Szép fenyő és nyulas dupló

Én az a típus vagyok, aki nem stresszel a karácsonyon, kaja megrendelve, takarítani ebben a lakásban már nem óhajtok különösebben, de azért lassan mondjuk nem ártana eldönteni, mit mondunk a gyereknek, ki hozza a karácsonyfát és/vagy az ajándékokat.

Eddig azt gondoltam, hogy a jézuska meg az angyalkák fogják hozni, mert szerintem az egy baromság, hogy az Igazságot meg a Valóságot kell mondani, úristen, emberek. Evolúciós fejlődésünk kulcsfontosságú eleme, hogy képesek vagyunk olyan dologra gondolni, ami nincs. Zombikra, szirénekre, Henry DeTamble-re, űrhajókra. Ja, az van. Az isten szerelmére, a komplett világirodalom fikció, alapvető, hogy létezzen fikció, nem tespedhetünk a valóságban örökké, hová vezetne az. Tehát nem kell ezen görcsölni, hogy jaj, hazudunk a gyereknek, hiszen az tök jó, amikor egyszer csak megtalálja a feldíszített fát meg az ajándékokat és misztikum és ragyogás. Ráadásul nekem semmi traumatikus emlékem nincs arról, amikor rájöttem, hogy nincs is jézuska, nem volt egy konkrét rádöbbenés, hanem évről évre fokozatosan egyre több feladatot vettünk át tőle, a végén már a fát is mi díszítettük, ő meg semmit sem csinált. 

Meg hát jelenleg itt élünk a keresztény kultúrkörben, gondolom, minden ovistársának is majd a jézuska hozza (habár a bölcsiben van a csoportban egy muszlim fiúcska). Dehát a Jézuska mégiscsak elég gáz, nem? Nekem mindig fura volt, hogy egy csecsemő hogyan hozna ajándékot? Pláne, ha az ő születésnapját ünnepeljük? A későbbi, felnőtt Jézus meg már nem olyannak tűnik, mint aki szaloncukorkötözésben meg ajándékcsomagolásban élné ki kreativitását (komplett katolikus neveltetést kaptam, nem olyannak tűnt). De mondjuk az angyalkákkal nincs problémám, azok hozhatják a fát. 

Az ajándékokkal kapcsolatban viszont ideges vagyok, az rémes, amikor elmegyünk a nagymamához, és ott azt kell nyomatni, hogy a nagymamához vitte az ajándékodat véletlenül a Jézuska (angyalka, télapó, satöbbi). Most nem jobb az mindenkinek, ha a Lány is tudja, hogy a nagymama adott neki egy doboz klassz duplo-t, amiben kedvenc állata, nyúl is van, és a nagymama meg örül, hogy a Lány örül? És majd játszik vele, és tudni fogja, hogy a mama hozta a nyulas duplót? Jó, csomó cuccáról nem tudja, de például a félméteres plüss nyílméregbékával kapcsolatban szokta emlegetni a Húgomat, aki repülővel hozta. Vagyis valójában akkor szokta emlegetni a Húgomat meg a Békát, ha lát egy repülőt, szerintem érti az összefüggést. 

Én meg szeretek ajándékokat venni, a karácsony a kedvenc időszakom, végre nyugodtan vásárolgathatok. Sajnálatos módon kb. december 5-e délutánra mindenkiét meg szoktam venni és utána irigykedem a vásárolgató tömegre. Semmi bajom azzal a koncepcióval, hogy karácsonykor ajándékot adunk annak, akiket szeretünk. Mi több, azzal sincs, hogy karácsonykor ajándékokat vásárolunk azoknak, akiket szeretünk. Én értem, hogy ezen valamiért ki szokás borulni, dehát én nem tudok, bocs. És tök szívesen mondanám a Lánynak, hogy gyere, megvesszük az ajándékot az apának, meg a mamának, melyiket válasszuk, ezt vagy azt? Melyiknek örülne szerinted? Szóval szívesen bevonnám őt ebbe. De ha a Jézuska hozza, akkor vagy mindent titkolni kell, vagy ki kell találni valami bonyolult sztorit, elküldjük a Jézuskának, ő meg becsomagolja és visszahozza, rémlik, hogy volt ilyen a családban. Rendes hívő keresztények amúgy hogyhogy nem borulnak ki ezen, Isten fia, mint ajándékcsomagoló- és futárszolgálat? 

De akkor már a fadíszítés is tök jó, szóval abból is miért hagynánk ki szegényt? Annak mi értelme, hogy valamelyikünk elviszi itthonról, míg a másik feldíszíti egyedül a fát? Amikor díszíthetnénk együtt is? De ha az ajándékokat mi vesszük egymásnak, a fát meg mi díszítjük, akkor mit csinálnak a természetfeletti lények? Ők hozzák a kaját? Az se jó, mert általában főzök valamit, csak idén nincs kedvem, ráadásul a Lány szerintem rti már a házhozszállítás koncepcióját is, nem gyakran, de előfordul, hogy egy bácsi hozza nekünk az ebédet, mi meg adunk érte pénzt, semmi természetfeletti nincs benne. 

Szóval elméletben természetfeletti lényekre akartam bízni a dolgot, de most, hogy a valóságban is eljött a karácsony, tökre nincs kedvem ehhez, hanem szívesebben bevonnám a készülődésbe, mint hogy eltávolítom innen a misztikum végett. Mert ha misztikum, akkor nem lehet együtt csinálni, ez gáz. 

