszom.
Szóval engem egy kicsit ilyenkor aggaszt, hogy mások ebben az állapotban pl. operálnak.

Rilke: Őszi nap

Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.
A napórákra árnyékod bocsássad,
s a szeleket ereszd a földre már.

Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,
adj még két délies napot nekik,
add, hogy beteljesedjék mindenik,
s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.

Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára,
éjszaka olvas, folyton levelez,
s a ligetben bolyg, valakit keres,
mikor a lombok őszi tánca járja.


Egyik kedvenc versem ez. Az ősz meg a magány ugye valahol összefügg nagyon. Vagy legalábbis mindkettő lehet kellemes-elmélyülős meg hideg & depressziós is, de nem akarok most lelkizni. Inkább elmondom, hogy kb minden második évben posztolom ezt a verset, és arra emlékszem, amikor egyszer alie kommentezett rá valami pesszimistát azzal kapcsolatban, hogy "ki most maga van, már marad magára", a végkifejlet meg ugye mindenki előtt ismert.

I get the urge for going when meadow grass is turning brown

Szóval ez az ősz eleje, ez jó dolog, az elmúlt napokban már egészen myreille-esen nyomtam, kedves öreg nénitől vásárolt hatalmas őszirózsa-csokorral szaladgáltam az arcomat simogató napfényben, majd vaníliás-tejhabos chai-teával és Joni Mitchellel kényeztettem ízlelőbimbóimat & lelkemet, aztán függönyöket mostam szombaton, hogy könnyebben bejussanak a lakásba a nyár utolsó sugarai, meg chillis vöröslencsekrémlevest (chiliesvanilia) és fahéjas-gyömbéres szilváslepényt (saját) sütöttem-főztem baráti beszélgetéshez.

Meg néztem egy csomó Simpsont.
Meg elhatároztam, a naplómban olvasott ifjúkori sikereimtől felbuzdulva, hogy fogyózni fogok. Már jó régen csináltam. Majd szólok, ha kezdem.

Meg megnéztük mra-nál a Bourne-ultimátumot, ami jó volt, majd megnéztem az Inside Man-t (Belső ember) is, ami meg nagyon jó volt: túszejtős-bankrablós film, de egészen más, mint a szokásosak, ez afféle intellektuális csavarokkal ellátott történet, alig lőnek benne, valamint szerepel a fantasztikus Clive Owen (sajnos az idő egy részében maszkot visel, így viszonylag keveset gyönyörködhetünk szívdöglesztően nyúzott arcában). Még régen Ripley akartam lenni az Alien-filmekből, aztán Ellie Arroway a Kapcsolatból, aztán Alice a Resident Evilből, most ezek után Miss White (Jodie Foster) akarok lenni az Inside Manből, nagyon jó.
Ha már itt tartunk, megnéztem az Ocean's 13-t is, ami, hát, egynek jó, valamint a Brenda Starr-t, ami tulajdonképpen nem a szó szoros értelmében rossz, hanem gyerekfilm. Azért néztem meg, mert Susan Orlean az Orchideatolvajban több orchideatenyésztőt is megkérdez, hogy létezik-e fekete orchidea, de mind azt mondják neki, hogy á, fekete orchidea csak a Brenda Starr-ban van. A Brenda egyébként eredetileg képregény, amelyben dögös, ám talpraesett újságírónő Chicagoban, ránézésre az 1940-es években rejtélyeket old meg, a filmben természetesen őrült német tudós a főgonosz és Timothy Dalton a férfihős. Jó kis noirt lehetett volna ebből forgatni, de sajnos burleszket csináltak, amin 10-12 éves korunkban mondjuk tényleg jókat kacagtunk húgommal, de most már nagyon gáz volt. A fekete orchidea egyébként a dúsgazdag és titokzatos Timothy Daltonnak kell, mert örökletes genetikai betegségéből kifolyólag csak az abból kivont szérum tartja életben, ugye, hogy noir.  

