Körülbelül tizenötször ébredtem fel arra, hogy Kölcsönmacska: a kanapé karfáján hegyezi a körmeit; a karkötőmmel focizik az ágy alatt; körberohangál a szobában; körberohangál azzal a nehezítéssel, hogy nem ér a padlóhoz, hanem bútorról-bútorra ugrál; az anyámtól örökölt ezüstgyűrűvel focizik; ránk ugrik. Szerencsére az ügyeletek során megtanultam felébredni-visszaaludni (pontosabban: felébredni-beteggelbeszélni-kórrajzotírni-visszaaludni), és a köztes időben is tudok hülyeségeket álmodni.
Hétfőn ügyeletes vagyok, A. a telefonos ügyeletes, J. az ügyeletes beteghordó, de a kórház valamiért egy uszodára emlékeztet. Ott van egy férfi, akit szeretek, és lehet tudni róla, hogy gyógyíthatatlan, halálos beteg, bármikor meghalhat. Csipogtatnak a nővérek, hogy menjek, mert rosszul van, tulajdonképpen más beteg nincs is, csak ő, és megkér, hogy engedjem meghalni, a medencében, víz alatt akar meghalni (láttátok a Big Fish c. filmet?). Persze, megteszem neki, beúszom vele a medencébe, megkér, hogy hagyjam ott, otthagyom, pár óra múlva letakarva látom egy ágyon, gondolkodom, hogy fel kellene hívni a telefonos ügyeletest, de á, ráér reggel. Szomorú vagyok, de azt gondolom, jobb ez így, és az az érzésem van, hogy én öltem meg. Megrettenek, hogy mi van, ha túl hamar megöltem - túl hamar elengedtem? - és még korai volt, de megnyugtatom magam, hogy nem, jó volt ez így. Így is borzasztó érzés, de aztán felébredek, a Főszereplő békésen alszik mellettem, a Kölcsönmacska tárgyakkal focizik az ágy alatt.
Tegnap Ex+Moondance-nél vacsiztunk, klassz volt, van két mongol ugróegerük, nagyon picik és imádnivalóak (az egerek), a házuk lépcsőházában pedig Hajnalka+Réka Vadiúj Nyelviskolájának plakátját találtuk. Mindösszesen jól sikerült este, bár ha belegondolok, hogy éreztem volna magam Bukott Angyallal hasonló szituban, feláll a hátamon a szőr. Izgalmas lenne azért egy mélyinterjú az összes szereplővel, de ezúttal eltekintek ettől.  Azt meg tudom, hogy az álmomban a vizes jelenet honnan jött: csomót beszéltünk búvárkodásról.

Nem is tudom, hogy izgulok-e a ma este miatt, de nem, inkább nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz belőle, szerintem békés borozgatás, be is szereztem a kedvenc boromból e célra (Teleki Villányi Rosé Cuvée). Tegnap elmeséltem a barátaimnak, a fele banda azt mondta "ez tök jó", a másik fele "fuj, Pöffeszkedő Családosok", Szabolcs pedig, hogy "nagyon gáz".
Részemről szeretem a mindennapitól eltérő emberközi viszonyulásokat, a "voltpasim csajával olvassuk egymás blogját, majd négyesben leülünk borozni" pedig szerintem ilyen kategória.

isolde (szipog, köhög)
Niké: - Szerintem lassan hordhatnál sálat.
isolde: - ?
Niké: - Ki van szívva a nyakad.

