Valaki mondja meg, mért ilyen
Valamit mégis rosszul csinálok, mert még el sem indultunk nyaralni, de én már most az egzisztenciális krízisnél tartok és alig bírom elviselni a gondolatot, hogy majd vissza kell jönni.
Shopping is my cardio
Nos, három hónapig nem vásároltam ruhákat, és egész jól tűrtem (leszámítva persze a nyomasztó felismerést, miszerint az Élet örömtelen sivatag, amelyet csak néha szakít meg egy-egy ronda mocsár szörnyekkel). Meg kitaláltam a következő meg nem írt sikerkönyvemet, amely csajos humorral, ám kellő szakmai megalapozottsággal járja körbe a ruhavásárlás pszichológiáját.
A vásárlással mint örömforrással kapcsolatban személyes tapasztalataimról tudok közérthető stílusban beszámolni, illetve idézhetem a vásárlásfüggőséggel kapcsolatos, nyilván kiterjedt szakirodalmat, a lehetséges gyógyszeres, pszichoterápiás, és alternatív kezelési módokat, kellő óvatossággal kritikai húrokat is pengetve, hogy tudniillik lehetséges, hogy a ruhavásárlással járó révület is része a tudatállapotok normál szivárványának, nem kellene mindjárt medikalizálni azt a nagyonis emberi szituációt, amikor valakinek háromszáz pár cipője van és szeretne még egyet. Ebben a fejezetben emlegetnénk a tényeket, neurobiológiát, képalkotó-eredményeket, bár gyanítom, hogy még senki nem mérte le fMRI-ben, mi is folyik valójában a női agyban az olyan érzelmi hullámvasutak során, amikor a kísérleti személy 1. talál egy klassz kis ruhát, 2. meglátja a horribilis árat, 3. megfordítja az árcédulát, és látja, hogy le van árazva, 4. ekkor döbben rá, hogy nincs a méretében, 5. meglát egy másik polcon egy méretében lévő utolsó darabot, 6. (további tetszőleges izgalmak), 15. kilép a boltból boldog tulajdonosként, 16. otthon rájön, hogy már van egy ugyanilyene és azt se hordta.
Belerángatnánk némi buddhizmust és/vagy evolúciós pszichológiát, tudniillik hogy az élet szenvedés, és mi emberek kb. akármeddig tudunk depressziósak lenni vagy félni, de az öröm már sokkal bonyolultabb dolog, az tovatűnik, ugyanaz az örömforrás egy idő után már nem okoz ugyanakkora örömöt, hanem vagy megunjuk, vagy kényszeresen használjuk tovább, de már nem vagyunk tőle boldogok. Gondoljunk csak bele, milyen finom a créme brulée vörösboros körtével, de ha minden nap azt reggeliznénk, akkor egy idő után már nem okozna örömet, és így van ez a legtöbb természetes megerősítővel meg úgy kb. a teljes fogyasztói társadalommal is. Ha minden nap veszel egy cipőt, az nem akkora fless, mint három hónap böjt után megvenni az első pamutharisnyát. És ha már evolúció, akkor megkérdeznénk valami híresebb szakértőt, akinek a nevét a borítón is feltüntetjük, mit gondol a vásárlás és a vadászat aktusa közötti szembeötlő párhuzamról, hogy tudniillik 1. kitalálom, mit akarok elejteni, 2. felderítem az élőhelyét, 3. leölöm, 4. hazaviszem a barlangomba emblémás papírszatyorban; és vajon minek köszönhető, hogy a vadászat ilyetén újkori megfelelője ennyire hidegen hagyja a férfiakat és lelkesíti a nőket.
Kellene egy fejezet az öltözködésről mint kreatív önkifejezésről, itt idézném az Esztétalányt, aki szerint az emberi test és annak felöltöztetése egyaránt műalkotás, valamint megkérdeznénk a Filozófusnőt, mit gondol a posztkarteziánus filozófia arról, amikor boldogan/szomorúan nézegetjük testünket a próbafülke tükrében különféle öltözetekbe burkolva. Ez ilyen lila rész lesz, testképzavarokról, étkezési zavarokról nem akarok írni, arról már annyit írtak.
