Mérhetetlenül szomorú vagyok, mert felhívtak a munkahelyemről, hogy hiányosan dokumentáltam egy teljes mértékben jelentéktelen oktatási dolgot, ami mellesleg nem is az én feladatom lett volna, és miért kell ilyen miatt a pihenőnapomon felhívni, amikor reggel már végighallgattam a vezetőségtől, hogy éppenséggel mit nem csinálok elég jól, és utána meg végighallgattam még néhány pácienstől is, hogy nem vagyok elég kedves, elhivatott, elkötelezett, nem szeretem őket eléggé, azt meg magamtól is tudom, hogy nem vagyok elég jó neurológiából és a pszichoterápiás módszereknek is csak töredékét ismerem és azokban sem vagyok elég gyakorlott és nem olvasok elég szakirodalmat. És rájöttem az utóbbi időben, hogy nem vagyok elég jó barát sem, nem vagyok elég kedves és együttérző, és nem érek rá elég gyakran, és túl sokat okoskodom, és nem tartom megfelelően a konvenciókat. És nem foglalkozom eleget a külsőmmel, és nem vagyok elég elegáns és nem tudom elég szépen kivasalni a holmimat, pedig már vettem új vasalódeszkát is, és lefut a szem a harisnyámon és csak egyszer néztem ki jól idén, de akkor is túl rövid volt a trikóm. És nem vagyok elég kipihent és nem tudok elég korán felkelni és nem tudok elég korán lefeküdni, és nem láttam elég filmet és nem tudok elég könyvet elolvasni, pedig már sokkal, de sokkal lejjebb adtam ifjúkori standardjaimból, amikor még száznál több könyvet olvastam évente, most meg jó, ha a negyvenet megütöm, és aközött sincs már irodalom, csak lektűr meg szakma, de azokat se olvasom elég gondtalanul vagy elég átgondoltan vagy elég figyelmesen vagy elég gyorsan, és mindegy, mert úgyis elfelejtek mindent.
És nem elég szép a hangom, és nem tudok elég jól énekelni (jó, sehogy), és nem hallgatok elég zenét és nem tudok eleget a zenéről, de mindegy, mert semmiről sem tudok eleget, mert nem vagyok elég kíváncsi és elkötelezett, hanem felszínes vagyok és feledékeny. És nem vagyok elég szemfüles és nem vagyok elég diplomatikus sem (jó, nulla diplomáciai érzékkel rendelkezem), és nem bízom eléggé az emberekben, de nem vagyok elég paranoid. És nem vagyok még elég öreg, de nem vagyok már elég fiatal, és messze nem vagyok elég vagány, de nem vagyok eléggé konformista, és nem beszélek eleget, de nem tudok eleget hallgatni. Abba ne is menjünk bele talán, hogy nem vagyok elég nőies, mert az már valóban klisé, hogy nem elég nagy a mellem és nem elég hosszú és dús és fényes a hajam és nem elég makulátlan és napbarnított a bőröm és nem elég hosszú a szempillám és nem elég kecses a lábfejem formája, és nem vagyok elég karcsú, mert nem érdekel eléggé, mert nem vagyok elég kitartó és elkötelezett és nem tudok eleget sportolni vagy eleget diétázni. És fizikailag sem vagyok elég jól összerakva, nem elég jók a génjeim és nem elég egészséges az életmódom és ezért lyukadnak a fogaim és lúdtalpam van és szakad a retinám és allergiás vagyok a szép tavaszi fákra. És nincs elég pénzem, mert nem tudok eleget spórolni, de nem tudok eleget keresni sem. És nem vagyok elég elégedett az életemmel, de nem vagyok elég elégedetlen ahhoz, hogy megváltoztassak mindenfélét. Nem vagyok elég jó háziasszony és messze nem takarítok eleget, de nincs elég bűntudatom ahhoz, hogy nekiálljak, inkább csak elégedetlenül szemezek a pormacskával.
És nem vagyok elég ateista, de ahhoz meg nem vagyok elég hívő, hogy vallásos legyek, és nem vagyok elég szkeptikus, de mégsem vagyok elég babonás, és akkor az ember kénytelen azzal kibékülni, hogy elolvassa a horoszkópot az újságban, de nem hiszi el. És nem vagyok elég éretlen vagy csak elég határozott ahhoz, hogy szívvel-lélekkel tudjak gyűlölni vagy lenézni, de messze nem vagyok elég bölcs, és ahhoz se vagyok elég bölcs, hogy tisztában legyek vele, hogy nem létezik olyan, hogy "elég bölcs".
