Félelem, reszketés

Az első pályán túl vagyunk: reggel megírtam a szakvizsga írásbeli részét, majd hisztiztem a kollégáimnak, kávéztam a húgommal, voltam szoláriumban, nem vettem meg a women secretben egy narancssárga melltartót, hazajöttem, tornásztam alexandrára, és addigra már ki is javították és átmentem. Az érdeklődők kedvéért: hátravan még egy gyakorlati vizsga jövő hét vége felé, és A Félelmetes És Rettenetes Szóbeli, nagy professzorokból álló bizottság előtt, jövő hét utáni héten.
Azonban Alexandra (aki egyébként szerintem is nagyon hasonlít Suematrára) azt mondta a fitness-dvd végén, hogy ha van időnk, most vegyünk egy húszperces forró fürdőt, hogy szépen ellazuljanak az izmaink, és ki vagyok én, hogy felülbíráljam.

Four Big Speakers (Live)

A Whale-t meg Real Trebitsch blogján találtam még egyszer régen, ezzel az alábbi videóval, és még mindig tetszik... de most komolyan, mondjátok meg, ezt amit csinálnak a melleikkel, csak bizonyos méret felett lehetséges, vagy inkább gyakorlás kérdése?

 

Cicák, pszichiáterek

Levizsgáztam a cicákból (viselkedésterápia), de ez csak apróság volt, Niké apukájánál vizsgáztam, aki a vizsga kezdetén komoly arccal kiszólt a titkárnőjének, hogy "hozza be a bárdot", ti. hogyha hülyeséget mondok, akkor kellőképpen bántani tudjon. Hétfőn írjuk a szakvizsgatesztet, amelyet (legalábbis ma ezt hallottam) úgy pontoznak, hogy először valaki megszámolja, kinek hány pontja lett, majd ezután húzzák meg a ponthatárokat. Még azt is elmondták (pszichiáter)kollégáim, hogy kórházunk nehéz anyagi helyzetben van, ezért nem engedhetik meg maguknak, hogy sikeres szakvizsgám esetén új közalkalmazotti sávba kerülve bruttó tizenötezer forinttal emelkedjen a bérem, ezért direkt kérték a minisztériumot, hogy valahogy úgy húzzák meg a ponthatárt, hogy én ne menjek át. Még azt is mondták, hogy úgy hallották, tulajdonképpen nem is egységes ponthatár van, hanem mindenkinél egyénre szabott, hiszen ez így igazságos, és úgy hallották, a legtöbb vizsgázónak idén 100 pontból 20 körül lesz a ketteshez elégséges pontszám, az én esetemben - hajszínemet, eddigi szakmai teljesítményemet, valamint a pontozó bizottság személyes szimpátia-kvóciensét figyelembe véve - ez 98 pontra módosul. És azért a biztonság kedvéért többször hangsúlyozták, hogy ha megbukom, az iszonyú égő.
Hiányzik a munkahelyem.

Cukiság

A kedvencem eddig a viselkedésterápia története és tanuláselméleti alapjai című tétel: Pavlov közismerten nyáladzó kutyáin kívül ugyanis szerepel benne egy kis fehér patkány, egy nyulacska, egy szőrmekabát, valamint egy nagy csomó cica. Ráadásul majdnem az összes* történet hepiendes, a kis Péter megtanulja, hogy a nyulacskától nem kell félni, az okos cica pedig mindig rájön, hogy melyik pedál megnyomásával szabadul ki a ketrecből.

*Kivéve talán a kis Albert történetét, aki intézetben nevelkedett és akit a gonosz kutatók arra kondicionáltak, hogy féljen az ártalmatlan, kis fehér patkánytól, ráadásul a generalizáció jelenségének köszönhetően kis Albert ezután a nyulacskáktól és a fehér szőrmekabáttól is szívbajt kapott. A kutatók épp elkezdték volna a vizsgálat következő fázisát, amelyben a kísérleti pszichológia legújabb eredményeinek segítségével kis Albertet leszoktatják ezekről a félelmekről, csakhogy kis Albertet ekkor kivették az intézetből.
Persze, lehetséges, hogy kis Albert egy nagyon kedves, szerető családhoz került, ahol nem volt patkány, sem nyulacska, volt azonban egy kis, foltos, játékos kutya és egy aranyos szőke kislány, akikkel kis Albert életreszólóan összebarátkozott és boldogan labdáztak együtt a virágzó almafák alatt, de ebben nem lehetünk biztosak, mivel kis Albert intézeten kívüli éveiről nem szól a tankönyvem.