És végül kedvencem, Pavlov és kutyái, feltételes reflexek és tanuláselmélet, azaz hogy hogyan kötődnek érzelmileg hangsúlyos emlékeink tárgyakhoz. "Csak annyit mondhatok, hogy a tárgyakban, amelyeket az emberek kedveltek és hosszú időn át használtak, és amelyekhez jó meg rossz tettek fűződnek, valami megmarad. Valami, ami több, mint maga a tárgy." Itt némi elméleti kitekintést követően történeteket mesélek arról, hányféleképpen kötődnek érzelmileg hangsúlyos emlékeim ruhákhoz, és milyen jó a Kambodzsában vásárolt nadrágban és a New Yorkban vásárolt trikóban utazni a négyeshatoson, valahol mindig észben tartva, hogy a világ hatalmas és az univerzum a miénk (és "tenger áramlik az ereinkben és a csillagok az ékköveink"), és milyen felöltözni olyan cuccokba, amik egy boldog pillanatban voltak rajtam, és milyen epizodikus emlékek miatt kellett Hajnalkának ajándékoznom a lila szoknyámat, mert már nem akartam hordani többé.
Persze, ez így kicsit száraz, de majd telerakjuk Becky Bloomwood-idézetekkel, felemlegetjük ifjú Werther sárga mellényét, meg megkérdezünk egy csomó külsőst, pszichoanalitikusokat, bevásárlóközponti eladókat, divatbloggereket és akadémikusokat, és lesznek vicces illusztrációk is.
Nézzétek az ég madarait
Lassan elérjük az első fázist
There is no spoon
Mérhetetlenül szomorú vagyok, mert felhívtak a munkahelyemről, hogy hiányosan dokumentáltam egy teljes mértékben jelentéktelen oktatási dolgot, ami mellesleg nem is az én feladatom lett volna, és miért kell ilyen miatt a pihenőnapomon felhívni, amikor reggel már végighallgattam a vezetőségtől, hogy éppenséggel mit nem csinálok elég jól, és utána meg végighallgattam még néhány pácienstől is, hogy nem vagyok elég kedves, elhivatott, elkötelezett, nem szeretem őket eléggé, azt meg magamtól is tudom, hogy nem vagyok elég jó neurológiából és a pszichoterápiás módszereknek is csak töredékét ismerem és azokban sem vagyok elég gyakorlott és nem olvasok elég szakirodalmat. És rájöttem az utóbbi időben, hogy nem vagyok elég jó barát sem, nem vagyok elég kedves és együttérző, és nem érek rá elég gyakran, és túl sokat okoskodom, és nem tartom megfelelően a konvenciókat. És nem foglalkozom eleget a külsőmmel, és nem vagyok elég elegáns és nem tudom elég szépen kivasalni a holmimat, pedig már vettem új vasalódeszkát is, és lefut a szem a harisnyámon és csak egyszer néztem ki jól idén, de akkor is túl rövid volt a trikóm. És nem vagyok elég kipihent és nem tudok elég korán felkelni és nem tudok elég korán lefeküdni, és nem láttam elég filmet és nem tudok elég könyvet elolvasni, pedig már sokkal, de sokkal lejjebb adtam ifjúkori standardjaimból, amikor még száznál több könyvet olvastam évente, most meg jó, ha a negyvenet megütöm, és aközött sincs már irodalom, csak lektűr meg szakma, de azokat se olvasom elég gondtalanul vagy elég átgondoltan vagy elég figyelmesen vagy elég gyorsan, és mindegy, mert úgyis elfelejtek mindent.
