Csak nekem van az a benyomásom, hogy az _összes_ ismerősöm külföldre költözik éppen, különös tekintettel az orvosokra, vagy most tényleg van megint egy ilyen hullám?
Én nem költözöm amúgy, mert a férjem még ősszel, amikor legutóbb épp megint elhatároztam, hogy én Budapesten egyetlen percig sem maradok tovább és én itt nem vagyok hajlandó levegőt venni, és vagy Angliába költözöm azonnal, vagy Skandináviába, vagy Sopronba, rádumált, hogy bírjak ki még 2-3 évet itt, mert ő még itt szeretne lenni. Kíváncsi leszek. Mármint nem arra, hogy kibírok-e 2-3 évet (nyilván), hanem, hogy abból pontosan hány év lesz a végére, és ha az a valahány letelt, akkor hova megyünk utána.
A Dömötöriben Mignonbörze van, az azt jelenti, hogy ott, ahol nyáron a fagyik vannak, ott most csak mignon van, 14 féle, de olyanok, hogy sportcsoki ízű meg cseresznyepálinka ízű. Mondjuk a diós a legjobb szerintem, meg a puncsos, ami kerek és szmájli van rajta, a legtöbbön mosolygó arc, de láttam már szomorút meg XD-t is. A Deákban libanapok vannak, a Fő téren forraltboros, a többi részen meg napsütés, köd, és sárga meg piros levelek.
Ma egész pontosan ezt éreztem a munkahelyemen. Én régóta dolgozom itt és hozzá vagyok szokva a dilettantizmus, a nemtörődömség, a gyanakvás, a szervezetlenség és az ostobaság egy bizonyos fokához, de a mai alkalom kiütötte a mutatót a pirosba.
Nyugalom, nem betegellátással kapcsolatos probléma, mindenki jól van, csak nekem fájdult meg a fejem, talán nem a premenstruumban kellene gyümölcsnapot tartani.
Azt szeretném mondani, hogy le a kalappal a freeblog csapata előtt, fél perccel azután, hogy értesültem a Rendszerhibáról, máris rendelkezésemre állt a readerből exportálós megoldás, így magvas gondolataim nem lettek az enyészeté. Pedig elég gyorsan beletörődtem annak a pár bejegyzésnek az elvesztésébe, már épp kezdtem sorsközösséget érezni Füst Milánnal, aki több, mint ötven évig írta a naplóját és utána elégették az ÁVÓ-sok a szeme láttára, de aztán utánanéztem, és kiderült, hogy nem is így volt, hanem negyven évig írta, Budapest ostromakor nagy rész elveszett, de aztán abból utána egy része mégis megkerült.
Most ezt csak azért írtam, mert mérhetetlenül felháborított a sok rinyálás meg "máshová költözöm" fenyegetőzés. Micsoda emberek vannak. Le kellett volna menteni a bejegyzéseket havonta, vagy füzetbe írni, ha annyira fontosak, bár Füst Milán vélhetően füzetekbe írta, aztán tessék.
Miután néhány héten belül többször néninek, illetve terhesnek néztek (nem vagyok, egyik sem), meg amúgy is már megint túlvállaltam magam és nem vigyázok magamra rendesen, eldöntöttem, hogy szerkesztőségünkben november A Test Hónapja lesz, amelynek során hetente kétszer pilatesre járok, heti két Aviva-torna, heti egy valami örömszerző mozgásforma, mint például táncos aerobic vagy kirándulás, és heti egy kényeztetés, mint például masszázs vagy pedikűr vagy fodrász vagy kozmetikus, emellett heti egy gyümölcsnap, péntekenként. A köztes időben pedig eleget alszom, nem iszom napi háromnál több kávét, nemet mondok, amikor csak tudok, és egyáltalán, jól bánok magammal.
És akkor egyszer csak, nem tudom, miféle sugallattól vezérelve fogtam a naptáramat meg a telefont, és ahelyett, hogy felhívtam volna valamelyik day spa-t, vagy legalább Istut, a fodrászt, bejelentkeztem a fogorvoshoz. Hosszú, hosszú, fájdalommal teli és anyagilag megterhető heteknek nézünk elébe, úgy érzem.