Bár, ami azt illeti, most, hogy jobban belegondolok... Történetünk ugyanis az 1920-as évek Amerikájában, a szesztilalom idején játszódik, így sokkal valószínűbb, hogy Albertet, a kis árvaházi fiúcskát a chicagoi maffia vette szárnyai alá és képezte ki veszélyes küldetésekre, ahol kis termete, ártatlan megjelenése és legendásan halk járása révén rengeteg előnyre tett szert, míg végül fényes karriert futott be a gengsztervilágban, a jóképű és hihetetlenül gazdag Albertet platinaszőke sanzonénekesnők dongták körül, és Albert még akkor is rettegett a kis fehér patkányoktól, nyulacskáktól, valamint a fehér szőrmebundáktól, amely utóbbi félelme később párkapcsolati konfliktusok alapjául is szolgált.

Egyéb hírek

És még az is volt, hogy tegnap megpróbált korrumpálni a telefon-és internetszolgáltató szervizese, hogyugyanis felírja-e a munkalapra a két méter kábelt, amit itt elhasznált, és akkor azt majd anyagköltségként kiszámlázzák nekünk, vagy inkább elintézzük máshogyan, és akkor hazudik valamit a munkalapon. Hová tart ez a világ. Csak reménykedni tudok, hogy miután nem adtam neki pénzt, nem fog a munkalapon bosszúból a két méter kábel helyett ötven méter kábelt behazudni.

Ma meg volt itt a mra és megszerelte a wifit, cserébe meséltem neki az alsó szomszédról, aki néha állítólag becsenget hozzánk, hogy hangosak vagyunk, de mi nem halljuk, mert az a csengőnk sosem működött, amióta a világ világ. És akkor a mra ránézett egy kis dobozkára az ajtó felett, és azt mondta "hát, mert ki van kapcsolva", és elfordított egy kapcsolót, és most szól a csengőnk.

Épp egy olyan résznél tartok a könyvben, amit utálok, szóval innen a grafománia, addig se kell tanulnom. Jog és etika, tele évszámokkal meg törvénycikkelyekkel, római számmal, a római számokhoz pedig izolált diszlexiám van. Az évszámokról meg Anikó spanyol barátnőjének az útikönyve jutott eszembe, idézem: "Van neki otthon egy nagy lonely planet albuma, amiben a világ összes országáról két oldal kép és néhány fontos információ van. Abban a sorban, hogy mikor érdemes Magyarországra látogatni a következőt írták: tavasztól őszig, vagy 1526 előtt."

Az ember nem komoly tizenhét évesen

Mintegy mellesleg megnyerem az egyetemi felvételimet a biológia oktv-n, ami persze jó, de engem aktuálisan ezek érdekelnek a legkevésbé. Sokkal jobban érdekel, hogy egy buliban végre csókolózom életemben először, egy ózdi fiúval, akik osztálykirándulnak Sopronban, mivel már tök égő volt, hogy még sosem csókolóztam. Megpályázok egy egyéves amerikai ösztöndíjat, tíz ember mehet Magyarországról, az utolsó fordulóban esek ki, és azt gondolom, azért, mert az utolsó forduló személyiségteszt plusz elbeszélgetés, és ott biztos kiderült, hogy én nem vagyok "nyitott, magabiztos, könnyen barátkozó". Így utólag úgy sejtem, talán az is közrejátszhatott, hogy a tíz helyből optimista becsléseim szerint is körülbelül nyolc azért biztos le volt már osztva előre. De tény és való, hogy nem voltam magabiztos, nyitott, könnyen barátkozó, a pályázati kiírásban pedig ezek a tulajdonságok előnynek számítottak.