És nem elég szép a hangom, és nem tudok elég jól énekelni (jó, sehogy), és nem hallgatok elég zenét és nem tudok eleget a zenéről, de mindegy, mert semmiről sem tudok eleget, mert nem vagyok elég kíváncsi és elkötelezett, hanem felszínes vagyok és feledékeny. És nem vagyok elég szemfüles és nem vagyok elég diplomatikus sem (jó, nulla diplomáciai érzékkel rendelkezem), és nem bízom eléggé az emberekben, de nem vagyok elég paranoid. És nem vagyok még elég öreg, de nem vagyok már elég fiatal, és messze nem vagyok elég vagány, de nem vagyok eléggé konformista, és nem beszélek eleget, de nem tudok eleget hallgatni. Abba ne is menjünk bele talán, hogy nem vagyok elég nőies, mert az már valóban klisé, hogy nem elég nagy a mellem és nem elég hosszú és dús és fényes a hajam és nem elég makulátlan és napbarnított a bőröm és nem elég hosszú a szempillám és nem elég kecses a lábfejem formája, és nem vagyok elég karcsú, mert nem érdekel eléggé, mert nem vagyok elég kitartó és elkötelezett és nem tudok eleget sportolni vagy eleget diétázni. És fizikailag sem vagyok elég jól összerakva, nem elég jók a génjeim és nem elég egészséges az életmódom és ezért lyukadnak a fogaim és lúdtalpam van és szakad a retinám és allergiás vagyok a szép tavaszi fákra. És nincs elég pénzem, mert nem tudok eleget spórolni, de nem tudok eleget keresni sem. És nem vagyok elég elégedett az életemmel, de nem vagyok elég elégedetlen ahhoz, hogy megváltoztassak mindenfélét. Nem vagyok elég jó háziasszony és messze nem takarítok eleget, de nincs elég bűntudatom ahhoz, hogy nekiálljak, inkább csak elégedetlenül szemezek a pormacskával.
És nem vagyok elég ateista, de ahhoz meg nem vagyok elég hívő, hogy vallásos legyek, és nem vagyok elég szkeptikus, de mégsem vagyok elég babonás, és akkor az ember kénytelen azzal kibékülni, hogy elolvassa a horoszkópot az újságban, de nem hiszi el. És nem vagyok elég éretlen vagy csak elég határozott ahhoz, hogy szívvel-lélekkel tudjak gyűlölni vagy lenézni, de messze nem vagyok elég bölcs, és ahhoz se vagyok elég bölcs, hogy tisztában legyek vele, hogy nem létezik olyan, hogy "elég bölcs".
Persze, belekeverhetnénk ide a tényeket, hogy akkor most milyen is vagyok igazából, mert nem tudom magamat eléggé beleélni a neurózisba, szoktam tesztelni a Valóságot, például okosan megkértem rendes corporate girl-stílusban a Filozófust, hogy mint közvetlen főnököm, értékelje éves teljesítményemet, és árulja már el, miért elégedetlenkedik velem folyamatosan, mire ijedten közölte, hogy tökéletesen elégedett és csupán hobbiból baszogat, mert unatkozik. De nem tényekről akarok beszélni, nem hiszek eléggé a valóságban, nem vagyok elég konkrét és logikus és földhözragadt és különben sem létezik objektív Valóság, de közben nem vagyok elég elszállt és elég álmodozó és elég kreatív.
És nem, itt szó sincs arról, hogy nincs elég önbizalmam, és alulértékelném magam és ezért lennék szomorú, és arról sincs szó, hogy a környezetem olyan mérhetetlenül túlkövetelő lenne. Hanem inkább csak hogy ez mennyire szomorú, hogy milyen kis nyomorult izék vagyunk mi emberek, eleve a nagy közös kínos titkunk, hogy mindenki alkalmatlan, és akkor még pluszban direkt cseszegetjük is egymást. Nagyjából egyébként erre jöttem rá így 32 év alatt, ebből 7 a pszichiátrián, hogy az emberek sokkal gonoszabbak és önzőbbek, és az élet sokkal, de sokkal nehezebb és szomorúbb annál, mint gondoltam, valamint, hogy az emberek sokkal segítőkészebbek és együttérzőek, és az élet sokkal több és mélyebb örömöt rejt, mint gondoltam, és perszepersze, tudom, hogy ezzel nem vagyok elég eredeti vagy elég kétértelmű, sem pedig elég mélyenszántó vagy elég szellemes.
