Szóval én most már értem, hogy jut el az ember odáig, hogy közterületen szoptasson. Én nem szoptattam közterületen, bár vonaton igen, de igyekeztem elbújni és kendővel takarni. Nem azért, mert annyira szégyenlős vagyok, vagy mert annyira tartanék utastársaim véleményétől, hanem mert úgy gondolom, azt, hogy valakinek megmutassam a mellemet, azt ki kell érdemelni. Nem, nincsenek világraszóló melleim, világéletemben inkább a lábam, a seggem és a sziporkázó intellektusom volt az erősségem, de akkor is: nem mutatom meg csak úgy bárkinek, aki véletlenül épp arra sétál és még csak vacsorázni sem vitt el. És ne áltassuk magunkat, szoptatáskor látszik a mell, hacsak nem vagy zsonglőr, minimum akkor, amikor rárakod a gyereket meg leveszed, én legalábbis sok szoptató nő mellét láttam, pedig nem lestem direkt. Ne értsünk félre, egyáltalán nem zavar, ha valaki az utcán szoptat, de hogy őt sem zavarja, az fura. Az egyik barátnőm azt mondta, szerinte teljesen normális vonaton szoptatni: mindenki előveszi a szendvicsét, akkor a babának is jár a kaja, és ezzel egyet is értek, csakhogy az én mellem nem valakinek a szendvicse. Ja, hogy de.
Régebben ijesztőnek és értelmetlennek találtam azt is, amikor a barátnőim gyerekei bementek utánuk a vécébe, mondjuk meglátogatott minket a kolléganőm másfél éves kislányával, és bement nálunk tampont cserélni, a kislány meg halálra rémült az idegen helyen és berohant anya után. Milyen már. Ma már a szemem sem rebben, ha úgy kell pisilnem, hogy egy gyerek ül az ölemben közben. A szeparációs szorongás tankönyvi korszakában van, igen, betehetném addig a kiságyába, hogy ott üvöltsön kétségbeesetten, de utána egy évezred megvigasztalni, plusz félek, hogy megutálná az ágyát, ha börtönnek használnám, ja, és sajnálom is. Alapesetben a vécével szemben, az előszobában a hűtőmágnesekkel játszik ilyenkor és én kicsit nyitva hagyom az ajtót, de néha rátör, hogy tíz centire sem távolodhat el tőlem.
Van még az, hogy a szoptatás sok hónapja alatt amit megeszel, az átmegy az anyatejbe - vagyis én vagyok az, aki nem ehetek tejterméket, holott a Lány a tejfehérje-allergiás. Én nem ihatom számolatlanul a kávékat, mert aztán ő nem fog tudni aludni. Én nem ehetek csilisbabot, mert az ő hasa fájdul meg.
Lassan, de biztosan kialakul az emberben az a tudat, hogy a teste nem az övé többé, hanem nagyjából köztulajdon. Az intimitás határvonala is máshová kerül, normális ember nem beszélget kakiról, a játszótéri anyukák viszont simán megtárgyalják, a baba hányszor és mennyit és milyen színben. Ha több mint egy évig naponta hat-nyolcszor pelenkát cserélsz, plusz időnként magad sem lehetsz magányos a klotyón, egy idő után elfelejtődik, hogy az ürítés intim, csak az adott személyre tartozik. Van egy kis dobozom a vécében, amiben a női higiéniát tartom, a Lány egy időben rendszeresen kiszedte a helyéről és kidobálta és szétszórta belőle a tamponokat, naponta sokszor - pár hónap után már teljesen természetesnek hatott, hogy itt-ott tamponokat találok a lakásban.
Szóval érdekes. Kíváncsi vagyok, meddig tart ez és hol a határ. Mert szerintem például a mellem alapvetően az enyém, és az csak átmeneti állapot, hogy éppenséggel valakinek a kajája. Kölcsönadtam őket a Lánynak egy kis időre. Még egy pár hónap és visszakerül hozzám és ismét mell lesz, nem pedig szendvics, amit bárhol nyugodtan kicsomagolhatsz, ha éhes vagy. És akkor majd szülök még egy gyereket és kezdődik elölről az egész, és ha huszonéves lennék és lenne kedvem, akkor szülhetnék még ötöt, és ha mindegyiket két évig szoptatnám, hordoznám és pelenkáznám, akkor legjobb esetben is tíz évig lenne másvalakié a testem, ennyi idő után vajon még visszakerül a végén az ember saját tulajdonába, vagy végképp közkincs?
Ma például, az orvosi váróban fültanúja voltam, ahogy egy minden bizonnyal jószándékú, de ostoba és kártékony nagymama legalább egy óra hosszat folyamatosan alázta a vele lévő tizenkétéves-forma kövér kisfiút. Merthogy nem tudtak tőle vért venni, mert kövér és mert félt, és ha valaki kövér, akkor nehezebb eltalálni a vénáját, ha meg még fél is, akkor még nehezebb. És így majd sohasem fognak tudni rajta segíteni az orvosok, mert ilyen hülye, hogy itt fél meg stresszel, amikor az köztudottan káros az egészségre, de különben is az a baj, hogy állandóan a számítógép előtt ül és nem a valósággal van elfoglalva, és ettől be fog csavarodni és a pszichiátrián fog kikötni. A kisfiú többnyire ült maga elé meredve, néha elkezdett könnyezni, akkor a nagymama jól lebaszta, hogy mit sír, amikor ők, a család mellette állnak és nagyon szeretik. Később a nagymama újságkivágásokat vett elő a táskájából a stresszről meg a tévénézésről és ezeket lobogtatta a kisfiúnak, majd felolvasott neki egy komplett Csernus Imre-interjút.
Szegény kisfiú. Így utólag mindig sajnálom ezeket a helyzeteket, hogy nem szóltam bele, csak hát konfliktuskerülő vagyok, nincs kedvem vitába bocsátkozni ostoba nagymamákkal, és igen, nyilván jót akart annak a kisfiúnak, de több, mint egy órán keresztül konstans ócsárolni valakit: általában nem segít sem a kövér kisfiúk szorongásán, sem más betegségen, bármit is állít erről Csernus Imre. Nyilván ijesztő, ha az ember nagymama és a kisfia nem egy fakarddal a mezőn a többi kisfiút kergető bajnok, hanem szorongó, elhízott geek. Nyilván nem ilyen unokát szeretett volna ez a nagymama. Ugyanakkor első körben két ismerősöm ugrik be, aki néhány évtizeddel ezelőtt kissé túlsúlyos, szociálisan ügyetlen, számítógépbuzi kisfiú volt, az egyik ma Ausztriában dolgozik programozóként és már tíz éve is forintban hét számjegyű összeget vitt haza, mindehhez van felesége, gyereke is, a másik is választott szakmájában sikeres, mondhatni, közismert név, sajnálatos módon nem visz haza hét számjegyű összeget, ugyanakkor beutazta a világot, rengeteg barátja van, gyönyörű és okos felesége, és gyönyörű és okos kislánya. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden kövér kisfiúból sikeres férfi lesz, mert nyugodtan lehet belőle egyedülálló alkoholista munkanélküli lúzer is, de ez nem törvényszerű. És a folyamatos, levegővétel nélküli kritizálás nem a siker irányába visz. Olyan rossz volt nézni, hogy szegény kisfiút senki nem védte meg.