Persze, belekeverhetnénk ide a tényeket, hogy akkor most milyen is vagyok igazából, mert nem tudom magamat eléggé beleélni a neurózisba, szoktam tesztelni a Valóságot, például okosan megkértem rendes corporate girl-stílusban a Filozófust, hogy mint közvetlen főnököm, értékelje éves teljesítményemet, és árulja már el, miért elégedetlenkedik velem folyamatosan, mire ijedten közölte, hogy tökéletesen elégedett és csupán hobbiból baszogat, mert unatkozik. De nem tényekről akarok beszélni, nem hiszek eléggé a valóságban, nem vagyok elég konkrét és logikus és földhözragadt és különben sem létezik objektív Valóság, de közben nem vagyok elég elszállt és elég álmodozó és elég kreatív.
És nem, itt szó sincs arról, hogy nincs elég önbizalmam, és alulértékelném magam és ezért lennék szomorú, és arról sincs szó, hogy a környezetem olyan mérhetetlenül túlkövetelő lenne. Hanem inkább csak hogy ez mennyire szomorú, hogy milyen kis nyomorult izék vagyunk mi emberek, eleve a nagy közös kínos titkunk, hogy mindenki alkalmatlan, és akkor még pluszban direkt cseszegetjük is egymást. Nagyjából egyébként erre jöttem rá így 32 év alatt, ebből 7 a pszichiátrián, hogy az emberek sokkal gonoszabbak és önzőbbek, és az élet sokkal, de sokkal nehezebb és szomorúbb annál, mint gondoltam, valamint, hogy az emberek sokkal segítőkészebbek és együttérzőek, és az élet sokkal több és mélyebb örömöt rejt, mint gondoltam, és perszepersze, tudom, hogy ezzel nem vagyok elég eredeti vagy elég kétértelmű, sem pedig elég mélyenszántó vagy elég szellemes.
Remek tudományos előadást hallottam ma Kislánytól, amelynek során megtudtam, hogy még soha, senki nem mérte le modern képalkotó módszerekkel, milyen hatással van az amygdala térfogatára, ha az ember elolvassa a Háború és békét. Botrány. Azután felmerült, hogy ugyan arról nem ismerünk vizsgálatokat, hogy milyen LSD hatása alatt olvasni, arról viszont annál inkább, hogy milyen LSD hatása alatt írni, például Ken Kesey a vonatkozó legenda szerint betépve írta a Száll a kakukk fészkére c. remekművét, és aztán Kislány megcáfolta azt az elméletet, hogy ha egymilliárd majmot írógép elé ültetnénk, akkor előbb-utóbb megírnák Shakespeare összes műveit, mivel szerinte itt ez az internet, és egyáltalán nem úgy látszik, hogy valaha is megírják. Javasoltam, hogy adjunk az egymilliárd majomnak LSD-t, és hátha akkor mindannyian egyszercsak szinkron megírják a Száll a kakukk fészkére-t, sőt, lehetne egy olyan drog, amit akárki akárhol bevesz, hirtelen megírja a Száll a kakukk fészkére-t. Közben Kislány kitalálta, hogy a sci-fi-olvasás neurobiológiáját akarja vizsgálni, úgyhogy rögtön jelentkeztem résztvevőnek, nagyon szívesen kiolvasom a Sztrugackij összest fMRI-ben vagy EEG-elektródák alatt, bár mondjuk lehet, hogy P. K. Dicket azért félve olvasnám bebélyegezve, csak akkor, ha van kéznél haloperidol. És persze vannak dolgok, amiket csak nagyon, nagyon, nagyon sok pénzért lennék hajlandó betépve fMRI-ben olvasni. Meg még arról vitatkoztunk, hogy milyen színű a csütörtök, mert szerintem nyilvánvalóan világosszürke, ő viszont döbbenetes és érthetetlen módon ragaszkodott a narancssárgához.