Elolvastam még pár cikket, úgyhogy most már némiképp árnyaltabban és kevésbé hatásvadászul is elő tudnám vezetni az előző bejegyzésben írottakat, de talán majd máskor.
Azonban azt szeretném, ha olyan vizsgálatok is napvilágot látnának végre, hogy a pszichoterápia hogyan hat a pszichoterapeuta idegrendszerére, stressztengelyére, immunrendszerére és epigenetikájára. És ha a sok pszichoterápia miatt metilálódik a glukokortikoid receptorom promoter régiója és ezt továbbörökítem az utódomnak is?? Sajnos, ezt csak a halál után, agyszövetből lehet igazán jól megállapítani, és állatkísérletes ötletem sincs rá jelen pillanatban. Szeretnék egy vizsgálatot, amelynek során pszichoterapeuták agyában post mortem vizsgáljuk mondjuk az orbitofrontális lebenyben a szinapszisok sűrűségét, meg a hippocampusban a glukokortikoid-receptorsűrűséget és génmetilációt.
Pácienseknél általában kimutatható összefüggés van az ilyen-olyan markerek meg a pszichoterápia hatékonysága között, például azoknál a poszttraumás stressz zavaros embereknél, akiknek tünetileg használt a pszichoterápia, normalizálódott a kortizolszint is, azoknál, akiknek nem használt, ott meg nem. Vajon azoknak a pszichoterapeutáknak az agya, akik nem használtak, megegyezik a normál populációéval, és azoknak, akik sok, hatékony pszichoterápiát vezettek, eltér? Vagy pont fordítva?
Jól beleillik a kérdésem a "mit csinál az agyammal a pszichiátria" c. témakörbe.
És egyébként, azt tudtátok, hogy a pszichoterápia* megváltoztatja a génexpressziót, a stressztengely működését, de úgy, hogy a napi kortizolszintet is, meg az immunrendszer működését is így közvetve? A rossz bánásmód meg rontja? Műszerekkel mérhetően? Csak, hogy írjak valami értelmesről is. Az van, hogy mind kisegerek, mind kismajmok, mind emberkölykök esetén, ha gyermekkorukban nagyon rosszul bánnak velük, rendszeresen megverik, elhanyagolják, nevelőintézetben nevelik, vagy csak randomszerűen elszakítják a majomanyától, akkor az így halálba stresszelt kölyköknél a napi kortizolszint normál ingadozása eltűnik, és a normális ingadozó szint helyett egyforma lesz. Ez annak a jele, hogy a stressztengelyük rosszul működik. Naés ez a változás felnőttkorban is hajlamos fennmaradni, legalábbis majmoknál: azok a majmok, akikkel rosszul bántak, későbbi életkorban sem tudnak normál kortizolszint-ingadozást felmutatni. Azok az egérkék, akiket elhanyagoltak, úgyszintén. Egérkék esetében azt is tudjuk, hogy ez azért van, mert a rossz bánásmód hatására megváltozik a stressztengelyben szereplő bizonyos anyagok (a glukokortikoid receptor) génjeinek a működése. Szóval rossz bánásmód, génműködés megváltozik, stressztengely elállítódik, kortizolszint elromlik, és ha így hagyjuk, akkor ez így is marad. Bizonyos kutatások szerint azonban ha a gyereket kivesszük a nevelőotthonból és szerető családhoz adjuk, akkor hajlamos a kortizolszintje a normálishoz hasonlítani, ugyanígy a kismajmoknál, szóval a folyamat nem visszafordíthatatlan. A korrigálásra egy alkalmas módszer a pszichoterápia. Bár szívesebben írtam volna azt, hogy "a szeretet", de erről nem olvastam cikket. Ami nem jelenti azt, hogy nincs, simán el tudom képzelni, hogy a szupportív emberi kapcsolatok epigenetikai és neuroendokrin hatásáról létezik irodalom.