Egyébként is elképesztő, hogy beszélnek az emberek a gyerekeikkel például a játszótéren, én eddig nem tudtam, hogy rosszul is lehet csúszdázni, de a múltkor egy nagymama hosszasan osztotta a vele lévő kb. négyéves unokáját, hogy nem így kell, számtalanszor elmondtam már, Petike, már megint rosszul csúszol! Egy darabig figyeltem és próbáltam megérteni, mit csinálhat rosszul Petike, végülis arra jutottam, talán az lehet a baj, hogy a csúszdán ülve nem zárja össze a lábait, hanem terpeszben csúszik le, így a cipője orra súrlódik a csúszda szélén, kissé lefékezve a tempót, és gondolom, a cipőorrnak sem tesz jót az ilyesmi. De lehet, hogy nem ez volt a baj, hanem valamilyen más, számomra észrevehetetlen tartási rendellenesség.
A másik hasonló eset ugyanúgy kb. 4 éves kisfiú és nagymama-páros, csak a másik játszótéren: a kisfiú feszt hason csúszott le a csúszdán, de lábbal előre, és ez egy elég kicsi, nem nagy lejtésű csúszda, semennyire sem volt balesetveszélyes. A nagymama végig kiabált vele, hogy azonnal hagyja abba, mert így nem szabad csúszdázni, ugyanis mindjárt jön a biztonsági őr és meglátja és nagyon mérges lesz, lám, már meg is látta, ott jön, és mindjárt ideér és a rossz kisfiút elviszi és bezárja. Érted, bazmeg, nem szabályszerűen csúszol a csúszdán, akkor meglátnak, elvisznek és bezárnak. Ezért tart itt ez az ország.
De nem csak a nagymamák őrültek, a múltkor egy anyuka hintáztatta a kislányát a mellettünk lévő hintán, betette a hintába, 3 éves, kiscsoportos-forma kislány volt, elkezdte lökni, majd utasította, hogy akkor most énekeljen, mert ha nem énekel, akkor nem hintázhat. A kislány hallgatott, anyuka fenyegetőzött, hogy akkor már veszi is ki a hintából. Végül aztán megenyhült és elkezdett ő énekelni, mire a kislány is bekapcsolódott, így végül nem kellett kivenni a hintából. A "Hinta-palinta, hintázik a Zsuzsika" dalocskáról volt szó, a Lány is bekapcsolódott és a maga kis nyelvén énekelt, nagyon cuki volt. Úgyhogy megengedtem neki, hogy hintázzon.
Az már igazán említésre sem érdemes, hogy vannak ugye azok a gyerekek, akik csak a homokozó szélén ülhetnek, vannak, akik bemehetnek, de nem lehet homokos a ruhájuk (ma is volt egy, a nagymamája magyarázta neki, hogy anya nagyon mérges lesz, pedig melegítőnadrág volt rajta és csak száraz homok borította, egy sima leporolás megoldja az ilyesmit), és vannak, akik bemehetnek, de vizes homokhoz már nem nyúlhatnak (nyáron sem).
És ne értsünk félre, nem azt akarom mondani, hogy tilos korlátozni, illetve kritizálni a gyereket, szerintem mindkettőt muszáj, nem akarok elkényeztetett kis köcsögöket nevelni, és nem hiszek a határok nélküli szabadságban. De én eddig azt hittem, hogy rettentő kritikus vagyok, erre most kell rádöbbennem, hogy sehol sem tartok, basszus, azt se tudom, hogyan kell szabályosan csúszdázni.
Egy külön bejegyzést kell szentelnem a kis Lánynak, aki nem akar babáról olvasni, az nyugodtan kihagyhatja (de meg ne tudjam, mert megsértődöm). Nem tervezem, hogy már csak babablogot írjak, ugyanakkor a babás bejegyzéseimet olvassák és kommentelik a népek, ha bármi másról írok, azt meg alig olvassák és kb. nulla komment jön rá, szóval lehet, hogy már úgyis csak kismamák olvasnak, és az én privát életem senkit sem érdekel, akkor meg minek mentegetőzöm.
Szóval a kis Lány. Most olyan korszakban van, hogy általában tök jó vele lenni. Csecsemőnek se volt rémes, cuki volt meg minden, de azért egy csecsemővel korlátozott, hogy mit lehet kezdeni. Most viszont már lehet vele rendesen kommunikálni, érti a szavakat és a maga kis nyelvén és gesztusaival kiválóan az ember tudtára tudja adni, amit szeretne. Néha váratlanul utánozza, amit mondunk, leejtek valamit vagy beütöm a könyököm és azt mondom, hoppá, vagy aúúú, és akkor egy kis hangocska azt mondja lentről "oppá" vagy "aú". Minden szónak van egy külön hangszíne, az "apá"-t mindig kedvesen, vékony hangon és némi áhítattal mondja, az "anyaaa" meg mélyebb hangú, nyafogóbb. Mostanában a laptopját nyomogatja, és utánozza, a "négyzet" szó például két ggyiii!!!gggye!!! kiáltáshoz hasonló hangsor, ilyen japán karatekiáltásra emlékeztet. Ha telefonálok, mindig megkérdezi, hogy "apa?" vagy hogy "ma?" - az a mama, vagyis anyukám, őket ismeri azok közül, akikkel gyakran beszélek. Fotókat is szeret nézegetni, saját magáról a fényképalbumot, bizonyos képeken mindig nevet; van egy, amin a férjem megsimogatja a kezében lévő kisbaba fejét, ennél a Lány mindig megsimogatja a saját fejét, és van, amin a csecsemő apát itatja bögréből, erre valamiért mérges. Szeretek vele játszani meg olvasni neki, meg a játszótéren nézni, miket művel. Jó, hát van az a hangulata, amikor kizárólag kézben hajlandó lenni és az elég idegesítő, választhatok, hogy úgy pisilek, hogy a kezemben van egy Lány, vagy leteszem és ott a lábamba kapaszkodva zokog és húzgál. És még azt is szeretem, ahogy emlékszik dolgokra, nem is tud beszélni, de napokkal ezelőtt látott toppantgatva szaladgálni egy kislányt a játszótéren, tökre tetszett neki, és ma megkérdeztem, hogyan szaladgált a kislány a játszótéren? És nevet és utánozza. Mert olyan okos.