Visszatérve a fára, basszus. A fentiek egyébként nem problémák, majd valamit mondunk, aztán kialakul az évek során a számunkra megfelelő menetrend, magunkat ismerve túl sokáig úgysem leszünk képesek fenntartani a látszatot és idő kérdése csupán, hogy mikor vásárolunk, főzünk és díszítünk már együtt. Holnap például külön díszítünk, mert a Lány életkorából és gömbérzékéből adódóan kizárólag üveggömbökkel kosarazna, az tutifix. De a fa. Az utóbbi években mindig ágakat vettem ugyanis, nagy fenyőágakat padlóvázába, és szépen rájuk raktam az égősort meg a díszeket. De idén, gondoltam, már van gyerekünk, kell a fa, úgyhogy vettem fát (nyugi, a férjem fogja elhozni meg befaragni, én csak kifizettem és otthagytam, nem török a domináns férfiszerepre, a talpat is neki kellett megkeresnie.) Hát kifejezetten rosszul érzem magam amiatt, hogy most ezért kivágtak egy fát. Szegény. De jó, hát egy fa most ide vagy oda, én is ültettem már életemben legalább kettőt. De akkor mostantól minden évben ki kell vágni nekünk egy fát? És ha még ötven évig élek? Az már egy komplett liget. Szerintem nagyon szép tud lenni egy feldíszített fenyő, és gyerekkoromban különösen imádtam a földtől plafonig érő karácsonyfát, de még a legrondább, legalja fenyőerdő is szebb nála. Én értem, hogy már maga ez a problémafelvetés is közhely, dehát mit csináljak, most merült fel az életemben először komolyabban. A műfenyőt utálom. Esetleg vehetek egyet dézsában a teraszra és minden évben behúzzuk a nappaliba két napra, csakhogy az ismeretségi körömben ezek a gyökeres, visszaültethető fák sosem húzták pár hónapnál tovább, a fenyő nem szoba- és nem balkonnövény. A műfenyőt utálom sajnos. 

A férjem ateista, ugyanakkor valamennyire kompromisszumkész, szóval ő asszem a leginkább a téli napforduló megünneplését támogatná a komplett szent család ás háromkirályok kihagyásával, de ha nagyon lobbizok, belemegy az angyalkák-sztoriba is. A fenyők kivágásával kapcsolatos álláspontját nem ismerem. A Lánynak azt mondtam ma lefekvéskor, hogy holnap karácsony lesz, úgyhogy nekünk is lesz majd egy karácsonyfánk a másik szobában. 

És persze, forraltbor meg mézeskalács, oké, de a legjobb karácsonyunk azért mégiscsak ez volt. 

Napfény járja át a szívem újra

Ma vagyok 37 éves, plusz az év legsötétebb napja, innentől már javul a helyzet. És nagyon klassz volt tegnap a férjem szülinapi bulija is, bár Alie-vel ezúttal csak mintegy huszonöt másodpercig táncoltunk Shakirára az asztalon*, ellentétben a férjem harmincadik szülinapi bulijával, amikor tovább, de akkor fiatalabbak voltunk és az egy másik kocsma volt. 

Ma meg elhoztuk a dobozokat, amikkel majd költözni fogunk. 

*Ja, mert leparancsolt minket a pincér, nem azért, mert kiújult az isiászunk vagy ilyesmi. 

The goblin store and other extraordinary stories

Az évnek ebben a szakaszában korán nyugodott a nap, a szinte áthatolhatatlan köd pedig csak még sejtelmesebbé tette a késő délutáni sötétséget. A kis bolt szinte tömve volt, polcai között alig fértek el a vásárlók és az őket kiszolgáló három mogorva, színesre festett hajú eladólány. Isolde a pult előtti sorban állt, kezében már a kiválasztott áruval, pénztárcáját keresgélte, miközben fél füllel az előtte sorakozó öregasszonyok beszélgetését hallgatta. Ekkor hirtelen kivágódott a kis üzlet ajtaja, a fölé akasztott szélcsengő vad csilingelésbe kezdett. Az ajtón egy borostás, kissé megviseltnek tűnő, de jól öltözött férfi lépett be, és a sorban állókat szinte félrelökve a pulthoz rohant. A lilára festett hajú eladólány unottan pillantott fel a pénztárgépből. 
- Jó napot! - kezdte a férfi, a sietségtől kissé zihálva. - Két becipzározható szájú manó van nekem félretéve, elvinném őket. 

Pláza játékbolt, tegnap. 

Hozz rá víg esztendőt

Ja, hogy egy olyan országban élek, ahol a nép majdnem tízszer annyit költ piára, mint kávéra. Mindent értek. 

Hol a boldogság mostanában

Azért elég jó érzés hazafelé sétálni egy kb. háromszázezer forint értékű ruhacsomaggal, úgy, hogy a töredékét fizettem érte, még úgy is, hogy a felét ajándékba vettem másoknak. A másik fele viszont az enyém, egyrészt ez a pulcsi, ugyan azért próbáltam fel, mert szintén ajándékba szántam, de amikor felvettem, egyből rájöttem, hogy no way. Másrészt a fekete Jil Sander-blúz, amiről meg azt kell tudni, hogy nem igazán szoktam divattervezők nevét tudni, az első parfümöm volt Jil Sander (a Sun), és ez végigkísérte az első szerelmemet, a szüzességem elvesztését, középiskolás és egyetemi bulikat, élményeket, kalandokat és nehézségeket, és bár egyszer csak elkezdett nem tetszeni az illat és nem illeni hozzám többé, a pasas örökre szimpatikus maradt. 