Bélyeg, szinesztézia, illegalitás
Remek tudományos előadást hallottam ma Kislánytól, amelynek során megtudtam, hogy még soha, senki nem mérte le modern képalkotó módszerekkel, milyen hatással van az amygdala térfogatára, ha az ember elolvassa a Háború és békét. Botrány. Azután felmerült, hogy ugyan arról nem ismerünk vizsgálatokat, hogy milyen LSD hatása alatt olvasni, arról viszont annál inkább, hogy milyen LSD hatása alatt írni, például Ken Kesey a vonatkozó legenda szerint betépve írta a Száll a kakukk fészkére c. remekművét, és aztán Kislány megcáfolta azt az elméletet, hogy ha egymilliárd majmot írógép elé ültetnénk, akkor előbb-utóbb megírnák Shakespeare összes műveit, mivel szerinte itt ez az internet, és egyáltalán nem úgy látszik, hogy valaha is megírják. Javasoltam, hogy adjunk az egymilliárd majomnak LSD-t, és hátha akkor mindannyian egyszercsak szinkron megírják a Száll a kakukk fészkére-t, sőt, lehetne egy olyan drog, amit akárki akárhol bevesz, hirtelen megírja a Száll a kakukk fészkére-t. Közben Kislány kitalálta, hogy a sci-fi-olvasás neurobiológiáját akarja vizsgálni, úgyhogy rögtön jelentkeztem résztvevőnek, nagyon szívesen kiolvasom a Sztrugackij összest fMRI-ben vagy EEG-elektródák alatt, bár mondjuk lehet, hogy P. K. Dicket azért félve olvasnám bebélyegezve, csak akkor, ha van kéznél haloperidol. És persze vannak dolgok, amiket csak nagyon, nagyon, nagyon sok pénzért lennék hajlandó betépve fMRI-ben olvasni. Meg még arról vitatkoztunk, hogy milyen színű a csütörtök, mert szerintem nyilvánvalóan világosszürke, ő viszont döbbenetes és érthetetlen módon ragaszkodott a narancssárgához.
Majd amikor írok egy scifit bebélyegezve (=soha), akkor lesznek benne szinesztéta-szimpóziumok, ahol hetekig vitatkoznak az emberek teljesen értelmetlenül és hatástalanul, ám személyeskedésbe hajló szenvedélyességgel arról, hogy milyen színű a nyolcas szám, és tehetséges ifjú karrierek törnek derékba, amiért nem hajlandóak elfogadni a Szinesztéta Társaság Elnökének állásponját az "a" betű ízét illetően, és egy ponton feltalálnának végre valami gyógyszert, amitől mindenki ugyanolyan színűnek gondolja a csütörtököt, remélhetőleg ez a világosszürke lenne, mert különben kénytelen lenne illegalitásba vonulni a rólam mintázott főhősnő és megszervezni az Ellenállást maroknyi csapatával, akik megszöktek az injekció elől, mert nem hajlandóak elfogadni, hogy a csütörtök narancssárga, és a Város alatt keresztül-kasul húzódó, valaha Négyes Metróként emlegetett ősrégi, sosemhasznált alagúthálózatban kellene bujkálni a Diktatúra emberei elől hosszú fekete bőrkabátban és golyószórókkal, és nekem tetszik ugyan a fekete bőrkabát, de klausztrofóbiás vagyok és nem akarok alagúthálózatban bujkálni. Ja és persze lesz benne valami drog is, ami valahogy kikerült a gonosz gyógyszergyárak laboratóriumaiból és olyan körülmények között fejlesztették tovább, amiről senki sem mer beszélni, és amelynek hatására egymilliárd majom szinkron megírja a Száll a kakukk fészkére c. könyvet.
I said chocolate, people! The good one.
Na, ez egész sok szinten az a modellértékű nap volt, amelynek délutánján mentálhigiénés célból gyakorlatilag elengedhetetlen lett volna vásárolnom legalább egy vagány ruhát, amit aztán nem hordok, meg egy szoknyát és három felsőt, amiket igen.
Mondjuk legyen az, hogy sütök ilyet.
Mert amíg a Föld kerek
Temporális epilepsziában "a túlműködő temporális lebeny jelentéktelen dolgokhoz is a felfokozott jelentőség érzetét társítja, ami aztán 'rögzítési' kényszert vált ki. Ezt nevezzük hipergráfiának vagy íráskényszernek."
Vagy bloggernek.
It never gets old, huh?
Most Real Trebitsch előző bejegyzéshez írt kommentjétől annyira eszembe jutott a Discovery Channel reklám, hogy muszáj megnéznünk még egyszer, akármennyire is hatásvadász.
