Azon vagyok most aktuálisan épp leakadva, hogy olvastam a nyolcadikas naplómat, és hogy mennyire szar volt 14 évesnek lenni! Nem is emlékeztem, hogy ennyire szörnyű volt, de a naplómból ítélve igazi rémálom, eleve biztos voltam benne, hogy iszonyatosan ronda vagyok és unalmas, valamint nem ért meg senki, mindentől szorongtam beleértve szociális eseményeket és iskolai dolgozatokat, és egyáltalán. Aztán 15, vagy inkább 16 felé már kezd kicsit jobb lenni, és bár akkor is magányos vagyok és álmodozó, de valahogy megtalálom a helyemet ebben, és onnnantól nem szörnyű, sőt néha direkt szeretem. De 14? Jézusom, remélem, soha többé nem kell 14 évesnek lennem. Nem tudok eléggé hálás lenni istennek, hogy megteremtette az Idő Múlását, komolyan.
Amúgy meg jól vagyok, csak mostanában nincs kedvem blogot írni, most mit csináljak, ez van. Túl sok betűt és szót látok egy nap, azért. Itthon vagyok, tanulok sokat, mindenféle zenét hallgatok közben, enyhén fogyózom, az idő jó, sokat nevetünk. Nézzétek inkább Charlie indiai képeit.