Nevertheless she persisted

Munkahelyileg elég ellentmondásos heteken vagyok túl. Sok helyen olvastam, hogy a külföldre költözés az úgy néz ki, hogy az első pár hónapban minden tetszik és csodálatos és olyan, mint egy nyaralás, aztán 6-8 hónap után rájössz, hogy totál gáz és ezek mind idióták és minden rémes, majd fokozatosan beállsz egy normális szintre, ahol látod a hely előnyeit és hátrányait is. Most szerintem én egy zseni vagyok, mert én csak 3-4 hétig lelkesedtem, aztán egy hónap után máris rájöttem, hogy ez totál gáz és ezek mind idióták, most meg olyan vegyesen látom, előnyök, hátrányok. 

Leszámítva a fizikai helyszínt, mert azért teljes szívből lelkesedem szünet nélkül minden pillanatban és folyamatosan hálás vagyok a sorsnak, amiért ilyen helyen lakhatok. A dél-norvég nyárnál, a kisvárosunknál, a munkahelyem környezeténél és az utcánknál nincs szebb. Kérdezzetek meg újra novemberben. 

Ami a munkát illeti, az első két hetet otthoni karanténban töltöttem, majd 3 hetet dolgoztam egy fekvőbeteg osztályon, hat (6) ágyas krónikus pszichoterápiás osztály, a BET nevű módszerrel dolgoznak, ami egy norvég találmány, és 1. a kötődéselmélet, 2. az egzisztenciális analízis, 3. a klasszikus viselkedésterápia keveréke. Nem olyan rossz. A harmadik héten leült velem a főnökasszony, és elmondta, hogy a szomszéd épületben lévő ambulancián fog indulni egy ambuláns BET-csapat és kellene bele egy orvos és arra gondoltak, hogy olyan ügyes vagyok, biztosan meg tudom csinálni. Hát nem voltam nagyon boldog, basszus, épp kezdtem felfogni, mi történik körülöttem, megtanultam a nővérek nevét, megtanultam a legfontosabb dokumentumtípusok neveit, felfogtam a napirendet, erre kezdhetem elölről. 

Az ambulancia, ahova átkerültem, eddig két teamből állt (trauma és személyiségzavar), a harmadik, a BET lett az új. A csapatban senki nem ért a módszerhez, és aki a legrégebben dolgozik itt, az van itt öt hónapja. A második legrégebbi 3 hónapja. A teamleaderünk jó fej és tapasztalt pszichológus, de csak félállásban foglalkozik a team beindításával és csak átmenetileg ő a teamleader, amíg nem lesz új. Az ambulancia vezetője az elmúlt években többször cserélődött, emiatt sok ember felmondott, most épp jött egy nagyon szimpatikus és tapasztalt új vezető az ország másik végéból, ezért még mindent meg kell tanulnia az itteni folyamatokról. A BET-et, mint módszert amúgy bentfekvő betegeknek találták ki, ambuláns team eddig még sehol sem alakult, ebből mi leszünk az elsők a világtörténelemben, így nincs kitaposott út. Plusz továbbra sem vagyok még perfekt norvég, nem mindig értem, mi van, és ezer óra megírni egy kórlapot, amit magyarul tíz perc.

Az ezer órából kilencszáz azzal telik, hogy bekódolom a diagnózist, a beavatkozást, a betegutat, és írok egy kórlap helyett 5 (öt) különböző dokumentumot, amiket különböző emberek kapnak meg (a fennmaradó időben az instámon számolom a like-okat). Már az osztályon is sok volt a dokumentáció, de az ambulancián elképesztően és abnormálisan sok és bonyolult, és nem (csak) azért, mert nekem sok, hanem azért is, mert ez szemlátomást csökkenti a betegellátás hatékonyságát. Rengeteg az erőforrás, nagyrészt fizeti a TB a pszichoterápiát, és közben a szerencsétlen csaj az elmúlt hat hónapban már járt máshol is meg nálunk is rengetegszer, született róla kétszáz dokumentum, közben közepesből súlyos depressziós lett, és senki nem írt fel neki még egy nyomorult antidepresszívumot se és a pszichoterápiára még várólistára se került. De ez jól van dokumentálva. És ez nem egy eset és szemlátomást nem a munkahelyem, hanem a rendszer jellemzője. Ha felhív a beteg, hogy nálam felejtette a fél pár kesztyűjét, arról írnom kell egy doksit. Remélem, a téves hívásról nem kell, mert arról nem szoktam. 

Közben nem és nem és nem sikerült beregisztrálni itt a családot a rendszerbe, így továbbra sincs itt TB-jük vagy bármilyen joguk, mert zárva volt a rendőrség a vírus miatt és a telefont se vették fel meg semmi (azóta a héten sikerült), és nyolc hétbe telt norvég bankszámlát nyitnom, ami részben annak köszönhető, hogy ezek ráérős, dologtalan, lusta népség nem nagyon stresszelnek azon, hogy mikorra készülnek el a dolgokkal, ezért két havi fizetésemet kaptam a magyar számlámra, ami azt jelenti, hogy 50%-ot adózom, plusz átváltjuk a pénzt forintra, amit aztán itt koronában költök el (így se halunk éhen, de azért mégis). Az egész rendszer nagyon barátságtalan és elutasító a külföldiekkel szemben. Egy csomó helyen csak skandináv bankkártyával lehet fizetni, nem tudok pl. az ikeából rendelni online (a jyskből tudok). Volt az, amikor elmentünk a tóhoz és csodával határos módon nyitva volt a büfé, és kértem egy elviteles lattét és a gyerekeknek jégkrémet, készpénzt a vírus miatt nem használunk, a terminál nem fogadta el a kártyámat, ami egy dombornyomású VISA kártya, amivel New Yorkban és Bangkokban tudtam fizetni. Mondta a nő, hogy ja, ez külföldi bankkártya, olyan terminálja nincs, mert az a fajta drágább, és szépen visszatette a hűtőbe a jégkrémet síró gyermekeim szeme láttára és a már elkészült és egészen szimpatikus kávémat is elvette előlem (belül én is sírtam). Szóval így ezen a ponton nem éreztem magam olyan nagyon szívesen fogadva ebben az országban. 

Különben is kezdett már az idegeimre menni, hogy néha kapok ilyen megjegyzéseket és akkor nekem mindig jó arcot kell vágnom hozzá. Az új módszerről volt egy 2x2 napos tanfolyam, az elején bemutatkoztunk, amire az oktató válasza az volt, hogy hát azért így nagyon nehéz lesz pszichoterápiát csinálnom, hogy idegen a nyelv. Jé, köszi, erre nem is gondoltam. Rengetegszer ledöbbentek, ha valamit véletlenül tudtam, ami néha vicces volt, néha idegesített, hogy így jé, rájöttem, mi a baja a betegnek, jé, tudom, mi a MINI, jézusom, fel tudok venni egy SCID-et, atyaúristen, hallottam már a dialektikus viselkedésterápiáról. És az értetlenkedés, hogy ha csak két hónapja lakom itt, akkor hol tanultam meg norvégul??? Magyarországon, jártam kurzusra. Dehát azt úgy nem lehet, benne kell élni a nyelvben, hogy értsd, hogy hogyan használják ma! Igen, ezért olvastam és néztem az nrk.no-t, ami a helyi állami tévécsatorna. Magyarországon olvastad az nrk.no-t?? Igen, online, tableten a gémeskút tövében, amíg a birkáim delelőjüket töltötték bazmeg. 

A nemzeti ünnep után is ilyen savanyú fejjel megjegyezte az egyik csaj, aki amúgy szokott így mosolyogni meg másokkal beszélgetni, de rajtam feszt kifejezéstelen arccal keresztülnéz, hogy "azért külföldiként látni egy ilyet az nagyon furcsa lehet". Úgyhogy el is határoztam, hogy ha még egyszer csúnyán néz, akkor rmegmondom neki, milyen szívmelengető számomra, hogy egy olyan módszert használnak itt a norvég kisvárosban, amit egy magyar talált fel (mert ő abban a csapatban van, akik mentalizáció-alapú terápiát csinálnak nagy elhivatottsággal), ráadásul egy olyan magyar (Peter Fonagy), aki kivándorolt Angliába egy idegen nyelvű környezetbe és ott elveszett és szomorú volt és elment pszichoterápiára és aztán továbbfejlesztette, hát nem csodálatos, és most emiatt tudsz te egyáltalán mit kezdeni a borderline páciensekkel itt fenn a vad északon. Csak az a baj, a fél ház azt hiszi, hogy Bulgáriából jöttem, mert egyszer valaki eltévesztette és nem tudom, ezek biztos valami projektalapon tanultak földrajzot az iskolában, vagy pont a túranapra estek a Közép-Európai országok, azóta is néha megkérdezik, milyen idő van Várnában ilyentájt. De nyugalom, a közvetlen kollégáimnak már megtanítottam Budapestet és Sopront is, meg van egy kedves, idős sématerapeuta néni, ő bír, mert én is sématerapeuta vagyok és az itt ritka, neki rokonsága van Burgenlandban, ezért jobban képben van. 

Ezután a két pszichológuscsaj közül az egyik átkérte magát másik csapatba, a másik sírva fakadt a meetingen, majd átkérte magát másik csapatba, mert nem bírták a csapatunkban uralkodó bizonytalanságot logisztikailag, szakmailag és emberileg. És hogy nincs a csapatunkban olyan, aki ért a módszerhez, és 4 nap tréning után hogyan is tudnánk használni, és ez így nem etikus. Ezen a ponton így sok hét bizonytalanság után rájöttem, hogy várjatok csak, de ez egy egziszenciális analízis-kötődéselmélet-viselkedésterápia, ebben a módszerben azért, lássuk be, nagyon sok új nincs, jó, maga a kombináció új, de mondjuk úgy, hogy a táncterápiás képzésben elég jó kiképzést kaptam a kötődéselméletből, meg kiolvastam a fél Yalom életművet, a viselkedésterápiát meg konkrétan egyetemen tanítom, azért szerintem nagy gáz nem lesz. Közben az átmeneti félállású teamleaderünkről kiderült, hogy jó fej, és ő is rájött, hogy értelmes vagyok. Így aztán egyszercsak valahogy átestem a holtponton és a szemem se rebbent, amikor kiderült, hogy a vadiúj ambulanciavezetőnk két hét ittdolgozás után máris elment betegállományba és csak egy hónap múlva jön vissza. 

Szóval számomra könnyebb lett volna, ha egy kialakult és úgy hozzávetőlegesen működő rendszerbe érkezem így kevés nyelvtudással és nulla helyismerettel, dehát mit volt mit tenni. 

R4520 Boldogtalanság*

Mivel a pszichiátriai témájú szakmai híroldalak sem írnak semmi másról, csak a Covid-19-ről (de komolyan), már elolvastam pár cikket arról, hogy fogja a koronavírust egy világméretű pszichiátriai betegségpandémia követni. Ettől elég ideges vagyok. Mármint nekem nem baj, ha több lesz a szorongó meg a poszttraumás stressz zavaros, több kiváló terápiás technikát is ismerek ezekre, szuper, legalább lesz állásom. Csak ettől azért előjön belőlem az antipszichiáter, amikor ilyeneket olvasok: 

"Education about this, screening for those with symptoms, and availability of treatment are all important to mitigate the mental health consequences of COVID-19," (= Az ezzel, mmint a várható pszichés zavarokkal kapcsolatos ismeretterjesztés, a tünetekkel rendelkezők szűrése és a kezelések elérhetővé tétele mind fontos.)

A jó életbe már. Ez a hozzáállás a medikalizáció magasiskolája. Medikalizációnak hívjuk azt, amikor olyan jelenségekről, ami még nem betegség, kitaláljuk, hogy az betegség, lesz tünetlista, diagnosztikus kritériumok, valami kezelés, ami sokszor még hatásos is. Ha nagyon nem hatásos, akkor előfordul, hogy az adott jelenség azért még bennmarad a betegséglistában, hátha később rájövünk a gyógymódra (anorexia), de olyan is, hogy inkább kitesszük, bocs, ezekkel semmit se tudunk csinálni, inkább mégse betegség, hanem bűncselekmény legyen (pedofília), illetve bocs, ezekkel se tudunk semmit csinálni, gyógyítási kísérletek inkább ártanak nekik, úgyhogy inkább hagyjuk így őket és fogadjuk el, hogy ilyen is van (homoszexualitás). 