Majd amikor írok egy scifit bebélyegezve (=soha), akkor lesznek benne szinesztéta-szimpóziumok, ahol hetekig vitatkoznak az emberek teljesen értelmetlenül és hatástalanul, ám személyeskedésbe hajló szenvedélyességgel arról, hogy milyen színű a nyolcas szám, és tehetséges ifjú karrierek törnek derékba, amiért nem hajlandóak elfogadni a Szinesztéta Társaság Elnökének állásponját az "a" betű ízét illetően, és egy ponton feltalálnának végre valami gyógyszert, amitől mindenki ugyanolyan színűnek gondolja a csütörtököt, remélhetőleg ez a világosszürke lenne, mert különben kénytelen lenne illegalitásba vonulni a rólam mintázott főhősnő és megszervezni az Ellenállást maroknyi csapatával, akik megszöktek az injekció elől, mert nem hajlandóak elfogadni, hogy a csütörtök narancssárga, és a Város alatt keresztül-kasul húzódó, valaha Négyes Metróként emlegetett ősrégi, sosemhasznált alagúthálózatban kellene bujkálni a Diktatúra emberei elől hosszú fekete bőrkabátban és golyószórókkal, és nekem tetszik ugyan a fekete bőrkabát, de klausztrofóbiás vagyok és nem akarok alagúthálózatban bujkálni. Ja és persze lesz benne valami drog is, ami valahogy kikerült a gonosz gyógyszergyárak laboratóriumaiból és olyan körülmények között fejlesztették tovább, amiről senki sem mer beszélni, és amelynek hatására egymilliárd majom szinkron megírja a Száll a kakukk fészkére c. könyvet.
Na, ez egész sok szinten az a modellértékű nap volt, amelynek délutánján mentálhigiénés célból gyakorlatilag elengedhetetlen lett volna vásárolnom legalább egy vagány ruhát, amit aztán nem hordok, meg egy szoknyát és három felsőt, amiket igen.
Mondjuk legyen az, hogy sütök ilyet.
Temporális epilepsziában "a túlműködő temporális lebeny jelentéktelen dolgokhoz is a felfokozott jelentőség érzetét társítja, ami aztán 'rögzítési' kényszert vált ki. Ezt nevezzük hipergráfiának vagy íráskényszernek."
Vagy bloggernek.
Most Real Trebitsch előző bejegyzéshez írt kommentjétől annyira eszembe jutott a Discovery Channel reklám, hogy muszáj megnéznünk még egyszer, akármennyire is hatásvadász.
Azon a banális kérdésen gondolkodom néha ebben a félévben, hogy a Tudás. Hogy engem úgy neveltek, hogy állandóan tanuljak, mert egy dolog két dolog boldogít a világon, 1. a megszerzett tudás, 2. a ruhavásárlás. Az a jó meg a követendő, ha az ember tanul és tanul és okosodik és tud dolgokat. Ha nem tud dolgokat, buta és/vagy tájékozatlan, akkor az égő. Én ezt űzöm is valamilyen szinten, jó tanuló voltam, még egyetemen is, pedig ott néha kínos volt strébernek lenni, ezért csak ritkán vállaltam fel és sokkoltam olyanokkal a kortárscsoportomat, hogy szeretem a mikrobiológiát. (Különben azt vettem észre a mai fiatalok körében, hogy már nem égő annyira, ha érdekel, amit tanulsz. Vagy ahogy Agnus fogalmazott: "A tanulás az új nemtanulás." Ez igaz?)
Nem a tanulás és tudás volt általában a fő specialitásom különben, hanem az ezek feletti szorongás. Hogy például én ezt úgysem fogom megérteni soha, mivel kisvárosból jöttem, a szüleim nem diplomások, és különben is hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak. Vagy csak szimplán mindig felmerül valami, amit nem tudok, és akkor rosszul érzem magam, hogy miért nem tudom, amikor már rég tudnom kéne. Ennek egy része objektív tény és tényleg tudnom kéne, mert már tanultam, vagy szakmám alapvetése, vagy általános műveltség. Más része meg nem. De nem is az a lényeg, hogy kellene-e tudnom valójában vagy sem. A lényeg, hogy tudás=menő, nemtudás=nem menő. Olyan hangsúllyal voltam képes megkérdezni egyszer az exemtől, hogy "nem tudod, mi az a zsenília?", hogy utána 3 napig nem állt velem szóba. Az a fixa ideám téveszmém, hogy a kiegyensúlyozott élethez szükséges, hogy az ember egy bizonyos szinten művelje a szakmáját, mindig eligazodjon a térképen, tisztában legyen az aktuális divattrendekkel, még ha nem is követi őket (lila szín, sötét körömlakk, térd felett érő csizma), tudja, melyik José Arcadio kicsoda a Száz év magányban, tudjon kívülről verseket, ránézésre képes legyen megbecsülni egy étel kalóriatartalmát, álmából ébredve is képes legyen idézni a Firefly-ból vagy a Middleman-ből, és tudja mondatban használni azt, hogy interszubjektivitás.*
Nagyjából huszonöt éve tanulok mindig valamit, és vannak azok az emberek, akik meg nem. Végeznek a munkájukkal és hazamennek és kertészkednek vagy makraméznak vagy játszanak a Halo 3 ODST-vel vagy mittudomén, mit csinálnak. Az milyen lehet? Nem unalmas? Persze, én is nyugodtan lazíthatnék és darálhatnék sorozatokat a kanapén heverve, mint ahogyan teszem is, csak közben nyomaszt, hogy "hű, már megint sorozatokat darálok valami értelmes helyett"; és amikor kiderülnek a lyukak a Tudásomban, akkor rosszul érzem magam. Amikor meg van valami, amit csak én tudok, vagy én tudok a legjobban, akkor jól érzem magam és lelkes örömmel okoskodom.
