Power to the people

Meg még azt akartam mesélni, hogy három új kifejezést is tanultam a héten, az egyik a power nap, a jógatanártól tanultam, ja, mert a munkahelyemen kötelezően jógáznunk kell, de erről majd máskor. Mindenesetre a "power nap" az rövid napközbeni frissítő alvás, minialvásnak, menedzseralvásnak és szuperszundinak láttam eddig lefordítani. (Ez egy értelmes mondat? Mindegy.) A másik a powerfruit, magyarul szupergyümölcs, ami a kiemelkedően magas C-vitamin, illetve antioxidáns-tartalmú gyümölcsöket jelöli, nagyon menő, van pl. ilyen gyümölcsjoghurt, de a hajsamponomra is ez van írva. A harmadik meg a juhászbetegség, hát ez konkrétan a Diéta és fitness magazin egyik cikkében szerepelt és utána kellett néznem a neten, hogy mit jelent, azt jelenti, amikor bőséges étkezés után az ember bepunnyad.

There's a house across the river but alas I cannot swim

Először is, véletlenül megváltoztam*, az úgy kezdődött, hogy júliusban elkezdtem takarékossági céllal főzni és kis dobozokban hozni magamnak az ebédet, így nem járok az ebédlőbe, sokkal később értesülök a legújabb pletykákról, és fogytam 1,5 kg-t (ami már csak azért is furcsa, mert nem fogyókúrás kaját főzök, hanem tésztát meg rizst). Emellett kitaláltam, hogy idén pilatesre fogok járni, minden félévben van valami új sport, amit vagy elkezdek és egy darabig csinálok majd abbahagyom, vagy csak beszélek róla, hogy majd elkezdem. Idén tavasszal hiphop-aerobicra jártam, előtte taichiztam, előtte szörföztem, stb. Nem, a szörfről tényleg kizárólag csak beszéltem, és a wakeboardról is. Hiphop-aerobicra tényleg jártam, klassz volt, csak lejárt a bérletem a puccos edzőterembe és nem vettem újat. Mivel nem célom bármelyik sportban kiemelkedő eredményeket elérni, így ez teljesen rendben is van. És hogy miért éppen pilates, nos, azért, mert Mrs. Ari pilatesre jár, és milyen jól néz már ki. Már egyszer voltam, négykézláb kellett állni úgy, hogy az egyik tenyered egy labdán van, és így egyensúlyozva a többi végtagot emelgetni, eléggé fájdalmas. Igen, tudom, hogy Mrs. Ari egy fiktív szereplő egy sorozatban.

Ezenkívül volt a 15 éves érettségi találkozóm, annál a pontnál csatlakoztam be a programba, amikor elmentünk az egyik öngyilkos osztálytársam sírjához, és igen, ő nagyon hiányzott és szomorú voltam, hogy nincs ott. A vacsinál még a szalagavatós videónkat is megnéztük, amin elég sokat szerepel, meg az osztályfőnökünk is, aki már szintén nem él, és komolyan, mennyire furcsa és szomorú dolog ez a halál. Hogy ott van a videón, mozog, hallod a hangját, ami már a valóságban már egyáltalán nem is létezik.

Ugyanakkor a szalagavatós darabunk még 15 év után is vicces. Nálunk az a hagyomány, hogy a szalagavató nem ez a táncos valami, hanem az osztály előad a tanároknak egy paródiát a tanárokról, azok meg próbálják sértődés nélkül kibírni. Általában külön kis jeleneteket szoktak előadni, tanórákkal, mi viszont a barátnőimmel írtunk egy mesejátékot királylánnyal és sárkánnyal, elképesztően többrétegű volt, ugyanis az összes szereplő egyben valamelyik tanárunk volt (kivéve a királylányt és a sárkányt). Én az udvari fizikust játszom, aki meglepő módon a fizikatanárunk is egyben. A fizikatanárunk egy csaj volt, nemrég a házuk mellett sétáltam el Sopronban, és azon gondolkodtam, hogy jó ég, mennyit jártam ide délutánonként fizikára, tudniillik felvételi előkészítőre meg fizikaverseny-előkészítőre meg ilyenekre. Azok jártak, akik jók voltak fizikából és akartak vele valamit kezdeni, és azon gondolkodtam, hogy vajon mi ezért fizettünk? Nem emlékszem, hogy fizettünk volna. Úgyhogy most meg is kérdeztem a vacsin a volt fizikatanárunkat, hogy figyelj, mi ezért fizettünk? Azt mondta, nem. Mondom, de miért tanítottál minket fizikára munkaidőn kívül ingyen? Azt mondta, azért, mert a kötelező óraszámba kb semmi se fér bele. Én esküszöm, ezen azóta le vagyok döbbenve. Ez a csaj, aki nem tűnt milliomosnak, ez csak úgy délutánonként velünk fizikázott önként ingyen hobbiból. Cserébe max néha elértünk valami helyezést fizikaversenyen, rengeteget rinyáltunk, hogy miért kell ide jönni, meg miért van ennyi házi feladat, meg pletykáltunk róla, hogy vajon kivel jár.