Az utóbbi kb száz évben a negatív érzések medikalizálása történik, vagy hogy Buda Bélát idézzem: "manapság már a szorongás is betegség". Félsz a kicsi, sötét, zárt helyeken? Félsz a túl magas helyeken, ahonnan le lehet esni? Betegség. Félsz attól, hogy a többi ember nem szeret vagy kinevet? Félsz és szomorú vagy, mert bedőlt a lakáshiteled? Mert ver a férjed? Mert gyerekkorodban molesztált a napközistanár? Szomorú vagy, mert egyedül vagy és nincs, aki megöleljen? Egész nap sírsz minimum három hétig, mert megdöglött az aranyhörcsögöd? Autóbaleseted volt és utána félsz autóba ülni? Meghalt a házastársad, gyereked, szülőd és sokáig szomorú vagy és értelmetlennek tűnik az élet? Vagy csak úgy simán értelmetlennek tűnik az élet? Semelyik ruha nem áll jól és rondának érzed magad? Jobban szeretsz egyedül lenni, mint emberek között? Jobban érted a számokat, mint az embereket? Bűntudatod van, mert túl sok sütit eszel? Jó, ez így hosszú lesz, ha az egész DSM-et felsorolom, úgyhogy itt megállunk. "A 2008-as Ike hurrikánt követő egy hónapban az érintett népesség 5%-ára voltak igazak a depresszió diagnosztikai kritériumai" = levertek és reménytelenek voltak, rosszul aludtak és nem bírtak enni, miután egy hete elvitte a hurrikán a házukat, a villanyvezetéket, a plázát meg az ovit. 

A medikalizáció nem kizárólag az ördög műve, vannak előnyei is. Azok az előnyei, hogy némely nehézségekre valóban sikerült kitalálni olyan módszereket, amitől az kevésbé lesz nehéz. Ezeknek a módszereknek egy része csak átmenetileg segít (gyógyszerek), de nagyon sokszor az is elég és segítenek átvészelni a nehéz időszakot. Más részük olyan, hogy megtanul az ember nemfélni a kicsi, zárt helyektől és utána be mer szállni a repülőgépbe és így jobb lesz neki; vagy sikerül megszelidítenie az agyában a traumatikus emléknyomot és nem fog tízpercenként akarata ellenére eszébe jutni a tíz évvel ezelőtti autóbalesete / megerőszakolása és így jobb lesz neki. A medikalizáció lehetőséget ad arra, hogy az emberi szenvedést enyhítő módszereket találjunk ki, beleértve gyógyszereket és pszichoterápiás módszereket egyaránt. És ez jó. 

A negatív érzések medikalizációjának a hátránya az, hogy a negatív érzések nem számítanak normálisnak többé, így rengeteg időt és energiát ölünk abba, hogy megszabaduljunk tőlük, és mivel ez gyakorlatilag lehetetlen, a végén még szarabbul leszünk, mint előtte. A negatív érzéseket elkezdjük veszélyesnek tekinteni, elkezdjük tünetnek tekinteni, megijedünk tőlük. A valóságban a negatív érzések nagyon kellemetlenek és fájdalmasak tudnak lenni és ne értsünk félre, tényleg szarok, de nem veszélyesek. Félelem, szomorúság, magány. Ez mind nagyon szar. Mind az emberi élet része. Ijesztő dolgokra, veszteségekre, hosszú egyedüllétre adott normális reakciók. 

A mostani járvány az egy ijesztő és szomorú dolog. Félelmetes, veszélyes, nehezen kontrollálható, nehezen átlátható, rengeteg veszteséggel jár (emberek meghalnak, mások elvesztik az állásukat, vagy épp a kormányba vetett hitüket, akármit), rengeteg egyedülléttel jár. A barátnőm unokái a garázsfelhajtón sírnak, amiért nem ölelhetik meg a nagyszüleiket. A másik barátnőm nem tud találkozni a szerelmével hónapokig. Van, akinek kirakják a kórházból ápolásra szoruló nagyszüleit. Ezek nagyon nehéz helyzetek. Ha ezek után az emberek majd sokáig félnek és szomorúak lesznek, az teljesen normális reakció. Némelyek egy darabig majd félnek és szomorúak lesznek, aztán már nem. Mások kicsit tovább lesznek azok. Mások meg nem tovább, de súlyosabban, mondjuk hetekig egyfolytában csak sírnak / kezetmosnak, és képtelenek dolgozni. 

Minden okuk megvan rá, hogy féljenek és szomorúak legyenek, hiszen a jól ismert, biztonságos kis világunkról épp most derült ki, hogy nem is annyira az. Pláne, ha még személyes veszteségek is érték. 

Van értelme annak is, hogy ezt cakumpakk betegségnek tekintsük, egy poszttraumás stressz zavar-pandémia közeleg, mindenki tárazzon be szelektív szerotonerg visszavétel gátlókból és kognitív viselkedésterápiás appokból. Lesznek, akik ezeknek a segítségével tudnak majd újra talpra állni. De azért, na. Hol húzzuk meg a határt, hogy meddig "normális" félni és szomorkodni és mikortól betegség? Két hétig sírhatsz, 15 nap már betegség? Ha csak értelmetlennek érzed az életet, az talán oké, de ha úgy gondolod, talán meghalni is jobb lenne, az már betegség? Ha napi fél órát töltesz a kilincsek fertőtlenítésével, az kifejezetten adaptív, ha másfelet, az kényszerbetegség? A DSM-ben (diagnosztikai kritériumrendszer) mindig szerepel az a kitétel, hogy akkor diagnózis valami, ha a tünetek szenvedést okoznak. Nade a félelem meg a szomorúság alapból szenvedést okoz, nem? Vagy valaki élvezi, hogy fél meg szomorú? Én tuti nem. 

Részemről mélységesen felháborítónak gondolom, hogy mások mondják meg, mennyire szenvedhetek és mennyire nem. Hogy összeül bazmeg az amerikai pszichiáterek szövetsége és leírja, hogy ha Isolde két hétig sír, az normális, de ha három hétig, az nem. Hogy a koronavírus járvány után, amikor majd egy csomó ember teljesen normális reakcióként félni fog még egy darabig és szomorú lesz egy darabig, elkezdjünk egy ismeretterjesztő kampányt arról, hogy ha félsz és szomorú vagy, az betegség. És szűrjünk a tünetekre. Nem adaptívabb lenne ismeretterjesztő kampányt indítani arról (ha már feltétlenül muszáj valamiről), hogy most tök normális, ha félsz, szomorú vagy, magányosnak érzed magad?

Tessék, indítok egyet: az életben van könnyebb időszak és nehezebb időszak. A járvány sokaknak most egy nehezebb időszak (de ha neked pont könnyebb, az is oké). A krízishelyzetekre különbözőképpen reagálunk, van, aki dühös, van, aki fél, szomorú, van, aki épp energiát nyer belőle és hősiesen cselekszik, van. aki elbújik, magát hibáztatja, másokat hibáztat, sír, nem tud aludni, túl sokat alszik, nem tud enni, túl sokat eszik, rosszakat álmodik, magányos, szomorú dolgokra gondol, fél a jövőtől. Ez mind normális. Egyik sem valami pszichés zavarnak a tünete, hanem a helyzetre adott normális reakció. Tudom, hogy ez fáj, de azt jelenti, hogy normális vagy. Mindemellett az elmúlt száz évben kitaláltak pár dolgot súlyos félelmek és kibírhatatlan szomorúság ellen. Ennek egy részétől hosszabb távon sajnos csak még betegebb leszel, például pálinka. Vannak olyanok is, amitől jobban fogod érezni magad és segíthet átvészelni a nehéz időszakot, antidepresszánsok, autogén tréning, mindfulness-tanfolyam. Ha szeretnéd ezeket használni, használd nyugodtan. Ez nem azt jelenti, hogy beteg vagy, hanem, hogy eszközök segítségével vészeled át a nehéz időszakot, és az eszközök egy részét az orvostudomány nyújtja. 

Ha nem az orvostudomány által nyújtott eszközökkel szeretnéd átvészelni a nehéz időszakot, az is rendben van. Vannak más eszközök, jóga, természet, csokis süti, meditáció, futsz minden nap 20 km-t, festesz, sudokuzol, mittudomén. Ha semmilyen eszközt nem szeretnél használni, csak szépen megvárod, amíg elmúlik, az is oké. Nem KELL valamelyiket csinálni. Sajnálom, hogy ilyen nehéz lett most az élet. Úgy birkózz meg vele, ahogy neked a legjobb. Ha ahhoz kell a pszichiátria, jó. Ha nem kell, az is jó. Egyik sem normális vagy nemnormális. 

*Ez egy hivatalosan létező BNO kód, igen, van egy Boldogtalanság nevű betegségkategória. Nem a pszichiátriai kódok között van, hanem az "egyéb"-ben. 

These are better than the Cambersons' berries

Mostanra már kicsit megelégeltem, hogy semmi más nincs az interneten, csak a koronavírus, hol hányan haltak meg, viselj-e maszkot, mivel töltsd az időt a karanténban, kovász, gazdasági összeomlás jön, idegesítő álvidám lánclevelek. Úgy, hogy én tényleg szeretném követni a híreket, de két hírkövetés között jó lenne néha valami másról is olvasni. Régebben mi szokott történni a világban? Egyáltalán, én mivel töltöttem az időmet régebben? Különben Norvégiáról meg kajákról fogok írni ebben a bejegyzésben, ez csak egy kis kitérő. 

Szóval van egy csaj az osztályon, ahol dolgozom, aki félállásban pszichológus gyakornok, norvég, idevalósi, de azon a magyar egyetemen tanult, ahol én is tanítottam, és ezért szeret velem Budapestről meg az ottani kedvenc helyeiről beszélgetni. Ő lelkesedik (fürdők! Palatinus!), én finnyogok (annyian vannak, mint a hetes buszon, basszus). A múltkor kérdezte, milyen magyar kaja hiányzik nekem, mert neki hiányzott Budapesten pár norvég étel, pl. a "rendes" húsgolyó (marhahúsból, mint az ikeás), meg a kenyér (ezt nem részletezte). Mondtam, hogy nekem a kávé, mert én a presszókávét szeretem meleg tejjel, itt meg filterkávét isznak hosszú kávé formájában üresen. Igen, tehetnék bele tejet a munkahelyemen is a hűtőből, de az americano hideg tejjel még rosszabb, mint anélkül. Itthon, a lakásunkban is filteres kávéfőző van, úgyhogy azt iszunk. Azt mondta a Móni, hogy meg lehet szokni és megszeretni a filterkávét, különösen, ha jó fajta kávéból van, úgyhogy eleinte úgy gondoltam, erre játszom és megszokom majd. Végül is megszoktam a tejallergiás Lány szoptatása alatt a növényi tejeket is, és pár hónap után már hittel állítottam, hogy a rizstejes-mandulatejes latte valós alternatívája a rendesnek, és a vegán sajtok se rosszak meg a rizstejszín, mígnem két év után megkóstoltam valami tehéntej-terméket, és rádöbbentem, hogy az elmúlt két évemet hazugságban éltem le. 

Szóval lehet, hogy a kávét megszokom, de valószínűbb, hogy veszek egy rendes kávéfőzőt itthonra. El kellett volna hozni legalább a Szarvasit. 

Ezen a héten elkezdtek hiányozni további dolgok, mint például a torma, állítólag lehet itt kapni valami tubusost, de nem találtam meg, a rendes üveges, neadjisten friss reszelt torma azonban nincs. Van viszont medvehagyma, most van szezonja, csak nem volt kedvem 25 km-t gyalogolni a lelőhelyhez. Nincs tojásfesték, nem baj, befestettem sima dr. Oetker ételfestékkel a főtt tojást. Nincs levesgyöngy meg betűtészta meg semmilyen levestészta, sem zacskós grízgombócleves, ezeket mondjuk én nem hiányolom, de a gyerekek nagyon, úgyhogy grízgombócot készítek itthon. Betűtésztának inkább nem állok neki, ha nem gond. A férjemnek a "rendes" szárazkolbász és szalonna hiányzik. Nekem hiányzik a császárzsömle, és természetesen összességében hiányzik Józsi A Pék, kakaóscsigástól, túrósbatyustól, rozskenyerestől. Nem, még nem szeretnék kovászt nevelni, elolvastam a neten, hogy kell, és én még nem jutottam a tudatosság megfelelően magas szintjére ehhez. Hiányzik, hogy nem lehet darált diót-mandulát kapni és nincs darálóm, és az is, hogy nem lehet rendes süteményt kapni, csak, ha megsütöm magamnak. Mondjuk nem próbáltam még ki a városi cukrászdát, mert koronavírus, de eddig az a benyomásom alakult ki a norvégokról, hogy a gumicukor és a táblacsoki megy édességfronton. Mondjuk a Kvikklunsj-t kedvelem (egyik nemzeti csokijuk, olyan, mint a KitKat.) Hiányoznak továbbá a Silicomart sütőformáim, amik már nem fértek be, és a keksz- és pogácsaszaggatóink, tegnapelőtt egy széles szájú PET-palackkal szaggattam a pogácsát. 

Az is hiányzik, hogy itt mi főzünk itthon, az ebéd a kórházban szendvics (délben esznek szendvicset és este, otthon meleg ételt) (de azt sem cifrázzák túl sztem), és bár létezik étterem meg kajarendelés, de lényegesen kevesebb fajta és sokkal drágább. Nincs az, mint otthon, hogy sokféle étterem átlagember számára elérhető áron. Jó, mondjuk itt egy kisvárosban lakunk. Mindenki tanácsolja, hogy török vagy lengyel boltban vásároljak, de a net szerint az itt nincs, szerencsére Ázsia Bolt mondjuk van, és van benne ugyanaz a kimchi-s fagyasztott húsostáska, mint a Nagycsarnok melletti Ázsia Boltban, meg amúgy is kedvelem, mert nem jellemző rá a norvég élelmiszerboltokban tapasztalható rendezett ingerszegénység, hanem egymás hegyén-hátán hömbölögnek összevissza az egzotikus mindenfélék. 