Azt gondoltam, hogy ez azért nagyjából az átlagos hozzáállás, aztán beszéltem a Gyógytornászlánnyal. Egy kiegyensúlyozott, mindig mosolygós fruskáról van szó. Így:
Gy (vidáman): - De jó lesz, most itt végzek, aztán elmegyek először futni, aztán úszni meg szaunázni. Mi az, amit eszel, mi van a tésztádon?
isolde: - Pesztó.
Gy (vidáman): - Micsoda? Azt nem tudom, mi, de nem baj.
Teljesen boldogan lehet élni anélkül, hogy tudnád, mi a pesto. Vagy hogy akarnád tudni. Nem mindegy? Én ezekre így döbbenten rá bírok csodálkozni. Az olasz csávó Utrechtben még sosem hallott róla, hogy létezik eszperantó nyelv, vagy egyáltalán, mesterséges nyelvek, és vígan élt. A cseh csaj sosem hallott még Keresztapa c. filmről, és vígan élt. Vannak orvosok, akik ugyanannyit tudnak, mint én, vagy kevesebbet, de nem zavarja őket egyáltalán.
Vagy ott van Martin Eden, Jack London hasonló című regényében, amit most ebben a bekezdésben eléggé el fogok spoilerezni, csak akkor olvassunk tovább, ha nem zavar a spoiler, én szóltam. Tehát Martin Eden egy tanulatlan matróz, aki beleszeret egy arisztokrata lányba, Ruth-ba, aki persze vissza se köszön neki. Martin csodálja a gazdag, művelt társaságot, és hogy szóbaálljon vele a lány, úgy dönt, hogy megokosodik. Éjjel-nappal tanul, szavakat, kiejtést, mindent, minden szabad percében, sok évig. Tényleg okos lesz és művelt és már nem emlékszem, honnan, de lesz pénze is, bekerül az áhított társaságba, akikről kiderül, hogy üresfejű sznobok. Megtetszik az áhított lánynak, akiről kiderül, hogy üresfejű liba, szóval totál csalódás az egész, a matrózok között se érzi már jól magát, mert azokhoz képest túl okos, meg sehol se, és a történet tragikus véget ér. És még a tragikus vég is valahogy megnyugtató, mert tényleg annyira érthetően céltalanná vált az élete ezek után, nincs más választása. (Ma már persze Martin Eden nem érne tragikus véget, mert találna egy csomó magához hasonló embert az interneten, és csetelne és twitterezne velük magas szellemi színvonalon, és szerkeszthetné a wikipediát is, meg írhatna énblogot, ahol rinyálhatna, hogy mennyire magányos érzés, ha mindenki hülyébb nálad és Ruth egy liba, és írhatna véleményblogot, ahol kifejthetné a világról alkotott lesújtó meglátásait, és flame-elhetne, és nézhetne cuki cicás videókat youtube-on. De ez mellékszál.)
Biztos gondoltak erről már valamit a filozófusok és pszichológusok (ú, fogalmam sincs. De égő!), meg nem is hiszem, hogy van egy Válasz, hogy most akkor "tudás vagy nem". Gondolom, azért tanulunk, mert azt képzeljük, hogy utána jobb lesz valami, mondjuk összejöhetünk Ruth-tal, és/vagy azért, mert örömet okoz. Ez embertípus, temperamentumdimenzió? Hogy van, akinek az okoz örömet, ha megtanulja kívülről Az ember tragédiáját minden nyelven, és van, akinek meg az okoz örömet, ha beszívva napozhat a jamaikai strandon, miközben reggae szól? Vagy a tanulásfüggőség csak egy tévút és igazából mindenki boldogabb lenne a jamaikai strandon? Vagy a henyélés a tévút és okosnak lenni evolúciós előny és a ma embere csak menjen szépen és töltse idejét hasznosan, flow-élménnyel?