Bárcsak ahelyett, hogy blogbejegyzést írnék, inkább tovább olvasnám a témába vágó cikkeket. Mindenesetre akik esetleg azt gondolták, hogy a gyermekkori élmények felnőttkorban már irrelevánsak, vagy hogy a pszichoterápia az kamu, azoknak, úgy tűnik, nincs igazuk. Az agyunk az egy olyan, ami az élményeink hatására működésben és struktúrában is változik (a tapasztalt londoni taxisok agyában méretben nagyobb a térbeli memóriáért felelős terület, mint a kezdő londoni taxisok agyában; az elhanyagolt egérkék agyában mérhetően kevesebb az idegsejtek közötti kapcsolódási pont, mint a sokat szeretgetett egérkék agyában), és az élményeink közé tartoznak az emberi kapcsolatainkban szerzett élmények is. Tehát bánjatok egymással jól, feleim, ölelgessétek egymást gyakran és szívesen, szeretkezzetek, ne háborúzzatok, és ha gyereketek van, ne üssétek sokat, hanem simogassátok inkább és tegyétek ingergazdag környezetbe, és ha egeretek is van otthon, akkor azt is.
Egyébként engem az lep meg egyedül az egészből, hogy mi emberek ennyire kis virágszálak vagyunk, ennyire rosszul bírjuk a kapcsolati stresszt meg a bántalmazást. Hogy gyerekkorunkban kicsit vernek, szexuálisan abúzálnak vagy elhanyagolnak, és az mindjárt nyomot hagy a génműködésünkben meg az agyunkon. Ez evolúciósan hol előnyös? Tuti, hogy ez nem előnyös.
*Most ez egy bonyolult kérdés, mert sokféle pszichoterápiás irányzat van és mindegyiket lehet jól is meg szarul is csinálni. A kutatásokban többnyire olyan módszerek szerepeltek, amik a stressz vagy a szorongás csökkentését célozzák, úgy mint kognitív terápia, relaxációs technikák, ilyen-olyan stresszkezelő tréningek, de ettől még más módszerekre is ugyanúgy igaz lehet az állítás.
Agyatlan módon bevállaltam már megint ötször annyi feladatot, mint amennyit ép ésszel bevállal normális ember*, és legalább feléért nem is fizetnek, és némelyikért meg szánalmasan. És kitört rajtam a téli depresszió is, nem bírok felkelni reggel, de komolyan, mégis hogyan kellene sötétben felöltöznöm, amikor nem is látom a ruháimat?? Az tutifix, hogy az őseink nem keltek fel sötétben, hanem szépen megvárták, míg felkel a nap, a vadállatok betakarodnak a vackukra, és csak akkor ittak egy kávét, vették a kis kosarukat és mentek bogyót gyűjteni.**
Ja, és egyébként itt jegyezném meg, hogy a múltkor az előadásom előtt pedig azért estem le a pulpitusról youtube-videóba illően, mert a bal szememen szürkehályog van és nem vettem észre a szürke alapon szürke szőnyegen az alattomos kis lépcsőfokot, és semmi esetre sem azért, mert előző este Johnny Walker-akció volt a Bakegérben.
*Mondjuk ma pont nemet mondtam egyre, szóval azért van remény. Sajnos olyanra, amiért fizetnek.
**Érdeklődők kedvéért egyszer rég összefoglaltam a szezonális depresszió terápiáját ideát. Nem hiszem, hogy az elmúlt 3 évben különösebb áttörést értünk volna el a területen sajnos.