A bölcsi, az úgy ment, hogy megvannak a fokozatok és akkor lépsz tovább a következőre, ha az előző nagyjából rendben ment, elég gyors, legalábbis az ismeretségi körömben jobban elhúzzák a beszoktatást, de nekem igazából tetszik. Tavasszal már voltunk ott megnézni és kb. egy órát ott töltöttünk, vagyis számomra már nem volt ismeretlen a hely.
Hétfőn délután mentünk először, egy órát voltunk ott úgy, hogy a Lány eljátszott, én meg a sarokban ültem, néha odajött, de leginkább egy fa kisvonattal volt elfoglalva, amire fel is lehetett ülni, és egy kisfiúval rendre elszedték egymástól. Később meg akarta ölelni a kisfiút, de az elszaladt, egyébként joggal, mert a közeledő Lány az esetek felében ölelni vagy megsimogatni szeretne, máskor meg beléd markol, nem fáj, de azért picit kellemetlen.
Másnap otthagytam, vagyis odaadtam az egyik csaj kezébe és mondtam, hogy picit játszani fognak, aztán jövök, ekkor épp kinn voltak az udvaron, öt perc múlva kaptam az sms-t, hogy "megnyugodott, épp motort választ". Ja, mert mindig írnak sms-t, amikor abbahagyta a sírást, tök jó, asszem enélkül nem is vittem volna többet. Amikor visszamentem érte, elég szomorúan ült az egyik csaj ölében, de hazafelé már vidáman dumált. Olyan ügyes, olyan gyönyörű, úgy szeretem.
Harmadik napon másfél órát volt egyedül, délelőtt vittem, és amikor az öltözőben cseréltem a cipőjét, odajött az első napi kisfiú, Gergő, és odahozott nekünk egy cipőt és megpróbálta ráadni a lábára.
A negyedik napon már ott ebédelt volna, de ekkor vittem szemészhez, ezért ez kicsit bekavart (hét elején még nem tudtam), így csak délután egy órára vittem el, hogy ne szakadjon meg a sorozat. Gergő rögtön odajött, amint megérkeztünk, és ott sündörgött. Amikor érte mentem, egy darabig nem szóltam, hogy ott vagyok, csak meglestem, a homokozóban mutogatta egy nagy, állatos kockán a bocit az egyik gondozó csajnak.
Az ötödik napon délelőtt vittem és a férjem ment érte ebéd után, valamennyit evett ott, de itthon aztán még betolt majdnem egy egész zsömlét sonkával, szóval asszem ezen még dolgozni kell majd. A férjem azt mesélte, hogy amikor megérkezett, a Lány megmutogatta neki a többi gyereket, és amikor öltöztette, végig ott állt mellettük és nézte egy kisfiú, a Gergő. Hát mekkora cukik, komolyan. Szóval összességében nem fájdalommentes, nagyon rossz otthagyni a síró Lányt, elváláskor mindig sírt, de jó tudni, hogy max öt percig sír és utána jól elvan. Azt nem tudom, hogy fog ott aludni, de a Bölcsisnénik (mind fiatalabb nálam) nyugtatnak, hogy sok rossz alvó gyerekük volt már, és általában tudnak aludni, mert délelőtt nagyon elfáradnak. Mondjuk megértem, én is elfáradtam, amikor ott kellett töltenem egy órát, hiába nincs annyira sok gyerek (10-12, 3-4 felnőttre), de azok összevissza rohangálnak, fel-le kéredzkednek, játékokon összevesznek, és kb. ötvennek tűnnek, én fel nem foghatom, hogy lehet, hogy valaki önszántából ezt a munkát válassza. Mármint kétségkívül nagyon aranyos, amikor öt cuki kislány fel-le motorozik az udvaron, de minden nap nyolc órában, én tuti megőrülnék, és akkor az etetés meg altatás, meg a kritikátlan mennyiségű pelenkázásról nem is beszélve. Szerencsére ezek a lányok, úgy tűnik, mintha élveznék a munkájukat, vagy csak ügyesen színészkedtek, amíg ott voltam.
Egyébként mostanában néha jól alszik, vagyis nem tudom, mert nem vezetek naplót, csak felidegesítettem magam, amikor egyszer egy hónapig írtam az ébredéseit, de összességében gyakrabban van jobb éjszakája, és a rosszabb is jobb, mint régen a rosszabb. Szóval van remény így 17 hónaposan, hogy valaha még kialszom magam egyszer. Ami érdekes, hogy nagyon sokáig nem volt hajlandó az ágyában elaludni, viszont nappal egy kis ideig szívesen játszott benne, ezért valamikor pár hónapja bevezettem, hogy esti szoptatás után beteszem a kiságyba, játszunk (az kb. azt jelenti, hogy kidobálja a plüssöket, én meg visszaadom), és amikor feláll és sírni kezd, hogy kivegyem, akkor kiveszem és kézben, a hintaszékben (amiért örökre hálás leszek, imádom!) elaltatom és utána beteszem. Míg egy napon lefeküdt a ágyában és nem sírt, hogy vegyem ki, hanem forgolódott, és elaludt ott benne. És azóta az ágyában alszik el. Megérett rá, vagy ne tudom. Persze, az első ébredéskor (éjfél és reggel 5 között bármi) általában átkerül a mi ágyunkba, de aki szerint ez kényeztetés, annak még nem volt rosszul alvó gyereke és bekaphatja. A fal mellett van a 180 cm széles ágyunk, a fal és köztem a Lány, mindenki elfér. Szóval igen, könnyebb és élvezetesebb most a gyereknevelés, mint mondjuk fél évvel ezelőtt.
Ja, a dobáláson elbuktam, azóta is rendületlenül dobál, én rendületlenül mondom neki, hogy nem szabad, de már látom a szemén, hogy na, kezdi. Tudja, hogy nem szabad, és dobja. Kíváncsi leszek, a bölcsiben mit fog művelni ezen a téren, mondjuk őt ismerve az eddig nem dobáló gyerekeknek is meg fogja tanítani, hát, az élet kemény. És még a szoptatásról akartam írni, bár magánügy, de aki idáig eljutott az olvasásban, annak elárulom, hogy reggel és este szoptatom és a reggelit majd el akarom már hagyni, mert nem szeretem, az esti meg tőlem aztán maradhat akármeddig. Fura, mert megütközöm, amikor járóképes gyerekeket szoptatnak az anyáik a játszótéren (egyébként is elővenni a mellemet a játszótéren, hát ez egy másik bejegyzés témája asszem), de esti fürdetés után, lefekvés előtt egy szoptatás meg simán belefér, a kis álmos, pizsamás Lány cseppet sem tűnik túlkorosnak hozzá.