Továbbá Monánál összefutottam egy lánnyal, akinek szépen bemutatkoztam, mire ő állította, hogy ismer, és kiderült, hogy Nemisbéka az, akivel tíz évvel ezelőtt találkoztam egyszer egy külföldi városban. Klassz. Nagy mázli, hogy nem volt sok időm, mert így is mindenfélét felpróbáltam, például számomra ismeretlen luxusmárkák blúzait, meg könyvek tárolására kaptam ötleteket, és néha megnyalogatott a kutya. Én különben rendkívül szkeptikus voltam ezzel az egésszel kapcsolatban, bevallom, eleve a használt ruhákat se nagyon szerettem, mert nyúlottak meg kitérdesedettek, meg azt sem szeretem, ha másvalaki mondja meg, mi állna nekem jól, de ezek kurvajó ruhák és egyáltalán semmire nem lettem rábeszélve, ami nem tetszett vagy amire pofákat vágtam. 

Ezenkívül dolgoztam, meg bevásároltam bonbonokhoz, mivel szeretnék idén is bonbonokat csinálni - persze nem annyit és annyifélét, mint gyermektelen időszakomban, de talán egy pár kijön, attól függ, hogy lesz a pici Lány a megfázást és köhögést illetően a hátralévő hetekben. És vettem csillag alakú díszeket is a karácsonyfára, semmi extra, hat db 400 Ft, mert a kis Lány mostanában a csillagokért lelkesedik, biztos tetszeni fog neki. És forraltbor-fűszerkeveréket. Jingle all the way. 

Ui. Közben megjött a Lány, kipakolta a ruhákat a papírszatyromból, megmondtam neki, mi micsoda, úgyhogy most a fejébe húzott ruhákkal rohangál és azt mondogatja, hogy "selyemblúz" meg "kasmírsál". 

Ajánló

Sokkoló, idejétmúlt és ismerős fotók 1930-as évekbeli elmeosztályról, kérem, kövessenek. 

Much more simply handbags than otherwise

A második legizgalmasabb dolog a Mozgás- és Táncterápiás Egyesület szakmai napján a párterápiáról szóló rész volt: egy terapeuta-páros, férfi és nő tartanak pároknak tíz alkalmas csoportot, valamint egy-egy párnak öt alkalmas egyéni terápiát is. Nagyon érdekes volt. Ezenkívül még egy előadást hallottam, a délelőtti részen nem voltunk ott, mert dolgoztunk, a délután további részéről pedig meglógtam, mivel úgy éreztem, jelen lelkiállapotomban, tudniillik kialvatlanul, mérgesen és fáradtan jobban megsegítené a folyamatomat* az, ha vennék magamnak egy klassz táskát a közeli a Duna Plázában. És így is lett. Hónapok óta keresek egy sötét színű, ideális esetben fekete táskát, mivel a régi elrongyolódott, és mindeddig nem találtam, most pedig bementem és ott volt. 

Mérges meg azért voltam, mert sok napot töltöttem egy mérges Lánnyal, aki fogzik, taknyos és dackorszakos, és anya jelenlétében nem fogja vissza magát, tehát nyafog, hőbörög, és ha nem úgy viselkedik a kiskanál vagy a plüssnyúl, ahogy szeretné, akkor dührohamot kap, földön fetrengve hisztizik és dolgokba harap bele. Én néha kiabálok vele, leginkább akkor, ha emberbe harap (pl. belém), ha embert rugdal meg (pl. engem), illetve amikor mozgó járművön földön fetrengős hisztit rendez. És egyáltalán nincs bűntudatom, amiért néha kiabálok, mi több, továbbra is elég jó anyának gondolom magamat, pedig ilyen esetekben kötelező magad szaranyának érezni. Lehet, pszichopata vagyok? Szerintem egyrészt teljesen normális, ha az ember (én) állandóan dühös, amikor egy dühös gyerekkel van összezárva - tudjátok, anyának az a feladata, hogy tartalmazza a gyermek haragját, és ha én napi rendszerességgel haragot tartalmazok, akkor magam is mérges leszek időnként. Konkrétan érzem, hogy magasabb az alap haragszintem, kifejezetten örülök, ha valaki belém köt és van okom mérgelődni. Utoljára akkor voltam ilyen, amikor borderline-oknak (ők is hajlamosak megharagudni) vezettem pszichoterápiás csoportokat egy kicsit terhelt szakmai légkörben. És ez bizonyára önigazolásnak hangzik, de engem hihetetlenül bosszantanak a passzív-agresszív nők: amikor szétvet a düh, mert a Lány épp ledobálja az ételt (előtte rám néz, hogy biztosan látom-e), és már hússzor felszedtem és rászóltam szépen, és igencsak haragszom, akkor én nem fogom mesterségesen mézesmázos hangon azt mondani, hogy "kicsikém, anya most ennek nem örül". Én így nem tudok hiteles lenni. Nyilván nem ütöm meg mérgemben, de azt akarom, hogy tudja, hogy most haragszom, és ezért haragosan szólok rá (jó, hát kivéve azokat az eseteket, amikor hangosan röhögök azon, amit rendez, hát ezt majd elmondhatja a pszichoterápiájában, anyám kiröhögött, amikor dühöngtem). Esetleg emelt hangon. Minősíteni nem minősítem (hogy "te hülye" meg ezek), mert az sem passzol az elveimhez - többnyire azt kiabálom, hogy "Elég legyen már ebből!". Van a játszótéren egy anyuka, aki olyanokat mond a nagydarab, mindenki szemébe homokot szóró fiának halk, bűbájkedves hangon, hogy "Andriskám, szerintem ez nem annyira jó ötlet..." - hát ez nem én leszek, na. 

Másrészt pedig azért vagyok mérges, mert egy éve nem aludtam át egy éjszakát, és én ebben nem vagyok jó. Van, aki ezt bírja, én rosszul. De optimista vagyok, mert már az utolsó foga jön (a nagyőrlők állítólag ovis korban szoktak, a többi pár héten belül meglesz), és szerintem akkor jobban fog aludni. Az új lakásban. Ahová januárban költözünk. 