Szóval a múltkor kiderült két kolléganőmről is, akikről én szent meggyőződéssel hittem, hogy fiatalabbak nálam, hogy valójában idősebbek nálam, és persze lehetne erre úgy is reagálni, hogy jaj, milyen öregnek nézek ki, végülis az egyik csaj, aki idősebb nálam, kb. egy tízessel látszik fiatalabbnak, ehelyett nekem az jutott eszembe, hogy nahát, milyen fiatal vagyok és mégis már mennyi mindent elértem. Persze, azért nem kiemelkedően sok mindent, jó, szakvizsgák, phd, megtanultam 3 pszichoterápiás módszert, gyógyítottam, mellékállásokban dolgoztam, kicsit kutatgattam, fordítottam, volt életem is, mindenféle barátaimmal találkoztam, utazgattam, satöbbi, de ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy ezalatt megnéztem 10 évad Friends-et, 1 évad Firefly-t*, 3 évad Veronica Marsot, 5 évad 30 Rockot, 1 évad Battlestar Galacticát, 3 évad Black Booksot, 3 évad Boston Legalt, 3,5 évad Castle-t, 1 évad Deadwoodot, 2 évad Dollhouse-t, 8 évad Family Guy-t, 1 évad Heroes-t, 6 évad Dr. House-t, 6 évad How I Met Your Mother-t, 2 évas Extras-t, 3 évad IT Crowdot, 6 évad Office-t, 1 évad Lost Roomot, 1 évad Life On Mars-t, 4 évad Malcolm in the Middle-t, 1 évad Middlemant*, 3 évad My Name is Earl-t, 3 évad Rescue Me-t, 2 évad Rómát, 8 évad Scrubs-ot, 5 évad Simpsons-t, 1 évad Studio 60-t, 2 évad Tudors-t, 1 évad West Winget, 5 évad Weedset, 2 évad Party Down-t, 2 évad Better of Tedet, 1 évad Wilfredet, 1,5 évad Louis CK-t, 2 évad Archert, 3 évad Californicationt, 2 évad Modern Family-t, 4 évad Big Bang Theory-t, 1 évad Borgiákat, 2 évad Community-t, 8 évad Entourage-t, 7 évad Buffy-t, 2 évad Flight of the Concords-t, 1 évad Game of Trons-t, 2 évad Misfits-et, 1 évad Outsourced-et, 1 évad Parks and Recreation-t, 5 évad Gilmore Girls-t, 1 évad In Treatmentet, 4 rész Prime Suspectet, 1 évad Desperate Housewife-ot, 1 évad Bones-t, 2 évad 24-et, 1 évad 4400-at, és ismeretlen mennyiségű South Parkot, akkor mindjárt máshogy hangzik.
*A csillaggal jelölt sorozatokat háromnál több alkalommal néztem végig.
Időben ki kellett volna találnom a saját kis egyéni röghözkötős kompenzációmat, ma jöttem rá. Tudniillik az összes valamirevaló fiatal pszichiáter, akivel valaha együtt dolgoztam, azóta nyugati országba disszidált vagy hamarosan fog*, és én biztos tanítottam nekik valamit az ittlétük során, és ennek a gyümölcsét most az angol / német / svéd / norvég / dán főnökeik fogják élvezni. Azt kellett volna csinálnom, hogy mielőtt bármit megmondok nekik, akár szakmai tanácsot adok, akár csak megmondom, hogyan kell kórlapot írni a számítógépes rendszerünkben vagy merre van a lift, akár egyéb, kért vagy kéretlen jó tanácsokat adok a pszichofarmakológia, a pszichoterápia, a sorozatok, vagy az öltözködés témájában, vagy modellértékűen viselkedem bármely fenti tárgykörben, vagy csak annyira szigorúan nézek, hogy ijedtükben elolvasnak valami szakirodalmat, vagy neadjisten kölcsönadom a tollamat, akkor előtte alá kellett volna íratnom velük egy nyilatkozatot, amelyben beleegyeznek, hogy ha az általam nyújtott bármiféle iránymutatás bármiféle részét a magyar egészségügyön kívül fogják kamatoztatni, akkor onnantól küldjenek nekem havi, mittudomén, 50 eurót vagy ezzel egyenértékű koronát vagy fontot vagy <egyéb pénznem>. És akkor csak így éldegélnék a befolyt összegből azontúl. Ezt kellett volna tenni.
Igazából azt akartam írni, hogy tíz perce ezen röhögök.
*Valójában én nem gondolkodom rendszerszinten, csak az egyes emberek szintjén, és a valóságban örülni szoktam, amikor ezek az emberek megtalálják kint a számításukat. Nem szoktam azon gondolkodni, hogy uramisten, mi lesz így a magyar pszichiátriával, mert egyrészt az egy elvont fogalom, másrészt meg, hagyjuk tényleg.