Úristen, mennyi minden történik. Elkezdődött a bölcsis beszoktatás, szerintem jól megy, elváláskor sír egy kicsit a Lány, de utána már jól elvan, játszik egyedül vagy a többiekkel, mondjuk ott még nem aludt, arra nagyon kíváncsi leszek, hogy fog menni. Végül heti két nap mellett döntöttem, ennyit lesz bölcsis egyelőre. Beindult a kis Projektem, amiről nem beszélhetek inkognitóm megőrzése végett, de munka, én találtam ki, és lassan elkezdődik, remélem, menni fog, szeretni fogja a célcsoport és én is, és dőlni fog a pénz. A kolléganőm, akinek átveszem a magánrendelését, átadta az infókat, hamarosan rendelek nála. Meghirdettük a lakásunkat és egy hét alatt találtunk vevőt, és mi is megtaláltuk a leendő lakást, ami meglepő módon nem annyira kompromisszumos megoldás, hanem basszus tényleg nagyon jó, de ezeket még nem merem elkiabálni, mivel mindkét fronton csak ajánlattételnél tartunk és még szerződést sem kötöttünk, mindegyik több hónapig fog tartani és addig bármi közbejöhet, izguljunk, hogy ne jöjjön. Voltam kontrollon a szemésznél, aki a retinaleválásomat műtötte, és kiderült, hogy a másik szemem is egy kissé rozoga, ugyan még nem kell vele semmit sem csinálni, csak rendszeresen kontrollálni, de jaj. Nagyon ijesztő hír, asszem azért nem vagyok konstans pánikban, mert már régóta tudtam, mert azzal is láttam a fényeket és mert a statisztika is ezt mondja, szóval nem lepődtem meg, inkább örülök, hogy még nem kell vele semmit csinálni, hátha sose kell, másrészt az előzőnek a műtétje is tök jól sikerült, jól látok vele. Elvállaltam egy negyedik munkát is, ismeretterjesztés, kisírtam, hogy csak októbertől kelljen csinálni, mert most el vagyunk havazva. Bár esélyem nagyon nincs, de mégiscsak beadtam egy pályázatot a Nemzeti Kulturális Alaphoz, amennyiben adjanak tíz hónapig havi bruttó százezer forint alkotói támogatást Brennbergbányáról szóló könyvem megírására, úgyhogy ha véletlenül megnyerem, akkor az elég nagy para lesz, egyúttal kiváló motiváció (le kell adni nekik az időszak végén egy kész anyagot, vagy vissza a lóvét). Ha a Nemzeti Kulturális Alap pályázati bíráló bizottságának tagja Ön, kedves Olvasó, kérem, gondoljon rám sokat és szeretettel. Fogok járni mozgás- és táncterápiás szupervízióba is októbertől, a módszer Anyjához, remélem, nem lesz teljesen haszontalan (bevallom, most épp semmi kedvem hozzá, de már ciki lenne lemondani). A Lány meg mindig becsukja a bal szemét és ezért elküldtek minket szemészhez, ahol semmi baja, meg neurológushoz, aki talán vizsgálná tovább, jövő hét elején megyünk vissza hozzá a szemészeti lelettel, és akkor eldönti. Egyébként teljesen egészséges, okos, csodálatosan cuki, már tud kisautózni (az olyan, mint a kismotor, csak alacsonyabb és négykerék-meghajtású) és mindent megért, szóval rettenetesen aggódom, egyúttal igazából azt gondolom, hogy nincs semmi baja. A sok teendő miatt persze nem tudunk Sopronba menni, pedig ez az időjárás a leggyönyörűbb Sopronban, a hűvös, párás, napfényes őszi idő, hogy minek kell nekem ennyi hülyeséget csinálnom, ahelyett, hogy sétálgatnánk ott az erdőben a kis Lánnyal, rejtély.
Nem is tudom, mit mondjak erre, leginkább megható, dehát elfogult vagyok nyilván. Igen, ez egy hiphop-dal Brennbergbányáról. Hát nem csodálatos? Hát nem cuki? Szerintem az.
Volt nálunk Mona, hozott egy vagon ruhát* a Lánynak, aki teljesen rájuk kattant és a fejébe húzta a neki tetszőket, felnőtt sálat és lányka cicanadrágot egyaránt. Az enyém ez a ruha lett, tényleg nagyon jó viselni, közben eszembe jutott, hogy a múltkori ruhacserén egy rózsamintás nyáriruha kapcsán azt mondták a Medúzalányok, hogy az nem az én stílusom, mert cuki - hát majd megmutatom, mennyire cuki tudok lenni. Senkit ne tévesszen meg a vastagkeretes szemüveg és a racionalizáló szigor, ebben a rózsaszín selyemruhában egészen tündérszerű, légies jelenség leszek, halkszavú, suhanó léptű, rebbenő tekintetű, galambok ülnek a verebekhez minden félrecsúszott nyakkendődben, figyeljetek csak. Mondjuk lehet, nem a hegymászószandálommal kellene felvenni majd.
Egyébként meg mindenfélét beterveztem erre az évre, nehéz, ám izgalmas idők következnek ránk, áruljuk a lakást, amiben lakunk, és valahova költözünk majd. Abban az időszakban, amikor az ember már eladta a lakását, de az újba még nem költözött be, mert tart az ügyintézés, akkor hol szokás lakni felnőtt, családos embereknek? Szingliként nyilván egy barátnőmnél, de így? Van olyan rövid távra albérlet?** Bútorokat raktárba kell tenni? Szülőknél vidéken? De akkor már dolgozni fogok, négy helyen, mondjuk ebből kettő otthon végezhető, de a másik kettő személyes jelenlétet igényel. Nem tudom, lehet, hogy túlvállaltam magam, ugyanakkor mindegyik csak heti pár óra, és kell a pénz kertkapcsolatra. Ja, és még mozgásterápiás szupervízióba is fogok járni, mert még csak hat éve és százezer órája tanulom a módszert, úgyhogy már csak száz óra szupervízió meg egy szakdolgozat, de úgyis most olvastam, hogy ha abbahagyod a tanulást, elbutulsz, és idős korban is nyelvtanulással meg ilyenekkel kell szellemileg frissnek maradni, én meg éppenséggel nem vagyok a szellemi frissességem csúcsán. Szerencsére ma megtudtam, hogy a terhesség alatt hormonális hatásra zsugorodó női agyterületek később visszanyerik eredeti méretüket, ami igazán megnyugtató, ugyanakkor gyanítom, hogy nem a játszóterezéstől nyerik vissza. Szóval tulajdonképpen egyetlen dolog miatt kell aggódni, hogy senki ne legyen beteg, a többit majd valahogy megoldjuk.