Aztán persze majd jön az a fajta ősz is, amikor november van és sötét és jéghideg eső zuhog, stay tuned.

Szolgálati közlemény

Egy darabig nem lehet kommentezni a blogomban, mivel elegem lett a sok rosszindulatú és provokatív kommentből, amit ti nem láttatok, mert kimoderálom, de az utóbbi időben már minden bejegyzésre legalább kettő jutott. Tényleg elnézést kérek az összes normális kommentezőtől.

I'm not sorry I met you, I'm not sorry it's over

Jó, akkor írok blogot. Az a baj, túl hideg van bármihez, a Rescue me harmadik évadhoz még nincs feliratunk, anélkül meg nincs kedvem nézni, de a férjem amúgy is dolgozik valamit a gépén, nincs kedvem filmnézéssel zavarni, de filmet nézni úgysincs kedvem, mert nincs kedvem egy filmnyi filmhosszhoz, olvasni meg túl hideg van. Szóval most vagy az lesz, hogy A. a legújabb yummie mixtape-et hallgatva kiszedem a szemöldökömet, vagy az, hogy B. a fürdőkádban olvasom lánykori naplóimat.

De előtte még elmesélek két dolgot a történeti hitelesség érdekében.

Először is volt az, hogy úton Bécs felé menet Sopronban töltöttem egy napot, ez azért érdekes, mert Sopronban éltem 18 évig, de már hónapok óta nem voltam ott, nem is tudom, milyen régóta,  most viszont véletlenül arra jártam, megcsodáltam, milyen gyönyörű, hatalmas, egészséges állattá fejlődött Figo, a Dívamacska ivadéka, valamint kaptam egy sms-t Exemtől, hogy nem vagyok-e véletlenül Sopronban. Ez nem csak azért meglepő, mert véletlenül épp ott voltam, hanem mert véletlenül ő is ott volt, róla pedig azt kell tudni, hogy: 1. Norvégiában él, 2. évek óta nem beszélünk egymással, én azt gondoltam, azért, mert én haragszom rá, de persze elképzelhető, hogy ő épp az ellenkezőjét gondolta. Szóval valami konferenciára jöttek Magyarországra és egy norvég fiúval volt, akit épp körbevezetett Sopronban városnézésileg, így csatlakoztam hozzájuk egy kávé erejéig. Igazából maximum az volt a fura, hogy egyáltalán semennyire sem volt fura, simán eldumálgattunk a munkánkról és a szabadidőnkről és a közös ismerőseinkről, kb. ugyanúgy, mint mielőtt összejöttünk volna és én kirúgtam volna aljasul egy szívdöglesztő, ám görény productmanager miatt. Halál komolyan azon gondolkodtam közben, hogy az égvilágon semmi megbánást vagy bűntudatot vagy izgalmat vagy mittudomén, mit kell érezni exekkel? Semmi, eldumáltunk, jól. Örültem neki. Exem mindenkit üdvözöl.

És még Niké bulijáról akartam mesélni, aki fél évre ösztöndíjjal idegen országba távozik, ezért volt szombaton Kollégánál egy echte-igazi Kolléga-féle házibuli, ahol például két kollégámról meglepetésszerűen kiderült, hogy régóta együtt járnak, sőt, esküvőt terveznek, és ahol három gintonic elfogyasztását követően tanácsokat osztogattam az öregebb jogán a számítógépnél dj-zni próbáló fiatalembernek, és magyaráztam neki hosszasan a házibulikon való zenekeverés mesterségét (mert régen mindig én csináltam a zenét a bulikon, szóval van tapasztalatom). Mellesleg azt is elmagyaráztam neki, milyen zenét hallgasson otthon. Később egyszer valahogy hazajutottunk, másnap pedig végülis cerucalos-torecanos infúziót kaptam az orvosi ügyeleten, mert nem bírtam abbahagyni estig sem a hányást, amit azért szerintem biztosan nem a 3 gintonic okozott, leggyanúsabb mondjuk a kínaiban vett rizses étel, de a kininallergiát sem zárhatjuk ki persze.