És akkor persze még vannak állítólag olyanok is, hogy performációs IQ, sőt kreativitás meg érzelmi intelligencia, de ezekre itt nem térünk ki, mert ez a bejegyzés a tárgyi tudásról szól. Asszem.
*Az interszubjektivitást igazából nem gondolom, csak az L. kedvéért írtam bele.
Pótlóbusszal dolgozni menni vasárnap hajnalban novemberben, mit vétettem én, hogy ezzel büntet a sors.Nem beszélve arról, hogy tegnap átmentem az edzőterembe, és az volt kiírva, hogy "technikai okok miatt határozatlan ideig zárva". Nem valami jól hangzik.
Hamarosan azonban elutazunk a bolygó egy olyan pontjára, ahol nem kell hajnalban kelni, nincs pótlóbusz, sőt egyáltalán nincs BKV, nincs összefirkált lift, rácsosajtós panellakás, nincs alsó szomszéd, nincs interspar, nincs menza, nincs vizit és nincsenek pszichiáterek. Előre azon szomorkodom, hogy milyen rossz lesz a január és a február, amikor nem csupán tél lesz és biztosan ezer dolgom, de akkor már nem lehet várni az utazást. Ki kell találnom addig egy másik utazást. Mondjuk kéne pénz és akkor februárban meglátogathatnám a húgomat Londonban.
Apukám tengerész, mit vártatok.
Vajon ha azt olvasom, hogy "a tárgy és szelfreprezentációk hagyományos topografikus-statikus szemléletét, ami az internalizációkat passzívan elszenvedő, patomorfizált csecsemő képét rajzolja ki, felváltja egy dinamikus, elvárásokra épülő reprezentáció szemlélete, ahol a csecsemő aktívan szervezi a szelf és a másik tapasztalatát, integrálja cselekvéseit, affektusait és percepcióit, folyamatosan interakcióban maradva, pillanatról pillanatra újraalkotva a partnerral való viszonyt", és erre az a reakcióm, hogy "jaaj, de cuuukiii!!!!", akkor az már annak a jele, hogy gyereket akarok?
Voltam ma kongresszuson, mert kellett már egy kis változatosság a munkából, meg mert megneszeltem, hogy a résztvevők kapnak ajándékba egy könyvet, amire kíváncsi vagyok. Számtalan, a mindennapi betegellátás során nélkülözhetetlen dolgot tanultam, például hogy George Washington tulajdonképpen azért halt meg, mert lovaglás közben megfázott, amelyet a korabeli orvosok a korabeli viszonyoknak megfelelően kezeltek, azaz eret vágtak rajta egy csomószor, egészen addig, amíg bele nem halt a vérveszteségbe. Valamint, hogy Peter Green, a Fleetwood Mac alapító tagja skizofréniában szenved és élete egy szakaszában csavargóként élt, majd sírásóként dolgozott, illetve elektrokonvulzív terápiával kezelték a korabeli orvosok, de ma már jól van és ismét koncertezik. Sőt, bele is hallgattunk a korabeli gitárjátékába (38. a Rolling Stone magazin "a világ száz legjobb gitárosa"-listáján), ami ugyan szerintem még mindig fura egy kongresszuson, de ez a szám megtetszett. Bezzeg akkoriban még igazi zenét játszottak igazi zenészek, ugye-ugye. Senkiháziak kezében van a popszakma.
Van az, hogy nekem semmi érzékem nincs az időhöz, nekem ne magyarázza senki, hogy az egyik év ugyanolyan hosszú, mint a másik, vagy az egyik hét ugyanolyan hosszú, mint a másik, én a tizenhét éves szememmel nézem magam vagy a hetvenévessel, és minden lehetséges évfordulót elfelejtek és ha meg is jegyzem, akkor se tudom, hányadik, kb. semmilyen évszámot nem tudtam megtanulni történelemből és nem is érdekelnek. Most viszont kiszámoltam, hány éves leszek idén, harminckettő! Durva.