Ami a norvég ételeket illeti, sajnos a pizzát eleve sem nagyon szeretem, a fagyasztott pizzát meg egyáltalán nem; a fiskekake-t, ami nagy haltartalmú halfasírt, szeretem, a lefsét (burgonyás tésztából készült palacsinta, készen lehet venni) nem szeretem és meglepetésemre a gyerekek sincsenek oda érte, a kardamomos meg fahéjas édes zsömlét szeretem, a gumicukrot utálom, a májkrémet szeretem, a barnasajtot kibírom. Az áfonya a boltban finom és arányaiban nem olyan drága, mint otthon. Amit nagyon szeretek még, hogy túrót kivéve van minden tejtermék (tejföl, kefir, joghurtok meg ezek), és az olcsó sajt sokkal finomabb, mint otthon az olcsó sajt, szóval hiányzik a kínálatból a sajt néven árult guminyesedék pálmazsírral. Valamelyik nap meg vettem dobozos fagyit, a puccosabbnak kinézőekből, és a pisztáciának annyira semmilyen íze nem volt, hogy egy pillanatra megijedtem, hogy elkaptam a koronavírust és elvesztettem az ízérzékelésemet, de nem. 

Szóval nem hiányzik "a magyar kaja", vagy különösebben valamelyik konkrét magyar kaja, de hiányzik a kínálat gazdagsága és az étkezéshez kötődő sok örömforrás és élvezkedés. Hiányzik a piac, a pékség, a luxuscukrászda, a kerti gyümölcs, a szusi házhozszállítás, a specialty kávézó. Eddig nem hiányzott a túrós rétes, de most, hogy eszembe jutott a Harrerban a túrós papucs, most elkezdett hiányozni. De szerencsére sütöttem répatortát, jobb, mint a semmi. 

What you gonna do in that rig? Flounce around the engine room?

Amikor még Budapesten csomagoltunk (plusz orvoshoz hurcoltuk a lázas Lányt, próbáltuk lefoglalni a felpörgött Fiút, meg védjem még meg a szakdogámat is), az úgy ment, hogy 4 darab, 20 kg-os bőröndöt vittünk, és mindegyikbe tettünk ruhákat is és más dolgokat is. Az első bőröndbe kerültek a konyhaeszközök és a Lány ruhái, nagyjából az összes. A másodikba a fürdőszobai holmik és a Fiú ruhái, nagyjából az összes. A férjem a sajátjába bepakolt ilyen-olyan kütyüket meg a saját ruháit. Végül pedig jöttem én, beraktam a bőröndömbe, amit még szükségesnek ítéltem a háztartásból, gyógyszerek, valamelyik gyereknek az esőruhája, ami most került elő, megmégez, megmégaz, míg végül betettem két nadrágot, négy pulóvert meg három pólót és nagyjából be is telt a bőrönd és elértük a súlyhatárt. (És csak ezután találtuk ki, hogy hozzuk a szalonnát és a birssajtot is!)

Itt két lehetőség merült fel. Kipakoljuk és újrapakoljuk a már bepakolt bőröndöket. Ez logisztikailag lehetetlennek tűnt. A másik, hogy jó, akkor nem hozom magammal ikonikus rókás polármackónadrágomat, sem a cicástáskát, sem a Wellensteyn széldzsekit, hiszen ahhoz itt még úgyis hideg van, és májusban a férjem majd szépen hazaugrik érte. És Norvégiában is lehet venni ruhákat, majd ha valami nagyon kell, veszek itt. 

Normális körülmények között utcai ruhában dolgozunk a kórházban, de most a koronavírus miatt fehér kórházi nadrágot és felsőt kaptunk, ezekbe kell átöltözni reggelente. Így aztán simán tudok egy hónapja ugyanabban a Húgomtól kapott Icebreaker merinó leggingsben és ugyanabban a csíkos pulcsiban járni, alatta váltogatom a 3 db fekete rövid ujjú pólómat. Utóbbiak sajnos egyik sem merinó, úgyhogy mindig ki kell őket mosni. Kapszularuhatár level 1000. Ráadásul csak egy db pizsamanadrágot hoztam, és azt itt utálom, mert túl tág a szára és éjjel felcsúszik és pont fázik a lábszáram, és a dereka is nyúlott. Ezt a mai napon elégeltem meg és arra jutottam, hogy alapvető szükségletem egy normális pzsamanadrág, illetve az is, hogy ne kelljen az egyetlen meglévőt reggel mosni és a radiátoron szárogatni, hogy estére felvehessem, valamint nagyon szépen laposodik itt Norvégiában a Görbe, épp ma délután jelentette be a miniszterelnökasszony, hogy két hét múlva fokozatosan kezdik feloldani a korlátozásokat, és ezért bementem a H und M-be, ajtóban kézfertőtlenítés, szépen távolságot tartottam mindenkitől, nem tapiztam össze ezer dolgot, és gyorsan vettem egy pizsamanadrágot. (És egy felsőt.) 

Itt szeretném elmondani, hogy biztosan a fizikai valóságban történő emberi kontaktusok is nagyon fontosak, és egy ponton bizonyára nekem is hiányozni kezd majd, hogy nem borozunk már többet a gangon nem cseveghetek a többi játszótéri anyukával nem békávézhatok nincs szülői értekezlet nem beszélhetem meg a Luciával személyesen a kocsmában, hogy mit írunk majd a blogunkba, egyelőre azonban rettenetesen nagyon nagyon hiányzik, hogy ruhákat próbálgathassak fel, amiket aztán nem veszek meg. 

Jó, nem feltétlenül a H und M-ben, de csak az volt nyitva. 

Végtelen önfegyelemmel azonban érintésmentesen fizettem a kártyámmal és kifelé is kentem egy kis fertőtlenítő trutyit a kezemre. Ha ennek vége lesz, napokat fogok ruhapróbálgatással tölteni.

A másik problémám a növény. Eleve a kertészet 5 km-re van innen, bár jár busz, de ugye indokolatlanul nem tömegközlekedünk, és a szobanövény / terasznövény feltehetően nem létszükséglet. Csak az a baj, hogy akarok egy citromfát. És a kertészet 3500 nm, csak lehet tartani a 2 métert? Eleve külön idősávban mehetnek a rizikócsoportba tartozók. A növényeket pedig úgysem tapizzuk össze, nem? Ha veszek kesztyűt meg szájmaszkot? Dehát hogyan lakhatnék olyan lakásban, ahol nincsenek növények? Jó, kint van mindjárt a ház előtt egy szántóföld meg kétszázezer fa, és a teraszra is vettem kicsike nárciszt az élelmiszerboltban, amikor tejért voltam. De citromfa nem volt a kisboltban. Itt imádna a citromfa, és mutogathatnám a szociális médiában, hogy milyen szép citromfát nevelek Norvégiában. Gyalogolok-e napokon belül 10 km-t egy citromfáért, vagy kibírom még egy-két hétig? Meglátjuk. 

És hiányzik a robotporszívóm is. 

Visszatérve a ruhákra, a tumblr-n láttam egy videót (vagy gif volt?), amin Naomi Campbell végigmegy a kifutón egy hát nélküli fekete selyemruhában, szóval olyasmire gondolok. Jól mutatna a piros hátizsákommal és a fekete túracipőmmel. Most miért, lehet, hogy tényleg. 

You can't take the sky from me

Mindenki, akivel beszélek, megdicsér, hogy milyen jól viselem ezt a nagyon nehéz helyzetet, hogy tudniillik az apokalipszis kellős közepén költöztem családostól egy idegen országba, és milyen jó, hogy ilyen optimista vagyok és tudom úgy látni, hogy félig tele a pohár. De igazából nem ez van, mármint nem kitartok a nehéz helyzetben is, hanem jól vagyok. Jobban vagyok, mint mondjuk tavaly novemberben Budapesten. 

Ennek szerintem legnagyobb részben az az oka, hogy a nappaliban a kanapéról egy hatalmas mezőt, plusz az eget látom látványos felhőkkel és naplementével, a munkahelyen a szobám ablaka egy erdőre néz, a nővérszoba ablaka egy tóra, valamint hogy amikor kinézek a meetingek soran az ablakon, cinkék ugralnak fenyőágakon.

Kb. 2 km-re lakunk a munkahelyemtől, gyalog jövök, mert tömegközlekedés nincs, autónk meg nincs, általában huvös, de szélcsendes és napsutéses idő van (mondjuk tegnap esett ilyen hódara tiz percig, szivbajt is kaptam, hogy ez meg mi), lejövök egy dombról, gyönyöruek a fények es 1 db kukásautót es 1 db kutyasétáltató nőt kivéve senki sem járkál az utcán, elmegyek a tenger (kikötő) mellett, majd felcaplatok egy másik, jó meredek és részben erdővel boritott dombra, ahol dolgozom. Amugy hogyan birtam elviselni évtizedekig a reggelente 45 perc BKV-t? Ki tudja.

Több pszichiátertől is hallottam, hogy míg az ún. normálisak rosszabbul, addig a betegeink ugyanúgy vagy jobban vannak most így a katasztrófában. Ezt elég könnyű megmagyarázni, gyakorló szorongóként sajátélményből adom egyből. Világéletemben többnyire megvolt az az érzésem, hogy Valami Nagy Baj Van, nem tudom, mi az és honnan jön, de rossz és veszélyes. Az rossz érzés, hogy Valami Nagy Baj van, de nem tudod, mi, és mikor és honnan fog lecsapni és mit tehetsz. Most meg tudom, mi, és amit tehetek, azt úgyis tudjátok már a Győrffy Páltól. Itt a norvég kisvárosunkban mindenki csinálja is, gumikesztyű, kézfertőtlenítő kitéve a kisboltban, szépen kerülgetjük egymást azzal a két emberrel, aki esetleg rajtam kívül pont ott van, a munkahelyen az egy métert tartjuk, régebben utcaiban dolgoztak az osztályon, most kaptunk kórházi ruhát, hordjuk, más emberekkel nem találkozunk. 

A norvégok, akikkel beszélgettem, vagy aggódnak, vagy nem, de akik aggódnak sem beszélnek erről egyfolytában. Az egyik adminisztrátor csak a gazdaságért aggódik nagyon, a másik a szívbeteg anyósáért. Az osztályon, ahol dolgozom, kettőből két orvos karanténban van, mert együtt voltak egy megbeszélésen egy másikkal, aki koronavírus pozitív lett, plusz az amúgy krónikus osztály most akuttá változott, így aztán van egy kis káosz, dehát azért láttam én már ennél nagyobb káoszt odahaza. 

Ami engem illet, egy krónikus pszichoterápiás osztályra jöttem, ahol 4 hónapig vannak a páciensek, és Frida, a másik orvos fog betanítani. Mire ideértem, Frida otthoni karanténba került, meg a rezidens csaj is, a pácienseket hazaküldték, de bevállalta az osztály, hogy cserébe hasonló diagnózisú, szubakut betegeket lát el, így a jól bevált kis rendszer most nem létezik, a másik épületben lévő járóbetegellátásból jönnek át kölcsönbe orvosok, meg vagyok én, aki félig értem a nyelvet, nem ismerem a számítógépes rendszert, sem a norvég pszichiátriai ellátást úgy általában. Hát nem mondom, hogy jó érzés az inkompetens, ügyefogyott külföldi asszonynak lenni a káosz közepén, de tudom, hogy csak idő kérdése, hogy megint én legyek az, aki mindent jobban tud. Most Tibi bá' tanácsát követem a tavalyi sífutó tanfolyamról, aki azt mondta: "gyűjtsd a kilométereket", vagyis tegyél bele sok órát az akármibe, és akkor egy idő után menni fog. Úgyhogy amit lehet, elmagyaráztatok magamnak, egyébként pedig napi 8 órában norvégul beszélnek körülöttem. A többi a neuroplaszticitás dolga. 

Psychic, though? That sounds like something out of science fiction.*

Szóval volt az, amikor 2005-ben voltunk Thaiföldön, és egy templomban meg lehetett csináltatni a horoszkópodat őszhajú thai asztrológusokkal. Azt mondta nekem a bácsi, hogy a mostani (akkori) időszak a munkámról szól, specifikált egy pár éves időintervallumot, amikor ideális lenne férjhez mennem (sikerült akkor), aztán 34-36 éves koromtól a család válik fontossá (35 voltam, amikor született a Lány), nagyjából 83-88 évig fogok élni attól függően, hogy leszokom-e a dohányzásról, szerencsés számom a 3, ne viseljek rózsaszínt, valamint hogy 44-46 éves korom körül messzire fogok költözni, másik országba, és ezt nehézségek, szomorú dolgok övezik / segítik elő. Ezt a költözést a férjemnek is elmondta kb. ugyanígy. Így aztán 15 éve folyamatosan azon aggódom üres óráimban, hogy miféle nehézségek, szomorú dolgok közepette költözöm messzire hazámtól, és hogy az vajon valami személyes dolog lesz vagy az egész országot / világot érintő dolog, hát most talán választ kaptunk. 

