All gone, gone forever

2007.09.10. 11:26 - címkék: - 6 komment
Amikor nem a Klinikán voltam és nem várost néztem, akkor a régi naplóimat olvastam, amiket nemrég hoztam el nagymamáméktól, ahol cipősdobozokban tárolódtak, hatvan vonalas füzet. Durva azért, hogy mennyire más a napló, mint a blog, teljesen belemerültem és magával ragadott, és bár tudtam, hogy ott ülök Bécsben a Szobában vagy egy Starbucksban, valójában 19 éves lány vagyok, vonaton ülök Sopron és Budapest között, füzetekbe írom a naplómat, walkmanen hallgatom a válogatáskazettáimat és a tollammal tekerem előre, hogy ne fogyjon az elem, Pax toll a legjobb a célra, és nézem az elsuhanó napraforgómezőket. Strongest of all was the feeling of 1998-ness: dizzy, illogical, as if none of the intervening disasters and wrong turns had happened yet. És furcsa és rossz volt, hogy én már nem az a lány vagyok, és sose fogok többet reggel hétig táncolni a Bencéék Sopronra néző teraszán, meg borozni a Fő téren a szobor tövén ülve, meg meztelenül fürödni a Fertő-tóban éjszaka, meg az élet nagy kérdéseit vitatni Tómalmon  és nem fogok már naplót írni az utcalámpa fényénél. Hogy sose leszek többet az a karcsú, hosszú hajú, optimista, bizalmatlan lány. Más lettem azóta, sokkal keményebb vagyok és gúnyosabb és néha ellentmondást nem tűrőbb. De milyen furcsán voltam fiatal koromban egyszerre egy szorongó depressziós, és közben meg a napraforgós lány! Exem azt mondta még a kapcsolatunk kezdetén (a naplóm szerint), hogy tőlem tanulta meg szeretni az életet, és basszus, én annyira szerettem az életet, hogy azt meg lehetett tőlem tanulni, ez milyen már.
És hogy utáltam Pestet egyébként! Már el is felejtettem, hogy ennyire utáltam. Majd asszem idézgetek a régi naplómból, de most csak ezt.

Életének valamennyi szakaszában lassan-lassan átalakul az ember, míg végül rádöbben, hogy nehéz visszaemlékeznie és korábbi énjeire ráismernie. Ily módon szakaszaival az élet is olyan, mint az újra meg újra születés, és minden szakasz kezdete hirtelen ugrás a szakadék fölött, amely mögöttünk tátong áthidalhatatlanul, úgyhogy nincs többé visszatérés abba, ami már elmúlt. (Mika Waltari: Turms, a halhatatlan)

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása