A 13. napon bérelünk robogókat, és majdnem elmegyünk a vízeséshez, de a vízeséshez egy nagyon meredek és nagyon hepehupás földút vezet, én pedig kb. életemben negyedszer vezetek robogót, úgyhogy nem vállalom be. Ehelyett elmegyünk Mr. Lek-hez masszázsra, mert még odahaza B. Úr telebeszélte a fejemet, hogy az a legjobb hely. Jó is. És elmegyünk Wat Pho-ba, ami egy templom, de van szaunája is, vagyis egy gyógynövényes gőzfürdő, igazából két kis spejz pár méterre a dzsungeltől, és iszonyú klassz, nagyon jó. Bemegyünk Thong Salába is (az itt a város), veszek magamnak két annyira hippis gatyát, hogy a férjem a fejét fogja. A mozgás és táncterapeuta karrierem alappillérei lesznek ezek a gatyák, szinte megszólalnak (és azt mondják, hogy 'járjátok be a teret". Eszünk igazán nagyon autentikus olasz kaját. Pálmafás naplemente közepette hazamotorozunk, csak kicsit félek a durva lejtőkön meg emelkedőkön. Rájövök, hogy túljutottam a holtponton, és most tartok ott, hogy simán minden megerőltetés nélkül itt tudnék maradni majusig. Jól vagyok, verbálisan és preverbálisan egyaránt, és derűsen suhannak az életszellemek az idegcsatornáimban.
A 14. napon délelőtt megtanulok snorkelezni, 3-szor megver a férjem scrabble-ben, olvasunk a függőágyban, néha szakad egy kicsit az eső, de az is klassz.
A 15. napon tovább olvasunk meg napozunk meg snorkelezünk. A sekély, part menti vizek élővilága pontosan úgy néz ki, mint a Spektrumon. Látok egy nagy rákot, egy csomó papagájhalat, ormesterhalat, pillangóhalat, illetve még néhány normál hal alakú halat, valamint egy Szörnyet, ami a férjem szerint cuttlefish. Elmegyek a boltba vízért, jövök hazafelé a parton, már feljött a Hold, és azon gondolkodom, hogy jaaa, már emlékszem, miért szeretek élni, és hogy pontosan ez az a pillanat, amibe majd visszavágyom évekig. A férjem meg azt mondja: "Te jó ég, mi lehet most a Westendben."