Szóval jó kedvem van, már tegnap is gyanakodott a férjem, hogy miért van jó kedvem, amikor PMS-ből kifolyólag most kellene szörnyetegnek lennem éppen, és az idő is rossz. Nem tudom. A munkahelyemen előléptettek, és ennek örülök, meg a férjemet is előléptették, és annak is. Általában nem szoktam örülni az ilyesmiknek, se ünnepelni, se szakvizsgákat, se PhD-t, mert egyrészt ez eleve alap, meg kell csinálni, másrészt számtalan külföldi egyetemen sokkal többet jelent egy szakvizsga vagy egy PhD és nagyobb követelményekkel jár, harmadrészt se pénzt, se szabadidőt, se kertes házat nem adnak érte, negyedrészt mire megcsináltam, már annyira elfáradtam, hogy semmihez se volt kedvem. Vagy mittudomén. Most is tisztában vagyok vele, hogy egy efféle előléptetés, hogy klasszikust idézzek, "kb annyit jelent, mint hogy mennyi követőd van youtube-on", meg azzal is tisztában vagyok, hogy csak egy keleteurópai ország belterjes kis terében sikerült elérnem ezt és külföldön biztos kiröhögnének stb stb, de most ezek mind nem izgatnak, hanem ki is találtam, hogy elmegyünk három napra Lillafüredre wellnesshétvégére megünnepelni, és kész. Még azt is kitaláltam, hogy ma szabadnapos vagyok, de be kell ugranom a munkahelyemre, este meg a kocsmába, és a kettő között a Szabó Ervinben fogok olvasni, klassz lesz, remélem, az egyetemisták ilyenkor még nem kezdenek tanulni és nem nyüzsögnek ott ezrével és hideg sincs.
Meg még azt találtam ki, hogy kb június óta nem igazán költöttem pénzt a külsőmre, mert annyira takarékoskodtam, hogy ki tudjam fizetni a folyószámlahitelemet (ki is fizettem és meg is szüntettem különben, ami klassz), de most már igazán rám férne valami, és mi lenne, ha elmennék a Bamboo Nail Spába, ha egyáltalán megvan még az a hely, egy jó manikűr-pedikűrre. Ezen még gondolkodom, mert azért elég drága. Viszont vettem magamnak egy pár fülbevalót, tök jó kék, az Orsay-ban, 1100 HUF, és mindjárt rossz idő lesz, amit ugyan utálunk, viszont elővehetem a csizmáimat, és tavalyelőtt idegességemben vettem magamnak egy klassz barna bőrcsizmát, tavaly meg protekciósan rém olcsón szereztem egy Ugg-ot, meg van még az, ami már ugyan kicsit rongyos, de pár éve vettem New Yorkban. Most milyen jó életem van, komolyan. És nem beszélve arról, hogy hamarosan átállítjuk az órát, amit imádok, egy órával tovább lehet aludni, amit legalább egy hétig érezni fogok és csodálatos lesz. Továbbra is támogatnám az ötletet, hogy havonta állítsuk egy órával vissza az órát, amíg körbe nem érünk. Valamint vettem magamnak sütőtököt, de már kicsit unom, mert szeptember óta hetente megeszek egy egészet (a férjem utálja), és ezért most kitaláltam, hogy sütök egy olyan süteményt, hogy ennek a tésztája némi beleszórt meggyel, mert se kedvem, se pénzem, se időm áfonyával meg pekándióval szórakozni, viszont meggy van a fagyasztóban, és viszek holnap a kis kollégáimnak. Kicsit leégett az alja, dehát mindegy, ezzel kell beérniük.