Sokkal nagyobb probléma, hogy nincs még 2010-es naptáram, és nem tudom eldönteni, hogy maradjak-e a piros Moleskinnél, szeretem és nincs jobb ötletem, de nem jó a minden évben egyforma naptár, összefolynak tőle az évek.
Történelmi pillanatok egyike, amennyiben pályafutásom során ma először kérdezték meg tőlem, hogy szcientológus vagyok-e. Remekül szórakozom.
Úgy mégis, mennyi önismeretbe kellett volna járnom, hogy ne izgasson, ha állandóan elégedetlenkedik velem a főnököm? Rendben, túlérzékeny vagyok, mert régen voltam szabin és nehéz időszak áll mögöttem, de akkor is. Én nem vagyok ehhez hozzászokva.
Pedig tegnap még hogy szerettem a szakmámat, ma meg már másfél óra után ellenállhatatlan vágyat kezdtem érezni, hogy megnézzem, mennyiért és milyen robbanószereket lehet rendelni a neten elmenjek inkább zongoristának egy kuplerájba. Mondjuk a Filozófus szerint "olyan itt dolgozni, mintha egy harcmezőn egyik lövészárokból rohangálnál a másikba", és ő csak tudja.
Na mindegy, most elmegyek a másik munkahelyemre, hátha ott jobb.
Mindig mondtam, hogy alapigazságok vannak a lektűrökben.
"Megkezdődött a szimpózium. Paul úgy tervezte, hogy Hector reggel fog beszélni, de Hector elmagyarázta, hogy a pszichiáterek általában reggel nincsenek csúcsformában (különben sebésznek mentek volna)."
Pontosan.
Kimosta az agyamat ez a mozgásterápiás hétvége jól, de nincs kedvem most erről mesélni.
Nemrégiben viszont észrevettem, hogy a 21. században élek és az intercity vonatokon van konnektor, és az ember bedughatja a laptopját, és ezért a laptopomon lévő zenéket hallgattam, Lou Reedet például, aki klassz, és sose unom meg, hallgassuk.
A Walk on the wild side-ot különben csomóan feldolgozták már, a legdurvább mind közül a Gerty Molzen nevű nénié. Gerty német színésznő, és 1985-ben, nagymamakorában állt elő a saját verziójával, én pedig, isten látja lelkemet, nagy rajongója vagyok a bizarr covereknek, de ezt képtelen voltam végighallgatni.
Szóval Lou Reed.
Hát jól van, akkor nem veszek harisnyát, csak egy ötlet volt. Amúgy is már csak két hétig kell kibírnom ruhavásárlás nélkül, de az mind semmi, mert már csak kicsit több, mint két hétig kell kibírnom thai masszázs, ginger tea, red curry és watermelone shake nélkül. Addig meg veszek könyveket, azzal kapcsolatban ugyanis semmiféle elhamarkodott fogadalmat nem tettem.
Még az volt, hogy beszélgettem D.-vel a kocsmában, aki egy ideje könyvekkel kapcsolatos beszélgetéseket meg kerekasztalokat is szervez, és a könyvek között pszichés könyvek is vannak, és döbbenten mesélte nekem, hogy "Én azt hittem, hogy a pszichiáterek és a pszichológusok majd szakmájukból adódóan intelligensen, nyitottan és együttérzően lesznek képesek egymással vitázni, és megértik a másik álláspontját és toleránsak azzal" - itt már hangosan kacagtam. - "Ehelyett már a telefonban közli X, hogy ő szívesen eljön, kivéve, ha Y-nal kell vitáznia, mert ő aztán azzal nem ül egy asztalhoz, csak nem képzelem?!". Tisztára Brian élete.* Valamint megtudtam, hogy én valójában a hagyományos családi értékrendet felrúgva már jó ideje nyitott házasságban élek, mert az uralkodó szexuálpszichológiai terminológia szerint a "nyitott házasság" nem azt jelenti, hogy bárkivel dughatsz, hanem azt, hogy beszélgethetsz olyannal, aki nem a férjed, megszerethetsz más emberi lényt is, intellektuálisan inspirálhat, és/vagy elkísérhet a moziba másik fiatalember és/vagy hölgy. Ki hitte volna. A Kiadó kocsmában viszont csak óvatosan igyatok forralt bort, én két kis pohártól teljesen rosszul voltam másnap, nem tudom, miféle lőréből csinálják. Igaz, hogy én borsószem királykisasszony vagyok, megfájdul a fejem a széltől is, szóval lehet, hogy nem mérvadó.
