Időben ki kellett volna találnom a saját kis egyéni röghözkötős kompenzációmat, ma jöttem rá. Tudniillik az összes valamirevaló fiatal pszichiáter, akivel valaha együtt dolgoztam, azóta nyugati országba disszidált vagy hamarosan fog*, és én biztos tanítottam nekik valamit az ittlétük során, és ennek a gyümölcsét most az angol / német / svéd / norvég / dán főnökeik fogják élvezni. Azt kellett volna csinálnom, hogy mielőtt bármit megmondok nekik, akár szakmai tanácsot adok, akár csak megmondom, hogyan kell kórlapot írni a számítógépes rendszerünkben vagy merre van a lift, akár egyéb, kért vagy kéretlen jó tanácsokat adok a pszichofarmakológia, a pszichoterápia, a sorozatok, vagy az öltözködés témájában, vagy modellértékűen viselkedem bármely fenti tárgykörben, vagy csak annyira szigorúan nézek, hogy ijedtükben elolvasnak valami szakirodalmat, vagy neadjisten kölcsönadom a tollamat, akkor előtte alá kellett volna íratnom velük egy nyilatkozatot, amelyben beleegyeznek, hogy ha az általam nyújtott bármiféle iránymutatás bármiféle részét a magyar egészségügyön kívül fogják kamatoztatni, akkor onnantól küldjenek nekem havi, mittudomén, 50 eurót vagy ezzel egyenértékű koronát vagy fontot vagy <egyéb pénznem>. És akkor csak így éldegélnék a befolyt összegből azontúl. Ezt kellett volna tenni.
Igazából azt akartam írni, hogy tíz perce ezen röhögök.
*Valójában én nem gondolkodom rendszerszinten, csak az egyes emberek szintjén, és a valóságban örülni szoktam, amikor ezek az emberek megtalálják kint a számításukat. Nem szoktam azon gondolkodni, hogy uramisten, mi lesz így a magyar pszichiátriával, mert egyrészt az egy elvont fogalom, másrészt meg, hagyjuk tényleg.