De most jöjjön a B-terv.

Steampunk Halálcsillag

Mit is mondhatnék.
Nagy méretben, meg még furábbak is, mint pl. steampunk Darth Vader itten.

All gone, gone forever

Amikor nem a Klinikán voltam és nem várost néztem, akkor a régi naplóimat olvastam, amiket nemrég hoztam el nagymamáméktól, ahol cipősdobozokban tárolódtak, hatvan vonalas füzet. Durva azért, hogy mennyire más a napló, mint a blog, teljesen belemerültem és magával ragadott, és bár tudtam, hogy ott ülök Bécsben a Szobában vagy egy Starbucksban, valójában 19 éves lány vagyok, vonaton ülök Sopron és Budapest között, füzetekbe írom a naplómat, walkmanen hallgatom a válogatáskazettáimat és a tollammal tekerem előre, hogy ne fogyjon az elem, Pax toll a legjobb a célra, és nézem az elsuhanó napraforgómezőket. Strongest of all was the feeling of 1998-ness: dizzy, illogical, as if none of the intervening disasters and wrong turns had happened yet. És furcsa és rossz volt, hogy én már nem az a lány vagyok, és sose fogok többet reggel hétig táncolni a Bencéék Sopronra néző teraszán, meg borozni a Fő téren a szobor tövén ülve, meg meztelenül fürödni a Fertő-tóban éjszaka, meg az élet nagy kérdéseit vitatni Tómalmon  és nem fogok már naplót írni az utcalámpa fényénél. Hogy sose leszek többet az a karcsú, hosszú hajú, optimista, bizalmatlan lány. Más lettem azóta, sokkal keményebb vagyok és gúnyosabb és néha ellentmondást nem tűrőbb. De milyen furcsán voltam fiatal koromban egyszerre egy szorongó depressziós, és közben meg a napraforgós lány! Exem azt mondta még a kapcsolatunk kezdetén (a naplóm szerint), hogy tőlem tanulta meg szeretni az életet, és basszus, én annyira szerettem az életet, hogy azt meg lehetett tőlem tanulni, ez milyen már.
És hogy utáltam Pestet egyébként! Már el is felejtettem, hogy ennyire utáltam. Majd asszem idézgetek a régi naplómból, de most csak ezt.

Életének valamennyi szakaszában lassan-lassan átalakul az ember, míg végül rádöbben, hogy nehéz visszaemlékeznie és korábbi énjeire ráismernie. Ily módon szakaszaival az élet is olyan, mint az újra meg újra születés, és minden szakasz kezdete hirtelen ugrás a szakadék fölött, amely mögöttünk tátong áthidalhatatlanul, úgyhogy nincs többé visszatérés abba, ami már elmúlt. (Mika Waltari: Turms, a halhatatlan)

Szoba

Ma meg első munkanapom lenne szabi után, erre beteg lettem jól.
Úgyhogy mesélem tovább. A szobám, az egy 18 emeletes ház 13. emeletén volt, legalábbis azt hiszem, mert a liftben a 14-es gombot kellett megnyomni, ami mellé ki volt ragasztva egy cetli, hogy "13", és akkor kellett kiszállni, amikor a kijelző 15-öt mutatott. Weird. Az egész ház olyan szobákból állt, mint az enyém, és öt napos ottlétem során egyetlen lélekkel sem találkoztam benne, leszámítva az első nap egy takarítónőt.
Le is rajzoltam a szobát, így nézett ki, a képen nem látszik egy darab heverő és én a laptopommal. (Tudom, kissé béna rajz, de próbáljaok meg Paintben rajzolni lefagyott ujjakkal.)

És így nézett ki, amikor ottlétemmel megteremtettem a kívánatos színharmóniát:

Az igazsághoz tartozik, hogy utolsó nap már működött a radiátor.

Néha egy szivar csak egy szivar

So here I am again in this mean old town. Persze az előző bejegyzést követő harminc percen belül vettem magamnak leárazott polárpulcsit, de ugye ez nyilvánvaló volt.