*Reg: - Fel vagy véve. Figyelj. Egy valamit utálunk jobban a rómaiaknál, azt a büdös Júdeai Népfrontot!
Francis: - És a Júdeai Nemzeti Frontot is!
Stan: - És a Júdea Népe Frontot. A Júdea Népe Frontot. Köpködők!
Reg: - Mi vagyunk a Júdea Népe Front!
Stan: - Ó. Azt hittem, mi a Nemzeti Front vagyunk.
Reg: - Népe Front!
Francis: - És mi van most a Nemzeti Fronttal, Reg?
Reg: - Ott ücsörög. (rámutat egy magányosan ülő idős emberre)
Reg, Stan, Francis, Judith: - KÖPKÖDŐ!
A harisnya az különben ruhának számít? A "nem veszek ruhákat"-ba belefér, hogy veszek egy harisnyát? Vagy a nejlonharisnya nem számít annak, de a vastagszálú, színes már igen? Tell me.
Szóval az előítéletekről. A hirtelen szemléletváltásom ott kezdődik, hogy még a múltkor teljesen véletlenül Sullivant kezdtem olvasni, vagyis egy róla és elméletéről szóló könyvet, és meglepően bejött. Természetesen volt benne pár hülyeség meg anakronizmus, de alapvetően és mindent összevetve a zakkant ír srác a huszadik század elején okos, haladó és modern dolgokat mondott. Ellenállok a kísértésnek, hogy hosszan fejtegessem itt az elméleteit, de úgyis írtam a könyvről, ott megmondom a lényeget.
Sullivan személyiségelmélete, a betegségekről alkotott elmélete, valamint lesújtó véleménye Freud és Kraepelin elméleteiről szinte mind olyasvalami, ami nekem tetszik és egyet tudok vele érteni. A kor pszichiátereinek persze nem tetszett, mert a skizofrén homokos ír szélhámos az alapvetéseiket kritizálta, de ez semmiség, mert tette mindezt úgy, hogy minden lehetséges fórumon kinyilatkoztatta, mennyire utálja a pszichiátereket, gyökerek mind. A pszichiátereknek megvan az a tulajdonsága, hogy nem szeretik az ilyesfajta beszédet, teszemazt ha használt autót szeretnél eladni nekik, akkor nem érdemes azzal indítani, hogy "jó napot, a pszichiátria totál szemfényvesztés és a pszichiáterek mind aljas, pénzéhez, szűklátókörű, akasztani való köcsögök egytől egyik, reméljük, ők lesznek az elsők, akiket falhoz állít a Forradalom, jöjjön, mutatok egy remek állapotú, négyajtós ford escort kombit". Nem hatékony.
És én is érzékeny vagyok erre, pláne mert neurotikus egoista hisztéria vagyok sokat barátkozom nem-pszichiáterekkel, és mindig külön meg kell küzdenem az előítéletekkel. Hogy egy új társaságban már utálom, ha megkérdezik, mivel foglalkozom, mert ahogy kimondom, abban a pillanatban eltűnik a kérdező szeme elől a szimpatikus nagyorrú ismeretlen lány, és helyette elkezd egy szakállas úriembert látni dívánnyal vagy egy fehérköpenyes szadistát elektrosokkolóval. És onnantól nem létezem, mint ember, csak a szokásos kérdések jönnek, mi a különbség a pszichológia és a pszichiátria között, gyógyszerekkel csak leszedáljuk az embereket, a pszichoterápia kuruzslás, a pszichiáterek tényleg megőrülnek-e, valamint mi a véleményem a Csernusról, a Feldmárról, és a Szendiről. Aztán bizonygathatom, hogy nem vagyunk mindannyian szadisták, néha vannak kivételek, én egy olyan cigány vagyok, aki nem lop.
Szóval nem, nekem se lehetne használtautót eladni a fenti szöveggel, ez talán érthető. És aztán azon gondolkodtam, hogy ha a huszas években élek, akkor vajon olvastam volna-e Sullivant vagy inkább mereven elzárkózom az elvetemült ötleteitől. Ugyanis zakkant volt, goromba, ellenszenves, néha pszichotikus, meleg skizofrén srácokat kezeltetett meleg ápolókkal, hazudott az önéletrajzában, és hangoztatta, hogy a pszichiáterek idióták. Persze, voltak azért sokan, akik elismerték, de nem a mainstream. Persze, lehet, hogy nem vagyok szűklátókörű, és túltettem volna magamat ezen, és olvastam volna, de lehet, hogy csak lelkesen szidtam volna olvasatlanul, holott sok olyat írt, amit én is gondolok.