Az első legizgalmasabb dolog a szakmai napon Judit néni új hajszíne volt. 

*Mozgásterápiás szleng, nemrég építettem be a szókincsembe. 

Here comes the sun

Tettem ki idén is számlálót oldalra. Még 88 nap van tavaszig. Semmiség. 

Hol is tartottam

Nos, a terhesség és szülés utáni nyugis és világtól elzárt időszak asszem már hivatalosan is elmúlt, amennyiben sikerült pontosan ugyanannyira túlvállalni magam, mint amennyire szoktam. A dolgok egy részét szeretem csinálni és érdekel és izgalmas és fizetnek érte valamennyit, más része érdekel és nem fizetnek, harmadik része semennyire nem érdekel, de fizetnek. Januárban költözünk elvileg, szóval kell a pénz függönykarnisra utazásra, mert a férjem szerint nem lesz pénzünk soha többé. 

Voltam a Múzeumban, klassz volt, persze sokkal kevesebbszer tudok menni, mint ahogy terveztem, dehát ez van, pont levittünk pár makettet a portához, amikor jött két holland és azokat körbevezettem, eleinte még a főmuzeológus kíséretében, aztán neki más dolga akadt és hagyott érvényesülni. Nagyon élveztem, a hollandok remekül beszéltek angolul, rendesen én is beszélem a nyelvet, de rá kellett jönnöm, hogy a szókincsem ez esetben rémesen hiányos, szerencsére a kiállított tárgyak három nyelven vannak feliratozva, így volt honnan lenéznem az ék, agancskapa, kova, szerszámkő, nyéllyukas kőbalta szavakat, és ez még csak az őskor. Szerintem tetszett nekik, mondtam nekik a végén, hogy írjanak a Tripadvisorra, de még nem írtak. Két ünnep között is leszek valamikor, gyertek. 

Túl sokat voltam ezen a héten a Lány nélkül, és hiányzik. Heti három napot jár bölcsibe, oda úgy fut be, hogy alig tudom reggel levetkőztetni, mert már szaladni akar játszani meg reggelizni, és napközben is vidám, leszámítva a délutáni alvását, dehát abban itthon sem jeleskedik. Ezt csak azért kell ennyire bizonygatnom, mert itt volt anyósom, aki soha semmi negatívat nem mond, ezért sosem tudod, hányadán állsz vele, a családi napközire sem szólt soha egy szót sem, de amikor látta a komolyan néző Lányt egy fotón, akkor azt mondta "biztos azért olyan szomorú, mert bölcsibe kell járnia", és a Lány halandzsaszövegéből meg azt vélte kihallani, hogy "kis hülyegyerek", biztos a bölcsiben mondták neki. Ezért legutóbb elvittem magammal, amikor mentem a Lányért, hadd lássa, hogy nem szörnyű helyen van, a Lány, mint minden délután, vígan tologatott odabent egy játékbabakocsit két plüssnyúllal, és amikor meglátott minket, hangosan nevetve szaladt oda hozzánk, anyósom azóta is azt mondogatja, hogy "hogy örült, hogy érte mentünk". Gondolom, van olyan gyerek, amelyiknek nem való a közösség még másfél évesen, de értsétek meg, a Lány nem ilyen, a Lány mindig, mindenhol oda akar menni, ahol a többi gyerek van, és nagyon talpraesett. Plusz imádja ott a kaját, a nagymama főz nekik, és akármikor megkérdezem, mi volt a bölcsiben, azt mondja, ebéd. 

Engem mindig idegesített, amikor szoptatott, de beszédképes gyerekek kiabálják, hogy cici, meg szopizni, meg cicizni, és én sem használom ezeket a szavakat, viszont a szoptatáson rajta maradtunk - a Lány ragaszkodik hozzá, nekem meg nincs igazán ellenérvem, reggel és este belefér. Így aztán reggel és este, ha valamiért késlekednék, akkor kiabál a kis Lány, hogy "anyatej, anyatej!!". Nagyon cuki. 

A mozgásterápiás szupervíziót is szeretem, azt hittem, utálni fogom, mert pénzbe kerül, az isten háta mögött van, és én már úgyis mindent tudok, ehhez képest jól érzem magam ott, izgalmas, és nagyon hasznos. Ki hitte volna. Most is egy olyan érdekes történetet hallottam egy terapeuta-lánytól, minden nap eszembe jut, dehát nem írhatok róla, mert nem az én történetem. 

Ja, és még az is volt, amikor eszembe jutott a munkahelyem és az okos emberek ott, és elhívtam őket a kocsmába, és nagyon jól sikerült. Ez csupán azért problematikus, mert ha ezek ilyen jó fejek, akkor majd vissza fogok menni, és az egy kicsit hasonlítani fog arra, amikor a bántalmazott nő visszamegy a Pistához, de állítólag már nem iszik, hátha már megjavult. 

Never give up, never surrender

Nos, nem nyertem pénzt a magyar államtól a Brennberg-könyvemre, mondjuk egy kissé megkönnyebbültem, mert nevetségesen rövid idő alatt kellett volna összehozni. Így viszont foglalkozhatom vele lassan, és persze megpályázom mostantól évente. 

Érdekelnek a ruhák

Pár napja azt mondtam Monának, hogy nem érdekelnek a ruhák*, mire ő biztosított róla, hogy de. Aztán utána útközben elgondolkodtam ezen, hogy most engem tényleg nem érdekelnek a ruhák? Vagy érdekelnek? Hogy mondhattam olyat, hogy nem érdekelnek a ruhák? 