Várjatok, megpróbálom érthetően megfogalmazni. Az érettségi találkozók egyik kellemes része az szokott lenni, hogy a tanárok, akiktől az ember félt, már nem félelmetesek többé, mert míg mi sikeres jogászok, orvosok, informatikusok és családanyák lettünk, addig belőlük megöregedett, veszélytelen kisvárosi tanárok váltak, akik már nem árthatnak nekünk többé. Na, ezt nem éreztem most semennyire. Ehelyett halál komolyan büszke voltam a tanáraimra. Ezek bevezették az e-naplót, és szemmel láthatóan kevésbé idegenkednek az internettől, mint némelyik harmincéves osztálytársam. Nagyon nyilvánvaló volt, hogy szerettek minket és büszkék voltak ránk, miközben mi tinédzserkedtünk, alkoholt rejtegettünk az osztályteremben, összevissza puskáztunk és többnyire kiröhögtük őket és kifiguráztuk a szokásaikat. Ne értsünk félre, semennyire sincs bűntudatom emiatt, szerintem középiskolában ez normális, csak most valahogy feltűnt, hogy ezek azért stramm emberek, kibírták mindezt tőlünk, bejöttek, elénk álltak, hagyták, hogy röhögünk a ruháikon vagy a hajviseletükön, alig hisztiztek, drukkoltak nekünk, hogy sikeres, boldog emberek legyünk és ingyen korrepetáltak munka után. Nem, nem voltak mindig a helyzet magaslatán, de így utólag különösebben ez nem számít. Meg még azon gondolkodtam, hogy a tananyag megtanításán kívül is mindenféle módon hatottak ránk, én Petrarcát utálom, Cseh Tamást szeretem, és ha jó napom van, akkor tudok jól tanítani. Van, hogy idegbeteg vagyok meg leterhelt és nincs kedvem hozzá, de pontosan tudom, hogyan kell. Nem hiszem, hogy így születtem volna.

Az osztálytársaim egy része Sopronban él: vagy eleve el sem költözött, vagy nemzetközi sikereket követően visszatelepült, ez is érdekes, az az érzésem volt, hogy ott létezik egy szociális mátrix, amiben van egy betöltetlen helyem. Rá is jöttem, hogy á, én nem leszek hajlandó Veszprémbe költözni (múlt héten még oda akartam), vagy Győrbe költözni (két hete még oda akartam), amikor Sopron az otthonom még így 15 év után is. Igen, tudom, Cica most megmagyarázná kommentben, hogy csak elvakít a nosztalgia rózsaszín köde, tanáraink kisstílű alkoholisták voltak és Sopron egy poros, kispolgári, korrupt hely, nagyképű, kicsinyes, széthúzó lakosokkal, de ennek nincs jelentősége. Igen, az emberek mindannyian furák és esendőek, és egyik hely olyan, mint a másik. Nem ez a lényeg, hanem hogy melyik az én helyem meg melyikek az én embereim.

Meg még más dolgokon is elgondolkodtam, de már így is túl hosszú ez a bejegyzés.

*Noiz: - Jé, más a hajad.
isolde: - Igen, megváltoztam. Kis dobozokban viszem az egészséges ebédemet, palackban a gyógyteámat, oldalt választom a hajamat és pilatesre járok.
Noiz: - Jesszusom, mint valami Vavyan Fable-hősnő. És gondolom közben titkon embereket lősz le.

Most tényleg?

Csökkenni fog a fizetésem? Öööö, oké. Akkor talán reménykedjünk, hogy valamit félreértek.

Csak úgy mondom

Még egy kis segítség

Légyszi jelentkezzetek a kutatásunkba egészséges kontroll személynek! Olyan nőket keresünk ezúttal / még mindig, akik nem felsőfokú végzettségűek, és jelenleg sem járnak egyetemre, hanem alapfokú vagy középfokú végzettséggel rendelkeznek, és hajlandóak fizikailag bejönni adott intézménybe és ott papír-ceruza és számítógépes teszteket kitölteni. (Játékos figyelem és memóriatesztek, kis háromszöget kell követni, ilyesmi.) Fontos kitétel továbbá, hogy az illető ne szenvedjen diagnosztizált pszichiátriai betegségben. Írjatok emailt és küldök részletesebb tájékoztatót (miből áll, mennyi idő, mit kérünk, mit adunk, stb.)

F3810 Utazás utáni depresszió

Lassan kezdek hozzászokni Budapesthez és már nem fáj annyira. Asszem nekem sohasem lenne szabad normális helyekre utazni, mert csak kikészülök. Komolyan, tök sok értelme volt a vasfüggönynek, meg hogy ötévente csak egyszer mehettél külföldre, én biztos sokkal kiegyensúlyozottabb lennék, ha azt hinném, hogy az univerzum egyetlen hatalmas keleteurópai nagyváros és mindenhol büdös, lábatlan koldusok kéregetnek a hetes buszon.

Jó, nem biztos.

Másrészt, nem akar valaki fizetni érte, hogy elutazzak a WPA (World PSychiatry Associaton) kongresszusára Buenos Airesbe és onnan liveblogoljak? Kiváló liveblogot írnék, pszichofarmakológia, genetika, pszichoterápia, bioetika, antipszichiátria, kávé, nyafogás, divatirányzatok a világ pszichiáternőinek öltözködésében, és más tudományos kalandok.

Na? Nem? Még van egy pár nap.