So you think you can tell Heaven from Hell
Azon a banális kérdésen gondolkodom néha ebben a félévben, hogy a Tudás. Hogy engem úgy neveltek, hogy állandóan tanuljak, mert egy dolog két dolog boldogít a világon, 1. a megszerzett tudás, 2. a ruhavásárlás. Az a jó meg a követendő, ha az ember tanul és tanul és okosodik és tud dolgokat. Ha nem tud dolgokat, buta és/vagy tájékozatlan, akkor az égő. Én ezt űzöm is valamilyen szinten, jó tanuló voltam, még egyetemen is, pedig ott néha kínos volt strébernek lenni, ezért csak ritkán vállaltam fel és sokkoltam olyanokkal a kortárscsoportomat, hogy szeretem a mikrobiológiát. (Különben azt vettem észre a mai fiatalok körében, hogy már nem égő annyira, ha érdekel, amit tanulsz. Vagy ahogy Agnus fogalmazott: "A tanulás az új nemtanulás." Ez igaz?)
Nem a tanulás és tudás volt általában a fő specialitásom különben, hanem az ezek feletti szorongás. Hogy például én ezt úgysem fogom megérteni soha, mivel kisvárosból jöttem, a szüleim nem diplomások, és különben is hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak. Vagy csak szimplán mindig felmerül valami, amit nem tudok, és akkor rosszul érzem magam, hogy miért nem tudom, amikor már rég tudnom kéne. Ennek egy része objektív tény és tényleg tudnom kéne, mert már tanultam, vagy szakmám alapvetése, vagy általános műveltség. Más része meg nem. De nem is az a lényeg, hogy kellene-e tudnom valójában vagy sem. A lényeg, hogy tudás=menő, nemtudás=nem menő. Olyan hangsúllyal voltam képes megkérdezni egyszer az exemtől, hogy "nem tudod, mi az a zsenília?", hogy utána 3 napig nem állt velem szóba. Az a fixa ideám téveszmém, hogy a kiegyensúlyozott élethez szükséges, hogy az ember egy bizonyos szinten művelje a szakmáját, mindig eligazodjon a térképen, tisztában legyen az aktuális divattrendekkel, még ha nem is követi őket (lila szín, sötét körömlakk, térd felett érő csizma), tudja, melyik José Arcadio kicsoda a Száz év magányban, tudjon kívülről verseket, ránézésre képes legyen megbecsülni egy étel kalóriatartalmát, álmából ébredve is képes legyen idézni a Firefly-ból vagy a Middleman-ből, és tudja mondatban használni azt, hogy interszubjektivitás.*
Nagyjából huszonöt éve tanulok mindig valamit, és vannak azok az emberek, akik meg nem. Végeznek a munkájukkal és hazamennek és kertészkednek vagy makraméznak vagy játszanak a Halo 3 ODST-vel vagy mittudomén, mit csinálnak. Az milyen lehet? Nem unalmas? Persze, én is nyugodtan lazíthatnék és darálhatnék sorozatokat a kanapén heverve, mint ahogyan teszem is, csak közben nyomaszt, hogy "hű, már megint sorozatokat darálok valami értelmes helyett"; és amikor kiderülnek a lyukak a Tudásomban, akkor rosszul érzem magam. Amikor meg van valami, amit csak én tudok, vagy én tudok a legjobban, akkor jól érzem magam és lelkes örömmel okoskodom.
Azt gondoltam, hogy ez azért nagyjából az átlagos hozzáállás, aztán beszéltem a Gyógytornászlánnyal. Egy kiegyensúlyozott, mindig mosolygós fruskáról van szó. Így:
Gy (vidáman): - De jó lesz, most itt végzek, aztán elmegyek először futni, aztán úszni meg szaunázni. Mi az, amit eszel, mi van a tésztádon?
isolde: - Pesztó.
Gy (vidáman): - Micsoda? Azt nem tudom, mi, de nem baj.
Teljesen boldogan lehet élni anélkül, hogy tudnád, mi a pesto. Vagy hogy akarnád tudni. Nem mindegy? Én ezekre így döbbenten rá bírok csodálkozni. Az olasz csávó Utrechtben még sosem hallott róla, hogy létezik eszperantó nyelv, vagy egyáltalán, mesterséges nyelvek, és vígan élt. A cseh csaj sosem hallott még Keresztapa c. filmről, és vígan élt. Vannak orvosok, akik ugyanannyit tudnak, mint én, vagy kevesebbet, de nem zavarja őket egyáltalán.