Lehet, hogy a D-vitamin használt, amit beszedtem immunerősítési céllal. Ezenkívül C-vitamint, multivitamint, Actimelt, Echinaecea-teát, kamillateát és mézet nyomatok, és nyomatékosan ajánlom az immunrendszeremnek, hogy most már próbálja meg túltenni magát a munkahelyi stresszen végre, és tegye a dolgát. Ma már mintha kezdenének fűteni a lakásban is, úgyhogy lehet, hogy a fagyhalált is elkerüljük. És valamelyik női magazinban meg azt írta a horoszkópom, hogy hallgassak zenét, mert az engem feltölt, és rájöttem, hogy jé, tényleg milyen régen hallgattam, de a régieket már unom, úgyhogy írtam az L.-nek, hogy küldjön zenéket, és küldött is elég jókat, például ilyet. (Természetesen egy nő énekel szomorúan, de ugye nem is vártunk mást.)
A Filozófus szerint így, hogy bioetika képzés nincs a CEU-n, inkább filozófiát kéne tanulnom ott. Hát, erről nem vagyok meggyőződve teljesen, nem tudok elszakadni sajnos a sztereotípiától, miszerint a filozófusok fotelben merengő, szakállas férfiak*, én pedig egy túl gyakorlatias nő vagyok. Nem beszélve arról, hogy igazából én nem is akarok belevágni és éveket tölteni valami teljesen új dologgal, hanem csak a fél éves, kiégésprevenciós carrier breakemre vágyom**. Jó, most lehetne ezen vitatkozni, de én komolyan azt gondolom, hogy így 9 év után lassan szüneteltetni kellene egy kicsit a gyógyítást és másvalamivel foglalkozni, és higgyétek el, utána újult erővel sokkal nagyobb hasznomat venné a társadalom, empatikus lennék megint, mint a nyavalya. Hát, nem teljesen látom még mindig, hogy hogyan valósítható ez meg, illetve megvalósítható-e. Legjobb lenne persze, ha gyermekszülés keretében valósulna meg, de azért legyen az embernek B-terve. (A címben szereplő tanács Szókratésztől.)
*Jó, mondjuk összesen hármat ismerek személyesen, azok közül az egyik rocksztár, a másik orvos és ex-rocksztár, a harmadik meg egy hosszú, göndör, vörös hajú háromgyermekes anya.
**Meg sok pénzre.
Tegnap már kicsit kevésbé fájt a torkom, ma pedig már alig, ezzel Kalibnak lett igaza, aki a mandulagyulladás bevált népi gyógymódjaként többek között a mértéktelen csokoládéfogyasztást javasolta.
De nem erről akartam írni, hanem hogy 25 éves a Macskafogó, és ezért egy Japánban élő magyar blogger barátaival elment a Pokió, Nishi-Azabu 13-14-be megkeresni Fushimisi professzor laboratóriumát (hát, a helyét), szerintem klassz, olvassátok.
Azt szeretném mondani, hogy én szeretem a Hazámat, a magyar nyelv szépségét, a Dunántúl lankáit, a túró rudit és a rinyálást, de ha ezt bevezetik, akkor abban a pillanatban disszidálok Kanadába és vissza se nézek többé.
Szóval mandulagyulladásom van. Az emberek legnagyobb részének kiveszik a manduláit, így felnőttkorban már nem dicsekedhet a gyulladásukkal, de én igen. Dicsekedtem is ma egész nap. Eléggé rettenetes, mármint nem tudok rendesen enni, mert szörnyen fáj a nyelés és a beszéd is, ráadásul állítólag ez 1-2 hétig tart. Sajnos nem tudtam rávenni magam, hogy az összes feladatomat hagyjam a fenébe és kiírassam magam a háziorvossal 1-2 hétre, ez eléggé nagyon szomorú. De két napig itthon voltam, az is klassz volt.
Ma már valamivel jobban vagyok, és már csak akkor fáj nagyon a torkom, ha eszem, vagy ha beszélek. Végülis ettől még lehetek jó pszichoterapeuta.
Közben már írtam is a bejegyzésben szereplő email címre, hogy miképpen látogatható a dolog, és azt írta a hölgy, hogy teljesen nyitott és mindenkit szeretettel várnak, csak oda kell menni. Most aztán majd választás elé kerülök, amikor is október 19-én el kell döntenem, hogy elmenjek-e a Bognár Gergely: Igazságosság az egészségügyben c. előadására, majd onnan átszaladjak Buda Bélához a placebokérdésről beszélgetni, vagy menjek szépen a saját érdekemben pilatesre. Vagy csak szimplán maradjak bent tovább dolgozni, mindenkinek az lesz a legjobb.