Nemzetközi junior kosárbajnokságot rendeznek Sopronban, jelentkezünk a barátnőimmel tolmácsolni, Hajnalka a finn fiúkat kapja, én meg a finn lányokat. Két éve többé-kevésbé (on and off) szerelmes vagyok Barniba, vagyis távolról nézegetem és két mondatnál többet még biztosan nem mertem vele beszélni. De május van, varrok magamnak egy hosszú szoknyát, s egy estén (vigye ördög a limonádét, a korsó sört, s a bárt, mely csillog fényesen), a kosárbajnokság megnyitóján, amíg a polgármester hosszú, unalmas beszédet mond a Fő téren a népek barátságáról, én odamegyek Barnihoz, és halált megvető bátorsággal szóba elegyedem vele. Még flörtölök is.
- És, Te mi akarsz lenni?
- Pszichiáter.
- Hű, akkor majd meg kell fejtened az álmaimat: egy csomószor egymás után azt szoktam álmodni, hogy felébredek, aztán megint felébredek, de még azt is csak álmodom, nagyon furcsa.
- Oké, akkor majd furcsa álmokból szerzem a Nobel-díjamat. Csak nehogy addig elveszítsük egymást a világ forgatagában.
- Oké, akkor az ünnepség után elviszlek fagyizni.
Persze, azon nyomban elveszítjük egymást a világ forgatagában, mivel vége az ünnepségnek és mennem kell tovább a kosaras lányokkal. És akkor pár napig arra koncentrálok, hogy szembe kell jönnie velem az utcán, és pár nap múlva szembejön velem az utcán, megbeszéljük a zenei ízlésünket, megbeszéljük, hogy kölcsönad nekem kazettákat, és ez apropóból felírja a telefonszámomat, és táncikálok az utcán hazafelé menet. Aztán még összefutunk egy bulin, aznap, amikor a kereskedelmi rádióadók szerint a Csók Világnapja van, de nem élünk a lehetőséggel. Pár nap múlva pedig valóban felhív, és megbeszéljük, hogy a nyelvvizsgám után megvár és odaadja a Yes-könyvet, amit mindenféleképpen olvasnom kell zenei műveltségem fejlesztése végett.

Május 24. van, elmegyek nyelvvizsgázni Ildikóval, a sarki fűzfa lelógó ágai alatt öltözünk át, mindkettőnknek sikerül (angol felső szóbeli), Barni pedig elvisz a Főtérre fagyizni, ahogy ígérte. Megbeszéljük például, hogy milyen fontos a gyereknevelés során, hogy a gyerek jó zenéket halljon. Hazakísér, megállunk a kis lejtős utcánk alján, a sarkon, a nyírfák alatt, rám néz a csillagszemeivel, pontosan, ahogy kétszázezerszer elképzeltem már, és megkérdezi:
- Világnap?
- Legyen világnap.
És akkor persze boldog vagyok, mint még soha, de leginkább halálra vagyok rémülve, mert még sose jártam senkivel, és fogalmam sincs, hogyan kell viselkedni egy párkapcsolatban, hiányoznak a szocializációs szerepmintáim, hiányoznak ezek a készségeim, nem tudom, mikor kinek kell felhívnia a másikat, és mikor kinek kell fizetnie egy randin, és mikor mit kell mondani, és szűz is vagyok és bizonyára veleszületetten rémisztően ügyetlen, és énekelni sem tudok (neki meg abszolút hallása van), ezekkel mind tisztában vagyok és parázom. Meg attól is parázom, hogy ő már Pesten él, Pesten meg bizonyára nyüzsögnek a nagymellű, szőke, jóhangú lányok. És ami a legviccesebb, mindeközben parázom az elköteleződéstől, hogy most már akkor nem nézegethetek más pasikat egy jó ideig. És aztán kb. két hét múlva ki is rúg, de erről még nem tudok pontos részleteket, mert itt még nem tartok a naplómban (ugyanis a tanulás szüneteiben középiskolás éveimet olvasom újabban, nagyon tanulságos), de mindmáig úgy gondolom, hogy ez így volt jól, ahogy volt.

És még később meg még egyéb dolgok is történnek velünk, de az már egy másik történet, amelynek elmesélésére másutt kerítünk sort.

Időutazás, elektrosokk, kígyó, béka

Nincs valahogy kedvem ehhez a bloghoz mostanában, nem tudom, miért. Kiégtem. Kongresszus jó volt amúgy, egészen furcsa volt, hogy Sopronban, azokon a helyszíneken jártam, ahol tizenhét évesen mind a fontos dolgok történtek velem. Pl. gyógyszercéges szimpózium a színházban, ahol első szerelmem, Barni először észrevett engem Balanescu koncerten 17 éves koromban, meg ahol együtt voltunk Kovács Kriszta koncerten; meg a Lisztben (= Liszt Ferenc Művelődési Központ), ahol a bulik voltak anno, csak ahol azelőtt Doorsra ugráltam szakadtan, ott most a kényszerbetegség újabb neurotranszmitter-elméleteiről hallgattam előadást, és abban a sarokban, ahol anno a gruftik szoktak depressziósan feküdni boroskólájukkal, ott most gyógyszercégek standjai álltak; és a Fő téren, ahol a szobor tövében régen hippi barátaink gitárjátékát hallgattuk, most a holland profnak tartok idegenvezetést. Nagy fless volt, és főleg úgy, hogy előtte pár nappal olvastam a tinédzserkori naplóimat, és így nagyon élénken emlékeztem minden akkori dologra. (Milyen szavakat használtam amúgy akkoriban, teljesen retro. Hapsi, meg klafa. És nem volt még mobiltelefon, hanem ötforintossal kellett telefonálni.)