Hát ezért kezdtem antipszichiátria honlapokat böngészni.
Ezt meg imádom, plusz a videó is mennyire cuki. Mai slágerek rockabilly stílusban, rögtön rajongó lettem. Via Anngel.
Szóval a szememmel az van, hogy elfogyott belőle a buborék a hétvégén. A buborék, amit beletesznek a műtét során, szép fokozatosan szívódik fel és iszonyú idegesítő. A folyamat hossza egyénenként két hét és három hónap között változik, nálam valamivel több, mint két hónap volt. Ez, mint mondtam, iszonyú kellemetlen, de igazából jó, mert amíg ott van, addig a helyén tartja a retinát és az gyógyulhat. Miután eltűnt, elvileg semmi zavarót nem szabad már látni, ehelyett én láttam homályt és úszkáló izéket és fényeket is (ami ugyan egyes, közkedvelt elméletek szerint csupán a pszichózisom bevezető tünete, de én egyelőre a szemészeti eredethez ragaszkodom). Ettől aztán feltűnés nélkül halálra paráztam magam az elmúlt kb. két hétben.
A szemem viszont jó. A fények továbbra is kérdőjel. A homályra pedig az alábbi magyarázatot kaptam: a műtét során úgy nyomják vissza a retinát a helyére, hogy egy pici nehézfolyadékot öntenek rá, amit aztán ki is vesznek. Maradéktalanul kiveszik az összeset. A szemészem azt mondja, hogy sokféle műtéti technikát ismer, a legjobbaktól tanult, satöbbi, és mégis ritkán előfordul, hogy kiveszi az összes folyadékot, tutira, pár nap múlva nincs is ott, de a pár hetes kontrollon azt látja, hogy egy-két mikrocsepp nehézfolyadék van a szemben. Ez nem lehet ott, mert az összeset kivette. Az én szememben is látta már a múltkori kontrollon is, ezért ezt követően, amikor egy nemzetközi kongresszuson járt, elmesélte az ott előadó híres nemzetközi retinasebész professzornak, hogy időnként ezt a jelenséget tapasztalja, például nemrég is, egy kolléganő szemében (=én), és mitől lehet. A prof elmondta, hogy előfordul, hogy a nehézfolyadék a műtét közben egy mikrofilmet képez a retina felszínén, ami olyan vékony, hogy nem látható. És a látható részt eltávolítja az ember, a nemláthatót viszont nem, és a következő hetekben a mikrofilm szépen összefolyik egy-két cseppé, és akkor jé, ott van a szemében a folyadék, pedig kivettem. Ezért ha lehet, akkor javasolt a műtét végén a retina teljes egészét "lezuhanyozni" sima fiz-sóval, hogy lemossuk a nem látszódó folyadékfilmet is. Mondtam már, hogy a szemészet valójában finomműszerészet?
Ez számomra abból a szempontból rossz, hogy majd egyszer, de nem mostanában, hanem ha már szuperul biztonsággal tutira tapad a retinám, akkor majd még egyszer belenyúl a szemembe és kimossa belőle a cseppeket. De igazából örülök, mert nincs semmi bajom. Még egy kicsit zaklattam a szemészt a futással is, erre azt mondta, hogy örüljek, hogy így megúsztam, ő például nagyon örül, hogy megúsztam, mert én még nem láttam egy igazi jó retinaleválást, de ő már látott egy csomót, és higgyem el, hogy az nagyon szar, és pláne ilyen fiatalon, és minden egyes lépésnél rázkódik a retinám, és vegyek inkább ellipszistrénert. Tekintettel a várakozó Nénik kritikátlan mennyiségére (meg mert nem akartam, hogy totál őrültnek tartson), nem fejtettem ki neki, hogy ellipszistréneren nem tudom ugyanolyan jól csinálni a posztapokaliptikus imaginációmat, csupán megkérdeztem nyávogva, hogy de fél év múlva futhatok-e, mire azt mondta, fél év múlva már lehet, hogy megengedi, meglátjuk. A krav-magával ezek után már nem mertem előhozakodni.
De igazából nagyon örülök, hogy ennyivel megúsztam. Lehet, spinningre fogok járni, azt mindenki annyira dicséri.