A Lány különben elképesztően cuki, azt mondja, hogy "anya". Pontosabban: anya, anya, anya, anya, anya, anya! Úristen, én vagyok valakinek az anyukája. Azt is mondja, hogy "alma", és az "a" betűket kissé "aó"-san ejti, nem tudom, ez melyik tájszólás.
*Mert neki van a ruhaboltja.
**Ha valakinek van egy üresen álló lakása, lehetőleg Óbudán, amit kiadna nekünk 2-10 hétre, ne habozzon közölni.
Van az Oldi, aki tök érdekes képeket fest, oldalt is van hozzá link - nekem személy szerint az Oktogon a kedvencem, de úgy tűnik, a kutyásak mégis népszerűbbek - és most indított egy játékot, ahol ingyen fest nekünk választott témáról, ha akarjuk. Én mondjuk csak Sopront festetném, elég nagy szégyen, hogy jelenleg is két, Győrt ábrázoló olajfestménnyel élek együtt, mindkét szobánkban van egy. Most viccelek, de közben komolyan így van.
Voltunk egy hetet Szilvásváradon, ez volt a nyaralás, a férjem, a Lány meg én. Csodás idő volt, lehetett napozni is néha, de kiránduláshoz sem volt túl meleg, svédasztalos reggelit és ebédet kaptunk, volt a hotelban szauna és jakuzzi és kinti medence, valamint játszótér és játszószoba. Láttunk kutyákat és lovakat, ültem életemben először lovon, egy szép, nagy, fehér ló volt, sajna hamar lejöttem róla, mert a Lány teljesen kiborult és sírt és kiabált, meg volt rémülve, mit csinál anyával az a ló, hova viszi. Nahát, én eddig sose értettem, mit vannak úgy oda az emberek a lovaglástól, de tényleg klassz volt. Kirándultunk a vízeséshez meg a barlanghoz, ettünk frissen sült, ropogós pisztrángot a tisztáson a büfében (kétszer, mert olyan finom volt, hogy egy másik napon is visszamentünk), kirándultunk a kilátóhoz, ahol kitettem kekszdarabkákat a padra és egy széncinege elvitte a Lány szeme láttára, nagyon örült neki. Láttunk fürjet is, ami egyáltalán nem félt tőlünk, az fura volt.
A Lány, bár épp jön a foga, magához képest csodálatosan jól aludt, élvezte a programokat és legtöbbször az étkezéseket is végigülte, csak néha kiabált, én meg iszonyúan élveztem, hogy nem nekem kell összeszedni, amit ledobál a földre. A legjobb az volt, amikor délelőtt kirándultunk a csodálatos Bükkben, de komolyan, az végre egy erdő, én mindig hülyét kapok attól, amikor a fővárosi emberek minden bozótost képesek erdőnek nevezni, szóval ez tényleg az, ettünk pisztrángot, délután meg felváltva vigyáztunk a Lányra, én szaunáztam meg bikiniben napoztam a hegy-völgyre néző medence partján, és hallgattam, ahogy a Lány nevetgél és labdázik a férjemmel a medencében.
Utolsó nap mesélte a hotel egyik alkalmazottja, hogy be szokott jönni egy róka a hotel kertjébe, már szóltak a vadásznak, ugyanis a Bükk-fennsíkon idén nagyon elszaporodtak a farkasok, három család van, és kiszorították a rókákat, ezért azok lejjebb jöttek.
Sokkal jobban imádom a gyönyörű, pici Lányt, mint valaha, nem tudom, azért-e, mert viszonylag jól aludtam és napi két órát babamentesen töltöttem és sokat voltam erdőben. Mindenkit jobban szeretek, ha eleget alszom és ha napi két órát nélküle tölthetek. Sokak szerint ez a másfél éves kor körüli kor a legjobb, mert ilyenkor már okosak-ügyesek, de még nem tört ki rajtuk a dackorszak, és tényleg csodálatosan cuki, átölel a kis kezével és azt mondja, hogy "nya", a férjemnek meg "pa", és minden gyereket megfélemlít a játszószobában. Egyedül az elektromosan záródó bukóablakoktól félt a tetőtéri szobában, még a hetedik napon is gyanakodva méregette őket.
Most kéne jajongani, hogy vége a nyárnak, de igazából nagyon jó nyár volt, nincs kedvem jajongani.
Rövid és lényegretörő leszek: a legjobb red curry, amit Budapesten ettem, valaha, beleértve puccos thai éttermeket és a Parázst is.
Update: közben meg is szűnt a Kon Thai, mondjuk állítólag novemberben új helyen újranyitnak, de basszus.
Nem szoktam a munkahelyem után vágyakozni, nem sokszor jut eszembe a pszichiátria, de most ettől egészen elfogott a nosztalgia. Ó, milyen hősies idők voltak.
Inkább azt mondjátok meg nekem, mennyibe kerül egy konyhabútor, én ezen nem igazodom ki. Nagyságrendileg?Hajnalka szerint egymillió forint plusz a gépek. Az internet szerint már százezerért is kapsz egyet a kikában. Jó, én értem, hogy vannak olcsó és drága holmik a világon, de egy olyan átlagember átlag konyhabútora? Hülye kérdés? Azért szeretném tudni, hogy a lakásnézegetés során, amikor konyhabútor nélküli, vagy lepusztult konyhabútorú lakást nézünk, akkor mennyit kell fejben hozzáadnom a végösszeghez. Most ehhez nem választhatok ki és tervezhetek meg minden megnézett lakásba egy komplett konyhabútort, vagy azt kellene?
És az amerikai konyha milyen az életben? Sokféle helyen laktam, de sehol sem az volt, és bár alapvetően szimpatikus, közben meg mégis, a nappaliban főzzek? És ha összeveszünk, hova megyek ki duzzogni? Ezek a szagelszívók jók valamire, vagy többé nem piríthatok szalonnát, ha nem akarom, hogy az ülőgarnitúra és a családi könyvtár tábortűzszagú legyen örökre?
És a földszinti lakás? Mondjuk egy lakópark földszint terasszal, nem a Diószeghy Sámuel utcára néző szuterénre gondolok. Lakik itt valaki ilyenben? Lakópark belső kertben is benéznek az ablakon a nénik? Betörnek a betörők? Gáz? Nem gáz? Ha van hozzá egy nagy terasz? Vagy az mindegy?