Eközben a kongresszusunkkal szimultán, a tér túloldalán kiállítást szerveztek a szcientológusok, valami "gyilkosság és kínzás a pszichiátriában", vagy efféle címmel, amelyből megtudtam, hogy a pszichiáterek akaratuk ellenére nagyfeszültségű árammal sokkolják a premenstruális szindrómában szenvedőket (az az, amikor a nő a menses előtti napokban hisztériás, hát mi más segíthetne ezen, mint a villamosszék? <nudge, nudge>), valamint, hogy az elmúlt évtizedben Amerikában többen haltak meg a pszichiátria miatt, mint 1776 óta az összes háborúban együttvéve, és nem beszélve arról, hogy a holocaustot is egy az egyben mi okoztuk. Csöppet elszálltak, no. Azon mondjuk kicsit felháborodtam, hogy a leggonoszabb pszichiáterek szégyentábláján Rogers is szerepelt: Karl Rogers, a humanisztikus pszichoterápiák bölcs öregapja, Yoda mester maga, aki kertészből lett pszichológus, és pszichoterápiás módszere kb azon alapul, hogy minden emberben ott van a jó, csak hagyni kell kifejlődni, tehát hallgassuk meg a klienst (a "beteg" szót nem használta, mert az túl lealacsonyító), fogadjuk el őt feltétel nélkül és legyünk vele őszinték és empatikusak. Ennyi. Gyógyszerrel nem is foglalkozott, mivel nem pszichiáter volt, hanem pszichológus és pszichoterapeuta. Szóval, azt mondjuk megértem, hogy a középkori tébolydák valóban nem túl humánus módszereit támadjuk, de Rogers??? Ami a legviccesebb volt egyébként, hogy a kiállítás látogatóinak 95 %-a pszichiáter volt, aki a kongresszus szünetében átugrott egy kicsit borzongani vagy megismerni az ellenséget.

Min is akartam még rinyálni, ja tudom, pletyka, hogy azt hallottam magamról vissza, hogy a való életben lehet, hogy szimpatikusnak látszom, ellenben a blogomba olyanokat írok, amit az ember nem is gondolna rólam, sötét dolgokat, kígyót-békát, titkon. Ez pedig felháborító, mert semmi olyat nem írok a blogomba, amit ne mondanék el bármikor bárkinek, épp ezért ennyire unalmas már ez a blog. Nem szép dolog ilyet mondani rólam, ejnye. Na mindegy, nem értem én a nőket.

Most éppen a változatosság kedvéért a szakvizsgámon parázom amúgy. Már annyi mindent megtanultam, és még mindig annyi mindent nem tudok! Megyek is folytatni.

Stay tuned

Most egyébként elképzelhetően nem leszek pár napig, mivel mindjárt elmegyek kongresszusra vidékre, "to confer, consult and otherwise hobnob with my fellow psychiatrist."

RIP

A kedvenc jelenetem az egyik kedvenc tinédzsersekszpíremből, amikor Heath Ledger az I love you, baby c. dalt énekli, és igen, mindig is arra vágytam, hogy valaki énekelje nekem ezt a számot egy egész amerikai középiskola előtt, miközben két biztonsági őr üldözi. De persze, a cuki Heath Ledger rendes filmekben is játszott, pl. I'm not there, Oscarra jelölték a Brokeback Mountain miatt, Joker az új Batman-filmben. Meghalt tegnap éjjel gyógyszertúladagolásban.

Money can't buy me love

Ellenben Tudást igen. Kétnapos sznobképző tréning? Amúgy semmi bajom azzal, hogy két nap alatt egymillió forintért az ember fejébe verjék a legszükségesebbeket, de...

"Évszázadok óta nyilvánvaló, csak a felsőbb kultúra képviselői nem szeretik hangoztatni: nincs szükség lexikonok oldaltízezreinek bemagolására. Kimutatták, hogy az elérhető tudásnak mindössze 10%-át használjuk szerte a világon, a többi archiválásra, unatkozó emberek időtöltésére szolgál csupán."

Igen, ez egy világméretű összeesküvés, mi könyvmolyok évezredek óta őrizzük a Titkot, hogy könyvekre, tanulásra és olvasásra valójában semmi szükség. Tényleg. Menjetek inkább tőzsdézni.

 (Update: homáron is.)