Vagy ott van Martin Eden, Jack London hasonló című regényében, amit most ebben a bekezdésben eléggé el fogok spoilerezni, csak akkor olvassunk tovább, ha nem zavar a spoiler, én szóltam. Tehát Martin Eden egy tanulatlan matróz, aki beleszeret egy arisztokrata lányba, Ruth-ba, aki persze vissza se köszön neki. Martin csodálja a gazdag, művelt társaságot, és hogy szóbaálljon vele a lány, úgy dönt, hogy megokosodik. Éjjel-nappal tanul, szavakat, kiejtést, mindent, minden szabad percében, sok évig. Tényleg okos lesz és művelt és már nem emlékszem, honnan, de lesz pénze is, bekerül az áhított társaságba, akikről kiderül, hogy üresfejű sznobok. Megtetszik az áhított lánynak, akiről kiderül, hogy üresfejű liba, szóval totál csalódás az egész, a matrózok között se érzi már jól magát, mert azokhoz képest túl okos, meg sehol se, és a történet tragikus véget ér. És még a tragikus vég is valahogy megnyugtató, mert tényleg annyira érthetően céltalanná vált az élete ezek után, nincs más választása. (Ma már persze Martin Eden nem érne tragikus véget, mert találna egy csomó magához hasonló embert az interneten, és csetelne és twitterezne velük magas szellemi színvonalon, és szerkeszthetné a wikipediát is, meg írhatna énblogot, ahol rinyálhatna, hogy mennyire magányos érzés, ha mindenki hülyébb nálad és Ruth egy liba, és írhatna véleményblogot, ahol kifejthetné a világról alkotott lesújtó meglátásait, és flame-elhetne, és nézhetne cuki cicás videókat youtube-on. De ez mellékszál.)
Biztos gondoltak erről már valamit a filozófusok és pszichológusok (ú, fogalmam sincs. De égő!), meg nem is hiszem, hogy van egy Válasz, hogy most akkor "tudás vagy nem". Gondolom, azért tanulunk, mert azt képzeljük, hogy utána jobb lesz valami, mondjuk összejöhetünk Ruth-tal, és/vagy azért, mert örömet okoz. Ez embertípus, temperamentumdimenzió? Hogy van, akinek az okoz örömet, ha megtanulja kívülről Az ember tragédiáját minden nyelven, és van, akinek meg az okoz örömet, ha beszívva napozhat a jamaikai strandon, miközben reggae szól? Vagy a tanulásfüggőség csak egy tévút és igazából mindenki boldogabb lenne a jamaikai strandon? Vagy a henyélés a tévút és okosnak lenni evolúciós előny és a ma embere csak menjen szépen és töltse idejét hasznosan, flow-élménnyel?
És akkor persze még vannak állítólag olyanok is, hogy performációs IQ, sőt kreativitás meg érzelmi intelligencia, de ezekre itt nem térünk ki, mert ez a bejegyzés a tárgyi tudásról szól. Asszem.
*Az interszubjektivitást igazából nem gondolom, csak az L. kedvéért írtam bele.
Navigare necesse est
Pótlóbusszal dolgozni menni vasárnap hajnalban novemberben, mit vétettem én, hogy ezzel büntet a sors.Nem beszélve arról, hogy tegnap átmentem az edzőterembe, és az volt kiírva, hogy "technikai okok miatt határozatlan ideig zárva". Nem valami jól hangzik.
Hamarosan azonban elutazunk a bolygó egy olyan pontjára, ahol nem kell hajnalban kelni, nincs pótlóbusz, sőt egyáltalán nincs BKV, nincs összefirkált lift, rácsosajtós panellakás, nincs alsó szomszéd, nincs interspar, nincs menza, nincs vizit és nincsenek pszichiáterek. Előre azon szomorkodom, hogy milyen rossz lesz a január és a február, amikor nem csupán tél lesz és biztosan ezer dolgom, de akkor már nem lehet várni az utazást. Ki kell találnom addig egy másik utazást. Mondjuk kéne pénz és akkor februárban meglátogathatnám a húgomat Londonban.