Az van, hogy nem érdekel az öltözködés, és nem érdekel a divat sem. Nem érdekel, mint téma. Nagyon szívesen beszélgetek emberekkel saját magukról, más emberekről, pszichiátriáról, bányászatról, kajáról és könyvekről, de ruhákról nem szoktam beszélgetni. Vannak kolléganőim, akik szoktak, hát <ásítás>. Most ezt kit érdekel? A lehető legkevésbé sem érdekel például az olyasmi, hogy ki mit viselt az Oscar-díj átadáson, vagy hogy mik a jövő őszi trendek. 

Ugyanakkor nagyon szeretem a ruhákat. A saját ruháimat. Venni is szeretek ruhákat, mi több, amikor három hónapig nem vettem, akkor rögtön meg akartam írni ezt a könyvet. De főként azt szeretem a ruháimban, hogy történeteket mesélnek, hogy velem vannak az életeseményeimen és utána emlékeztetnek rá, hogy a történetem részei. És én szeretem a történeteimet, nyilván nem véletlenül írok naplót, majd blogot. Szeretem az epizodikus emlékeimet. Akárhova utazom, veszek ott valami ruhát, ha nincs pénzem, akkor olcsót, mindegy, az a lényeg, hogy aztán az ócska és vigasztalan pesti februárban a New Yorkban vásárolt táskámmal a vállamon utazhassak az ócska és vigasztalan BKV-n. A ruháim emlékeztetnek rá, hogy ez is történt velem és az is én vagyok, hogy az életem nem csak munkahely, hanem utazás is. Találkozásokra emberekkel, egy csomó ma már barátomról például tudom, hogy mi volt rajtam, amikor először találkoztunk - azt már jóval kevésbé, hogy mi volt őrajta, hát ilyen egoista vagyok, most mit csináljuk. Kivéve Suzie piros pufidzsekijét. De például a középiskolás barátnőim egy-egy jellegzetes darabjára is emlékszem, az Anikó kis virágokból álló horgolt blúzára, meg a Hajnalka nagymargarétás szoknyájára, meg a Réka nagyon menő, mai szemmel valószínűleg borzalmas (bocs :) bordó ruhájára, amit Pesten vett a Satöbbiben, és volt egy hozzáillő színű vastag harisnyája, ami a színét véletlen mosási baleset révén kapta, de remekül passzolt.

És amit még nagyon szeretek, az a Változás, az Idő, amire szintén emlékeztetnek ruháim. Elmagyarázom. A kis fekete ruhám, amit akkor vettem, amikor a férjemmel éppen valamiféle párkapcsolati krízisben voltunk asszem, és erről beszélgettem a pszichoterápián a pszichológusommal, és nagyon szomorú lettem, és szomorúan bementem a Promodba, és ott gyógyírt leltem a kis, fekete, nyári vászonruhában. Amit aztán évekkel később, már harmonikus kapcsolatban a házassági évfordulónkon, a Corvin-tetőn látunk rajtam viszont, majd további évekkel és egy terhességgel később akkor, amikor legelőször vigyáz anyukám a babára és mi elmegyünk ebédelni a Nobuba. Nem direkt ezt vettem fel, hanem ez került a kezembe és épp megint rámjött, mert lefogytam a szoptatás meg a tejmentes diéta miatt. Értitek, mi mindent látott az a kis ruha? Mindenféle dolgokon végigkísért. De ez csak egy példa, mesélhetnék még kabátokról és pulcsikról, vagy a barna bőrcsizmámról, amiről mindig a munkahelyem "bántalmazó kapcsolat"-jellege jut eszembe, van ugyanis az éves beszámoló januárban, ami mindig rémes, lehangoló, hosszú és önbizalomromboló, arról szól, hogy lebasznak minket, mert rosszul teljesítettünk tavaly, valamint elmondják, hogy a jövő év mennyivel rosszabb lesz mind anyagi, mind emberi erőforrás-szempontból. Ezért egyik évben már hetekkel korábban elhatároztam, hogy aznap délután veszek egy barna bőrcsizmát, és az egész idő alatt a barna bőrcsizmámról álmodoztam, majd vége lett, kimentem és megvettem. Különben tök jól néz ki. 

Szóval ezt így egész sokáig tudnám folytatni, mármint a ruháimról való mesélgetést. Ugyanakkor szerintem még soha nem néztem meg semminek a címkéjét, hogy milyen anyagból van. (Mondjuk a nagyon szar anyagot azért tapintással is érzi az ember). Vagy sose néztem ki valamit egy divatlapban és utána mentem el megvenni. Pláne nem vettem magamnak sose olyasmit (illetve az olcsó verzióját), amit ez vagy az a sztár viselt. És tudom, hogy ilyen-olyan nevesebb tervezők néha szoktak fast fashion boltoknak is tervezni, de még sohasem merült fel bennem, hogy odafigyeljek erre és vegyek egy Mittudoménkicsoda-táskát vagy kardigánt a H und M-ben. Nem a H&M miatt, abban szoktam vásárolni néha. Szóval hogy most akkor érdekelnek engem a ruhák vagy sem, hát mittudomén. 

*Mondjuk lehet, hogy valóban nem volt túl hiteles, miközben épp már fél órája a saját felkaromat simogattam a kasmír pulóverben, amit hozott. Nagyjából azóta is konstans azt simogatom. 

'This is the point of modern art,' said BWG. 'To show you that art isn't always what you couldn’t do.’

Ígérem, nem lesz állandó gyermekrajz-rovat (asszem), de a Lány első képzőművészeti alkotását azért muszáj posztolnom. A bölcsiben csinálták Márton-nap kapcsán, természetesen a csőrt és lábakat már nem a Lány, hanem az Anikó néni rajzolta oda.