Remember the back streets of Naples

Azon vagyok most aktuálisan épp leakadva, hogy olvastam a nyolcadikas naplómat, és hogy mennyire szar volt 14 évesnek lenni! Nem is emlékeztem, hogy ennyire szörnyű volt, de a naplómból ítélve igazi rémálom, eleve biztos voltam benne, hogy iszonyatosan ronda vagyok és unalmas, valamint nem ért meg senki, mindentől szorongtam beleértve szociális eseményeket és iskolai dolgozatokat, és egyáltalán. Aztán 15, vagy inkább 16 felé már kezd kicsit jobb lenni, és bár akkor is magányos vagyok és álmodozó, de valahogy megtalálom a helyemet ebben, és onnnantól nem szörnyű, sőt néha direkt szeretem. De 14? Jézusom, remélem, soha többé nem kell 14 évesnek lennem. Nem tudok eléggé hálás lenni istennek, hogy megteremtette az Idő Múlását, komolyan.

Amúgy meg jól vagyok, csak mostanában nincs kedvem blogot írni, most mit csináljak, ez van. Túl sok betűt és szót látok egy nap, azért. Itthon vagyok, tanulok sokat, mindenféle zenét hallgatok közben, enyhén fogyózom, az idő jó, sokat nevetünk. Nézzétek inkább Charlie indiai képeit.

Ezek voltak a hírek, és most hallgassunk zenét

Végre van June Tabor CD-m, örülünk. Úgy kezdődött, hogy középiskolás koromban kedvenc angoltanárnőnk egyik órára behozott nekünk egy June Tabor-balladát, mintegy szövegértési gyakorlatként, közösen szépen meghallgattuk, elolvastuk a szövegét, kiírtuk az ismeretlen szavakat, meg amit kell. Aztán kölcsönkértem tőle a kazettát óra végén, és átmásoltam magamnak, és bár utána sokáig kerestem CD-it boltokban külföldön is, nem találtam, úgyhogy kénytelen voltam a kis sony másolt kazettámat ronggyá hallgatni. Az utóbbi időben meg megint elkezdtem keresgetni, és lám.

June Taborról annyit kell tudni, hogy magyarosan hangzó neve ellenére brit, Oxfordban végzett, sokáig könyvtárosként dolgozott, és többnyire szomorú (ritkán vidám) angol folk balladákat énekelt. Nagyon aranyos szerintem, ahogyan 18 éves korában rákattant az éneklésre. "I went and locked myself in the bathroom for a fortnight and drove my mother mad. I learned the songs on that EP (Anne Briggs: Hazards of love) note for note, twiddle for twiddle. That's how I started singing. If I hadn't heard her I'd have probably done something entirely different." Most egyébként elmúlt hatvan és ilyeneket énekel:

Száraz falevelek vagyunk és sodor minket a szél

Rendesen szomorú vagyok valami miatt, amikor okom semmi. Lehet, nem kellett volna a sikeres ügyintézést követően a hideg, ködös, valamint néptelen Duna-parton gyalogolnom, nem beszélve a Dunába lőtt zsidók félretaposott cipőiről. Elég hatásos az a szoborcsoport, vagy minek nevezzem, főleg most, hogy már kicsit rozsdás is.

Persze, tudom, hogy mások miatt vagyok szomorú, pl. a történet, amit Exem mesélt el múlt héten, és amit ugyan itt nem fejthetek ki, de az elképzelhető legnagyobb igazságtalanság, ami az életben nagyjából megtörténhet. Meg a másik történet, amit Noiz ugyan nem mesélt el múlt héten, de azért a szomorúság-része akkor is átjött. Meg mert nincs pénzem és nem is lesz sohasem, meg mert alig emlékszem a múlt héten tanultakra, már nem olyan jó a memóriám, mint rég, butulok, öregszem, köd van, zsidó kislányokat lőttek a Dunába, ráncosodik a szemem, a Buffy 5. évad már nem olyan jó, minden csak jelenés, minden az ég alatt, mint a kis nefelejcs, enyész.

Mindeközben valójában semmi bajom, és egy elég régi, vidám szám megy a fejemben napok óta, amit majd felteszek ide, ha megkerestem.