Apukám tengerész, mit vártatok.
And on the radio you hear November Rain
Vajon ha azt olvasom, hogy "a tárgy és szelfreprezentációk hagyományos topografikus-statikus szemléletét, ami az internalizációkat passzívan elszenvedő, patomorfizált csecsemő képét rajzolja ki, felváltja egy dinamikus, elvárásokra épülő reprezentáció szemlélete, ahol a csecsemő aktívan szervezi a szelf és a másik tapasztalatát, integrálja cselekvéseit, affektusait és percepcióit, folyamatosan interakcióban maradva, pillanatról pillanatra újraalkotva a partnerral való viszonyt", és erre az a reakcióm, hogy "jaaj, de cuuukiii!!!!", akkor az már annak a jele, hogy gyereket akarok?
I can't help about the shape I'm in
Voltam ma kongresszuson, mert kellett már egy kis változatosság a munkából, meg mert megneszeltem, hogy a résztvevők kapnak ajándékba egy könyvet, amire kíváncsi vagyok. Számtalan, a mindennapi betegellátás során nélkülözhetetlen dolgot tanultam, például hogy George Washington tulajdonképpen azért halt meg, mert lovaglás közben megfázott, amelyet a korabeli orvosok a korabeli viszonyoknak megfelelően kezeltek, azaz eret vágtak rajta egy csomószor, egészen addig, amíg bele nem halt a vérveszteségbe. Valamint, hogy Peter Green, a Fleetwood Mac alapító tagja skizofréniában szenved és élete egy szakaszában csavargóként élt, majd sírásóként dolgozott, illetve elektrokonvulzív terápiával kezelték a korabeli orvosok, de ma már jól van és ismét koncertezik. Sőt, bele is hallgattunk a korabeli gitárjátékába (38. a Rolling Stone magazin "a világ száz legjobb gitárosa"-listáján), ami ugyan szerintem még mindig fura egy kongresszuson, de ez a szám megtetszett. Bezzeg akkoriban még igazi zenét játszottak igazi zenészek, ugye-ugye. Senkiháziak kezében van a popszakma.
Vaguely life fades away
Van az, hogy nekem semmi érzékem nincs az időhöz, nekem ne magyarázza senki, hogy az egyik év ugyanolyan hosszú, mint a másik, vagy az egyik hét ugyanolyan hosszú, mint a másik, én a tizenhét éves szememmel nézem magam vagy a hetvenévessel, és minden lehetséges évfordulót elfelejtek és ha meg is jegyzem, akkor se tudom, hányadik, kb. semmilyen évszámot nem tudtam megtanulni történelemből és nem is érdekelnek. Most viszont kiszámoltam, hány éves leszek idén, harminckettő! Durva.
Sokkal nagyobb probléma, hogy nincs még 2010-es naptáram, és nem tudom eldönteni, hogy maradjak-e a piros Moleskinnél, szeretem és nincs jobb ötletem, de nem jó a minden évben egyforma naptár, összefolynak tőle az évek.
I know I'm strange but what are you?
Történelmi pillanatok egyike, amennyiben pályafutásom során ma először kérdezték meg tőlem, hogy szcientológus vagyok-e. Remekül szórakozom.
"I'm considering alcoholism as a new carrier path"
Úgy mégis, mennyi önismeretbe kellett volna járnom, hogy ne izgasson, ha állandóan elégedetlenkedik velem a főnököm? Rendben, túlérzékeny vagyok, mert régen voltam szabin és nehéz időszak áll mögöttem, de akkor is. Én nem vagyok ehhez hozzászokva.
Pedig tegnap még hogy szerettem a szakmámat, ma meg már másfél óra után ellenállhatatlan vágyat kezdtem érezni, hogy megnézzem, mennyiért és milyen robbanószereket lehet rendelni a neten elmenjek inkább zongoristának egy kuplerájba. Mondjuk a Filozófus szerint "olyan itt dolgozni, mintha egy harcmezőn egyik lövészárokból rohangálnál a másikba", és ő csak tudja.
Na mindegy, most elmegyek a másik munkahelyemre, hátha ott jobb.
Mert lusta voltam kapálni
Mindig mondtam, hogy alapigazságok vannak a lektűrökben.