Beszél, beszél, beszél és kérdez

Na jó, kérdezni még nem kérdez a Lány, de mindenfélét mond. Most az a kedvencem, amikor az mondja a nyuszijára, hogy "nyuszi álmos", és ásítást tettet, meg amikor a képeskönyvben a répához érünk, azonnal felpattan és megkeresi a nyuszit, hogy megetesse vele. Ugyanebben a könyvben a plüssnyúllal puszi adat a mókusnak és megszagoltatja a virágot. Meg amikor megyünk mondjuk a konyhába enni és azt mondja "gyorsan, gyorsan!", meg amikor kilép valaki a liftből és én azt mondom, hogy "viszlát", és a nálam lévő nagyon picike Lány is azt mondja, hogy "viszlát!". Meg amikor azt mondja, hogy "nem" - nem tudom, ez meddig lesz vicces, gondolom, egy ponton majd idegesítővé válik, de most még mindig röhögök rajta. "Kicsim, jössz aludni?" "Nem!". "Gyere, vedd fel a sapkádat!" "Nem!". "Van kaki a pelusban?" "Nem" (utóbbi esetben még hazudik is). A repülőgépre azt mondja, hogy "bébe", mert a Húgom repülőgéppel jött és azon hozott neki egy hatalmas plüssbékát, az a bébe. Egy zseni. 

Got to keep the loonies on the path

"Luhrmann pszichiáter rezidensekkel végzett kutatásai mutatták meg, milyen gyakran használják a pszichiáter rezidensek az egymás közötti viták elintézésére egymás ellen fegyverként a másik pszichiátriai zavarokkal való 'megvádolásának' módszerét. Általában személyiségzavarokkal vádolják a másikat, aki ellenszenvesen viselkedik, gyakran késik, vagy más módon nem szimpatikus. Az ilyenkor a másikra (annak háta mögött) ráaggatott 'nárcisztikus', 'borderline', 'kényszeres', 'hisztériás' jelző célja az, hogy az ilyen címkét használót úgy tüntesse fel, mintha a kettejük közötti vitában tudományosan bizonyítható módon is neki lenne igaza, hiszen a másik úgymond személyiségzavarban szenved. Ha egy beteg nem szimpatikus a rezidensnek, nem hisz neki, ez is könnyen átalakulhat pszichiátriai diagnózissá: 'a betegnek II. tengely szerinti patológiája is van', utalva a DSM személyiségzavarokat jelölő II. tengelyére. Mindez tehát arra utal, hogy a patologizálás kísértése állandóan jelen van, amikor egy kollégával, beteggel valakinek konfliktusa van, mert ez az egyik leghatékonyabb fegyver (különösen szakember részéről) a másik diszkreditálására. Ennek elkerülésére törekedni tehát elsőrendű kötelesség." 

Egyrészt, gyanítom, hogy szakorvosokkal ugyanezt az eredményt kapta volna a kutató. Másrészt mi a munkahelyemen simán a kollégákra szoktuk aggatni a teljes palettát, hebefréntől és katatóntól kezdve tetszőleges szorongásos zavarokig, nem állunk meg a kettes tengelynél; valamint nem csak kollégák és betegek, de tágabb rokonságunk és idegesítő politikusok vagy közéleti személyek is hamar kaphatnak pár diagnózist. Harmadrészt Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában (innen az idézet) és Buda Béla: Az elme gyógyítása c. könyveinek elolvasása nélkül senkit sem engednék át a rezidensvizsgán. Ötöst meg csak az kapna, aki a Foucault-t is olvasta. De nem a klasszikus pszichiátria megtanulása helyett, hanem amellett. Fél nap után özönlenének a panaszlevelek a rektorhoz. 

 

Naponta százszor, kefével

Már elnézést, hogy semmi önálló gondolatom nincs és átmentem linkajánlóba, de most halál komolyan az van a 8.-as biológia tankönyvben, hogy naponta többször, ricinusolajba mártott kefével kell a kamaszlánynak a szemöldökét fésülni? Mi a faszomnak kell a szemöldökömet fésülgeti? Meg a szempillámat? Fésülni? Meg a nyakamat felfelé masszírozzam, hogy ne legyen ráncos? Meg sminkeljek? Jó, én nem sminkelek, egyszer úgy is hívott egy mérges, borderline beteg a munkahelyemen, hogy az a "festetlen arcú görény", de kamaszkoromban még sminkeltem. Csak sajnos úgy érzem, hogy sminkben, de még profi sminkben sem vagyok sokkal szebb, vagyis nem annyival, mint amennyi hercehurcával jár a dolog, egyszerűen nem állta ki nálam az előny-hátrány elemzést ez a dolog. Én kérek elnézést. A szemöldökömet és a szempillámat néhány havonta be szoktam festetni kozmetikussal, ha ez valakit megnyugtat. 

Egyébként nem gondolom, hogy a kamaszleányok a nyolcadikos biológia tankönyvből építik fel a világnézetüket, szóval szerintem túl nagy lelki zavart nem okoz az, ha oda faszságok vannak írva, de azért vicces. Meg persze, ami a nemek egyenjogúságát illeti, kíváncsi lennék, a fiú szépségápolás fejezet mit tartalmaz ugyanebben a könyvben, elég-e néha letusolniuk meg max egy hónaljstift. 