Tudod, a szó elszáll, de az írás marad

Egyébként azért nem írok semmit, mert nem történik semmi, azon kívül persze, hogy tanulok, és időnként azt gondolom, uramisten, semmit sem tudok, meg fogok bukni, hogy lehetek ennyire tájékozatlan, miért nem szóltak a kollégáim eddig, hogy totál hülye vagyok, máskor azt, hogy nahát, ez a pszichiátria csodálatos tudomány és nagyon klassz, hogy már ennyire tájékozott vagyok benne. És van még az, amikor különféle hivatalokba rohangálok (majdnem minden nap, de komolyan), ugyanis a szakvizsga megszerzése, és ennek dokumentálása közül szerintem az utóbbi a nehezebb feladat. Gyűjtsön össze a város különböző pontjairól, eszement ügyfélfogadási időkkel rendelkező gonosz (ritkábban jóságos) néniktől mindenféle papírokat (legfőképpen olyanokat, amikről ők sosem hallottak, és nem értik, mért pont ide jöttél érte), közjegyző által hitelesített fénymásolatokat, adjon fel csekkeket, a végén vigye be őket ide, de vigye a diplomája és a nyelvvizsga-bizonyítványai eredeti példányát is, onnan hozza el azt, utána adja le itt, ésatöbbi. Kezdem komolyan azt gondolni, hogy tulajdonképpen az Ügyinézés az, ami a valódi próbatétel, hiszen itt kiderül, hogy a pszichiáter-szakorvosjelölt mennyire rugalmas, mennyire ért az emberek nyelvén, képes-e az asszertív kommunikációra, megfelelő-e az agressziókezelése, jól tűri-e a stresszt, a bizonytalanságot, a megaláztatást. Lehet, hogy akinek minden Papírja megvan, attól már nem is kérdeznek semmit a vizsgán, csak félelemmel vegyes tisztelettel kezet szorítanak vele neves pszichiáterprofesszorok.

You don't have to see it if you know it's there

Időhurokba kerültem kicsit, már eleve a vizsgaidőszakkal, hogy ugyanabban az XL-es zöld polárpulcsiban gubbasztok az íróasztalnál, amiben egyetem alatt hat évig gubbasztottam, aztán L. odaadta a Flört című filmet, amit 1996-ban láttam először és csomó történet kapcsolódik hozzá. Először a Kabóca nevű udvarlóm vitt el rá még Sopronban, akkor egy hete jártunk, úgyhogy mozi után fel is tettem neki a filmben háromszor is elhangzó kérdést: van-e nekünk jövőnk együtt. Ki is rúgott egy hét múlva, Valentin-napkor. Aztán rá egy évre, már Pesten laktam, épp adták a moziban a Flörtöt, úgyhogy elmentem Valentin-napkor egyedül megnézni, nem tehetek róla, szeretem az életemben a mintázatokat meg jelképeket. Sajnálatos módon a pesti moziban szinkronizálva adták, ami kb. félig kinyírta nekem a filmet (három különböző nyelven beszélnek benne eredetileg, és az mind magyar lett).

És akkor volt még az, amikor - még 1997-ben járunk - a filmből lopott jelenet során megszavaztattam a Riff-Röff Rock Klub nevű szórakozóhely női mosdójának enyhén ittas közönségét, hogy most akkor szerintük maradjak a biztonságos alap pasimmal, vagy engedjek a csábításnak és menjek haza a Kert nevű zenekar kékszemű billentyűsével, aki utóbbi egyébként középiskolás szerelmem volt. Az összes részeg csaj azt mondta, hogy ne legyek hülye, maradjak hűséges, maradjak a biztonságos pasimmal, ne kavarjak, úgyhogy így is tettem. Ki tudja, hogyan alakult volna az életem, ha máshogy döntök? Vicces.

Az időhuroknál maradva pedig, tegnap találkoztam Exemmel (aki amúgy volt csoporttársam is egyben), meg még egy volt csoporttársnőmmel, akivel öt éve nem találkoztam, úgyhogy kicsit ez is nosztalgiafless volt, olyan ismerőseink nevét kellett feleleveníteni, akik már csak rémlettek valahonnan. Egyébként pedig, most, hogy belgyógyásszal és reumatológussal forraltboroztam, megint rá kellett jönnöm, hogy iszonyú nagy gáz van az egészségüggyel, és a mi kis kórházunk és azon belül a kis jelentéktelen szakmánk, bármennyire is sírunk, nincs annyira szar helyzetben, mint egyes belgyógyászatok. Ahol mondjuk a lehető legolcsóbb és legalapabb cuccok nincsenek, például vérvételes cső. Mert oké, nálunk is gáz, hogy én viszem be magamnak a vécépapírt, mert azt nem ad a kórház, de legalább a betegellátás nagyjából rendesen megy. Meg még külön hallottam egy szomorú történetet is, amit itt nem mesélek el, de: basszus.