Nem, nem gondolom, hogy a thai asztrológusbácsi jóslataira bármilyen természettudományos vagy másmilyen  magyarázat lenne, és azt sem gondolom, hogy a jóslás az egy valid dolog, csupán szeretek szimbólumokkal eljátszani. Szerintem nem kell teljesen kizárnunk a világképünkből a mágikus gondolkodást, hiszen évezredekig mágikusan gondolkodott az emberiség, hanem a helyén kell kezelni, a természettudományokkal nem szembeállítva és nem azok helyett, hanem külön entitásként. Megfér. Én simán jártam a meddőségi ambulanciára, adtam magamnak a szurikat és közben elmentem volna a sámánhoz, csak a férjem nem akart sámánhoz jönni. 

Egyébként kicsit rosszul érzem magam attól, hogy itt a saját személyes kis életemmel vagyok elfoglalva és a fő problémám, hogy pénteken megint átküldtek a nagy kórházba a másik városba ügyintézni, aminek a felét sikerült csak elintézni, mert az a néni máshogy tudta, miközben járványkrízis van és a magyar egészségügyben dolgozók személyes biztonságukat kockáztatva küzdenek. Azt hiszem, ha nem lennének gyerekeim, akkor komolyabban elgondolkodnék rajta, hogy hol a helyem, de így egészen más (ott vagyok a legjobb helyen, ahol a gyerekeim a legnagyobb biztonságban vannak, ennyi). Így is gondolkodom azon, hogyan segíthetnék az otthoniakon, egyelőre pénzzel nem nagyon, mert még nincs fizetésem itt, oké, tudok online tortát rendelni a nagypapám születésnapjára, de kb. ennyi jut eszembe. 

Egyébként meg én is szeretném tudni, meddig fogunk még így élni, és hogyan fogunk utána? Sajnos erről egyáltalán nem mondott részleteket a jós. 

*- We live in a spaceship, dear. 
- So? 

I'm a leaf on the wind

Egészen fel voltam villanyozva egyébként a házi karanténünk miatt, kezdjük ott, hogy még sose voltam karanténban, cool. Másrészt esküszöm, hogy soha az életben, na jó, felnőtt életemben nem töltöttem el egy hetet úgy, hogy egyáltalán semmit de semmit se semmit sem vásároltam, és mekkora kihívás már ez! Csak hát 4 nap után már látszott, hogy kevés lesz a tej, és most vagy tej nélkül iszom a kávét, vagy kakaó nélkül marad a gyerek, és közben a norvég híroldalakon elmagyarázták, hogy ha házi karanténban vagy, akkor semmi szín alatt nem mehetsz kávézóba vagy cukrászdába, és lehetőleg ne menj boltba se, de ha elfogynak az alapvető élelmiszerek és nincs senki, aki bevásárolhatna neked, akkor, de csakis akkor elmehetsz a boltba olyankor, amikor nincsenek sokan, és minimum 1 méterre állsz mindenki mástól, de inkább kettő. Úgyhogy a férjem elment a kisboltba tejért, így nem tudunk felmutatni egy vásárlásmentes hetet. 

Közben hétfő reggel lemondta az adóhivatal a pénteki időpontomat, amikor ideiglenes számot kellett volna kérnem, bár már kértem állandót, mivel a hivatalban szünetel a személyes ügyintézés a vírus miatt. Mostantól senki nem megy sehova, állandó számot nem lehet kérni, ideiglenes számot pedig a munkáltatód tud neked igényelni. Ezt megírtam hétfő reggel a munkáltatómnak, konkrétan a kórház összes pszichiátriáit összefogó főnéninek, a közvetlen főnökömnek, és a HR-esnek, aki még soha sehogyan nem kommunikált velem, csak benne szokott lenni a címzettek között a levelezésekben. 

Erre nem válaszoltak kedd délutánig, addigra lezárták a norvégok a határokat is, és minden hivatalos honlapra kiírták, hogy aki nem norvég, az húzzon haza az országába, na jó, ha EU-országbeli és itt dolgozik, akkor ő meg a családja maradhat, így megúsztuk, hogy hazaküldjenek, de ekkor volt az, hogy irracionálisan és minden ok nélkül megijedtem, hogy hazaküldenek. A közvetlen főnököm még pénteken azt mondta, hétfőn felhív és megbeszéljük a továbbiakat, ő se hívott kedd délutánig. Jó, értem, hogy más dolguk is van, mint velem foglalkozni, de eleve az egész fogadtatás a kórházamba az adminisztratív félreértések miatt elég rosszul sikerült, plusz koronavírus-okozta határlezárások, amúgy is próbaidőn vagyok, bármikor elküldhetnek, esik az olaj ára, a norvég gazdaság összeomlik, mehetünk vissza a balettba ugrálni. 

Úgyhogy írtam egy teljesen normális emailt most csak a két, kisebb és nagyobb főnökömnek címezve, hogy kicsit így információhiányban érzem magam, és légyszi írják meg, mi a következő lépés, kérnek-e nekem ők számot vagy megvárjuk az állandó számot, van-e nekem teendőm vagy nincs. Visszaírt a főnököm, hogy nyugodjak le, az ügyemmel foglalkozva van, csütürtökön majd megírja, hova menjek pénteken, és mindjárt küld egy könyvet az osztályon alkalmazott pszichoterápiás módszerről, ami egy harmadik generációs kognitív viselkedésterápia, csakhogy sose hallottam róla, pedig ezt tanítom egyetemen. Lett is hamarosan a postaládánkban egy könyv (mármint igazi, fizikailag könyv), hát le vagyok nyűgözve, ez egy olyan harmadik generációs kognitív viselkedésterápia, ami az egzisztenciális analízis (Yalom és mtsai) alapelvein nyugszik és olyan pácienseknek találták ki, akiknek ezer diagnózisuk van és egy tonna gyógyszert szednek már hatástalanul és ezidáig terápiarezisztensnek hívtuk őket, de majd most. Megnéztem a módszerről a neten egy angol nyelvű diasort is, mutatom a kedvencemet. 

BET = basal eksponering terapi (basal exposure therapy)

Hát nem én is mindig ezt mondom? Most én ettől viccen kívül nagyon boldog vagyok, mert azt hittem, majd unalmas sima CBT-t (klasszikus kognitív viselkedésterápia) kell majd itt csinálnom és maximum a tengerpart, az erdő, a magas fizetés, a friss lazac és a működő demokrácia fog kompenzálni azért, hogy szétunom magam, nade ez izgalmas és tetszik és passzol a világnézetembe. És semmi kifogásom nincs az ellen, hogy súlyos borderline-okkal és/vagy pszichotikusokkal és/vagy hangulatzavarosokkal és/vagy poszttraumás stressz zavarosokkal foglalkozzak, bírom a súlyost. A demenciát meg az addiktológiát nem szeretem, a többi jöhet. 

Egy pszichoterápiás szakkönyvet olvasok norvég nyelven, basszus. Annyira hálás vagyok a norvégtanárunknak (és természetesen a macskáinak). 

Ma meg kaptam egy emailt egy ismeretlen névtől a kórházamból, hogy a személyi számokkal való bénázás miatt, bár 12-én van fizetés, én nem kaptam március 12-én fizetést, de még március során fognak küldeni, mivel nincs norvég bankszámlám, így a magyar számlámra. Március 9-től dolgozom amúgy, szóval 3 napi fizetésről van szó, amiről már eredetileg megbeszéltük múlt hónapban, hogy csak akkor tudnak fizetni, ha lesz norvég bankszámlám, de április 12-ig úgyis lesz, úgyhogy eleve úgy jöttünk, hogy április 12-ig tuti nem kapok itt pénzt, és ha addigra se lesz norvég bankszámlám, akkor lehet, hogy csak még később. Szóval nem nagyon értem, hányan dolgozhatnak itt a HR-en és miért nem kommunikálnak egymással és miért kapok sorra új és a korábbinak ellentmondó információkat, ugyanakkor szuper hír, hogy akarnak nekem fizetést adni, máris nagyobb kedvvel sütöm a kakaóscsigát a karanténban. (A végén _sokkal_ vékonyabbra kell knyújtani, mint az ember gondolná, mert különben a tészta-kakaó arány nem lesz megfelelő). 

Ami a norvég koronavírus-helyzetet illeti, csodálatos átláthatósággal kommunikálnak, online követheti bárki az új eseteket, a tesztelési protokollt meg mindent, fegyelmezetten viselkednek, szóval ahogy az ember egy skandináv országtól ezt várná. Egyedül akkor kaptam csak (pozitív) kultúrsokkot, amikor a norvég miniszterelnökasszony, aki úgy néz ki, mint Sopronban a szomszéd Erzsi néni, aki mindig szokott adni cseresznyét, tartott egy külön sajtótájékoztatót a gyerekeknek és elmagyarázta az egész koronavírus-szituációt gyereknyelven is. 

Time for some thrilling heroics

Mielőtt indultunk, mondta valaki, hogy majd jönnek a Váratlan Nehézségek, amik biztosan mind lesznek, úgyhogy fel is készítettem magam minderre és egészen sokáig nem lepődtem meg rajtuk, de azért volt egy pont hétfő délután, amikor már meglepődtem. 

Előzmény: nem tudtunk a tervezett időben repülni a Lány betegsége miatt; amikor ideértünk, kiderült, hogy a magyar sim-kártyáink két különböző ok miatt nem működnek; norvég sim kártyát csak norvég személyi számmal vehetsz; a lakásban nem működik a net; és az eurónkat kb sehol a környéken nem lehet átváltani. Ezeket a nehézségeket kezeltük, Mona segített norvég sim-kártyához jutni, később a magyarokat is működésre bírtuk, a Főbérlő Néni valahogy beüzemeltette a netet, megtudtuk, hol tudunk pénzt váltani (csak aztán karanténba kerültünk, de úgysem sürgős). 

Úgy volt, hogy március 6-án, pénteken érkeztünk, és kaptam egy táblázatot az első heteimről a kórháztól, hogy mikor hol mit kell megtanulnom. Rögtön az első két napon nem a saját osztályomra kellett mennem a táblázat szerint, hanem a központba a szomszéd városba (20 perc vonattal), az új belépőknek kötelező tanfolyamra. Ott a recepción csinálnak majd nekem belépőkártyát, és mindehhez meg volt adva egy kontaktszemély, aki mindezt leszervezte, csak épp elérhetőség nem volt hozzá. 

Rengeteg gondolkodás után kitaláltam, mit vegyek fel, szépen kikészítettem a ruhámat, felkeltem hatkor, lesétáltam a vonathoz. A jegykiadó automaták mind üzemen kívül voltak, úgyhogy megkérdeztem egy embert, hol lehet jegyet venni, mondta, hogy a trafikban. Vettem jegyet, addigra kiírták, hogy késik a vonatom. Nem para, úgyis időben elindultam, ha 35 percet késik, akkor is beérek időben. Egy idő után kiírták, hogy a vonatot törölték. A vonat amúgy ritkán jár, következő vonattal már pont el fogok késni. Hát jó, majd elnézést kérek. Vártam 50 percet a következő vonatra, vonatoztam 20 percet, leszálltam, megkerestem térképpel a kórházat, odamentem a recepcióhoz, mondtam, hogy ezt és ezt a csajt keresem. Mondták, hogy ilyen itt nincs és nem tudják, ki az. Mondtam, hogy új belépő vagyok és új belépőknek szóló kurzusra kellett ma idejönnöm. Mondták, hogy ja, az az alagsorban van a 3-as meeting roomban. Lementem negyed óra késéssel, ott állt 8 ember 4 újraélesztő baba körül. Kérdeztem, ez-e az új belépőknek szóló tanfolyam, mondták, igen, de nyolckor kezdődött. Mondtam, hogy bocs, törölték a vonatomat. Mondták, hogy oké, épp az újraélesztést gyakoroljuk, mehetek is mellkaskompressziókat alkalmazni a babán, úgyhogy hamar azon kaptam magam, hogy különböző helyzetekben és felállásokban gyakorolom az újraélesztést egy profi tanfolyamon egy nevetségesen jól felszerelt gyakorlórészlegben norvégul. 

A tanfolyam szünetében odajött egy nő, hogy nem vagyok a listán. Mondtam, hogy én nem tudok semmiről semmit, megmutattam nekik a táblázatomat, azon ott volt, hogy ma ide kellett jönnöm és hogy XY bejelentkeztetett engem a tanfolyamra. De nem jelentkeztetett be. Jó, nem baj, menjek lélegeztetni a babát, de szóljak a főnökeimnek, hogy majd jelentkeztessenek be utólag. 