Tegnap meglepetésszerűen megkaptam a pénzt a tolmácsolásért, hazavittem, betettem egy borítékba, ráírtam, hogy lakbér, és a Főbérlő asztalára helyeztem. A maradékot elköltöttem strepsilsre meg kamillateára, lassan két hete vagyok dögrováson (értsd: nátha), és mit sem javul, szerintem hamarosan megelégelem és antibiotikumot fogok szedni. Nem is tudom, eddig mért nem szedtem, a medikalizációban hiszek, szerintem mindenre van gyógyszer a fejfájástól a másnaposságon át a gyomorégésig, és be is szedem őket bármikor, valamint mindenképpen kórházban, nőgyógyász szakorvos és gyermekintenzíves szakorvos jelenlétében fogok szülni.
Nyugi, nem mostanában.
Találtam egy hipomán (= klinikai szintet alulról súroló pörgős, felhangolt állapot) ingatlanügynököt, kicsit felrázott az apátiából. A napokban néztem egy klassz kis lakást, udvari volt, sötét, túlzsúfolt, egy nagyon aranyos lány árulta, jelen volt az anyósa és a csecsemőkorú gyermeke is, valamint pelenkák, cumisüvegek, rockzenei cd-k és félkész festmények mindenfelé. A házban nemrég cserélték a vezetékeket, ez könnyen bizonyítható, a bevakolásra már nem maradt pénz, a tulaj elmondása szerint az előző vevő a lépcsőházból visszafordult. A lakás csendes, mindenhol öregek laknak, és valóban, a szemközti ajtóból vénséges néni leselkedett, a gangon kettő, szemmel láthatóan Parkinson-kóros bácsi vonszolta magát. A közvetlen szomszédban élő (?) néni annyira csendes, hogy öt napja nem jött ki a lakásból, ami azért furcsa, mert a vécé a folyosón van. Szóval pusztulás mindenütt, és el is ment a kedvem a egésztől, de az Ingatlanügynök nem ad esélyt a lazításra, péntekre három lakást szervezett be, rádumált, hogy kéredzkedjem el a munkahelyemről, hogy mindet végig tudjuk nézni, és hű, mégegytökjótistalált. Remélem, nem lesz súlyosan mániás és kerül be hozzánk, mielőtt lakásom lenne. 

Hehe. 

Szóval a kölcsönmacskánk (gazdája nászúton) először meg akart ölni, aztán a körmeit hegyezte a kanapé karfáján, meg bámult nagyon értelmesen, éjszaka átment dzsungelharcosba és egész reggelig vadászott a panelban, reggel pedig dorombolva dörgölődzött. A macskák furcsa, misztikus lények.

A Bright megtanított, hogyan kell képet feltenni.

De most olyan kedvem van, hogy: nyaralási fotók itt meg itt.
Az elsőket én csináltam, azonnal beleszerettem végzetesen és örökre a digitális gépbe, nagyon ügyesen azt fényképezte, amit akartam, bár sajnos fotózás közben beleejtettem Ulickaja: Kukockij esetei című zseniális regényének egy félig kiolvasott példányát a rovinji kikötő koszos vizébe.
"A rovinji Szent Eufémia templomban hétfő délben oltárt porszívózó apáca" c. kép nem az én művem, a fotó hitelességét azonban tanúsíthatom.

Csupa rossz hír, a tolmácsolásért (aug. első hete) csak két vagy három hét múlva fogok pénzt kapni, a fordításért (május) csak szeptember vége felé, a júliusi és augusztusi ügyeleteimért adminisztrációs hiba miatt nem kaptam pénzt, majd az októberi fizetéssel. Az ígéretesnek tűnő lakásról kiderült, hogy szuterén, a másikról, hogy elkelt. Amíg szabin voltam, eltűnt a bögrém. A kollégám mégsem jövő héten cseréli vissza velem a szombati ügyeletet, majd csak októberben.
Hm, úgy tűnik, ez egy jó ősz lesz, pénzesővel és hétvégi lazsálással :-)

Back home, a világon a legjobb nyaralásból, fotók később.