There is a life across the river that was meant for me

Ahogy Húgom igen pontosan megjósolta, természetesen hazajövetelünk óta külföldön és/vagy vidéken akarok élni, szívből gyűlölöm Budapestet és inkább a halál, mint hogy ott még egyszer levegőt vegyek. Kicsit még eljöttünk Sopronba, szedtünk egy következő adag citromfüvet a szörphöz (az előző már elfogyott, valamint rájöttem, hogy citrommal kell inni, vagyis a következő adagba több citromot kell tenni), most pedig a pénteki mozgásterapeuta pótvizsgára dolgozom ki a tételeket és ezt hallgatom közben. Meg néha recepteket keresgélek a neten, mert Füssenben a Kastély Baglyához címzett Biobisztróban, ahol ottlétünk alatt az egyetlen normális lattét ittam, kiváló biolekvárokat láttam kitéve a polcon, és én is meg szeretném valósítani közülük a sütőtökös körtét. Ha valaki tud kipróbált receptet, küldje.

A hosszú bejegyzés a nyaralásról

Siralmas és szánalomra méltó, amit hazatérésünk óta művelek, le kellene fordítanom pár dolgot meg a mozgásterápiás vizsgára tanulni meg ugye van még egy fél megírandó könyvfejezet, ebből eddig voltam a postán feladni a csekkeket, meg sorozatokat néztem, meg mostam. Meg nem is annyira szeretem az utólagos útibeszámolókat, de akkor is szeretnék írni, hogy ne csak mindig a rinyálás legyen itt.

Szóval 8 napot voltunk Füssenben, meg egyet vonatkoztunk odafele, meg egyet visszafele. Füssen Bajorországban van, és úgy néz ki, mint Sopron, csak kisebb, magasabban van a tengerszint felett, és németek lakják, ebből adódóan tisztábbak a tavak, tisztább a levegő, nagyobbak a fenyők, zöldebb a fű, iszonyú nagy rend van, minden ki van írva, muskátli meg szelektív hulladékgyűjtés, az utakon rengeteg bicikli, kis számú, de tiszta, drága, jól karbantartott autó és kis számú, de fényes szőrű, kövér, jól karbantartott macska. Az idős emberek nem úgy néznek ki, mint itthon, hanem biciklin vagy nordic walking bottal suhannak, és egészségesebbnek lászanak, mint én. A tehenekről már beszéltem.

Az 1. napon felmentünk a hegyre a Tegelbergbahn-nal, ez egy felvonó, 1700 m magasan tesz ki, ahonnan az útikönyv szerint 2 óra alatt lehet leérni a kastélyokhoz meg a tóhoz (800 m), gondoltuk, szép kis séta lesz, én egy ilyen laza szerpentint képzeltem el, ahol szandálban simán sétálsz, ehelyett keskeny, sziklás ösvényeken kell botladozni meg mászni meg kapaszkodni a szikla oldalán a vezetőkötélbe, így is 3 óra volt és nagyon klassz, gyönyörű kilátás mindenhol, tavak, kastélyok, szakadékok, sziklák, fenyők. Leértünk, fürödtünk a tóban.

A 2. napon körbebicikliztük a Forggensee-t, az egy tó, kb. 40 km, fürödtünk benne, meg fürödtünk egy útbaeső másik kis tóban is.

A 3. napon, mivel izomlázunk volt, pihenőnapot terveztünk, vagyis felmentünk busszal az Alpsee-hez, ami egy tó, és onnan elmentünk gyalog a Schwannsee-hez. A Schwannsee a klasszikus hegyi tó, kiépített strand, hotdogárus, lángosos stb. nélkül, körben fenyők, kilátás a kastélyokra. Utána meg mégis inkább a Kalvarienberg nevű hegyen keresztül mentünk gyalog haza, az csak egy kisebb hegy kereszttel a tetején, az utat pedig a stációk szegélyezik és a kolostorhoz vezet le.

A 4. napon megnéztük a kastélyokat, azaz a Hohenschwangau kastélyt, ahol anno életvitelszerűen tartózkodott a királyi család, nagyon klassz, remekül el lehet képzelni a berendezésből, ahogyan itt éltek, ahogy a királyné a lakosztályában az ablaknál üldögélhetett, plusz titkos kis ajtó a király és neje hálószobája között. A másik Neuschwannstein, amit II. Ludwig építtetett a 19. sz. végén. II. Ludwigot fiatalon koronázták királlyá, és uralkodása során két dologgal foglalkozott, kastélyokat építtetett a saját ízlése szerint szerte az országban, valamint Richard Wagnerral haverkodott. Három kastélyt építtetett fel különböző stílusban, ezek közül egyik a Neuschwannstein, ami neoromantikus stílusban épült, azaz tündérkastélynak, és a Disney logójából lehet ismerős. Extrém durva az egész, giccses, gyönyörű és hatásvadász. II. Ludwig ágyának a tetejét fafaragás díszíti, amin 14 fafaragó dolgozott 4 évig, és az összes többi berendezési tárgy is hasonló. Mindemellett iszonyú modern, Ludwig szereltetett bele liftet és telefont is, amely a kastélyt a falusi postával kötötte össze. Sajna csupán 170 napot lakhatott itt, mert akkor a család / a tanácsadók összefogtak, leíratták egy pszichiáterrel, hogy Ludwig őrült és uralkodásra alkalmatlan, és berakták a pszichiátriára, ahol 3 nappal később mind a király, mind a szóban forgó pszichiáter rejtélyes körülménye között életét vesztette. Részemről őszintén le vagyok nyűgözve Ludwig stílusérzéke és bátorsága által, gyönyörű dolgokat talált ki, bátran merészelt giccses is lenni, fogalmam sincs mennyire lehetett őrült vagy épelméjű, de ez már eléggé lényegtelen. Tény, hogy jelentős anyagi kárt okozott a királyi családnak, utána több kastélyt el kellett adniuk, ellenben ha mindenki józan gondolkodású és normális lenne, akkor nem létezne Neuschwannstein, és hová vezetne az. A másik tanulság a pszichiáterre vonatkozik, hogy tudniillik aláírni a papírt, ami alapján a királyt gondnokság alá helyezik és zárt osztályra utalják - az ilyesmi csak rossz véget érhet.

