Nikét még csak két éve ismerem, mindemellett barátok vagyunk, és elég sok minden hülyeséget elmondok neki magamról. Nagyon szeretem, ahogy reagál az elnyafogott problémákra/elujjongott örömhírekre: a legtöbb emberrel ellentétben ugyanis nem akar minél több részletet megtudni, hanem beéri annyival, amit el akarok mondani; és nem akar tanácsokat adni, hanem hagyja, hadd csináljam a magam módján. Akármekkora hülyeséget mondtam, sosem nézett rám úgy, hogy "nabazmeg, tebetegvagy."
Egészen máig, amikor bevallottam neki, pedig finoman adagolva, a büfénél, hogy, szóval, képzeld el, újabban, egy teát kérek, reggel, érted, reggel, erdeigyümölcsöset, munka előtt, egy édesítővel, hatásszünet, edzeni járok. Te tényleg nem vagy normális, ezt mondta a szája, a nézése meg, hogy te beteg vagy, bazmeg.
Hát igen.
Világéletemben imádtam aludni, és szinte semmi - komolyan - nem képes arra késztetni, hogy a szükségesnél akár öt perccel előbb hajlandó legyek felébredni (komolyan, még forró szex sem, semmi). Mindig rettentően irigyeltem a Nike- és Adidasreklámokban szereplő nőket, akik reggel, munka előtt futni járnak (pláne, hogy futni is utálok.) Egyszer ráadásul olvastam egy riportot talán J-Lo-val? lehet, hogy másvalaki volt, mely szerint a sztár reggel öttől hétig személyi edzőjével edz. Meggyőződésemmé vált, hogy nők reggel csak a sportcipőmarketingesek elborult képzeletében edzenek, kivétel a sztárok és szuperhősök.
Szóval, amikor reggel negyed hétkor sietek az utcán edzőcuccal, ilyenkor még sötét van és minden néptelen. Amikor izzadok az edzőteremben, közben nézem az órát, és arra gondolok, hét óra, a Halandók még otthon alszanak. Amikor reggel nyolckor lezuhanyozva várom a hetes buszt az álmos arcok között, akik most keltek fel. Akkor elgondolkodom, hogy sztár egészen biztosan nem vagyok, és azt sem hinném, hogy az életem valójában egy sportcipőmarketinges kedd esti rémálma, tehát: konkrét Szuperhősnek érzem magam.
Vagy kattant vagyok.
Nyugi, az ilyesmi nem szokott nálam sokáig tartani.