Bécs nem rossz különben, miután leküzdöttem a csalódottságomat - ti. én olyasvalamire számítottam, hogy ahogy ígérték, készítenek nekem valamiféle programot a hétre, négy éjszakára foglalnak nekem szállást normális helyen, héfőn odaadják a hétre való ösztöndíjat, és kapucínert fogok szürcsölgetni napsütötte tereken, miután kétszer körbekonflisoztam a várost és posztoltam is róla - szóval, miután túltettem magam a meglepetésen és kognitíve átstrukturáltam magam a valós helyzetre, valamint a pohár félig tele van, utána már egész jól elvoltam. A Klinika érdekes volt, és érdekes pszichiátertípusokkal találkoztam (a pszichiátertípusok mindig is érdekeltek), meg érdekes gyógyeljárásokkal és egészségügyi logisztikával, volt, ami jobb volt, mint nálunk és volt, ami nem, de erről talán majd egy másik alkalommal.

Szóval Bécs szép város, mindazonáltal nem az én városom asszem, túl fényűző, túl elegáns, túl barokk, túl klasszicista, én meg a hippiket szeretem meg a gótikát, nekem egy város legyen misztikusan nyomasztó vagy izgalmasan bohém. Persze, lehet, hogy Bécsben is megtaláltam volna a bohém és sokszínű részeket, de nem kerestem. Azért kötelességtudóan menéztem a látványosságokat, a Klimtek várakozásommal ellentétben nem nyűgöztek le - nagyon szépek voltak, de mindet láttam már plakáton, és az igaziak nem különböztek annyira a repróktól, mint amennyire a festmények általában szoktak. A Schielé-k mondjuk jók voltak, és sok volt, amit még nem láttam közülük sehol. Voltam a botanikus kertben is, végigzokogtam mondjuk, mivel kitört rajtam az allergia, nem tudom, mit növeszthetnek ott, ami keresztreakciót okoz a parlagfűvel. Gondolom, azért nem a parlagfüvet magát. De láttam orchideákat (most olvasom a könyvet szóval épp érdekelnek) meg pont olyan bambuszerdőt, amilyen a Repülő tőrök-ben van. Meg ittam kávét kávézókban, meg sétáltam sétálóutcákon, meg próbálgattam ruhákat a Mariahilfer Strasse-n, meg villamosoztam sokat.
A legjobb a Freud-múzeum volt. Mondjuk nem tudom, mit nyújt azoknak, akik tőlem eltérően nem pszichiáterek és nem rajonganak a Tárgyakért és/vagy a celebritásokért, én mindenesetre már attól odavoltam, hogy úristen, a fogason ott lóg Freud kalapja, az a konkrét kalap, amely alatt a pszichoterápia ötlete gyakorlatilag megszületett. Ez (vagy egy másik ugyanilyen):



És botja és hamutartója és mindenféle cuccai. És fotók Breuerről, és Adlerről (nos, ahogy Adler kinéz, az mondjuk sok mindent megmagyaráz az elméletével kapcsolatban), és az ijfú Jungról csíptetős cvikkerrel az orrán, és oh my god, Lou Saloméról (ő az a csaj, aki szerencsétlen Nietzschét kb. taccsra tette anno), és Martháról, Freud nejéről, aki a képekből ítélve nagyon jó fej lehetett, egy kicsit fiús és szemfüles nő benyomását kelti. És videó az 1930 és 38 közötti évekről, fekete-fehér némafilm persze, home videókból összevágva, főleg Freud és a kutyái szerepelnek sokat, és az öreg Anna Freud kommentálja, kb így (az öreg Freud és egy gyermekkori haverja nagyban vitáznak valamin): "They don't know that I'm picturing them. My father didn't like photographs, he always made a face. But this he didn't know. Hehehehe, I think this is the best part of the movie." - öregnéni-hangon. Nagyon aranyos, nagyon személyes. Itt egy pici rész a youtube-on, csak a kommentár nélkül, épp az említett jelenettel kezdődik.
A bécsieknek amúgy különös érzékük van iszonyatos ajándéktárgyak készítéséhez, és ezt én mondom, aki nagy rajongója vagyok a múzeum shopoknak, vangoghnapraforgós esernyőknek és  munchsikolyos noteszoknak, de itt még én is többször összeborzongtam: Analyze me!-feliratos póló és oldaltáska és esernyő, Sigmund Freud akciófigura, a Belvederében pedig Klimt:Csók-os radír és egérpad és kis üveggömb, amit ha megrázol, csillámok hullanak a csókolódzókra, és groteszk Schiele-képek papírzsepkendőn és salátástányéron, és csók-nyelű evőeszközök és nem is emlékszem már igazából, micsoda cuccok voltak, biztosan elfojtom a traumatikus emléket.