Az 5. napon esett az eső, várost néztünk, a kolostor és a városban lévő kastély a látnivaló, mindegyikben van múzeum is, kedvencem, amikor a középkori festők több részes képsorozaton ábrázolják egy-egy szent történetét iszonyú ronda és jól kitalált patás ördöggel meg karmos démonokkal, a képregény egyértelmű őse a műfaj, valamint a Szent Anna kápolnában van a Haláltánc: tíz részben foglalkozástól függetlenül csontvázak ragadnak el minden szereplőt, végén a festőt is.

A 6. napon elbicikliztünk a Hopfensee-hez, ami egy közeli tó, később pedig a Weissensee-hez, ami egy másik tó, fürödtünk, napoztunk, hazabicikliztünk.

A 7. napon biciklivel, majd gyalog elmentünk Falkenstein-be, ami egy várrom egy hegy tetején és azon is egy szikla tetején, csak néhány négyzetméter. Ide tervezte II. Ludwig a negyedik kastélyát, ami szintén elképesztően gyönyörű terv, lényeg, hogy amikor ezt meghallották a rokonok, már küldtek is a pszichiáterért. Falkenstein-nél tehát most csak a régi rom van a sziklán kicsit odébb pedig egy hotel és étterem, ott ettünk, hazatekertünk, útközben még fürödtem egyet a Weissensee-ben. Ez elég fárasztó túra volt, sok-sok dombon felfele biciklizéssel és gyaloglással. A Weissensee meg olyan hideg lett közben, hogy csak egy bátor öregasszony meg én meg néhány szárcsa merészkedtünk bele, mindenki más a parton puhánykodott.

A 8. napon elmentünk a wellnessbe, ez egy sokmedencés, üvegfalú uszoda a faluban, gyönyörű kilátással a hegyekre meg a kastélyokra, mindenféle hőmérsékletű termálvizekkel meg 12 %-os sótartalmú medencével meg élményfürdős jóságokkal.

Összességében csodálatosan klassz volt, a helyiek szerint Füssenben egész nyáron rossz idő volt, de nekünk majdnem végig napsütés, a hegyek gyönyörűek, a kastélyok lenyűgözőek, azt meg nem is tudtam, hogy ennyire szeretek jéghideg hegyi tavakban fürödni. 19 és 22 C körüliek voltak a vizek, és az mennyire klassz, te jó ég, itthon mért nincs ilyen? Fürödtem a Forggensee-ben, az Alpsee-ben, a Schwannsee-ben, a Weissensee-ben, a Hopfensee-ben és a Hegratsriedersee-ben (der See = a tó). Az Alatsee-hez is el akartunk menni a 7. napon, de Falkenstein után annyira kidöglöttünk, hogy nem vállaltuk be az odavezető emelkedőt. Ettünk egy csomó bratwurstot (kolbász) meg apfelstrudelt (almás rétes) meg kasespatze-t (sajtos nokedli) és ittunk rengeteg apfelschorle-t (almafröccs). Elolvastam négy regényt, amikről még hátha írok, ha felélesztem az olvasónaplómat.

Teljesen érthetetlen a számomra ezek után, hogy az emberek miért mennek a görög tengerpartra nyaralni. Megmondom az árakat is, 37 ezer forint volt a Budapest-München-Füssen retúr vonatjegy, a szállásunk pedig kiadó szoba fürdőszobával, reggelivel, terasszal és kissé kotnyeles, de nagyon aranyos nénivel itt volt, 35 Euro/nap volt a szoba ára. A nyaralást a magánnyugdíjpénztáram reálhozama tette lehetővé, amelyet erre költöttem, szerintem jó döntés volt.

Az ido jo, sokat nevetunk

Nos, egy Milka-reklamban vagyunk, zold mezokon a hegyek labanal. Tehenek is vannak mindenutt, a nyakukban kolomp, es azzal kolompolnak. Pszichoszomatikus vagy valodi betegsegembol meggyogyitott a jo alpesi levego, a kristalytiszta hegyi tavak, a vegtelen csend, a frissen fejt tehentej* es a levofloxacin. Tegnap felmentunk ezzel a felvonoval a hegyre, aztan gyalogoltunk lefele 1000 m-t** mindenfele sziklakon, ma meg korbebicikliztuk a Forggensee-t. A szallasunkon nincs net, csak kedves, sokat beszelo oreg neni van, ugyhogy sokat szerintem nem fogok irni, menjetek frisslevegore.

*Sose innek pasztorizalatlan tejet, csak a hatasvadaszat kedveert irtam.

**Marmint a szintemelkedes, vagyis csokkenes volt annyi. Nagyon klassz eloben latni, ahogy magassagonkent valtozik a novenyzet.

Habzó cseh sört iszunk az étkezőkocsiban

Amúgy vettem másik antibiotikumot, kiolvastam két regényt, mikroszkopikus mértékben haladtam elmaradt feladataimmal, holnap meg elmegyünk Bajorországba. Vonattal! Imádok vonatozni.

"Mér' most hol vagyok?"

Interspar, augusztus 21. vasárnap délelőtt.
Pénztárosnő (a sorban előttem álló nőnek): - Szupershop kártyája van?
Nő (automatikus mozdulattal előveszi a metapay fesztiválkártyát és odanyújtja).