Viszont kitaláltam egy tök jót, figyeljetek:
a pszichiátrián, ahol dolgozom, sok beteg elég sokáig bent fekszik, unatkozik, és elég jól van ahhoz, hogy tudjon olvasni. Akkor jöttem rá, amikor egyik barátnőm feküdt bent, és a két hét alatt behurcoltam neki otthonról a fél világirodalmat. Múlt héten valamelyik reggel meg bambán néztem ki a fejemből a szociális foglalkoztató nővérünkre, és egyszerre csak kitaláltam, hogy milyen klassz lenne, ha lenne könyvtár a betegeknek. Végül is, van otthon egy csomó könyvem, amit csak úgy megvettem, és nem is tetszik, vagy több van belőle, vagy kaptam valakitől és csak útban van. Behozom, hátha valakinek bejön. Hátha más is hoz. Hátha nem lopják el az összeset egy hét alatt.
És akkor felhívás: ha van olyan könyved, amit meguntál, utálsz, túl magas és nem fér el a polcon, nem megy a többihez, a volt csajod felejtette nálad, vagy bármi miatt nem kell már, add neki a pszichiátria osztályunk alakulóban lévő könyvtárának. Csak ne legyen túl vastag vagy túl horror. Írjál nekem emailt, és kitaláljuk, hogyan és mikor.

Én már igazán nem lepődöm meg semmin, de hogy valaki reggel hatkor olvasott a sote könyvtárából...? A takarító néni?

Régi Morcheebát hallgattam tegnap, míg vasaltam, sokkal jobbak voltak, amíg még rendesen drogoztak és depressziós trip-hopot játszottak. Tavaly láttam őket Szigeten, Kollégámmal, aki lelépett a koncert felénél, milyen istentelen régen volt. Tavaly is felvételiztettem ugyanitt, jobban szorongtam a felvételizőknél, és kiborultam, amikor a titkárnéni az akkortájt kutatott ősi református családfájáról csacsogott, az én fám ugyanis nem egy erdőben termett a családfakutatással. Borzasztó év volt a 2003-as, valljuk be.
"Nyomorúságos napok voltak ezek, sérült szárnyú, repülni képtelen éjjeli lepkék." (Honnan idézek?)

Szóval hatodik emeleti huszonnégynégyzetméteres a jászai mari téren, ötelemetes házban. A hatodik emeletet két lakás jelenti - ebből kifolyólag az előtte lévő "gang" itt a lakáshoz tartozó, déli fekvésű, leanderekkel és vadszőlővel romantizált erkély, kis asztallal, rálátással a város háztetőire. Szerelem első látásra, ahogy a pici konyha és fürdőszoba is, és éppen romantikus ábrándozásba merülök, amikor kiderül, hogy a szobának nincsen ablaka. Az már nem jutott. Az eladó építész, ő csinálta, nem tudta máshogy megoldani, minden oldalról másik ház/lépcsőház/másik lakás határol. Bármit megadnék azért a teraszért, de a szobában nem bírom ki 10 másodpercnél tovább, nincs sötét, csomó fény jön be a konyhába vezető üvegajtón, de egy olyan, klausztrofóbiás hisztérikának, aki még lehúzott redőny mellett is képtelen aludni, talán mégsem az ideális lakás.
A nap hátralévő részében már csak pozitív csalódások érnek, fél év után (!) aerobicozni megyek, a dohány utcában azóta kangoo is van, érvényes a mocorgó kártya, a vitalade piacra dobott egy magas karnitin-tartalmú, mandarinízű ásványvizet, a szaunában megismerkedem egy kozmetikussal. Este a Kukockij eseteit olvasom otthon, ami címével ellentétben nagyon klassz és élvezhető könyv. Nem tudom, miért van előítéletem az orosz nevű írókkal / orosz hangzású címekkel, de tudom, hogy pl. sosem vettem volta a kezembe egy Szolzsenyicin: Iván Gyenyiszovics egy napja (brr) című könyvet, ha nem Kollégám adja anno kölcsön, pedig tök jó volt.
Ma felvételin adminisztráltam, meg beszélgettem a Bölcs Öreggel (professzorunk), úgyhogy fel vagyok dobva, este pedig Rovinj, bár én nem búvárkodom, de majd dobálok a pasimnak heringet, amikor kidugja a fejét a vízből.