Ugyanabban a ruhában megyek szigetre, amiben a játszótéren voltam. Eleinte főleg sorban állok: a jegyért, a fesztiválkártya-feltöltésért, churros-ért (két éve vágyom rá, basszus), innivalóért, aztán elhaladok a Placebo-koncert mellett, nem rossz. A világzene (jelenlegi nevén Világfalu-) színpadnál eleinte úgy tűnik, a szó szoros értelmében egyedül táncoló negyvenes nő leszek, nyolc óra után öt perccel a zenekar már felállt, Rupa kipróbálgatta a gitárjait és a mikrofonját, néha lenéz a közönség helyére, ahol egyedül ácsorgok citromízű ásványvizemet kortyolgatva. Később jön egy csávó, aztán pedig egy svájci vagy nyugatnémet párocska, erre abból következtetek, hogy németül beszélnek és hogy a nő szemüvegkerete szemlátomást minimum félévi GYED-emből jönne ki, profin levágott haj, diszkrét melír, kényelmes hegymászószandál, egyszerű, de jól szabott ruha. A pár végig a színpad előtt marad és többnyire táncolnak, néha összehajolva röhögnek, ja, és mindehhez egészen biztosan hatvan felett vannak. Ha ez a jövőm, nekem tetszik, bár tartok tőle, hogy ennyire egészségtől kicsattanó idősek kizárólag hegységekkel bőven ellátott jóléti társadalmakban keletkeznek, mi meg épp nem tervezünk Svájcba vagy Kanadába költözni.
A koncert az remek, lassan indul be, közben fokozatosan gyűlik a nép, az utolsó fél óra meg eszeveszett ugrabugrálás, nagyon jó. Először a Műpában láttam őket és már akkor is arra gondoltam, mennyivel jobb lehet ez a szigeten, és tényleg pont annyival jobb. Rupa egyébként indiai származású, de már az USÁ-ban született, eleinte San Francisco-ban volt utcazenész, ja, és eközben belgyógyász, de tényleg halál komolyan belgyógyászkodik, kórházban, évente fél évet. Hát nekem ezek a példaképeim, középiskolás koromban E. T. A. Hoffmann volt az, aki jogi asszisztens meg jogtanácsos volt, aztán hazament, ivott egy kis abszintot és regényeket írt meg zenét komponált. Szerintetek megengedné a jelenlegi munkahelyem, hogy fél évet dolgozzak, másik fél évben meg mittudomén, könyveket írjak? Ami azt illeti, egyáltalán nem reménytelen, ehhez már elég jó papírjaim vannak, és az összes magyar pszichiáter kiment már skandináviába amúgy is, csak miből élnék abban a fél évben? Könyvírásból nem lehet megélni, plusz egyébként sem tudjuk, tudok-e könyvet írni, vagy csak a szám jár. Visszatérve Rupára, San Francisco-ban és Franciaországban nőtt fel, mindenféle nyelveken énekel, francia sanzonok, reggae, ska és balkáni népzene is felfedezhető a dalaiban. A koncert után ők is, és az előttük fellépő zenekar is személyesen CD-ket árul a színpad sarkánál, ez régen is szokás volt szigeten? Egyébként simán vennék CD-t, bármennyire is retró az, azt mondta a Pándi Balázs is, hogy CD-t kell venni, mert azzal segíted a zene fennmaradását, csak hát nincs nálam semennyi készpénz.
Utána meg visszafelé már nem tudok a nagyszínpad érintésével menni, mert láthatósági mellényes fiatalemberek állják el az utamat kordonban, és azt mondták, arra nem jutok át, kerüljek arra meg amarra, megkérdezem, miért, azt mondják, "már túl sokan vannak a placcon", a nagyszínpad körüli utakon is áll a nép, nem engedhetnek arra többet. Hát szóval ez a probléma a sziget fesztivállal szerintem, nem is a képmutatás (mármint hogy fesztiválköztársaság meg kell egy hét szabadság, és közben pénzközpontúbb, szervezettebb és nagyobb rendőri jelenléttel zajlik, mint a G8-csúcs), hanem egész egyszerűen a tömeg, tömeg, tömeg. De legalább így, hogy mindenki a Skrillexen van, nincsenek sokan a churros-osnál (jó, most mi van, két éve erre várok, igazán megehetek kettőt?), így kifaggatom őket, mit csinálnak az év többi részében, állítólag van valami üzletük az Üllői út 2-ben (régi Vörösmarty mozi), bár ott csak a "rendes" spanyol churrost árulják, vagyis a töltetlent (alapból nincs a churrosban csokikrém ugyanis, ami elég nagy probléma).
És még: befelé menet a K-hídon két lány jött mögöttem, és épp ezt mondta az egyik a másiknak: "Tudod, hogy én nagyon szeretem a szexet, eleve mindig én vagyok az aktívabb, de ezzel a Zoli mostanában kicsit elvette a kedvemet, hogy mindig kettőnk között alszik a kutya." Szegény.
Ugye, megmondtam, hogy ez lesz? Nem megmondtam? Megmondtam előre hét évvel ezelőtt, hogy én leszek a blues-rock színpad előtt egyedül táncoló negyvenéves nő, és ma este az is leszek*. Fiatalabb koromban ennek az lett volna az oka, hogy nincs elég barátom, de most így 36 évesen szerintem több jó barátom, haverom és ismerősöm van, mint kortársaim többségnek, plusz a férjem baráti köre, szóval vannak, csak hát kiöregedtek a fesztiválozásból gondolom. A férjem mondjuk jönne, de nem ér rá, mert ő vigyáz addig a Lányra.
Egyébként szeretek egyedül koncertre járni, igazából nincs probléma.
*Jó, még csak 36 vagyok és ez a világzene színpad.
És akkor még azt is kitaláltuk, hogy ezen a hétvégén jöjjön fel anyukám Budapestre és vigyázzon a Lányra napközben, és mi addig elmegyünk például a Gellért fürdőbe. Csak közben rájöttünk, hogy házassági évfordulónk lesz mindjárt, és olyankor a férjem el szokott vinni puccos étterembe, kivéve tavaly, amikor még csak négy hónapos volt a Lány és akkor csak rendeltünk szusit, az adott napon azonban nem lesz bébiszitterünk, meg a férjem is dolgozik, mert hétköznap, úgyhogy hozzuk előre, csak nem válunk el a hátralévő tíz napban, long story sort, elmentünk a Csalogány26-ba ebédelni, meg moziba. Ez már nem az a kellemesen oldott hangulatú hely volt, mint a Kistücsök, éreztem, hogy ugyan nem az angol királynőnél eszünk, de azért talán mégiscsak jobb, ha szépen ülök a széken és rendesen fogom a villát, és hát ide azért nem igazán hozhattuk volna el a Lányt érzésem szerint. Négyfogásos menüt ettünk borokkal, az én soromban minden finom, de átlagos volt, kivétel ez alól a kacsamáj, amitől dobtam egy hátast, annyira jó, puha, szájban olvadó gyönyör. A borok nem hagytak bennem mély nyomot, a desszerthez habzóbort kaptam, amit nem szerettem, a férjemmel itattam meg.