Ciklámen, nyafogás

Semennyivel sem vagyok jobban, csak rosszabbul, pedig közben eljöttünk Sopronba házassági évfordulót ünnepelni, mondjuk a házasságkor is meg voltam fázva, meg tavaly ilyenkor is, lehet, hogy a bedugult orr és rekedt hang is része az élménynek. Azért sétáltunk mindenfelé Sopronban, meg bementünk a könyvesboltba a Bélához, aki megkínált vörösborral. A Bélát onnan ismerjük, hogy ő a Könyvesboltos, én vihorászó tizenhatévesként valahogy összehaverkodtam vele, a férjem meg egy évig az alkalmazottja is volt. Meg ettünk karamellás-körtés, epervelős-étcsokoládés, tejszínes-mézes-gesztenye és egyéb csodálatos fagyikat, mondjuk lehet, hogy nem kellene a légúti fertőzésemmel fagyizni, de szerintem édesmindegy. Összességében persze klassz volt, de az, hogy fáj a fejem és betegnek érzem magam és köhögök és nem tudtam kirándulásra kényszeríteni a férjemet a soproni erdőségekben, mert húsz méter séta után elfáradok, az rettenetes. Még ahhoz sincs kedvem, hogy elmeséljem, hogy most nyílik a ciklámen. Na jó, de. Ez a ciklámen. A Soproni-hegység jellegzetes virága, szerintem tényleg nagyon szép, és élőben még szebb, mint a telefonnal készült képen. Most nyílik.

I am tired and sick of war

Szomorú vagyok, beteg és fáradt, mert szabin vagyok és eddig még a szigetet leszámítva csak elmaradt munkákkal, feladatokkal és ügyintézéssel foglalkoztam, és alig haladtam az összessel. Nem fogom befejezni őket a szabim végéig se, és majd azt mondom, hogy majd a következő szabimon, és soha az életemben nem lesz már olyan pillanat, hogy ne lenne 5-6 nyomasztó befejezetlen dolgom. Nem beszélve arról, hogy csak sikeresen megbetegedtem a végére, a lázzal, torokfájással járó betegségem van (vajon mit nem akarok elmondani). Én egyébként régebben infektológusnak készültem, szerintem a felső légúti fertőzéseket baktériumok vagy vírusok okozzák, nem pedig pszichés mechanizmusok, ennek ellenére pontosan emlékszem, hogy mikor betegedtem meg, kedd este történt az Ikeában, ahol kanapét néztünk a férjemmel, és kétszer csörgött egymás után a telefonom, egyszer egy közeli rokonom gondolta úgy, hogy rám zúdítja a gondjait, célozgatva arra, hogy pszichiáter vagyok és a történet összes szereplőjének legyek szíves megvizsgálni az elmeállapotát és szükség esetén gyógyszert írni, beleértve apukámat és aktuális beszélgetőpartneremet is, majd miután a kiállított Beddinge mintadarabon üldögélve egy darabig hallgattam, majd egy idő után mogorván letettem, felhívott egy ismerősöm, hogy valami rokona drogos és már az összes addiktológiai ellátóhelyet bejárta és nagyon rosszul van, úgyhogy a kiállított Klippan mintadarabon üldögélve elmondtam, hogy nem tudok segíteni, de azért adtam néhány tippet, hogy ki vagy hol tud esetleg, illetve elmagyaráztam a vonatkozó jogszabályt. Majd elkezdtem köhögni.

Én komolyan teljesen tanácstalan vagyok ezzel az egész helyzettel kapcsolatban, mármint azzal, hogy amikor csörög a telefonom, abból az esetek 80 %-ában egy beteg, hozzátartozó, kolléga vagy barát, rokon, ismerős kér szívességet. Ez mindenkivel így van? Vagy valamit nekem kellene máshogy csinálni? Még csak az se igaz, hogy mindig segítek, csomószor nem tudok, és akkor nemet mondok. De én nem nemet mondani akarok állandó jelleggel, hanem azt szeretném, hogy az emberek ne hívjanak engem minden hülyeséggel. Hogy lehet-e ezt vagy azt a gyógyszert együtt szedni, azt meg lehet nézni a pharmindex.hu-n, én nem vagyok sem a KÁNY, sem a matáv tudakozó plusz, sem a lelkisegély szolgálat. Én azt szeretném, ha a betegek pl. tudnák, hogy udvariatlanság vasárnap délután írni egy sms-t az orvosodnak, hogy "kérek egy visszahívást", és amikor nagyon asszertíven nem hív vissza, akkor vasárnap este felhívni egy adminisztratív kéréssel. Tudom, nem kell felvenni a telefont, csakhogy én ilyenkor azt szoktam gondolni, hogy biztos valami életbevágó probléma vagy közvetlen életveszély áll fenn, mert máskülönben nyilván nem hívnának fel vasárnap este épeszű emberek. Néha nem veszem fel, például a Szigeten nem vettem fel folyton panaszkodó nagymamámnak, úgyse hallottam volna, amit mond, a következő alkalommal panaszkodott is 15 percig, hogy sosem veszem fel. Jó, alapból utálom a mobiltelefont, hogy bárhol bármikor utolérnek. Kérlek, inkább emailben kérjetek szívességet, azt sokkal jobban szeretem.