Rescue me

A helyzet csupan annyival sulyosbodott idokozben, hogy kilenc fok van (en persze a yahoo weather altal beharangozott 20-22 fokhoz hoztam ruhakat), a szurke szobamban is kilenc fok van (arrol majd meselek, olyan az a szoba, mint valami szajbaragosan hatasvadasz modern muveszeti alkotas, teszemazt "Egyedul" cimmel, sajnalom, hogy nincs nalam fenykepezogep), es nincs egy fillerem se, mivel nem kaptam meg a beigert viszonylag normalis "osztondijat" (mert amikor pakoltam, azt gondoltam, hogy ha megis hideg lesz, max veszek magamnak egy pulcsit). Szoval osszefoglalva, hideg eso zuhog es jeges szel suvolt, a hidegtol alig tudtam aludni, valamint egesz heten zsomlen, nescafe 3 in 1-on es instant paradicsomlevesen elek.

Kulonben jol vagyok.

100 hours of solitude

Szoval Becsben vagyok, egyedul, mivel nyertem egy otnapos tanulmanyutat. Megkaptam az egyik ures, szurke szobat egy tizenhatemeletes dobozhazban a 13. emeleten ES netem sincs. Kellett nekem annyit magyarazni, hogy szeretek egyedul lenni. Most aztan majd megtudom.

Csak a filmekről lesz szó

Először is megnéztem az Adaptációt, amit még pár hete vettem és még nem láttam, és pont az a furcsa és zseniális film, amit szeretek. Arról szól, hogy Charlie Kaufman forgatókönyvíró filmre viszi Susan Orlean: Az orchideatolvaj című filmjét, eközben iszonyú sokat bénázik, csajokkal meg az épp egy trash-movie-n dolgozó, szintén forgatókönyvíró ikertestvérével, majd találkozik az írónővel is, akiről aztán kiderülnek mindenféle dolgok. A film (az Adaptáció) forgatókönyvét egyébként Charlie és testvére, Donald Kaufman írták, aprócska trivia csupán, hogy Donald nem létezik. A Kaufman-tesókat Nicolas Cage játssza, akit alapban utálok, de itt nagyon jó, azt hiszem, Nicolas Cage-nek csak lúzereket szabadna játszani, azok nagyon mennek neki (ld. Las Vegas végállomás). Azon gondolkodtam aztán, mekkora jó arc lehet Susan Orlean, hogy adta ehhez a nevét, hiszen a film vége felé időnként, hogy is mondjam, morálisan talán kétségbevonható helyzetekben tűnik fel az írónő, és olyan dolgok derülnek ki róla, amik a valódi Susan Orleannal nem biztos, hogy megtörténtek. El is kezdtem olvasni az Orchideatolvajt kíváncsiságból, elég jó.

