Tudod, a szó elszáll, de az írás marad

Egyébként azért nem írok semmit, mert nem történik semmi, azon kívül persze, hogy tanulok, és időnként azt gondolom, uramisten, semmit sem tudok, meg fogok bukni, hogy lehetek ennyire tájékozatlan, miért nem szóltak a kollégáim eddig, hogy totál hülye vagyok, máskor azt, hogy nahát, ez a pszichiátria csodálatos tudomány és nagyon klassz, hogy már ennyire tájékozott vagyok benne. És van még az, amikor különféle hivatalokba rohangálok (majdnem minden nap, de komolyan), ugyanis a szakvizsga megszerzése, és ennek dokumentálása közül szerintem az utóbbi a nehezebb feladat. Gyűjtsön össze a város különböző pontjairól, eszement ügyfélfogadási időkkel rendelkező gonosz (ritkábban jóságos) néniktől mindenféle papírokat (legfőképpen olyanokat, amikről ők sosem hallottak, és nem értik, mért pont ide jöttél érte), közjegyző által hitelesített fénymásolatokat, adjon fel csekkeket, a végén vigye be őket ide, de vigye a diplomája és a nyelvvizsga-bizonyítványai eredeti példányát is, onnan hozza el azt, utána adja le itt, ésatöbbi. Kezdem komolyan azt gondolni, hogy tulajdonképpen az Ügyinézés az, ami a valódi próbatétel, hiszen itt kiderül, hogy a pszichiáter-szakorvosjelölt mennyire rugalmas, mennyire ért az emberek nyelvén, képes-e az asszertív kommunikációra, megfelelő-e az agressziókezelése, jól tűri-e a stresszt, a bizonytalanságot, a megaláztatást. Lehet, hogy akinek minden Papírja megvan, attól már nem is kérdeznek semmit a vizsgán, csak félelemmel vegyes tisztelettel kezet szorítanak vele neves pszichiáterprofesszorok.