Dél körül vége lett az újraélesztő blokknak, és akik tartották, ők leléptek. Előtte még ámuldoztak, hogy 3 napja vagyok Norvégiában és milyen jól értettem mindent, meg szóltak, hogy amikor térdelve nyomtuk a babát, elszakadt hátul a szoknyám. Oké, a derekamra kötöttem egy pulóvert, vettem egy kávét meg egy szendvicset egymillió forintért, és írtam egy emailt az ügynökségnek és az itteni osztályvezetőmnek (telefonszám nem volt hozzá), hogy itt vagyok és akkor most mi van. 

Visszaírt a főnököm, hogy ja, nem tudtak bejelentkeztetni a rendszerbe, mert norvég személyi szám nélkül nem lehet. Visszaírtam, hogy dehát már leleveleztük hetekkel ezelőtt, hogy nem lesz rögtön személyi számom, mert azt idő megigényelni, és azt mondták, anélkül elkezdhetek dolgozni, csak majd a fizetéshez fog kellenni, de addigra úgyis megérkezik. Visszaírtak, hogy nem, ők úgy tudták, hogy nekem már első nap lesz. Itt belekerültünk egy ilyen "nem így van - de így van" loopba, ahol mást állított a kórház és mást az ügynökség, úgyhogy elmentem venni bilit meg WC-szűkítőt, aztán hazamentem. 

Másnap elmentem regisztrálni a rendőrségre, az is a szomszéd városban van, szóval a kettővel korábbi vonattal mentem, így választhattam, hogy az épület előtt várok másfél órát szakadó esőben, vagy bent ülök a többi szájmaszk nélküli bevándorlóval. Végül sorra kerültem, odaadtam a papírjaimat, mondta a nemkedves rendőrnő, hogy a munkaszerződésem nem megfelelő formátumú, de elmegy megkérdezni, regisztrálhat-e így. Na, ezen a ponton már kezdtem elveszteni természetes higgadtságomat, és felkészültem rá, hogy ha kell, sírok is. Visszajött a nő a megkérdezésből, rám sem pillantott, egyetlen szó nélkül leült a gépéhez, szigorúan gépelt egy csomót, majd elém rakott egy papírt, hogy regisztrálva vagyok, viszlát. 

Másnap elmentem a gyönyörű, kastélyszerű, ugyanakkor modern adóhivatalba (a másik városba), ahol személyi számot kell kérni. Egyetlen lélek sem volt ott rajtam kívül. A kedves néni elmagyarázta, hogy van ideiglenes szám, azoknak, akik 6 hónapnál kevesebb időre jönnek, és van a rendes szám, én olyat fogok kapni, mert a szerződésem pont 6 hónapra szól, ezt postán küldik ki, kb. két hét szokott lenni, néha több, 2-6 hét. Mondtam, hogy az baj, mert anélkül nem dolgozhatok. Mondta, hogy de, EU állampolgár vagyok, nyugodtan dolgozhatok Norvégiában, jogom van hozzá, de a fizetéshez majd norvég bankszámla kell és ahhoz kell majd a szám, de addigra úgyis meglesz. Mondtam, hogy de a munkahelyem azt mondta, nem kezdhetek szám nélkül. Mondta a néni, hogy de. 

Jó, ezt megírtam a munkahelyemnek, akik egy nap múlva kiderítették, hogy ja, kezdhetek szám nélkül, ez volt csütörtök délután, egyúttal bejelentette a miniszterelnökasszony, hogy este hattól a békeidőben valaha látott legszigorúbb korlátozások lépnek érvénybe, és mindenki, aki bármilyen külföldről jött az országba (nyaraló norvégok is) két hét házi karantén. Itt eldobtam mindent és elmentem a boltba kajáért, mielőtt ránk zárja az ajtót a járványügy. 

Közben összetalálkoztunk a közös képviselővel, aki a házunkban lakik (4 lakásos ház) és ugyanott dolgozik, ahol én, szigorúan figyelmeztetett, hogy rosszul dobtuk ki a szemetet, mert a műanyagost csak a saját zacskójában lehet, a másikat meg össze kell kötni. Ezen remekül szórakoztam magamban, mert emlékszem, hogy amikor Móni Norvégiába költözött, neki is súlyos, szelektív szemétgyűjtéssel kapcsolatos közösségi problémái adódtak. Aztán írt a Főbérlő néni, hogy söpörjük le a lépcsőt, mert összejártuk és panaszkodtak a szomszédok, visszaírtam, hogy bocsbocs, én is láttam, csak még el kellett menni a boltba seprűért, mert azunk pont nem volt. 

Másnap felhívott a leendő közvetlen főnököm, hogy akkor home office-ban majd megcsinálom az e-learning tanfolyamokat, amiket kell. Átjött, hozott egy laptopot, letette az ajtó elé, egy méter távolságból integetett, és megbeszéltük, hogy visszamegy a kórházba és utána felhív és elmondja, mit kell csinálnom a gépen. Elment, felhívott, elmondta az első két lépést, majd kiderült, hogy nem tudok belépni a kórházi rendszerbe, ahol az e-learning izék vannak, mert - wait for it - nincs személyi számom. 

Mondta, hogy jó, akkor majd hétfőn küld valami olvasnivalót, úgyhogy építettünk a gyerekekkel hóembert meg sütöttem kalácsot. A hatos fonást basszus nem tudtam megcsinálni youtube-ról sem, úgyhogy szóltam a férjemnek, aki kamaszkorában origami-tehetség volt és a tévében is szerepelt, rápillantott a videóra és két másodperc alatt befonta, csodálatos lett. 

Ezután írtak a kórházból, hogy menjek vissza az adóhivatalba hétfőn, és kérjek ideiglenes számot, mert azt rögtön odaadják. Mondtam, hogy nekem azt mondták, és amúgy a honlapon is az van, hogy vagy ideiglenes számot kér az ember, vagy állandót, és én már kértem az állandót. Mondták, hogy nem így van, menjek csak. Ja, de hétfőn még karanténban vagyok, úgyhogy nem mehetek, foglaljak magamnak időpontot a karantén utánra és menjek akkor. Foglaltam. Vajon odamegyek és megmondják a nénik, hogy nem adnak ideiglenek számot, mert már elindították az állandó szám kérelmezését, vagy sem? Nekem végül is mindegy, előbb-utóbb meglesz valamelyik. Az az igazság, hogy annyira örülök, hogy nem Budapesten kell átvészelnünk a zombiapokalipszist, hogy némi kafkai bolyongást a hírhedt norvég bürokráciában még el tudok viselni. 

This is just a moment in time. Step aside and let it happen.

Jó időzítéssel pont egy hete jöttünk Norvégiába, minden simán ment az utazással, Sopronból kisbusszal a bécsi reptérre, ott vettünk sok nápolyit meg egy üveg Grey Goose vodkát a duty freeben, mivel Norvégiában milliókba kerül az alkohol. Ezzel kihúzzuk fél évig. A nápolyi már elfogyott. 

A lakás csodálatos szuper, a főbérlő néni legnagyobb meglepetésünkre fullra felszerelte nekünk, felhuzatolt ágyneművel és edényekkel teli konyhaszekrénnyel és kajával teli hűtővel és kávéval várt, és ragaszkodott hozzá, hogy körbevisz a városban (gyerekestül, szóval a játszótérig, majd a mekiig jutottunk), aztán még átjött pár nap múlva sütivel és porzsákkal a porszívóhoz. Egy négylakásos társasházban lakunk, a felső szinten, egy majdnem pont ugyanolyan elosztású lakásban, mint a budapesti. Minden irányba ablakok vannak, amin mezők vagy mohos sziklák látszanak, a kanapén ülve lehet gyönyörködni a naplementében / a hóesésben, a háztól 20 méterre van egy pár fából, sziklákból, mohos kövekből álló "titkos erdő". Részemről imádom. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lakhelyünk lesz. Még szerencse, hogy nem rendeltünk költöztetőautót, nem lett volna szükség rá, ehelyett négy db, húszkilós bőrönddel jöttünk, amibe az utolsó pillanatban még belenyomtam 3 tábla Harrer csokit, egy tábla mangalicaszalonnát sógorom által nevelt állatból, egy jó adag birssajtot, amit tavaly főztem Sopronban, meg két üveg saját lekvárt. A ruháim helyett, de ruhákat itt is lehet venni, ágfalvi mangalicaszalonnát meg tuti nem. A Harrer csokik már elfogytak. 

Ott lakunk

A Lány elvileg először a norvégul nem tudó gyerekeknek való iskolába ment volna, az kb 1 km innen, majd ha ők azt mondják, mehet tovább, akkor a legközelebbi általánosba, ami látszik az ablakunkból, és aminek az udvara iskolaidőn kívül (totál életveszélyes) játszótérként funkcionál. Az összes iskola és ovi bezárt itt tegnaptól, szóval mindez majd valamikor a jövőben lesz esedékes. 

Dolgozni végül nem kezdtem el, egy ilyen bürokratikus szerencsétlenkedés miatt, mármint nem én szerencsétlenkedtem, hanem a kórház, de aztán kibogozták, ez azonban 4 napba telt, tegnap írtak, hogy oké, mehetek, illetve mehetnék, csak épp pont tegnap du. bejelentették, hogy mindenki, aki külföldön volt vagy külföldről jön Norvégiába, 14 nap házi karantén. Mi 7 napja jöttünk, úgyhogy ahogy olvastam a hírt, elrohantam a boltba, bevásároltam szerintem kb. két hónapra elegendő cuccot, és most házi karanténban vagyunk. Ez azt jelenti, hogy kimehetünk a lakásból és sétálhatunk a környéken, csak más emberekkel nem kerülhetünk közeli kontaktusba, nem használhatjuk a tömegközlekedést, nem mehetünk dolgozni / oviba meg ilyesmi. Boltba se mehetünk értelemszerűen, nem mintha bárki ellenőrizte volna. És bezárt minden kulturális program, uszodák, mozik, fodrászok, masszőrök, tetoválószalonok. Aki csak tud, home office-ol. Ezek nem viccelnek. 

Hatalmas mázli, hogy ez pont most és pont itt történik, amikor a férjemnek nem kell dolgoznia és tud vigyázni a gyerekekre, és amikor egy ritkán lakott kisvárosban vagyunk. Az előző héten, amikor még nem voltunk karanténban, de voltam egyszer a kórházban, egyszer a rendőrségen és egyszer az adóhivatalban, kb annyi emberrel találkoztam összesen az egy hét alatt, mint Budapesten egy óra alatt. Azért nagyon remélem, hogy lassan elkezdhetek dolgozni, nem mintha nem élvezném a nyaralást, de örökké nem tart ki a pénzünk a világ legdrágább országában. 

Hát ez egy ilyen furcsa időszak. 

A man can live on packaged food from here ’til Judgment Day if he’s got enough rosemary.

Na, de legalább megvédtem a mozgás- és táncterápiás szakdolgozatomat ma délután, így mostantól a mozgás- és táncpszichoterapeuta címet viselhetem. Szerintem nem fogom sokszor hangosan kimondani, mert amúgy is kicsit pöszén ejtem az "sz" betűt, így nekem ez túl nagy kihívás. 

Amúgy meg jézusmáriám már. 

Úgy volt, hogy szombaton (holnap) megyünk Sopronba és vasárnap Bécsből repülünk Norvégiába. Kisbusz, bőrönd, lista, minden. Ezen a héten meg még csinálok dolgokat meg találkozom a barátaimmal, sőt, még az is felmerült, hogy a karácsonyra kapott Rudas-fürdő utalványt elhasználjuk a férjemmel. A héten már egyik gyerek se ment intézménybe, mivel nem akartam, hogy pont az utazásra betegedjenek meg. 

Aztán a Lány belázasodott péntek este, pont egy hete, és azóta beteg, vírus (nem korona, hanem a kiütésesek közül valamelyik), baktérium, minden, évek óta nem volt ilyen beteg, és értem én, hogy a korszerű irányelvek szerint a lázzal semmi baj nincs és csillapítani színtiszta hagyományőrzés, de azért a 40C-t látni a hőmérőn, az tök ijesztő. Úgyhogy a hétre tervezett dolgok egy jó részét hamar elengedtem, a többit meg később, ma reggel lemondtuk a vasárnapi repjegyet és áttettük egy vagyonért jövő péntekre, emaileztem a leendő főbérlőnek, hogy ne várjon, lemondtuk a kisbuszt, emaileztem az ügynökségnek, visszavittem a Lányt a gyerekorvoshoz, átadtam a férjemnek, elmentem megvédeni a szakdolgozatomat, addig a férjem elvitte röntgenre. Nincs tüdőgyulladása. Jól gondolom, hogy pont vasárnapra lesz makkegészséges?

És nem megmondtam, hogy pont akkor fog ideérni a koronavíruspara, amikor utazunk? És akkor most majd az lesz, hogy a Fiú is elkapja ezt az izét a Lánytól, és pont jövő pénteken lesz lázas, de legalább nem merül fel az a döntés, hogy utaztassam-e lázasan vagy ne, mert karanténban nem akarom végezni. A Lány amúgy azt mondta, azért lettek betegek pont az indulásra, mert én pont attól féltem (vö. bevonzottam), úgyhogy szeretném jegyzőkönyvbe vetetni, hogy ha a félelmeimnek ekkora hatalma lenne, akkor fél szemére vak leszázalékolt magányos alkoholista lennék egy kőbányai panellakásban két macskával, akiket gyűlölök, rég elvitte volna az emberiséget a H1N1, halálosan mérgező eső hullana, és meghaltam volna agytumorban 17 évesen, mert akkoriban sokat fájt a fejem. 