A placebokérdésről még annyit szeretnék mondani, hogy a férjem megingathatatlan hite szerint a felső légúti fertőzések egyetlen mindig hatásos gyógymódja a nyaksál viselése napközben és éjszakai alváshoz is, és az elmúlt fél órában, miután a nyugati orvoslás nyújtotta kemikáliák és a gyógynövények is csődöt mondani látszanak, végső kétségbeesésemben felvettem egy sálat.
A bioetikára egy ideje rá vagyok kattanva*, azon témák egyike, amit teljesen elhibázott módon túl korán tanítanak az egyetemen, másodévben, és szerintem amíg az embert nem hívták át párszor a sebészek konzíliumba, hogy hadd vágják le a tiltakozó demens néni lábát, vagy nem vonszolta be erőszakkal kedvenc jófej fiatal gondozott betegét a zárt osztályon belülre, vagy nem kellett a valóságban döntenie, hogy a rendelkezésre álló kevés időt/gyógyszert/eszközt/egyéb forrást hogyan ossza el a betegei között, vagy nem akart neki pénzt adni gyógyszercég képviselője, hogy a cég által gyártott szert írja fel, addig nem tudja értékelni ezt a tantárgyat. Kell egy pár évig az egészségügyben dolgozni, hogy egyáltalán mondjanak valamit ezek a kifejezések, hogy orvosi kommunikáció meg etika. Pont a pilates órámmal egyidőben van, úgyhogy nem tudom, el fogok-e járni, mindenesetre azért hadd hívjam fel az érdeklődők figyelmét a Tudomány és etika: A bioetika aktuális kérdései c. előadássorozatra a Magyar Bioetikai Intézet és az ELTE Filozófia Tanszék szervezésében.
*Azt szeretném, hogy most pár évig ne kelljen dolgoznom, hanem adjatok rengeteg pénzt, amiből bioetikát tanulhatok valamelyik menő külföldi egyetemen, esetleg a CEU-n**. Mondjuk előadásokra járnék meg elmélyülnék a téma irodalmában, a pszichiátriában eleve nem lehet elég sokat bioetikán gondolkodni, és közben néha tartanék mozgás- és táncterápiás csoportokat, eljárnék pilatesre, meg befőznék jobbnál-jobb szörpöket. Úgy érzem, az életpályámban ez lenne a következő logikus szakasz.
**Meg is néztem a honlapjukat ösztöndíjlehetőségek után kutatva, de nem lettem igazán okosabb.
Látszik azért, hogy öregszem, szabi után csak három hetet bírtam ki a munkahelyemen és máris kidőltem. Az egyetlen nyárias hétvégét, amikor nem ügyelek, ágyban töltöm rettenetes torokfájással és 38 fokos lázzal, és már komolyan meg vagyok sértődve, hogy két napja nyomom magamba az algopyrint, mézet, kamillateát, C-vitamint, Ca-pezsgőt, D-vitamint, orrcseppet, Stepsilst, csokitortát*, és semmi, csak rosszabbul vagyok. Aludtam is egy csomót, és semmi. Kezdek türelmetlen lenni.
*Mert a férjem, miután az összes fentieket odahordta az ágyamhoz, és megkérdezte, hogy kérek-e még valamit, és én azt mondtam, hogy "csokitortát", akkor lement a cukrászdába és hozott.
Meglehetősen régi dolog, de én csak ma futottam bele: az IgNobel díjátadókon a szervezők egy kiváló megoldást találtak arra a problémára, hogy a tudósok szeretnek sokáig beszélni és túllépni a rendelkezésükre álló időkeretet. Iszonyú idegesítő tényleg, amikor kongresszusokon ezt csinálják, nem elegáns. Nem vezethetnénk be ezt mindenhol?