Ami a filmet illeti, a Holnap határán c. scifi-t néztük, jó volt, nagyjából a Groundhog Day-t (Idétlen időkig) képzeljük el akció-scifiben, csápos idegenekkel, Tom Cruise-zal meg egy jócsaj katonanővel. Semmi világraszóló, de rendesen összerakott szórakoztatás, nem unatkoztam. És mivel egy plázában voltunk, vettem magamnak éjszakai krémet és akciós minitermékeket a Body Shopban, argánolajos testvaj, mmm. Az élet egy folyamatos örömforrás. És a rossz hír: az Aréna Plázában a Haagen Dazs fagyizó helyén valami frozen joghurtos cucc van, hova lett a Haagen Dazs? Bezárt az egyetlen magyarországi HD fagyizó? Kelet-Európa, basszus.
Ma meg főztem paprikás krumplit, miután a havi kajakeretünket elköltöttük fine dining-ra az elmúlt napokban, hát szerintem így kell élni.
A balatoni hétvége pedig elég durva volt, bár korábban is nyaraltam már a barátnőimmel (soproni barátnőim, öten plusz férjek), és kisgyerekesekkel is, de a hat pár, hét gyerek, akik közül 5 db egy és két éves közötti, hát az azért már hard fokozat. Első nap mindjárt a rossz strandra mentünk, ahol elviselhetetlen tömeg volt és Király Linda-koncert, aztán másnap megtaláltuk a szabadstrandot, a Lány imádott a Balatonban pancsolni és a többi babával bandázni, de a nyaralás fénypontja mégiscsak a Kistücsök volt - a férjem rájött ugyanis, hogy itt van a szomszédos településen és egyébként soha az életben nem fogunk ideutazni enni, most viszont adott a lehetőség. Már a szörpöknél lehetett tudni, hogy jó helyen vagyunk, a kovászos uborka-levessel pedig végleg megvettek. Nyamm. Ettem még csülköt, meg a többiek ételeit is végigkóstoltam, a férjem vaddisznós tésztája és az Anikó tökfőzelék-salátája hagyott még bennem mély nyomot, pedig a tökfőzeléket amúgy utálom. emellett csodásan gyerekbarát, adtak etetőszéket, vannak játékok, nem néztek csúnyán - bár nem vittük mind a 7 gyereket, csak négy felnőtt plusz a Lány volt jelen, a Lány pedig annál jobban viselkedik, minél jobb étterembe visszük, többnyire jólnevelten ette a padlizsánkrémet kukoricakenyérrel. Negatívumok: a pelenkázó túl kicsi és ilyen nagy babát már lehetetlen rendesen átpelenkázni rajta; a sült csülökhöz kapott késem nem volt elég éles, ezért a keményre sült bőrrel küszködnöm kellett; a kávé pedig rossz volt. Egyedül ezt az utóbbit érzem valós problémának. Ezt leszámítva mind az ételek, mind a kiszolgálás és a hely hangulata pontosan olyan, amilyet én szeretek, azaz úgy színvonalas és igényes, hogy közben nem sznob és nem karótnyelt. Kár, hogy ilyen messze van.
Egy hónapos turnénk végére értünk, egyrészt szuper volt ennyit nyaralni, másrészt meg már rettenetesen untam, hogy egy bőröndből öltözködöm, amely bőrönd tartalmának 70 százalékát a Lány ruhái teszik ki, szóval ugyanazt a két rövidgatyát és öt pólót hordom egy hónapja (néha kimostam őket, nyugi).
Ebből két hétig Sopronban voltunk a szüleimnél, arról már írtam, volt benne erdőjárás meg esküvő, aztán két hétig ismerősök házában Pesthidegkúton, amelyet megszakítottunk egy hétvégényi Balatonnal.
Szóval végre kipróbálhattuk, milyen a külvárosban, kertes házban élni, hát rettentő ambivalens. Mert bár csomót esett az eső, de még így is mindennél jobb egy kert, hogy nem kell felcihelődni és kimenni a betondzsungel közepén szögesdróttal elkerített és ostoba arcokkal teli homokozóba fetrengeni, hanem fű van meg virág. Többnyire buborékfújással ütöttük el az időt. További előny a nagy belső tér, ehhez persze elég lenne nagy lakásba költözni, mindenesetre a Lány rengeteget fejlődött járás és szaladgálás terén, valamint megtanult lépcsőn egyedül fel- és lefele menni (lefele azért elég para, mindig egy lépcsőfokkal alatta ültem, hogy elkaphassam). Ráadásul az a környék is szép, tó kacsákkal, normális játszótér, ilyesmi. A hátrány, hogy naponta két és fél órával kevesebbet találkozom a férjemmel és ő a Lánnyal. Mivel most a munkahelyétől öt percre lakunk, ott meg egy óra húsz percre laktunk, és ezen nem segít az autó sem, mivel pont reggel és délután közlekedik arra mindenki más is - gondolom, valamivel kevesebb, de azért számottevő idő így is. Napi két és fél óra az havonta két nap, vagyis mínusz havi két nap férj/apa. Cserébe kert. És tudom, hogy sokaknak az ingázás a normál életvitel normál velejárója, és most, gyönyörű időben a 61-es villamossal utazgatni még csak lehangoló sem volt, hanem direkt kellemes. De ugyanez télen, hóban, latyakban, meg amikor már mindkét szülő dolgozik, minden egyes nap? Reggel fél hatkor kelni, fél hétre beadni a gyereket az oviba, hogy nyolcra beérjek? És amikor gimis lesz, akkor meg utálni fog, amiért sokkal kevesebbet tud eljárni a haverjaival meg bulizni, mint a nem-bejárósok. Vagy tévedek? Ez nem így van? Sose voltam bejárós életvitelszerűen, de mindig sajnáltam őket, a középiskola és az egyetem alatt is. Cserébe viszont kert, erdőszél, házikó. Hajaj.
És még egy dolog, ami eddig nem aggasztott, de most eszembe jutott: egy ilyen nagy házat én tuti nem tudnék rendben és tisztán tartani, pedig csak egy gyerekem van. Nagyanyáink meg ötöt felneveltek plusz még a ház meg a kert meg az állatok, dehát most mit csináljunk, elkényeztetett városi úriasszony vagyok, és megijedtem, hogy megenné az életemet egy nagy ház és a rabszolgájává válnék. Pedig nagyon szeretem a tisztaságot meg a frissen vasalt ágyneműt, csak hát rémesen lusta vagyok, sajnálom. Az ilyesmire születni kell.
A külvilágtól elzárva nem éreztem magam, a kisgyerekes barátnőim pont olyan frekvenciával látogattak, mint egyébként, és a kisgyerekek remekül érezték magukat a nagy térben meg a kertben. Hát szóval nem lettem okosabb.