Szóval én ezt nem tudom menedzselni és utálom. Azt is utálom, hogy én persze nem tudok szívességet kérni, és ha kérek, akkor általában leráznak. Jó, nem általánosítok*, van néhány ember, akire lehet számítani és sose ráz le. Lehet, hogy egyszerűen csak túl sok ismerősöm van. Egyenként tényleg nem is kérnek túlzottan gyakran szívességet, de ha már évi egyszer kér mindegyik, az is naponta több. Nem tudom, mi a megoldás. Vagyis, dehogynem tudom, az az egyetlen megoldás az összes létező problémámra, ha gyenge és gyámoltalan leszek, minden adandó alkalommal elsírom magam és semmit sem tudok elintézni, és akkor majd az emberek nem fogják azt gondolni, hogy ez úgyis olyan ügyes és erős, ezt is biztos el fogja tudni nekem intézni meg meghallgat együttérzően és meg se kottyan neki. Úgyhogy egyből el is kezdtem köhögni, megfájdult a torkom, belázasodtam, máris szedem az augmentint. Rettenetes, mert én szörnyen utálok gyenge és gyámoltalan lenni, mert erős szeretek lenni és vidám és szuper. Valahogy titokban kéne szupernek lennem ezentúl, nehogy észrevegyék.

Azért persze összeraktam egyedül a kanapét kevesebb mint egy óra alatt.

*Ezek többnyire a közeli barátaim, de néha távoli ismerősök is segítenek, például volt még nagyon régen az az olvasóm, akinek a nickjére nem emlékszem, csak a rendes nevére, de azt meg nem akarom ide kiírni, közgazdász, és amikor 8 évvel ezelőtt felvettem a lakáshitelt és tanácstalankodtam, hogy államilag támogatott forint alapút, vagy svájci frank alapút vegyek fel, akkor hosszan levelezett velem és azt tanácsolta, hogy bár sokan hülyének fognak nézni, de akkor is vegyek inkább csak forint alapút, nos, rá nagyon sok hálával szoktam gondolni mostanában.

Whatever went away I'll get it over now

Első sorból nézem a National-t, úgy kezdődik, hogy hat óra előtt tíz perccel végre-valahára eltakarodik a Nagyszínpadról az eszetlenül ugrabugráló bajszos cigány és csapata*, majd szomorúan besétál Matt a kezében egy talpas pohár vörösborral, szomorúan elővesz a fekete farmerje zsebéből egy gyűrött papírlapot, belekortyol a borba, és elénekeli, hogy we expected something, something better than before. Szomorú, megható és szívfacsaróan hiteles, mondjuk úgy húsz perc után már kicsit aggódom, hogy úgy járunk, mint Portishead a Balaton Soundon**, az InKalosok látványosan ásítoznak, Matt a mikrofonállványba kapaszkodik igen hitelesen és szomorúan, aztán lesétál és az első sorban állók kezébe nyomja a borospoharát, az InKalosok épp csak felpillantanak a műsorfüzetből. Aztán valamikor meg már az van, hogy a tömeg egy emberként üvölti, hogy IIII'm eviiil, Matt már üvegből issza a bort, az L. feldobja a szalmakalapját a színpadra, amit a gitáros csávó felvesz és abban játszik egy darabig, a tömeg egy emberként elénekeli, hogy we're half awake in a fake empire, Matt lejön énekelni a közönséghez, szóval kezd egészen koncertszerűvé válni a hangulat, és akkor lejár az idejük és hirtelen vége lesz.

Nem baj, jó volt. Tudjátok mit, be is teszem ide ezt a videót.

Ezután még olyanok vannak, hogy az L. elvisz, hogy majd ő megmutatja, hol lehet egyedül jó pálinkát inni a szigeten, ezzel elkalauzol egy könyvesboltba, ahol babzsákfotelek vannak és odahallatszik az Mr2-színpad, később találkozunk Húgomékkal, iszunk fényt, az L. természetesen ahelyett, hogy inná, az okostelefonjával videózza, majd tovább lelkesedik a National-ért, ezért megmutatom neki, milyen is valójában a rock and roll és elviszem Tankcsapdára. A nevem rock, a nevem roll, elég, ha azt mondom magamról, hát komolyan, ezek azért nem semmi rímek, nem igaz? Költészet. Később még eszünk lángost szalonnával, aztán egyszer elegem lesz a tömegből, meg hogy egyfolytában smsezni kell, hogy az ember megtalálja a barátait, és mindenhol ezer kilométeres sor áll, eljövök a Volt-színpad mellett, ahol a komplett Dolly Roll ad éppen koncertet, és hazajövök az éjféli hévvel.

*Gogol Bordello

**Ha ez a Family guy lenne, akkor itt lenne egy bevágott jelenet, amelyben Beth Gibbons gyönyörűen sír a sötét nagyszínpadon, míg odalent húszezer bespeedezett  tetovált csávó és bikinifelsős lány a saját 180 bpm-es szívritmusára szögel vidáman a napfényben.

Put a little something in our lemonade

Úgy kezdődik, hogy péntek délután négykor elhagyom a süllyedő hajót hazajövök a munkahelyemről, átöltözöm, tömegközlekedem Filatorigátig, aztán felhív a Húgom, hogy az elmúlt évek sikereivel ellentétben idén nem tudták becsempészni a szigetre a tequilát, úgyhogy itt isszák a bejáratnál, segítsek. Azért amikor mintegy másfél órával évi rendes szabadságom megkezdését követően már Martensben és gyöngyös nyakláncokban tequilát vedelek üvegből egy kerítés tövében a porban, akkor még én is azt gondolom, hogy na jó, azért ez már egy kicsit közhelyes. Fenti eseményekből kifolyólag húsz perc késéssel, de annál vidámabban érkezünk a Skunk Anansie-ra, ami komolyan minden várakozást felülmúlóan fergeteges, annyira erőteljes és agresszív, hogy az este további részében már az összes többi koncert erőtlen vinnyogásnak tűnik. Skin egy csomószor bejön a tömegbe, lépked a kezeken, meg szemérmetlenül hozzádörgölőzik az operatőrökhöz, akik brit palotaőröket megszégyenítve, szemrebbenés nélkül kameráznak tovább.