És hogy mekkora iszonyú mázli az, hogy én alapvetően szeretem a munkámat meg a munkahelyemet. Na, most viszont már késésben vagyok.

The One with the Jellyfish

És wow, tényleg benne vagyok az Irodalmi Jelenben (ez egy újság, papíron). Van egy cikk a blogokról, Onagy Zoltán írta, kellemesen kaotikus, értelmes és néha vicces írás, meg nincs benne semmi fennkölt lilaság, amit az ember Irodalmi Jelen című, fél méter feletti fesztávolságú lapoktól elvárna (már az előítéleteinkben sem bízhatunk, hová tart ez a világ?). Arról szól, hogy mi az a blog, mire való meg milyen, és akkor odaérünk a bloggerek virtuális szociális életéhez, és idézem: "Ennek ellenére a bloggerek - nem csak az énblogok írói, egy-egy zártabb, egymás közelében dolgozó csapat - időről időre bulikat, közös kirándulásokat, teadélutánokat szerveznek. Ismerkednek. (...) A blogcsoportok időnként felbomlanak, átalakulnak, új egységbe állnak össze, mint a medúzaraj, mint például az alábbi blogger csapata" - és itt ez a bejegyzésem következik. Ó, istenem, az én saját kis szavaim Nyomtatott Papíron, meg a csillivilli fejlécem is, színes képen, klassz.

 

 

No cure for cancer

Persze, elkerülhetetlen, hogy bizonyos mennyiségű pszichoterápiaelmélet-tanulás után az embernek ne jusson eszébe Denis Leary. Régi, de örökérvényű, a Tovább után magyarul.

God.. "I'm just not happy. I'm just not happy. I'm just not happy because my life didn't turn out the way I thought it would." Hey! Join the fucking club, ok!? I thought I was going to be the starting center fielder for the Boston Red Socks. Life sucks, get a fucking helmet, allright?! "I'm not happy. I'm not happy." Nobody's happy, ok!? Happiness comes in small doses folks. It's a cigarette or a chocolate cookie or a five second orgasm. That's it, ok! You cum, you eat the cookie, you smoke the butt, you go to sleep, you get up in the morning and go to fucking work, ok!? That is it! End of fucking list! "I'm just not happy." Shut the fuck up, allright? That's the name of my new book, "Shut the Fuck Up, by Doctor Denis Leary. A revolutionary new form of therapy." I'm gonna have my patients come in. "Doctor, I.." "Shut the fuck up, next!" "I don't feel so.." "Shut the fuck up, next!" "He made me feel so much better about myself, you know? He just told me to shut the fuck up and nobody had ever told me that before. I feel so much better now." Whining fucking maggots.

Tovább olvasok »

Az élet máshol van

Annak ellenére, hogy szabin vagyok, viszonylag sokat tartózkodom a munkahelyemen, de legalább mintegy véletlenül összefutottam az egyik leendő vizsgáztató Proffal, aki biztosított felőle, hogy csak akkor fog megbuktatni, ha segghülye vagyok. (Nem ezeket a szavakat használta, hanem hogy "triviális pszichiátriai alapfogalmakkal nincs tisztában" és "gyakorlati kérdésekben életet veszélyeztető helyzetekben hibázik"). Csak tudnám, melyek az alapfogalmak. Az a baj a pszichiátriában (ami egyben a gyönyörű), hogy annyira sokrétű, tegnap délelőtt például azt tanultam, hogy melyik agyterületben milyen szerotoninreceptor altípusok milyen sejten belüli second messenger utakon milyen foszfolipáz-enzimeket aktiválnak, és melyik gyógyszer/drog hogyan befolyásolja őket, délután meg a (kissé szerintem mind őrült) ős-analitikusnők tárgykapcsolat-elméleteit, hogy Melanie Klein szerint már a csecsemő is primitív énvédő mechanizmusaival saját negatív impulzusait projekcióval az anyamellre vetíti, majd a jó anyamell-rossz anyamell hasítás során kerül a paranoid-szkizoid pozíció szakaszába (vagy legalábbis valami hasonló). A rossz anyamell témából aztán filmötletek is felmerültek tegnap a kocsmában, de hamar áttértünk Noiz világuralmi terveire, amelynek során százemeletes fekete betontömb-irodaházának tetejéről irányítja majd diktatorikus birodalmát, ahol a futball tiltott lesz és üldözött, és ötven monitorjának egyikén figyeli majd, ahogy én, aki barátjának tettetem magam, de közben titkos underground szabadságharcosnő vagyok, levetem otthon a hosszú bőrkabátot és alatta Louis Figo 2004-es mezét viselem, és akkor majd elmorzsol ugyan egy könnycseppet, de utánam küldi nagy, darázsszerű fekete helikoptereit, egy későbbi képkockán pedig akasztani visznek egy sivár hajnalon a börtönudvaron, és még rabtársaim is megköpdösnek, de akkor sem veszem le a futballmezt, ám nyugalom, az utolsó pillanatban egy jóképű tiszt megment, szóval minden részletet illetően, nagyon komolyan kidolgoztuk az egészet. Ezenkívül L.-ről kiderült, hogy magát sorozatfüggőnek álcázza ugyan, ám valójában a kultúra titkosügynöke, két komoly filmet is odaadott nekem dvd-n ellentmondást nem tűrően, hogy megmentsen a szubkultúra poklától (csak már elfelejtettem a címüket, de majd mesélek); Agnusról pedig kiderült, hogy valójában sokat beszél.