Amúgy nagyon ügyesen úgy sakkoztam az itthon lévő élelmiszerekkel, hogy holnapra elfogyjon minden, úgyhogy ha pont jövő hét elején lesz apokalipszis, akkor mi leszünk azok, akik megeszik a szomszéd kutyát. Elnézést, ha sok az elgépelés, közben szimultán palacsintát sütök az utolsó zacskó lisztünkből, amihez felbontottam az utolsó üveg nutellát, ó, irgalom atyja, ne hagyj el. 

The woods are the only place I can see a clear path.

Ez egy nagyon érdekes időszak, sok minden történik eléggé strukturálatlanul, most például rendet raknom és takarítanom kellene, meg mini cupcake-eket sütni fehércsoki ganache-sal és rózsaszín cukorszórással, mert holnap lesz a Lány búcsúbulija, aztán elmenni a Fiúért az oviba, ma van az utolsó napja, szóval be kell vinnem a kézműveskedéshez ígért kb 20 db tojástartót meg pár játékot és könyvet, amit már nem használunk, és el kell hoznom a benti cipőt, kinti ruhát, tornazsákot és persze a gyermeket, majd elmenni a Lányért, akinek szintén az utolsó iskolai napja, de ők délután színházba mennek, ezért a szomszéd épület helyett a város másik végébe kell érte menni, a cuccaiért meg majd jövő héten bemegyek. Az óvó néniknek vittem egy ajándéktáska úgynevezett apróságot (finom lekvárok, teák, csoki), a Lány osztálytársainak küldtem be két tepsi sütit (keleti blokk rocky road blondie, azaz fehércsoki-brownie, pilótakeksz és dunakavics van a tetején, kurvajó, sajnos csak a széle maradt itthon) (és le sem fotóztam!), a tanároknak nem küldtem ajándékot, mert túl sokan vannak és nem is kedvelem mindegyiket és akkor hol húzzam meg a határt, hogy ki kap, ki nem, és mit, és amúgy is lehet, hogy csak fél évre megyünk, és különben fogalmam sincs, mi ilyenkor a szociális norma és autista vagyok és mindenki hagyjon békén, de lehet, hogy jövő héten, amikor megyek a cuccokért, még meggondolom magam és kapnak egy raffaellot. 

Szóval mindenféle búcsúbulik vannak meg búcsúebédek, búcsúkávézások és búcsúsörözések, én bevallom, kicsit már úgy vagyok, hogy najólvan, menjünk már, bár én eleve sose értettem a hosszas búcsúzkodást és nincs is hozzá tehetségem. Hétvégén voltunk Sopronban, látogattunk nagyszülőket, jó, ott volt egyfajta kapuzárási pánikom, hogy jaj, utoljára még ennem kell csokissütit a Harrerban meg kávéznom a Kultúrpresszóban meg sétálnom a Ciklámen tanösvényen. Van egy ilyen előítéletem, hogy Norvégiában nincs normális kaja, süti, vagy épp kávé. Mondjuk fák éppenséggel vannak. 

Levizsgáztunk amúgy a B2 szintből kedden és szerdán, vagyis én csak szerdán, mert kedden még bementem Sopronban a Bányászati Múzeumba beköszönni, mert bár ugyan a Fiú születése óta csak online önkénteskedtem nekik, attól még nagyon sokat köszönhetek annak, hogy anno befogadtak, tudást és élményeket egyaránt, mint például pár éve elvittek magukkal az oroszlányi, ma már bezárt szénbányába, és klausztrofóbiás létemre full bányászcuccban bolyonghattam odalent, zseniális jó volt, nem is tudom, miért nem írtam róla. Szóval a többiek kedden írták meg az írásbelit, én meg szerdán, amíg ők szóbeliztek. Meggyőződésem, hogy nem tudok B2 szinten norvégul, a B2 az egy erős középfok állítólag, én pedig nem mennék át középfokon norvégból a Rigó utcában (ha lenne ott nyelvvizsga), de a tanárunk erre azt mondja, hogy a Rigó utca nem mérvadó, mert ott tök mást mérnek és amit itt mérnek rajtunk, az a szövegértés és az írás- és szóbeli kommunikációs és önkifejező készség, és annak nem vagyok híján. Nehéz belőni, hogy ez most az imposztor-szindrómám-e vagy csak reálisan látom a tudásomat, de végülis mindegy, mert így is, úgy is ott fogok majd ülni a kórházban a meetingen és egy szót se értek, mert mindenki kurvagyorsan és százféle dialektusban beszél. 

A felfújható ágyat meg addig nézegettük a neten, amíg egyszercsak írt a házinéni, hogy á, inkább vett nekünk egy ágyat. Úgyhogy bőrönddel költözünk, mert kaland az élet és drága a költöztetőautó és ott is lehet kapni vízforralót meg plüssnyulat. 

Szóval elég nagy a káosz, a lakásban is, az időbeosztásomban is és a teendőlistáimon is, valamint hetek óta köhögök, de ma tettem a kávémba a Fekete Balzsamból, amit Irina hozott Lettországból és kb. az ottani unikum csak durvább, és Katalin cárnő is attól gyógyult a meg nem tudom, miből, amikor az orosz birodalom orvosai már tehetetlenek voltak. 

Define interesting*

Azt mondta múltkor a Lucia, hogy majd írjak sok blogot Norvégiáról, de ne csak ilyen szépirodalmi igényű humoros szösszeneteket (nem pont ezt a kifejezést használta, de nem emlékszem, mit), hanem rendes, gyakorlatias dolgokról, hogy például mit vásárolunk ott a háztartás részére és mit nem. 

Még nem vagyunk ott, de miután egy hétig agyaltunk azon, hogy rendeljünk-e költöztetőautót, hogy vihessük a rizsfőzőt meg a robotporszívót vagy ne, eszembe jutott, hogy ez valószínűleg már az a kategória, amiről rendes, gyakorlatias blogbejegyzést illik írnom. 

Úgy van, hogy az ügynökség segít nekünk lakást keresni, találtak is egyet, ami úgy kb szimpi volt, és bútorozott, mivel az eredeti tervünk az, hogy két bőrönddel vágunk neki a nagyvilágnak, nem rendelünk egy vagyonért költöztetőautót, és ennek értelmében a nagyvilágban bútorozott lakást bérelünk. Csakhogy a tulaj február egytől akarta kiadni, nekünk meg csak márciustól kell, és van még 3 havi depozit is, meg hó elején fizetik a lakbért, és arra nem lett volna pénzünk, hogy plusz egy hónapra tök feleslegesen béreljünk egy lakást Norvégiában. Úgyhogy ezt elvetettük. Utána sokáig nem találtunk semmilyen lakást, bár voltak jó hirdetések, de egyiket sem sosemlátott keleteurópai bevándorlócsaládnak akarták online megegyezés alapján kiadni, így egy ponton már eléggé kezdtem aggódni, hogy kedvenc magyar íróm** örökérvényű szavaival élve "hol a picsába fogunk lakni." Végül találtunk egy részlegesen bútorozottat, amiben van egy emeletes ágy, amiről tutifix, hogy le fognak zuhanni a kölykeim, nem éjjel, hanem nappal, úgyhogy a képeket nézegetve máris közöltem, hogy jó, akkor azt a szobát zárva tartjuk, más ágy viszont nincs, dehát max veszünk egy ágyat, van a faluban jysk. 

Amúgy egy dél-norvég tengerparti kisvárosba megyünk, csak azért hívom falunak, mert magyar viszonylatban kicsi. 

Aztán megkérdeztem, mennyi lenne pár dobozt kiküldeni egy norvégiai magyarok által működtetett szállítóautóval, és kiderült, hogy drága, viszont pont március elején viszonylag olcsón megkapnánk az egész autót, úgyhogy akkor kitaláltam, hogy kivisszük az ágyunkat. Nagyon szeretem azt az ágyat, több kör után találtuk meg bele a tökéletes matracot, és akkor már nyilván visszük a kávéfőzőt, rizsfőzőt, robotporszívót és a 870 plüssnyulat, és otthonosan fogjuk magunkat érezni a zord északon. 

Mindeközben takarításkor odébb toltam a kanapét és kiment a térdem, a Fiú szokásos asztmatikus hörghurutjában betegedett meg, és rájöttem, hogy ha költöztetőautót rendelünk, akkor össze kell csomagolni, és én arra nem állok készen sem fizikailag, lelkileg még kevésbé, hogy költöztetődobozokat szerezzek és azokba okosan becsomagoljak a család részére. Ja, nem azért, mert nem állok készen a költözésre, hanem, mert nyűg. 

Közben elkezdtük az ügyintézést, először regisztrálni kell ott a rendőrségen, és bármi mást csak utána lehet, úgyhogy januárban kértünk online időpontot, de már csak március legvégére volt hely, amiből ki is találtam, hogy így hónapokig nem lesz TB-nk, nem lesz adókártyám, nem tudok bankszámlát nyitni vagy előfizetni az internetre, sem fizetést kapni, úgyhogy ott fogunk ülni betegen a sötét, hideg, offline lakásban pénz nélkül, de aztán kiderült, hogy nyugi, meg hogy néha lemondják az emberek az időpontot és akkor lesz hamarabb, nézegessük gyakran a honlapot. 

Ekkor épp nagyon szerettem volna, ha _valamit_ sikerül sikeresen elintézni, ezért gondoltam, megveszem a felfújható ágyat, mivel vasárnap délután érkezünk és ágy nincs a lakásban, ezt találtuk ki, párezer forint, egy-két napig kibírjuk, amíg megérkezik a miénk vagy amíg veszünk egy ágyat a jyskben, utána meg tök jó lesz vendégágynak. Le is foglaltam online a felfújhatós ágyat, csakhogy amikor mentem átvenni, közölte az eladó, hogy, idézem, nem szeretné eladni nekem ezt a felfújhatós ágyat, sem másmilyen felfújhatós ágyat ebből a márkából, mivel tízből tízen visszahozzák, mert rossz a hegesztése oldalt és az első használatkor se tudod már rendesen felfújni és ne vegyek ilyet. Úgyhogy gondoltam, szuper, akkor veszek a mountexben, azok legalább könnyebbek, jó, nem olyan kényelmesek, viszont tartósak és ha túrázó sátorbanalvó norvégokká változnánk, milyen jól jön majd az önfelfújódó túramatrac, csak az a baj, hogy ötvenezer. Végül aztán találtunk egy szimpatikus nem olyan drágát a neten, csak addigra már késő este lett és inkább néztünk két rész Firefly-t. 

Az is zavar, hogy egy hónapja nem láttuk a napot és utálom a budapesti telet. Úgyhogy javasoltam ma norvégon, hogy a morál emelése végett szerintem elengedhetetlenül szükséges lenne, hogy a cég pénzén sós mogyorós baracktortát vásároljunk a Gerbeaudban, hiszen január van, vegyes halmazállapotú csapadék hull, porból lettünk, porrá leszünk és elvitelre féláron vannak a sütik, mire azt a választ kaptam, hogy "du skal gå ut på Gerbeaud i lunsjpausen og hente noen kaker, vi skal betale etterpå"***, mondtam is, hogy ez eddig a legszebb norvég mondat, amit életemben hallottam. A sós mogyorós barack mellett a narancsos karamellszeletük is elég menő. Egyébként a leendő lakóhelyünkön épp jobb idő van, mint itt, mielőtt még feltennénk a kérdést, hogy téli depressziós hajlammal miért költözöm az északi sarkra. 

És vajon lezajlik a koronavírus-para március elejére, vagy pont akkor fogunk repülni, amikor tetőzik, és akkor még attól is kell majd rettegnem? 

*oh God, oh God, we're all gonna die
**Szerb Antal
***ebédszünetben ugorj ki és hozzál mindenkinek egy sütit a Gerbeaudból, utána kifizetjük 

Evil is evil. Lesser, greater, middling, it's all the same.

Az van, hogy én nagyon szeretem a BACKABRO kinyitható kanapénkat, de gyanús, hogy a kanapé nem szeret minket viszont. Vagy csak szimplán gonosz. Tavalyelőtt februárban fejreesett róla a Lány és agyrázkódást kapott. Pár héttel ezelőtt fejreesett róla a Fiú, mondjuk legalább nem kapott agyrázkódást. Hétfőn meg olyannyira elvesztettem a realitáskontrollt, hogy kitakarítottam a kanapé mögötti részt, ehhez el kellett húzni, és amikor visszatoltam (volna), kificamodott a térdem. Most térdrögzítőben sántikálok és majd megyek MR-re, reméljük, csak rándulás. 

Mi ilyenkor a teendő? Mármint nem térdrándulás esetén, azt tudom, rögzítés, borogatás, Witcher (a sorozat), hanem kanapé esetén. Rontáslevételben gyakorlott varázslót hívok, aki némi fizetségért jó útra téríti?  