Rivaldafény, világhír

Képzeljétek, van az apapara blog, amit olvasok (egy apuka írja, aki pszichológus is egyben, és itt tör ki belőlem a rejtett férfisovoniszta, klasszisokkal értelmesebb, mint a sok anyablog) szóval ott kinn van most, hogy szavazz rá a Goldenblogon, hát mondom, jól van szavazok, odatévedek a Goldenblog honlapjára, és látom ám, hogy van Pszichológia kategória. Mondom, jé, és milyen blogok vannak itt? Jé, például az isolde. Valaki benevezett, képzeljétek. Mondjuk szerintem sok keresnivalóm nincs ott, meg egyébként is, de ha valaki szeretne, azért csak szavazzon, baj nem lehet belőle, hátha nyerek egy könyvutalványt vagy internetelőfizetést vagy mittudomén, manapság mit adnak. 

Jó ügy

Haldokolni szomorú dolog, rágondolni se jó, hospice-házakat támogatni sem különösebben divatos, én például bevallom, hogy minden tiszteletem azoké az évfolyamtársaimé, akik (ketten) hospice-ban önkénteskedtek, én nem tudtam volna. De a lényegre térek, most úgy tudjátok támogatni az ügyet, hogy támogattok egy jótékony futót, aki futásával a Magyar Hospice alapítványnak gyűjt (meg akkor már lehet neki drukkolni is a versenyen)*. Tehát itt van ez a fiatal pszichiáterleány, aki fut, küldjetek neki pénzt** vagy pedig fussatok ti is. 

*Erről van szó érthetőbben: "Maratonista, félmaratonista futóink minden lépésükkel segítik a gyógyíthatatlan daganatos betegek humánus életvégi ápolását. A Nárcisz Futókör tagjai jótékony célra ajánlják fel egy-egy versenyüket, hiszen a táv teljesítésén kívül adománygyűjtő feladatot is vállalnak. Közös cselekvésre buzdítják környezetüket: szeretteik, ismerőseik, munkatársaik a drukkoláson túl felajánlásaikkal a versenytáv egy-egy szakaszát támogatják." A szóban forgó kolléganő ötvenezer forintot szeretne gyűjteni futásával az Alapítványnak és november 15-én futja körbe a Balatont (vagy mit kell ott csinálni), szóval addig kell meggondolni. 

**De bele kell írni a megjegyzés rovatba a nevét, mert különben nem tudják, kinek küldöd a futókörön belül a lóvét. 

Ajánló

Olvassatok IKL-t, magyar orvos, most pár hónapig Angliában van valami ösztöndíjjal, és van az a rész, amikor kiosztja a magyar beteget, hát én halálra röhögtem magam. Mennyire igaz. Várjatok, be is kopizom a párbeszédet lusták kedvéért, reméljük, nem haragszik meg érte. 

Másfél éves lett

a gyönyörű, pici Lány! Egyúttal ma először - és gondolom, nem utoljára - kétszer is értelemszerűen használta a "nem" szót. 

A W. Ungváry Renáta könyvében van egy függelék a babák alvásáról, rémes kilátásokkal, aki még nem szült, el ne olvassa, mert sosem fog gyereket vállalni, nos, a Lány eddig pontról pontra követte, és azt írja a Renáta néni, hogy 18 hónapos korban javulni fog a helyzet. Úgyhogy nagy reményekkel nézek a mai éjszaka elé. 

Egy kissé csapongó leszek

Még az volt, hogy eszembe jutott a volt Kedvenc Főnököm, aki pár évig volt csak a főnököm, úgy érzésre nagyjából egy évezreddel ezelőtt, és most pár nap alatt két dolog miatt jutott eszembe. Az egyik, amikor néhány bejegyzéssel lejjebb itt dühöngtem - már miközben dühöngtem is arra gondoltam, mit szólna erre, ugyanis eszembe jutott pár alkalom, amikor hasonlóan félig szakmai, félig az emberi ostobaság körébe tartozó témákon dühöngtem. Nagyjából röhögött rajtam, esetleg néha ehhez még mondott valami frappánsat, ami hirtelen egy nagyobb keretbe helyezte a problémát. És van az a jelenség, interiorizációnak hívják, amikor például a szüleink viselkedését magunkévá tesszük, beépítjük a saját személyiségünkbe, így lehetséges, hogy apánk halála után is sugdos a fülünkbe egy alkoholista, kritizáló hang, nos, a szakmán való hisztériámon röhögést, úgy tűnik, interiorizáltam tőle. Miközben írtam a dühös bejegyzést, elnézően mosolyogtam magamon, és ugyanakkor a jelenség okait is értem (hogy miért hiszik az emberek a pszichoterápiára azt, hogy kuruzslás, hát a sámánok, a középkori gyóntatóatyák, S. Freud és egyéb hasonló mesterek nyomdokaiban járunk, ezek gyógyítottak beszélgetéssel, ezekről nem elsősorban az idegtudomány ugrik be, nem beszélve arról, hogy utóbbi pár évtizeddel ezelőtt még nem is létezett. És igen, a kineziológus és a homeopata is beszélgetéssel gyógyít.)

Ma meg kerestem egy doksit a gépemen, amit elvesztettem, mert akkora hülye vagyok, ebben igaza volt kritizáló apámnak, iszonyú rendetlen vagyok tényleg, nem is találtam meg, ugyanakkor megtaláltam helyette cetlikre (valójában egy db word doksiba) írt naplómat, amit egy időben a munkahelyemről vezettem. Mármint nem a munkahelyemről, hanem magamról, ugyanolyan naplót, mint ez, csak itt mégsem írhatok a Helyről, mert a világon mindenki olvas már. Teljesen el is felejtettem közben, hogy volt ilyen word doksi, most meg belenézegettem, és abba a részbe botlottam bele, amikor a Főnök felmondási idejét töltötte már, velem meg épp ez történt. Ez van odaírva: 

"Felhív, hogy ráérek-e, mert akar velem beszélni. Ülök a szobájában, piros garbóban, elbeszélgetünk a Helyről. Persze, ki tudja, valójában mi van a fejében, de én azt gondolom, csekkolja, mi a helyzet velem, hogy találom meg a helyem, merre tartok, hol hagy itt. Jó érzés, hogy a team-je részének tart így is, hogy egy éve már máshol vagyok.