"Megkezdődött a szimpózium. Paul úgy tervezte, hogy Hector reggel fog beszélni, de Hector elmagyarázta, hogy a pszichiáterek általában reggel nincsenek csúcsformában (különben sebésznek mentek volna)."
Pontosan.
Doo doo doo doo doo, doo doo doo doo, doo doo, doo doo
Kimosta az agyamat ez a mozgásterápiás hétvége jól, de nincs kedvem most erről mesélni.
Nemrégiben viszont észrevettem, hogy a 21. században élek és az intercity vonatokon van konnektor, és az ember bedughatja a laptopját, és ezért a laptopomon lévő zenéket hallgattam, Lou Reedet például, aki klassz, és sose unom meg, hallgassuk.
A Walk on the wild side-ot különben csomóan feldolgozták már, a legdurvább mind közül a Gerty Molzen nevű nénié. Gerty német színésznő, és 1985-ben, nagymamakorában állt elő a saját verziójával, én pedig, isten látja lelkemet, nagy rajongója vagyok a bizarr covereknek, de ezt képtelen voltam végighallgatni.
Szóval Lou Reed.
Harisnya, pszichológusok, forralt bor
Hát jól van, akkor nem veszek harisnyát, csak egy ötlet volt. Amúgy is már csak két hétig kell kibírnom ruhavásárlás nélkül, de az mind semmi, mert már csak kicsit több, mint két hétig kell kibírnom thai masszázs, ginger tea, red curry és watermelone shake nélkül. Addig meg veszek könyveket, azzal kapcsolatban ugyanis semmiféle elhamarkodott fogadalmat nem tettem.
Még az volt, hogy beszélgettem D.-vel a kocsmában, aki egy ideje könyvekkel kapcsolatos beszélgetéseket meg kerekasztalokat is szervez, és a könyvek között pszichés könyvek is vannak, és döbbenten mesélte nekem, hogy "Én azt hittem, hogy a pszichiáterek és a pszichológusok majd szakmájukból adódóan intelligensen, nyitottan és együttérzően lesznek képesek egymással vitázni, és megértik a másik álláspontját és toleránsak azzal" - itt már hangosan kacagtam. - "Ehelyett már a telefonban közli X, hogy ő szívesen eljön, kivéve, ha Y-nal kell vitáznia, mert ő aztán azzal nem ül egy asztalhoz, csak nem képzelem?!". Tisztára Brian élete.* Valamint megtudtam, hogy én valójában a hagyományos családi értékrendet felrúgva már jó ideje nyitott házasságban élek, mert az uralkodó szexuálpszichológiai terminológia szerint a "nyitott házasság" nem azt jelenti, hogy bárkivel dughatsz, hanem azt, hogy beszélgethetsz olyannal, aki nem a férjed, megszerethetsz más emberi lényt is, intellektuálisan inspirálhat, és/vagy elkísérhet a moziba másik fiatalember és/vagy hölgy. Ki hitte volna. A Kiadó kocsmában viszont csak óvatosan igyatok forralt bort, én két kis pohártól teljesen rosszul voltam másnap, nem tudom, miféle lőréből csinálják. Igaz, hogy én borsószem királykisasszony vagyok, megfájdul a fejem a széltől is, szóval lehet, hogy nem mérvadó.
*Reg: - Fel vagy véve. Figyelj. Egy valamit utálunk jobban a rómaiaknál, azt a büdös Júdeai Népfrontot!
Francis: - És a Júdeai Nemzeti Frontot is!
Stan: - És a Júdea Népe Frontot. A Júdea Népe Frontot. Köpködők!
Reg: - Mi vagyunk a Júdea Népe Front!
Stan: - Ó. Azt hittem, mi a Nemzeti Front vagyunk.
Reg: - Népe Front!
Francis: - És mi van most a Nemzeti Fronttal, Reg?
Reg: - Ott ücsörög. (rámutat egy magányosan ülő idős emberre)
Reg, Stan, Francis, Judith: - KÖPKÖDŐ!
Valaki mondja meg, milyen az élet
A harisnya az különben ruhának számít? A "nem veszek ruhákat"-ba belefér, hogy veszek egy harisnyát? Vagy a nejlonharisnya nem számít annak, de a vastagszálú, színes már igen? Tell me.