Amit nem szabad mondani hisztériázó nőnek (nekem):
"Nyugi, kicsim, hülyeségek miatt hisztizel."
Ami mégis beválik:
"Nyugi, Lámadémon, ne lovalld bele magad ebbe az osztálymicsodába."^*

*(Akinek elsőként megvan mindkét filmes idézet, meghívom egy eperturmixra :-)

Különben elég komolyan idegesít, hogy mindenki "félti". Most már mindenképpen gonosz, aljas, személyiségzavaros szörnynek kell éreznem magam az idők végezetéig? Asszem, ez piros gomb lett nálam, ha eddig nem volt az, legkisebb ingerre hisztériás rohamot kapok. Én nem követtem el semmit, világos? Nem vertem át, csaltam meg, kínoztam, szívattam, zsaroltam senki emberfiát. Jó, jó, fiatal férfiak vérét iszom a vacsihoz, de csak teliholdkor, és le akarok szokni.

Többen tartották már elmebetegségnek a magányfüggőségemet, de én kitartok mellette. Az a helyzet, hogy nagyon szeretek egyedül lenni. Ez most nem a szingliduma, nem egyedül az életben, hanem egyedül az erdőben, egyedül egy utcán, egyedül elmenni moziba, egyedül beülni valahová, és legfőképpen: egyedül otthon. Átlagosan három hétig bírom ki egyedül töltött fél nap nélkül, a 22. napon dekompenzálódom, ideges leszek, és egyáltalán nem érdekel, mi folyik körülöttem a világban és ki mit magyaráz. Úgy viselkedem az embertársaimmal, mintha ott sem lennének (jelen munkakörben ez azért, valljuk be, nem túl szerencsés :-). Előbb-utóbb aztán valahogy mindig megszervezem magamnak a magányos estét, akárhol lakom, koleszban, albérletben. Nem tudom, mi történne, ha mondjuk egy évig egyáltalán nem lehetnék egyedül, szerintem egyre súlyosabb elvonási tüneteim alakulnának ki, végül elkezdenék kis bogarakat és lila egereket hallucinálni, befektetnének a pszichiátriára, és érthetetlen módon minden terápia ellenére csak rosszabbodna az állapotom a hatágyas kórteremben. Ma viszont szomatizálni kezdtem (lelki bajok testi tünetekben való kifejeződése): fáj a torkom, köhögök és taknyos vagyok. Szerintem így próbálja elérni a szervezetem, hogy húzzak haza és kussoljak otthon végre.

Hű, pedig már kezdett veszélyessé válni a helyzet, de úgy tűnik, mégsem kell a délutánt hasznos dolgokkal (aerobic +- lakásnézés) töltenem, munka utáni kávézás Sziporkával.

Meg azon is szorongtam az elmúlt hetekben, hogy vajon mennyire sínyli meg Kollégámmal való baráti viszonyom a történteket (értelmes ez a mondat vajon?), de úgy tűnik, talán nem annyira. Egyébként is nagy szükségem van rá ilyen zivataros újéletkezdős időkben, ő az egyetlen, aki a szokásos nem-is-kell-fogynod helyett képes hiteles döbbenettel elsápadni a testsúlyom hallatán.
Tegnap meg, a Margit-szigeten körülbelül kétszáz futó előzött le minket / jött szembe tízperces sétánk során, felmerült bennem, hogy milyen jó lenne, ha szeretnék futni, de ha egyszer utálok. Ráadásul van egy rész, ahol a futóösvényt egyik oldalán dzsungelszerű bokrok, másik oldalán szakadék határolja, és egyáltalán sehol sem fér el mellette egynél több átlagos testalkatú sétáló. Mégiscsak felháborító, hogy a szigetet kisajátítják a sportolók, lassan kiszorítva onnan a holdfényes romantikát kereső, vagy csak szimplán kevésbé fitt embertársaikat. Vissza a Margit-szigetet a lustáknak, párocskáknak, költőknek! Vagy mit gondoltok, Arany János futni járt oda? :-)

Tetszik ez a cikk, vicces.
Jó, jó, megyek dolgozni.