És képzeljétek, vágtam láncfűrésszel (Sopronban, a kertben, vékony, kiszáradt fatörzseket), hát annál nincsen jobb. Egymás kezéből kapkodtuk ki a férjemmel, hadd én, hadd én.
Soproni tartózkodásunk további legjobb élményei: úsztam a Fertő-tóban és a Lány is, nagyon jó volt; kirándultunk az Asztalfőhöz, ott kicsit túl meleg volt, dehát két éve nem túráztam erdőben, úgyhogy be kellett pótolni - ide nem vittünk Lányt, anyukám vigyázott rá. Vettem fel interjúkat B. könyvéhez, ettem sós karamell, karamellás füge és málnás Sacher fagylaltot a Dömötöriben és rengeteg eper-málna-citromot a Balogh cukrászdában.
Negatívumok: nagymamám jászmája azzal kapcsolatban, hogy rám és a húgomra is hagy-e valamit ingatlantulajdonából vagy sem. Nyilván nem illik, hogy engem ez érdekeljen, hiszen akkor én vagyok a gonosz, pénzsóvár unoka, dehát halálra idegesít vele mégis, és minden nap, esetenként naponta többször is szóba hozza. A másik nehezen emészthető esemény a rokoni esküvő volt, nyilván az agyamra ment a feminista irodalom, de rettenetesen szomorúnak találom, amikor a tahó, részeges hatvanas rokon bácsi a huszonéves csajok seggét fogdozza és közben kicsit leül néha alázni hatvanas néni feleségét (velük szemben ültük a vacsoránál, elég komolyan kimerítette a verbális erőszak kategóriát), majd besértődik valamin és balhézik, és akkor a hatvanas néni nyolcvanas anyukája azt mondja a néninek, hogy ugyan, hagyd, minek szólsz, hallgass inkább, akkor nincs baj, és a komplett rokonság a bácsit békítgeti. Hogy mondhatja azt egy anya a lányának, hogy kislányom, hagyd, hogy a férjed rosszul bánjon veled, hallgass inkább? Mióta van Lányom, ezt egyszerűen el sem tudom képzelni. A kaja jó volt.
Most meg Hidegkúton vagyunk, ahol ismerősök házában nyaralunk, amíg ők máshol nyaralnak, izguljunk, hogy ne zuhogjon mindvégig.
Szóval a nyírfákat vélhetőleg mégsem a fehér törzsük miatt ültethették, hanem inkább a gyors növekedési képességük miatt: a vasfüggöny mellett ugyanis volt pár méter irtás, nem az erdőben haladt a kerítés, és ezt telepíthették be utólag nyírfákkal.
Forrás 1.: egy olvasónk nyugalmazott vadászpilóta rokona szerint: "Vicces lehet pár ezer méter magasban, több száz km/h sebességnél fehér törzsű fák alapján tájékozódni...amikor max. azt tudod,hogy ott van egy erdő vagy fasor. Főleg,hogy a lombkorona tavasztól őszig mindent eltakar. Szerintem egyszerűen gyorsan növő fákat akartak akkoriban ültetni, de az tuti, hogy nem a repülőgépek miatt. Egyébként a települések elhelyezkedése, alakja, egyéb jellemzői alapján megy a vizuális tájékozódás....plusz műszerek,mert felhőben vagy felettük ugye semmit sem látsz a tájból."
Forrás 2.: Innen: "Az egykori műszaki zár és nyomsáv helyén fehértörzsű nyírfák sokasága sorakozik, kijelölve a gyászos emlékű határzár helyét. (...) A határsértők nyomainak azonosítására egy növényzettől megtisztított, elegyengetett, elgereblyézett több méter széles földsáv szolgált az osztrák-magyar határ innenső oldalán, a nyomsáv. Mikor a vasfüggöny „széjjelszakadt”, akkor ez a műszaki zárral együtt felszámolásra került.(...) A nyírfák „r-stratégista” növények, ami azt jelenti, hogy a rendelkezésükre álló élőhelyet (legyen az akár egykori határőrizeti nyomsáv), igen gyorsan meghódítják viszonylag egynemű állományukkal, s majd a nyírek elpusztulása után alakulhat csak ki idővel, a helyi környezeti adottságoknak megfelelő, hosszabb távon fennmaradó úgynevezett zárótársulás (klimax)."
Ezek szerint a nyírfák még a határ innenső oldalán vannak, pedig látszólag (a határkövekből ítélve) inkább az osztrák oldalon - valószínűleg átlógnak oda is.
A következő kérdést szeretném crowdsource-olni: igaz, hogy a határra azért ültetnek nyírfát, hogy látszódjon az égből? Itt Sopron környékén az a trivia, hogy az országhatár mellé régen fehér törzsű fákat volt szokás telepíteni, hogy a repülőgépről könnyen, szabad szemmel is látni lehessen, hol a határ. Nem tudom, ez úgy általánosságban országhatárral kapcsolatos, vagy kifejezetten az osztrák-magyar határra jellemző. Mindenesetre a határ mentén itt tényleg végig nyírfák vannak. Az osztrák oldalon, vagyis a szomszédok ültették, nem mi. Ez igaz? Hogy azért ültették, hogy látsszon a levegőből? Csak ide ültették, vagy ez egy bevett szokás volt a műholdak korszaka előtt? A neten semmit sem találtam erről.
Apukám szerint a Lány kicsi és sápadt - rászólok, akkor helyesbít, jó, jó, nem túl kicsi, csak ő nagyobbra számított -, nőkről szóló könyvet pedig ne írjanak nők, mert úgysem tudnak, hanem először is talán kérdezzük meg a férfiakat a dologról. A nagymamám szerint biztos azért nem jött át tegnap az anyósom (aki egyébként minden nap átjön), mert összevesztem vele, pedig ő nagyon kedves velem mindig, tehát az én hibám. Az anyósom élettársa figyelmeztet délután ötkor, amikor egy szendvicset készülök enni, hogy ilyen késői órán már ne egyek szendvicset, mert meg fog ártani az alakomnak. A nagymamám naponta leküld a boltba vagy a postára, vagy elmondja, hogy elfogyott a gyógyszere és nem tud elmenni a gyógyszertárba kiváltani, de ne menjek, mert az elfogyottak közül csak az egyik szívgyógyszer és maximum felfordul a hétvégén, egyébként nem hoztam a boltból kenyeret, ami ugyan nem szerepelt a listán, de most nem fog vacsorázni, vagy csak egy kis tejet iszik magában, és a visszajáró összeg sem stimmel.
Én szeretem a családomat, de ha nagycsaládban élnénk, már egészen biztosan megkattantam volna, efelől semmi kétségem.