Ráadásul úgy, hogy Lucia kívánós posztjában ez évre csupán egészségességet kértem az univerzumtól, most direkt visszamentem megnézni, nem felejtettem-e ki véletlenül magamat a felsorolásból, de nem, sőt, a WHO egészségdefinícióját is bemásoltam a precizitás végett. Vagy a kanapé Sötét Ereje erősebb mágia, mint Lucia blogja és az Univerzum közötti jótékony kapcsolat? A kanapéban maga a Káosz lakik? Mondjuk az ágyneműtartó-részében tuti. Van erre varázsige? Vagy csak rakjak rendet?

Vagy szimplán beperelem az IKEÁ-t, hogy hívják vissza a terméket és kártalanítsanak. 

Ezeket olvastam idén

Frank Schatzing: A pillangó zsarnoksága. Ő írta a Rajt-t, amit szerettünk, és én bevallom, ezt is bírtam a hibáival együtt. Van benne akció és filozofikus elmélkedés is, túl sok meglepetést nem tartalmaz a témában (párhuzamos dimenziók és öntudatra ébredő AI), de kedveltem. 

Andy Weir: A marsi. Hát ez de jó! Tudom, évekkel ezelőtt volt új, de én most értem ide. 

Orvos-Tóth Noémi: A terapeuta esetei: Egy nárcisztikus hálójában. Azért olvastam el, hogy kölcsönadjam egy páciensnek, amúgy tanulságos és okos kis könyv, csak én nem annyira bírom a szerző stílusát sajnos, bocs. 

Roy Jacobsen: Szoba kiadó. Egyik kedvenc könyvem volt idén, Osloban játszódik a 90-es évek elején, úgy szól nehéz élethelyzetekről és érzelmekről, hogy nem nyomasztó, szerettem a szereplőket is és az egyszerű szövegét is. 

Peter Wohlleben: A fák titkos élete. Szeretnem kellett volna, az erdőről szóló nonfiction, de untam és idegesített az állandó antropomorfizálás. A fák nem beszélnek és nem esznek és nem félnek, és én nem attól tudok jobban kapcsolódni a témához, ha ilyeneket írunk róluk. 

Morten A. Stroksnes: Tengerkönyv. Ez is nonfiction és arról szól, hogy a nem nagyon szimpatikus szerzőnek kapuzárási pánikja van, és ahelyett, hogy venne egy sportkocsit, le akar vadászni egy grönlandi cápát. Szerencsére ez csak az apropója annak, hogy mindent megtudjunk az északi tengerek múltjáról és jelenéről és izgalmas lényeiről és végül csodálatos könyv. A környezetvédők a megjelenés után afféle pamfletjüknek tekintették a könyvet, amin az író meg kiakadt, mert nem ez volt a szándéka, de bocs, szerintem is a tengerről szól és nem rólad, haver. 

Torben Kuhlmann: Armstrong. Ez egy gyerekkönyv és egy egérről szól, aki a Holdra jut, de annyira szerettem, hogy muszáj itt megemlíteni, gyönyörű és hangulatos grafika és tények és cuki. Különben ezer gyerekkönyvet olvastam a gyerekkenek idén is, Ruminitól a Kicsi Sárga Repülőig, de azokat nem jegyzem. Az Armstrongot viszont vegyétek meg, csodálatos. 

Torben Kuhlmann: Lindbergh. Igazából ez az első könyv és az Armstrong a második, nyilván egy egérről szól, aki feltalálja a repülőgépet, egyébként a szerző srác diplomamunkája volt, és ez se rossz, de az Armstrongot jobban szerettem. 

Sarah Naphtali: Buddhizmus anyáknak iskolás gyerekkel. Kedvenc gyereknevelős sorozatom még mindig. 

Andy Weir: Artemis. Bölcsész ismerőseim utálták*, a természettudósok meg éltették ezt a könyvet, és én is szerettem, de mondjuk tényleg nem az árnyalt karakterábrázolás miatt. 

Karl Ove Knausgard: Élet. Hát igen, Knausgardnak kell lenni ahhoz, hogy írj hatszáz oldalt Észak-Norvégiáról és a merevedésedről és még jó is legyen. 

Carrie Fisher: A hercegnő naplója. Azt hittem, ez rendes önéletrajz és kicsit csalódtam. 

Tormod Haugen: Zeppelin. Ez egy furcsa kis norvég ifjúsági regény. 

Erik Wahlström: Isten. Olvastuk anno Szunyogh Szabolcs: Bibliai meséket? Na ez egy hasonló, csak hosszabb, kíméletlenebb a humora és svéd. 

Kim Leine: Kalak. Valahogy belőlem fanyalgást vált ki, ha túladagolják a szörnyűséget (apja szexuálisan abúzálja 15 évesen, majd ápolóként súlyos drogfüggő, és ez csak az első 5 oldal), de annyira érdekes volt a setting (Grönlandon játszódik), hogy az mégis elvitte a hátán nekem. 

Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé. Ennek a fülszövege annyira nyomasztó regényt ígért, hogy sokáig halogattam, de aztán tökre nem volt kizárólag nyomasztó, hanem érdekes és érzelmekkel teli is, és pont annyira bizarr, ami még jó. A furcsa felnőtt fickó emlékszik vissza zaklatott kisgyerekkorára. Mondjuk az elefántos szál eléggé bosszantott, hogy most akkor az szimbólum vagy igazi elefánt és nemár, de aztán megbékéltem ezzel. 

Erik Fosnes Hansen: Zsoltár az út végén. Ezt is sokáig halogattam, mert azt hittem, valami fajsúlyos kortársirodalom, amihez idő és elmélyülés szükséges, erre tök izgalmas! Még csak a felénél tartok. A Titanic zenészeiről és az ő kitalált múltjukról szól és úgy van megírva, hogy simán látom magam előtt a netflixen**. Plusz a magyar fordítás is klassz. 

Joe Hill: Furcsa időjárás. Asszem négy kisregény van benne és kettőt olvastam el, sokra nem emlékszem belőlük. Azt hiszem, erre mondják, hogy korrekt iparosmunka. 

Cressida Cowell: Tvillingene leker med en Plesiosaurus. Jó, ez az a könyv, amit a Happy Mealhez adnak, szóval még gyerekkönyvnek is gyér, de első könyv, amit norvégul olvastam el***(még tavasszal Bergenben kaptuk a mekiben).

Update: ja, még ez is volt: Kőhalmi Zoltán: A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit. Skandináv krimiparódia, vicces volt, csak túl meta. 

Jesszusom, de hiányérzetem van, szóljatok, mit hagytam ki. Jó, tudom, a Pa vei-t. Ez kevesebb könyv, mint tavaly, de most szinte mindet a saját szórakoztatásomra olvastam, tavaly meg volt egy csomó, amit szaklektoráltam vagy ilyesmi (- mentegetőzött). Meg olyan nehéz manapság jó könyvet találni. 

*De közben kiderült, hogy Lam szerette, szóval ne általánosítsunk. 

**Belenéztünk valamelyik nap a Dickens: Karácsonyi történet horrorfantasy feldolgozásába, húsz perc után meguntam, de ugyanabban a 19. századi Londonban játszódik a Zsoltár az út végén egy része is és remekül visszaadja a hangulatot. Mármint a könyv. Hogy úgy mondjam, nem kaptam kedvet a 19. századi Londonban élni. 

***A tanárunktól kaptam egy kortárs novellagyűjteményt is, de abból még csak egy és felet olvastam, úgyhogy nem írhatom ide. 

 

Szerinted a gitár az magyar?

Idén keresztülmentem egy fázison cukrászati fejlődésemet illetően, amelynek során minimousse entremet-ket készítettem tükörglazúrral, innen, aztán pont december elején meguntam az ezekkel való pepecselést és új kihívásokra vágytam, és akkor rájöttem, hogy flódni!!! Flódnit kell készítenem, mert az kihívás, meg imádom. Aztán mondták a norvégon, hogy a téli szünet előtti utolsó napra, amikor majd kiselőadást tartok az autizmus spektrum zavarról, különös tekintettel Saga Norénre, akkor esetleg ha hoznék sütit is. 

Mondtam, hogy szuper, akkor majd hozok flódnit, mire a norvégtanáron kívül, aki magyar, az összes csoporttársam, akik nem magyarok, de van köztük izraeli is, üres tekintettel meredtek rám. Flódni, magyaráztam, typisk jiddisk kake? Semmi. Her er en bild. Semmi. Majd a norvégtanár felvilágosított, hogy a flódni az magyar. Én továbbra is meg voltam győződve róla, hogy a flódni az egy internacionális zsidó sütemény, úgyhogy miután aznap mindenkinek, akivel találkoztam, nekiszegeztem a kérdést ("szerinted a flódni az magyar?"), utánanéztem. És tényleg. A flódni név ugyan feltehetően a Fladen nevű süteményből ered, de az csak azt jelenti, hogy lapos sütemény, esetleg hogy több tésztaréteg van és azok között valamilyen töltelék. A Tel Aviv-i Egyetem egy kutatója szerint Elizer ben Joel Halevi 12. századi kézirata, a Sefer Ra’avyah szintén említi a Fladen-t, amit akkoriban még rendszerint sajttal (!?) készítettek. (Innen). 

Szóval bár vannak gyökerek, a jelenlegi flódni, amelyben az alsó töltelékréteg mákos, azután diós, azután fehérboros alma, majd pedig szilvalekvár következik, kifejezetten a magyar városi zsidóság jellegzetes süteménye, mi több, etnoidentifikációs szimbóluma. 

Úgyhogy a norvégon az autizmus kiselőadásomat a flódni kultúrtürténetével kezdtem (és a neurodiverzitással fejeztem be). Ami egyébként csodálatosan sikerült, nem az előadás, az mittudomén, valahogyan, hanem a flódni. A tepsi többi részét a karácsonyi medúzabulin tálaltam fel, ahol egyébként már volt egyszer nagyon régen flódni, csak az Raj Ráhelé volt és a mr.a hozta és én meg islert sütöttem és még a régi panellakásban laktunk és még gyerekeink se voltak és az L. meg az Agnus eredetileg vidám dalokat adtak elő szívszorítóan, bár lehet, hogy ez három különböző karácsony. 

És még ez volt: 
isolde: - Akkor majd mondj légyszi értő véleményt a flódnimról. 
Suematra: - Te most konkrétan lezsidóztál? 

Mondom, hogy etnoidentifikációs szimbólum. 

Time spent with cats is never wasted*

Nos, mint kiderült, a sikeres és hatékony nyelvtanulás záloga az, hogy a nyelvtanárodnak legyen nyolc macskája. 

Ezt most nem csak így légből kaptam, hanem célzott megfigyeléseket folytattam a norvégon, és megkérdeztem magát a tanárt is (akinek jelen pillanatban nyolc macskája van, de a tanfolyam egy pontján volt már kilenc is) arról, hogy tudniillik hogyhogy ilyen hatékonyan haladunk. Azt mondta, szeret orvosokat tanítani, mert azok tudnak strukturálni és tanulni is. Ebben lehet valamennyi igazság, de azért nem túl valószínű, hogy az orvosok szimplán jobban tanulnak nyelvet, mint a nem-orvosok és kész. 

Jómagam arra jutottam, hogy több tényező is van, amelyek részben a keretekből adódnak, részben technikai, részben pedig személyes tényezők (akárcsak a pszichoterápia) (vagy az Élet).

A keretek azok, hogy minden hétköznap reggel kilenctől délután fél háromig tart a tanfolyam, és emellett kapunk több-kevesebb házit is otthonra. És hát ha valamivel napi 7-8 órát foglalkozol minden nap, bármi is az, akkor azért annak egy idő után lesz látszatja. Ugyanakkor jártam már korábban is intenzív nyelvtanfolyamra, egyszer egy ilyen több hetes nyárira is, ami minden nap volt délelőtt, és nem tudtam sokkal jobban németül utána, mint előtte. Szóval biztos vagyok benne, hogy a fő magyarázat egyszerűen a ráfordított időmennyiség, de nem _csak_ ez. 

További, a keretekhez tartozó tényező, hogy kislétszámú a csoportunk és hogy ingyen van a frissen őrölt kávé. 

A tanárunk amúgy tök jó, szépen optimális szinten tartja a lazulást és a stresszelést, sokféle feladatot használ, de semmi csodaszámba menőt, szóval több tankönyvet is használunk párhuzamosan, vesszük az olvasmányt, töltjük a munkafüzetet, elmagyarázza a nyelvtant (norvégul), írunk, hallgatjuk a magnót, néha nézünk filmet meg beszélünk. Mindezeket úgy variálja, hogy nem unalmas. Esküszöm, a legjobban azt unom, amikor a Bridge c. sorozatot nézzük. (Én kérek elnézést.) Ja, meg sem szégyenít meg ilyesmi, de én nem nagyon emlékszem megszégyenítő vagy túl kritikus nyelvtanárra az életemből, hacsak ide nem számítjuk Jekatyerina Ivanovnát általános iskola negyedikből, de ő sem az orosztudásom miatt szégyenített meg, hanem mert becsengetés után labdáztam.  