Hangos, provokatív, imádom.

Utána Húgomék Zagarra akarnak menni, persze nincs műsorunk és nem tudjuk, hol lesz, végül sikerül kideríteni, ennek során németül, angolul és franciául beszélünk egy francia fiatalemberhez, meg énekeljük neki, hogy wings of love at the end
will give us shelter again, aztán odaérünk az utolsó számra, ami pont ez.

Később már igazán csak a szokásos szigetes élmények történnek, megkeresem a férjemet a Világzenei színpadon, aki ott hallgat valami unalmas prüntyögést, találkozunk Noizzal a Hilltopnál, eszem pad thai-t sok pénzért, ami igazából spagettitészta csípős pirosarannyal meg egy kis káposztával, pörgetek magamnak erényt az Új Akropolisznál (akaraterő), belehallgatok három szám erejéig az Anima Sound Systembe, akik a civil színpadon lépnek fel elenyésző számú közönség előtt, aztán hazajövök a 11 órás hévvel.

Amúgy régen is voltak ilyen utcanévtáblák a Szigeten? Nekem most tűnt fel.

A múltkor meg, amikor áthívtak a sebészetre konzíliumba, hogy írjam le szakorvosi véleményben egy demens néniről, aki nem tudja, hol van, hogy demens és nem tudja, hol van, hogy aztán a beleegyezése nélkül levághassák a lábát, mert különben meghalna szepszisben, és beszélgettem az aranyos, nagyon öreg nénivel, aki totál nem volt képben, majd leírtam, hogy valóban nincs képben, és közben arra gondoltam, hogy jogszabály meg mindennapi gyakorlat ide vagy oda, ezért egészen biztosan a pokolra fogok jutni, és akkor kitaláltam, hogy ez így nem mehet tovább és bioetikát kell tanulnom. A bioetika az az egészségügy, orvostudományi kutatás és ezek határterületeinek jogi és etikai szabályozásával foglalkozó terület, a sotén a magatartástudományi intézet foglalkozik vele, fogalmam sincs, milyen mélységben vagy hatékonysággal. Egyetemen mintha lett volna ilyen tantárgy is, nem? Hogy etika. Konkrétan emlékszem a gyakorlatvezető bácsi nevére és arcára, de hogy ott mit tanultunk, arról fogalmam nincsen. Meg még valahol hallottam, hogy a CEU-n is van ilyen, az milyen jó lenne, mindjárt el is képzeltem, hogy megpályázom a kiváló szakorvosi ösztöndíjat és kárpótlásul az elmúlt 9 évért fizessen nekem az állam egy pár évet a CEU-n így hobbiból, hát nem? Nyilván erre nem vonatkozik, meg nem is szeretnék én aláírni olyan papírt, hogy még akárhány évig a magyar egészségügyben maradok, meg fel se vennének, meg a honlapjukról úgy tűnik, hogy ez nem egy önálló képzés, hanem valami keretében járhatsz ilyen kurzusokra, mellesleg a honlapot utoljára 2 éve frissítették, mondjuk akkor még szerepelt rajta az Ethics and Law of Psychiatry.

Ezekkel nem kell foglalkozni, néhány havonta kitalálok egy-egy új dolgot, amit tanulni akarok, aztán elmúlik. Dolgok, amiket kitaláltam, hogy tanulni fogok, de vagy bele sem kezdtem, vagy egy hónap után abbahagytam: spanyol nyelv, finn nyelv, salsa, taichi, krav-maga, jóga, kötés, horgolás, botanika, thai masszázs. Most így kapásból ezek jutnak eszembe. Ja, jogra is akartam járni egyetem alatt, meg egyszer az orvosközgazdász képzés is érdekelt, na ezek hamar elmúltak, meg jártam egy darabig az írókörbe, meg akartam gitározni is, az apukám vett is nekem egy gitárt, de azt nem vettem ki a tokjából. Rettenetes. Mindegy, most az a tervem, hogy tavaszig befejezem a jelenleg futó dolgokat, szerzek még két db papírt, és akkor egy kicsit nem vágok bele újba, hanem, mittudomén. Fekszem egy réten. Amúgy még gyermekpszichiátria szakvizsgát is szerezhetnék, hiányszakma, azt biztos finanszírozná az ösztöndíj (ha tényleg lesz ilyen), de nem vagyok biztos benne, hogy akarok-e olyat. Mármint egyáltalán ki az istennek kell még egy szakvizsga, semmi szükségem rá, értelmetlen, másrészt meg nem akarok mentálisan retardált gyerekeket meg ágyhoz kötözött gyerekeket meg ADHD-s gyerekeket nézegetni. Mondjuk a gyermekpszichiátrián izgalmas jogi és etikai kérdésekben és dilemmákban nem szenvednék hiányt, az is biztos.