Ezután megnéztem a Szeretni bolondulásig című filmet, bár Audrey Tatou-ért sem vagyok különösebben oda, de már több pszichiáter is mondta, hogy milyen jó ez a film. Angelique-ről szól, aki szerelmes egy nős kardiológus fickóba, a film első felében Angelique szemével látjuk a sztorit, a második felében pedig a pasas szemével ugyanazt, és tényleg nagyon jól ábrázol egy erotomániás téveszmerendszert. De nem azért tetszett, mert "szakma", hanem az olyan jelentőségadások miatt, amiket az ember (én), amikor szerelmes, néha hajlamos megtenni. Az olyanokra gondolok, hogy "biztos azért jött ebben a pulcsiban, mert a múltkor azt mondtam, hogy jól áll neki a kék. Nekem akar tetszeni, ő is akarja, szeret, igen! Persze, lehet, hogy csak ez volt fölül a szekrényben, és nem is rám gondolt, amikor öltözködött. De lehet, hogy igen. De lehet, hogy nem. Vagy igen? Vagy nem?" Nos, aki kergette már magát valaha ilyenekkel őrületbe, az tudja, miről beszélek. Talán nem spoiler, ha elárulom, hogy Angelique kergette. Az a nem jó egyébként a filmben, hogy az első fél óra egy unalmas romantikus film, és utána is kissé azért kiszámíthatóak a csavarok, de nem bántam meg, hogy megnéztem.

Majd megnéztem a Kiss Kiss Bang Bang-et, ami újranézés és amit imádok, Hollywoodban játszódó akció-vígjáték amúgy, és az a fajta film, amit azért jó dvd-n nézni, mert így le tudod állítani, amikor még az előző poénon röhögsz. Mit mondjak még. Itt a plakátja. Remek humor, sok vicces filmes utalás, és biztos, hogy van egy csomó, amit én nem is vettem észre. Már az első jelenet is mekkora! Nem szabad kihagyni.



Ezután jött a Száll a kakukk fészkére, mivel időről időre előkerül, hogy azt én, mint pszichiáter, miért nem láttam. Valójában azért nem néztem meg eddig, mert még egyetem alatt olvastam a könyvet, a könyv zseniális, ám nyomasztó, és valahogy nem vágytam még egyszer filmen is végigkövetni, mert nem egy feelgood sztori. És tényleg, ez filmdráma remek színészekkel, gyakorlatilag pontosan követi a könyvet, Jack Nicholson zseniálisat alakít, nemkülönben a csaj. Megrázó és nagyon jó film. Megjegyzem, '75-ös film, de semmit se ártott neki az idő.

Jövő héten meg megyek egy hétre Bécsbe vonattal, tehát evidensnek tűnt újranézni a Mielőtt felkel a nap-ot, ezt pedig nem fogom tudni elmagyarázni, hogy miért jó film. Arról szól, hogy egy amerikai srác és egy francia csaj megismerkednek a Budapestről Bécsbe tartó vonaton, Bécsben leszállnak, másnap reggel indul a srác gépe vissza az USÁ-ba, és addig Bécsben mászkálnak. Az egész film egyetlen párbeszéd, a srác és a csaj elkezdenek dumálni a vonaton, az egész film arról szól, hogy mászkálnak a városban és dumálnak, többnyire komoly dolgokról, mint élet, halál, párkapcsolat. Nulla akció, nulla szexjelenet. Még csak nem is vicces és nem is megrázó. Jó, néha kicsit vicces, néha kicsit megható, de csak pont annyira, amennyire az élet. Érdekes film szerintem. Azon gondolkodtam aztán, hogy hányszor beszélgettem valakivel így. Hogy nem kell gondolkodni, mit mondj, minden értesz, amit a másik beszél, és érdekel is, és szemmel láthatóan ő is mindent ért, amit mondasz, és érdekli. Párszor.