Meg még egyéb dolgok is kiderültek másokról, más dolgok meg nem derültek ki, és vannak köztük eléggé szomorú dolgok meg teljesen vidám dolgok is, csak, hogy a konkrétumoknál maradjak.

Az Élet nem lineáris

Na, elkezdtem vagy hatszor ezt a blogbejegyzést, úgyhogy hagyjuk inkább. Kicsit vidám lett volna, kicsit meg szomorú. Ellenben nem látszik a szemközti ház a ködtől, creepy.

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

(Nemes Nagy Ágnes: Fák) 

El vagyok veszve, nem maradt remény

Mindig nem mindig, csak amióta dolgozom, irigylem az egyetemistákat, és visszasírom a vizsgaidőszakot, amikor csak ültünk a tanulóban naphosszat, és hetekig se mentünk ki az utcára, max néha átugrottunk tejért meg zacskós levesért szembe a zsidóhoz (a hagyomány szerint évente kétszer, vizsgaidőszakban fogyóztam). És volt az a valószerűtlen érzés, amikor többnapos tanulás után először kimész az utcára, és jééé, emberek, jééé, villamos. És a rutinok, például amikor Gabó a vizsgái befejeztével leült valami napilapot olvasni, és automatikusan kezdte benne aláhúzogatni a lényeget. És a babonáink: Exemnek vizsgája előtti este meg kellett ennie velem egy egzotikus gyümölcsjoghurtot, én majdnem minden gyümölcsjoghurtot szeretek, csak az egzotikusat utálom, de azért ettem hősiesen, persze voltak necces helyzetek, amikor vizsga előtti napon nem volt a közeli boltban egzotikus, és akkor dönteni kellett, hogy elmész-e messzebbi boltokba, értékes, tanulásra fordítható időt veszítve ezzel, vagy inkább veszel meggyeset. Soha nem mertünk meggyeset venni, az ember ne próbálja átverni az Univerzum Erőit.

Az én összetett vizsga előtti babonám három részből állt: vizsgám előtti este vagy a vizsga reggelén meg kellett hallgatnom a Brian élete főcímzenét (always look on the bright side of life). De Brigi babonaszáma jobb volt, ő a Balaton öngyilkosos számát hallgatta egy időben vizsgái előtt, véget vetek az életemnek már semmit sem ér, lásd alább. Vizsgázni csak rózsaszín tangában mehettem, ez azért volt, mert az első sotés vizsgámon rózsaszín tangát viseltem és iszonyatos szerencsém volt. Valamint magammal kellett vinni a Csirkét: a plüss csirkét (egyes iskolák szerint kacsa) egyik csoporttársamtól kaptam elsőben. Náluk volt házibuli, egyébként pedig a szülei használtruhaboltot működtettek az alagsorban, kézenfekvő volt hát, hogy a buli egy pontján kissé ittasan a turkálóban rendetlenkedjünk. Ott találtam a plüss csirkét (vagy kacsát), és aznap éjjel vele aludtam a kanapén, a legközelebbi anatómia gyakorlatra pedig a házigazda visszahozta a műanyag dobozomat, amiben sütit vittem a buliba, és benne volt a csirke (kacsa). Később kicsit megrágta a csőrét a húgom vad és megszelidíthetetlen macskája (nyugodjék békében), de eddig még minden lehetséges vizsgán nálam volt.

Szóval most megint vizsgaidőszakom van, furcsa, hogy már nem koleszban lakom, így senki nem paráztat ezerrel, senki nem mesél szorongáskeltő történeteket arról, kit hogyan vágtak ki, és senki nem ragasztja rám a saját pánikrohamát, teljesen magamra vagyok utalva.