Azt mondja, hogy pszichoterapeutává változom és hogy tudjak emberi és esendő maradni, és ezt ugyan látszólag elengedem a fülem mellett, de valójában nagyonis megjegyzem. Pontosan ezt a szót kerestem hónapok óta, hogy esendő. Pontosan ez a veszély fenyeget, hogy elfelejtem, hogy az vagyok. Pontosan erről van szó. Pontosan ezt kellett mondani nekem*. 

A többi, amiről beszélünk, a Hely, a vezetés, nem izgat. Elmesélteti velem, hogyan utasítottam el osztályvezetői állást, hogy "docensségig vihetem", ezen felháborodik, miért ne lehetnék egyetemi tanár, rektorasszony, miniszterelnök, bármi lehetek. Engem nem izgat. Nekem erre az a válaszom, hogy én nem "docensségig vihetem", hanem írhatok háromgenerációs családregényt Brennbergbányáról, lehetnek almafáim, feltalálhatok áfonyás kekszet, lehetnek klassz gyerekeim, lehetek boldog, lehetek boldogtalan, beutazhatom a világot, miről beszélünk. De ezt nem fejtem ki neki, mert még nem fogalmaztam meg."

Itt az volt a sztori, hogy amikor elutasítottam az osztályvezetői állást, az intézményvezetőnk egyúttal elbeszélgetett velem a jövőmről és azt mondta, docensségig vihetem (az életben). Nekem meg eszembe sem jutott ezen felháborodni. Sem személyes kritikának vagy a belém vetett hit és bizalom hiányának nem hittem, sem a feminista énem nem asszociált üvegplafonra, nagyjából azt gondoltam, mint Pissy ("Tőlem!"), és először én is csodálkoztam, miért nem érint meg különösebben jövőbeli, képzeletbeli karrieremben ilyesfajta bekorlátozása, de aztán később rájöttem, miért. Mert képtelen vagyok kizárólag ezen a skálán meghatározni magam. És most éppen, hála a keleteurópában még divatos hároméves gyesnek, nem is kell, és kipróbálhatok más dolgokat. Másoknak a karrierjét derékba töri a gyerek, nekem meg, úgy érzem, lehetőséget ad arra, hogy mindenféle egyebet csináljak, amit mindig is akartam, de nem fért bele a valódi munkám mellett. Jelen pillanatban hálás vagyok neki ezért. Mármint a Lánynak. A volt kedvenc főnökömnek is hálás vagyok egynéhány dologért persze. Talán leginkább azért, mert felvetett olyan témákat és küldött olyan cikkeket meg ajánlott könyveket, amelyek révén összefüggéseiben tudtam látni a pszichiátria krízisét és ez egyúttal átsegített a saját, pszichiátriával kapcsolatos, aktuális világnézeti krízisemen. Vagyis az "átsegített" nem a megfelelő kifejezés, asszem, benne maradtam az állandó megkérdőjelezésben, de ezzel jól elvagyok és passzol hozzám, amúgy is a kételkedésben érzem jól magam. Meg azért, mert egy kongresszuson megvédett az előadásom után a rosszindulatú felszólalóktól - megmondta előre, hogy meg fog védeni, és mondjuk én a kommentelők kapcsán hozzáedződtem a személyeskedő kritikához, én kérem http-n és Trychydts-en nevelkedtem, engem nem olyan könnyű meglepni, de ott abban a helyzetben nagyon jó volt, hogy van védelmem, és nagyjából azóta nem félek előadni. Pedig apróság volt. Dehát ez van, embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél.

Ami a Munkahelyemet illeti, az egy jó kérdés, szerencsére nem kell ma eldöntenem, de nem lesz könnyű eldönteni, hogy visszamenjek-e. Én ugyanis azt szerettem ott, hogy voltak nálam sokkal okosabb és szélesebb látókörű emberek, és engem ez inspirál, nekem ebédnél kognitív idegtudományokról, a pszichiátriai diagnosztikai rendszerek problémáiról, a pszichoterápia neurobiológiájáról és tudományfilozófiai kérdésekről beszéljenek. De ne nekem kelljen ezeket elolvasni otthon, miután lefektettem a gyereket, hanem tájékoztassanak a tudományos világ aktuális kérdéseiről a rántott sajt közben. Sajnos a sokkal okosabb emberek száma jelentősen fogy, aminek csak részben az életkorom az oka (hogy tudniillik lassan már nekem kellene a sokkal okosabbnak lennem, aki a kicsiknek a világnézetét tágítja), inkább az a baj, hogy mindig is kevés volt belőlük és az a kevés is rég disszidált, de legalábbis más munkahelyre vándorolt. Azért vannak még, szóval talán nem teljesen reménytelen a helyzet. Illetve, fogalmam sincs, milyen, hiszen nem vagyok ott. Na, mindegy, erre majd visszatérünk másfél év múlva. Habár most, hogy ez eszembe jutott, akár el is hívhatnám ezeket az okos embereket a kocsmába.

*Ez milyen hatásvadászul hangzik, mi? Mégis hogy betalált. Van a tapasztalt pszichoterapeutáknak ez az attitűdje, hogy ti. én már mindent tudok a világról és az emberi lélekről és a bölcsek kövét a szivarzsebemben hordozom, hát ezt igyekszem elkerülni.