Ezek után aztán, bár későre járt az idő, megnéztem a Mechanikus narancsot, mivel felkeltette az érdeklődésemet a filmbuzin a múltkori vita. Nos, nem fogok mentegetőzni, engem halálra idegesített ez a film. A történettel és a mondanivalóval semmi probléma, jó történet, okos mondanivaló, pláne ha belegondolunk, hogy 1971-ben készült: wow. Engem pont azok a külsőségek idegesítettek halálra, ami miatt az emberek szeretik ezt a filmet: a nagyon-hetvenes-évek ruhák, a díszletek, amik úgy néztek ki, mint valami borzalmas glam-rock klipben, a parókák, a srác műszempillája - sorry, én nem szerettem sose ezt a stílust és korszakot és a kifestett szemű férfiaktól a falra mászom. Nem tetszett annyira a mindenütt dicsért szleng sem, mi abban a pláne, hogy orosz szavakat keverünk a beszédbe? Jó, érdekes, de semmi extra. Ami a legjobban idegesített amúgy, hogy végig kiabálva beszélnek a filmben, és ez két órán keresztül, hát, nem tudok jobb szót annál, hogy idegesítő. Pontosan értem, hogy miért szeretik sokan ezt a filmet, mi benne a lenyűgöző, meg, hogy újkorában miért üthetett nagyot, de én, ma nem szerettem.



Majd végül megnéztem a Lulu a hídont. A Lulu-t egyszer régen láttam, hat-hét éve, amikor is véletlenül betévedtem rá a Vörösmarty mozi kedvezményes napján, és el is döntöttem, hogy ez egy baromság. Teltek-múltak az évek, elkezdtem Paul Austert olvasni, rajongója lettem, és egyszer felfedeztem, hogy jé, forgatókönyveket is ír, és jé, a Lulu a hídon-t is ő írta. Úgyhogy gondoltam, megnézem még egyszer, most már azzal a tudattal, hogy ez egy Paul Auster, hátha így más lesz. A film egyébként egy szaxofonistáról szól, Harvey Keitel játssza kissé fáradtan, de erre minden oka megvan, mivel a film első tíz percében kivették a fél tüdejét. Talál az utcán egy fejbelőtt férfit, a táskájában egy furcsa kővel, amelynek révén megismerkedik egy csajjal... paulausteres véletlenek sorozata, nyomasztó fogvatartás, a végén csavar. És azt kell mondanom, hogy ezt nagyon jól meg lehetett volna írni egy könyvben, és akkor a nyomasztó rész tényleg nyomasztott volna, de így nem. Értem, hogy minek kellett volna átjönnie, de nem. Filmen ez nem volt jó, túl sok hirtelen döntés és deus ex machina és mindezek, amik a regényeiben direkt jók, itt meg zavartak. Nem nagyon láttam még olyat, hogy jó regényíró jó forgatókönyvet írt volna vagy fordítva (de persze, kb két forgatókönyvírót ismerek). Mindegy, azért egyszer meg lehetett nézni. Vicces, hogy a főgonosz egyszer a Singing in the rain-t énekli meglehetősen bizarr módon egy oda nem illő helyzetben, ugyanúgy, mint a Mechanikus narancsban is.

Most pedig elmegyek pakolni, mivel, mint mondtam, megyek egy hétre Bécsbe.

No camera - use your eyes

Fura volt ilyen sokáig nem írni blogot, de egyrészt, gondoltam, nézzük meg, tényleg függő vagyok-e, másrészt meg ugye nem tudom, mióta szenvedek már egy darab cikkel, és azt találtam ki, hogy addig nem cseszhetem el az időt blogírással, amíg azt meg nem írom. Most elküldtem egy verziót a főnökömnek, szóval. Meg persze, mással is el lehet cseszni az időt.

Amúgy tényleg durva, főleg az első napon a faluban (Bánkon voltunk nyaralni, amely a Börzsöny és a Cserhát lábánál fekvő festői kis település, fák, tó, ha beleteszem, lehűti a lábamat), amikor megláttam egy fejkendős öregasszonyt bandukolni, és arra gondoltam, hogy wow, bandukoló fejkendős öregasszony, ezt bele kell írnom a blogomba, aztán megláttam egy birkát és arra gondoltam, hogy jééé, biiirka, ezt bele kell írnom a blogomba, aztán megláttam a birkát a kutyával barátkozni, akkor arra gondoltam, hogy wow, ezt le kell fényképeznem és beleraknom a blogomba, és nem beszélve arról, amikor scary kalandokba keveredtünk kirándulás ürügyén. And yet all I can think is 'This will make for a great Livejournal entry'. (Innen, persze.)
Valójában az internet egyáltalán nem hiányzott, hanem a naplóírás-része, de mivel összességében lassan 17 (tizenhét) éve írok valamilyen naplót, ez talán nem olyan meglepő.