Főleg nyaralás

A férjem meg szállást keres a nyaralásunkhoz bajor kisvárosban, felhívott pl. egy Zimmer frei-es nénit, aki mondta, hogy arra az időpontra neki nincs szabad szobája, de ha már úgyis jövünk, akkor legyünk olyan kedvesek és hozzunk neki Magyarországról 0,5 kg édes-nemes fűszerpaprikát. Szerintem cuki.

Hol is tartottam

Az volt, hogy valamikor a Volt-fesztivál környékén rájöttem, hogy már megint rettenetesen zavar engem, hogy felnőtt életemben még sosem volt pozitívban a bankszámlám, és én öreg vagyok már ehhez. Nagyjából ugyanekkor megtaláltak egy állásajánlattal, gyógyszercégnél. Ugyan nem kell ügyelni és csótánylakta helyen aludni, ahová megbolondult vagy alkoholmegvonásban szenvedő népeket hoz mentőautó vagy megbolondult vagy alkoholmegvonásban szenvedő tanácstalan sebész és belgyógyász kollégák hívják át az embert konzíliumba éjféltájban, de a munka maga rém unalmasnak hangzott, már attól majdnem bealudtam, hogy végighallgattam, mi a feladatkör, és alig valamivel fizettek csak többet, mint amit jelenleg keresek. Megdöbbentő. Jó, mondom, nem kell érte ügyelni, meg százezer feladat miatt idegbetegeskedni, meg konditerem van a cégnél, de én nem a munkahelyemen akarok sportolni, hanem attól földrajzilag különböző helyen, szerintem egészségtelen a főnököddel szomszédos gépen fekvenyomni. Meg hát rájöttem, hogy nekem csak a szám jár, és eszem ágában sincs otthagyni mindent, amit eddig megtanultam és elértem, és a pszichiátria még mindig a legérdekesebb dolog sajnos. Mindent összevetve szomorúan döbbentem rá, hogy nem ebben az évben fogok irreálisan sokat keresni. Szomorú.

Ez azután odáig vezetett, hogy a július hónapban durva takarékoskodásra adtam a fejemet, de úgy, hogy főztem otthon, hoztam magamnak a kaját és úgy döntöttem, 2000 forintból meglesz a heti össz élelmem, ez a valóságban 3-4000 lett/hét, de az is elég jó szerintem. A férjem külföldön volt, őt nem éheztettem. Még csak nem is ettem egészségtelenül, mindenféle zöldségnek szezonja van. Megirigyeltem a sógornőm rukkoláját is, komolyan, ilyen hatalmas bokrokban tenyészik a kertjében, elképesztően szánalmasnak tűnik mellette az 500 forintos zacskós pár szál nyomi rukkola, úgyhogy vettem magot és elültettem cserépben mintegy 5 hete. Kb. hat cm magas most, pedig tettem bele táprudat is, talán karácsonykor már lehet belőle enni. Meg nem is csak a pénz, hanem a többi erőforrásommal kapcsolatban is, mint idő és teherbírás, rájöttem, hogy mínuszban vagyok. Sokat kell aludnom, vigyáznom magamra, többet kell egyedül lennem. Még a Portishead-re se mentem le a Balaton Soundra. Meg a puccos edzőterembe se vettem bérletet, hiába, hogy nyári akció van, otthon dvd-re tornázni semmibe se kerül, nemigaz.

Úgyhogy a július nagyjából azzal telt, hogy üldögéltem a konyhapultnál, odakint a panelházak között szürke esőfüggönyöket terelgetett a szél, ettem a vajaskenyeremet és néztem, ahogy nő a rukkola.

Mostanra már meguntam persze, és menni akarok utazni idegen nyelvet beszélő országokba és koncertekre és táncolni és kiülős helyekre és vásárolni akarok új kanapét és szódásszifont és lapos sarkú cipőt és hosszúszoknyát és színes pulóvereket és drága elviteles kávékat és csokis sütit és mojitot és luxuskozmetikumokat és hajerősítő pakolást és haagen dazs fagylaltot és füstölt lazacos nigirit. Egyáltalán nem a szemránc meg a többi hülyeség a rossz az öregedésben, hanem hogy az ember veszít a felelőtlenségre való képességéből. Ha romlik a látásod, arra ott a szemüveg, de azt a képességemet, hogy amikor ötszáz forintom van hó végéig, abból szemrebbenés nélkül vegyek egy üveg pezsgőt, azt ki adja vissza? Kérem vissza.

And I'm proud of it

The times they are a changing

Szóval volt a Kollégám esküvője Szöszivel, akivel még sok évvel ezelőtt azon a héten jött össze, amikor én a férjemmel. Klassz volt, némi logisztikai nehézségek mondjuk adódtak, amennyiben úgy volt, hogy valaki levisz kocsival a helyszínül szolgáló vidéki településre, de én inkább meg akartam várni a külföldről érkező férjemet és együtt menni vonattal, végül késett a gépe és külön mentünk két egymást követő vonattal, aztán romantikusan összetalálkoztunk így több hét távollét után a lagzin. Nagyon cuki és szeretnivaló ifjú pár voltak, a katolikus esküvői fogadalomnál szerintem eleve nincs szebb, közben bejött egy tarka macska a templomba, de aztán kiment (nem tudom, ez jelent valamit babonaszinten?), a végén meg egy egészen a hagyományos Kolléga-féle házibulikhoz hasonlító buli bontakozott ki helyszíntől függetlenül. "Jó ég, Kollégád öltönyben, Niké terhesen... Mi jöhet még." - ezt mondta a férjem. Hát mindenféle új kalandok, gondolom.