Van még maga a nyelv, ami hasonlít kicsit az angolra meg kicsit a németre és mindez tök sokat segít, hiába, hogy németül sosem sikerült rendesen megtanulnom, mégis most hasznát veszem. Ha mandarinul tanulnánk, az lényegesen nehezebb lenne. 

Az én hozzáállásom valamiért viszont teljesen más, mint az eddigi nyelvtanulásaimnál, nem tudom, miért, de észreveszem magamon, hogy kevésbé iskolásan tanulom és sokkal spontánabbul. Van az, hogy a kisgyerekkori és a felnőttkori nyelvtanulás között számtalan különbség van, de az egyik a hibakivédés versus társas könnyedség, ami azt jelenti, hogy a kétéves nem úgy beszél, hogy közben igyekszik a helyes nyelvtani struktúrát alkalmazni, mivel nem tud róla, hogy léteznek nyelvtani struktúrák, hanem improvizál meg modelltanul, aztán hatodszorra már jól mondja. És most ezen a tanfolyamon én simán összevissza beszélek, és néha közben javítom magam, néha javít a tanár, de nincs az, hogy leblokkolok, mert nem jut eszembe a melléknévragozás. 

Ez részben még mindig lehet az időtényezőtől, hogy ti. a nyelvtanulás is olyan, mint az autóvezetés vagy a hangszer, hogy explicit tanulással kezded (amikor még minden mozdulatot agyból csinálsz, odafigyelve) (és szívás), ami a folyamat során implicitté válik (amikor már automatikus és nem annyira gondolkodsz, inkább gyakorolsz) (és már élvezetesebb), és mivel ilyen nagy dózisban haladunk, gyorsabban eljött ez a pillanat.

És aztán így megvilágosodtam, hogy nyilván mégiscsak a tanárunk csinál valamit, amiért képesek vagyunk a munkafüzet és könyv és nyelvtan ellenére / mellett is spontánabbul tanulni, mint amúgy szoktunk, úgyhogy két nap megfigyelés után ismét megkérdeztem tőle. 
isolde: - Az is van, hogy te létrehozol itt egy ilyen _légkört_, az micsoda, és mivel éred el? 
Norvégtanár (sokat sejtetően): - A macskák azok. 

Utána még faggattam, hogy mégis hogyan és mi itt az oksági kapcsolat, de már csak kitérő válaszokat kaptam. A macskákkal nem találkozunk, otthon vannak nála, mi meg a nyelviskolában.

Sosem fogjuk megtudni. 

(Még az igazsághoz tartozik, hogy bár ez a tanfolyam idén októberben kezdődött, előtte tavaly már vettem pár órát, csak abbahagytam, mert nem fért bele az életembe és akkor a harmadik leckéig jutottam a könyvben, és aztán szeptemberben volt egy online tanfolyam, heti egy órában, akkor is a harmadik leckéig juttottam ugyanannak a könyvnek az újabb kiadásában, vagyis októberben nem nulláról kezdtem, hanem, mittudomén, 0.002-ről.)

*/Sigmund Freud/

Engem virággal dobáljanak

"Te úgyis szeretsz szerepelni" - mondták ma nekem norvégon. Hát nem csodálatos? Emlékeztek, amikor még szociális fóbiás tizenhétéves voltam és meg sem mertem szólalni? Emlékeztek, amikor életemben először előadtam a magyar pszichiátriai társaság éves vándorgyűlésén és szétparáztam magam és a prof azt mondta: "élvezd!", és kicsit azt gondoltam, ez megőrült? Amikor előadtam "otthon" a munkahelyemen a csütörtöki tudományon, amin mindenki kb. alszik, és attól rettegtem? És tessék, röpke 15-20 évvel és hatszázmillió kisebb-nagyobb előadással, megtartott tanórával és vezetett pszichoterápiás csoporttal később én lettem az, aki szeret szerepelni. 

Jó, mondjuk oviban dizőz akartam lenni, csak nem tudok énekelni. Se táncolni. 

Szóval szeretném elmondani a világ többi szociális fóbiásának és előadói szorongástól szenvedőjének, hogy idő és gyakorlás kérdése az egész. A deszenzitizáció csodálatos dolog. Ha ezt az időt csótányokkal töltöttem volna, lehet, hogy már azoktól se rettegnék!

Most aztán tarthatok norvégul kiselőadást az autizmus spektrum zavarról.*

Különben meg szomorú vagyok, mert ma volt az utolsó nap a magánrendelésemen és a pszichoterápiás kapcsolat az sajnos valódi kapcsolat és a búcsúzás az búcsúzás. Ah, öregszem. 

*Jól tolom a "humble brag"-et?** A rejtett dicsekvés, amikor panaszkodsz, de valójában dicsekszel. A három piros kasmírpulóverem összehajtva ugyanúgy néz ki, és amikor a V-nyakút akarom kihúzni, mindig a kardigán jön elő. A múltkor is órákat késett a járatunk a Maldívra. Nincs egy rongyom, amit felvehetnék a Nobel-díjkiosztóra. 

**Mármint, hogy októberben kezdtem el norvégul tanulni, és már múlt héten megtartottam első ppt kiselőadásomat norvégul, amelyben elmagyaráztam a karteziánus dualizmust és a gén-környezet interakciót is. Mindez persze nem a velemszületett zsenialitásomnak köszönhető, hanem a nyelvtanulás körülményeinek és módjának, de erről majd máskor. 

 

Sounds good. Stay hydrated.*

Jaj, bocsánat. Tele vagyok ilyen félkész posztokkal, ahol két mondat után felébredt a gyerek vagy valami. 

Amúgy jól vagyunk. Hosszú kihagyás után mindig nagyon nehéz újra írni, mert ilyenkor most el kellene mesélni az elmúlt hónapokat, vagy legalábbis valami nagyon fontosat és/vagy nagyon vicceset írni, ehh, túl nagy a nyomás. 

Mindenesetre az van, hogy Norvégiába költözünk, én most járok az intenzív nyelvtanfolyamra, most tartok az A2 vizsgánál és a B2-ig kell eljutni február végéig, ami kb középfoknak felel meg, valamint el kell fogadniuk bürokratikusan a szakvizsgámat, és akkor utána mehetünk. Eléggé para, hogyan fogok norvégul dolgozni meg mit fog csinálni a férjem meg milyen lesz tényleg az idő, meg hiányozni fognak a nagymamák meg a barátaink, meg minden eszetlenül drága, meg mit fognak mindehhez szólni a gyerekek. Nem, az nem igaz, hogy a gyerekeknek könnyű és onnantól, hogy beadtad őket az iskolába / oviba, zokszó nélkül három és fél óra alatt megtanulnak norvégul a nulláról. A gyerekek az elején sírni fognak, hogy nem értik, mit mond a többi gyerek és hiányozni fog nekik a magyar óvónéni meg osztálytársak. A sok évvel ezelőtt Dániába emigrált volt kollégám hatéves kislánya egy teljes évig sírt, hogy haza akar jönni, szóval reméljük, hogy a gyerekek rugalmasak és ragad rájuk a nyelv, de azért nem élném bele magam ebbe feltétlenül. Egyébként fél év próbaidőre írtam alá, szóval ha fél évig mindenki vigasztalhatatlan, akkor hazajövünk. Vagy ha fél év után kirúgnak. Amúgy fogalmam sincs, ideális esetben mennyi ideig maradunk. 

Szóval izgalmas dolgok várnak, de legalább előrefelé megyünk és nem visszafelé. 

Meg magánrendelek meg ezer dolgot csinálok, aminek a fele úgy ragadt rám, hogy én esküszöm igyekszem nemet mondani feladatokra, és ritkán sikerül is, de néha egy pillanatra nem figyelek, és elvállalok rémes dolgokat, máskor meg elvállalok tök jó dolgokat, mert tetszenek.  

A gyerekek csodálatosak, végre lehet velük beszélni (a Fiút mondjuk totál hidegen hagyja kb. minden, amit mondok, anarchista), nem kell szoptatni, és pelenkázni is csak elvétve. Lehet velük sütit szaggatni úgy, hogy én kinyújtom a tésztát, ők meg önállóan kiszaggatják és utána az elkészült kekszet csokiba mártogatják és egész jól néz ki. Jó, azért látszik, hogy melyik tálcát csinálta a hároméves és melyiket a hatéves, nyilván. 

*Summer: Grandpa, some of the Death Stalkers are going to what used to be Seattle to hunt what used to be people. I'm going.
Rick: Sounds good. Stay hydrated.

We'll pick berries and recline

Let's get out of this country
I'll admit I am bored with me
I drowned my sorrows and slept around
When not in body at least in mind
We'll find a cathedral city
You can convince me I am pretty

Sorvégek

Most, hogy terveimhez híven tetováltattam egy cikláment a bokámra, ideje elgondolkodni, akarok-e végtére is Norvégiába költözni, vagy sem. Azt mondták pszichológus barátaim, írjak pro és kontra listát, szóval, e: 

Norvégiába költözés ellen szól: 

- nagyon sokan szeretnek itthon, engem és a családomat is, barátok, rokonok, kollégák
- én is szeretek egy csomó embert itt
- tudom, mi hol van, mikor kihez kell fordulni, kompetens vagyok az életünk megszervezésében
- kompetens vagyok a munkámban, elismernek benne
- nagyon szeretem a magyar nyelvet
- nagyon szeretem a lakásunkat 
- nagyon szeretem a gyerekorvosunkat
- szar a kávéjuk
- itthon nem kell autó, ott vélhetően kellene
- a jó ég tudja, hogy viselnék a gyerekek
- a jó ég tudja, hogyan alakulna át a családi dinamika
- mi lesz a növényeimmel? 
- sokkal messzebb van Sopron 
- a gyerekeink hazátlan, gyökértelen kozmopolitákká válnának
- lehet, hogy a férjem utálná és boldogtalan lenne, és nem akarom boldogtalanná tenni
- itt hősiesen harcolunk az egészségügynek / a férjem munkaterületének süllyedő hajóján, ott meg csak nyugisan éldegélnénk, nem lennénk szabadságharcosok, hol a dicső önfeláldozás
- cserben hagynám a táncterápiás egyesületet
- cserben hagynám az itteni munkahelyemen a jófej kollégákat és betegeket
- a gyerekeim kevesebbet találkoznának a nagymamáikkal és azok szomorúak lennének
- lehet, hogy szétunnám magam a munkahelyemen
- lehet, hogy szétunnám magam a szabadidőmben is
- lehet, hogy sose tudnék megtanulni rendesen norvégul
- senki se fogja érteni, ha azt mondom, hogy nem borozunk már többet a gangon, vagy hogy a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt, vagy hogy Dömdödöm
- itt élned, halnod kell
- görögdinnye

Norvégiába költözés mellett szól:

- úgy tűnik, normálisabban bánnak egymással az emberek, kevesebb a hétköznapi gyűlölködés
- sokkal szebb környezetben élhetnénk, erdő, tengerpart
- talán több pénzünk lenne, de ez nem biztos, ezt nem tudom jól kiszámolni
- a gyerekeim rugalmasabbakká válnának, nyelvet tanulnának és nyitottabbá válna számukra a világ
- lehet, hogy kevesebbszer szégyenítenék meg őket a tanárok, óvónők, edzők és egyebek, ha nem tudnak valamit
- be lehet lélegezni a levegőt
- lehet, hogy a Fiú asztmás bronchitise is meggyógyulna, meg a pollenallergiánk
- a Lánynak jobb lenne egy nemi egyenjogúságban előbbre járó társadalomban élni (ahol akkor is lehetsz igazságügyminiszter, ha leszbi csaj vagy)
- nem lennénk hősök, de cserébe nem halnánk meg idejekorán stressz-okozta betegségekben
- lehet, hogy a férjem élvezné és direkt jót tenne neki
- ugyanazok a növények vannak, mint itthon, beleértve a rózsaszín fákat
- eperföld is van
- meggyőződésem, hogy bármilyen necces nemzetközi helyzet adódik, a magyar kormányzásban (nem pont ebben, bármelyikben) nem lehet bízni, és ha tanultál történelmet, akkor ezt te is tudod
- ha nem megyünk és itt gáz lesz (klímaváltozás, háború, diktatúra, apokalipszis), akkor azt hogy magyarázom meg magamnak
- már úgyis elköltöztem a szülőhelyemről, most nem mindegy, honnan van honvágyam Sopronba?
- oktatás
- egészségügy
- működő demokrácia
- túl meleg van itt, a légkondit meg utálom
- ha szar, hazajövünk

Az a véleményem, hogy az ilyen listáknak nincs nagyon sok értelme és a döntéseinket érzelmi alapon hozzuk, amelynek mozgatórugói részben előttünk is rejtve vannak. Inkább csak azért írtam listát, mert az "infektológus legyek vagy pszichiáter"-listámat, amit 24 évesen írtam, nagyon vicces és tanulságos volt pár évtizeddel később olvasni (tényszerűen mindenben tök igazam volt, csak más súllyal estek latba).

A ciklámen viszont nagyon szép lett, pont, amilyet akartam.