Aztán hazajöttünk, és mindenféle dolgokat intéztem, meg megírtam a cikket, meg mindenféle könyveket olvastam, amikről majd előbb-utóbb összeszedem magam és írok az olvasónaplómba, meg mindenféle dolgokon gondolkodtam, amikről majd máskor írok, de most az az igazság, hogy meg kell néznem egy csomó filmet, mert valamelyik nap kitaláltam, hogy most, hogy befejeztük a Rescue me második évadot*, kis szünetképpen tartok filmnézős napot és felstócoltam egy adag dvd-t, amik ott várnak az asztalon.

*Rescue me basszus... nem kímélik az embert, hogy úgy mondjam.

Goodbye Cruel World

Felébredek ma reggel arra, hogy a férjem (holnap egy éves házassági évfordulónk lesz!) felkel, mivel neki dolga van, megnézem az órát, fél hét, negyed hétkor szoktam felkelni amúgy, basszus, elfelejtettem beállítani az ébresztőt, mennyire le vagyok már épülve, elgondolkodom, be kell-e mennem ma reggeli átadóra és jön-e hozzám előre megbeszélt páciens, és rájövök, hogy szerintem nem, és rájövök, hogy szombat van, majd rájövök, hogy szabim-első-napja-szombat van. Szóval ma elutazom internetmentes tájakra és nem fogok blogot írni egy darabig, és azon se lepődjön meg senki, ha nem jelenik meg a kommentje napokig, mert moderálni se biztos, hogy lesz alkalmam.
Nem, nem karib-tengeri hajóútra megyek, hanem egy magyar faluba, hegyek között, völgyek között, bár ha jobban belegondolok, az ilyen luxushajókon biztos van is net.

Még azon gondolkodtam, hogy valahogy minden nyaramban van egy vagy két hosszú és meghatározó probléma vagy nehézség, idén a cikkemmel való értelmetlen szenvedés nyomasztott leginkább, meg a totális pénzhiány. De nem akarok most ezeken rinyálni.

Inkább megmondom, miket szerettem idén, még kipróbálhatjátok.


Saját készítésű mentás-lime-os limonádé. (Értelemszerűen egy nagy citrom + két lime leve, 3 teáskanál porcukor, csomó mentalevél, 1 l szénsavas víz, jég. Egyik lime felét darabokban beletéve szebb.) Nevezhetjük Virgin Mojitonak is, ha az jobban tetszik.

Vidal Ice Gél Menta-Lime hűsítő tusfürdő, és tényleg hűsít, kicsit fura, de jó érzés. A vérnarancsos is hűsít, a többi nem.

Yummie Summer Mixtape, értelemszerűen megtalálható odaát.

Mövenpick Créme Brulée fagyi, sajnos egy vagyonba kerül, de minden pénzt megér.

Grindhouse- Death Proof, bár csomó jó filmet láttam idén, jobbat is, de az újak közül vitán felül ez volt a leg"nyáribb". Azt vettem észre egyébként, hogy bár egy jó pasi sem szerepel benne, a nőknek jobban tetszik ez a film, vajon miért.

Meg persze: Rolling Stones koncert, találkozás Neil Gaimannel, látogatás Anikóéknál Svájcban, Lost Room, Rescue me, Die Hard 4.0, Almost Famous, Időcsapda c. könyv (nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy senkit ne tévesszen meg a borzalmas borító), gyaloglás a Városban (nem, ez nem egy könyv, hanem a konkrét sétálásra gondolok), Ludditák és Guadalajara a Szigeten.
Ilyenek.