Végre eljutottam a Pszichoterápia tankönyvében a cselekményhez, vagyis úgy százoldalnyi bevezető általánosság után ("pszichoterápiás helyzetben pl ne köpjünk a földre" - csak, hogy szó szerint idézzem) elérkeztünk Freudhoz. A pszichoanalitikus emlélettel való találkozás mindig rém kreatívvá tesz, nagyon tetszik, hogy mindent meg tudnak magyarázni, és le is vezettem, hogy a pókfóbiám elfojtott szűzkurva-személyiségalattim megnyilvánulása.
A póktól ugyanis félek. Félelem, vágy köztudottan egykutya, tehát mondhatnánk úgy is: pók szeretnék lenni. Milyen a pók? Sok lába van, tehát sok lábat szeretnék? Kemencét fűt a pók, ottan sülnek a cipók, tehát titkon pék szeretnék lenni? Hálót sző? A hálószövés csábítást jelent, ez ugye nyilvánvaló, tehát azért félek a póktól, mert minden pasit el szeretnék csábítani. A férfi nemi szervet az analitikus irodalomban legszebben jelképező állat a kígyó, de... a kígyótól egyáltalán nem félek. Nem akarok tehát sok pasival lefeküdni, csak elcsábítani őket.
Na, az ilyen gondolatmenetek miatt hiszik azt az emberek az analízisről, hogy kuruzslás. Még mielőtt egy idetévedő analitikus beperelne, leszögezném, hogy csupán tréfáltam.

Hű, ez tényleg komoly. Végre elmosogathatok meg kiporszívózhatok meg olvashatok. Hegyekben áll a mosatlan edény, pormacska és kiolvasatlan irodalom már vagy 2003 júniusa óta vagy mikor kezdtem, és hát akváriumom nincs, de epilálni se ártana.
Kár, hogy amúgy se írok minden nap, mert így nem tudom elég hitelesen azt válaszolni, hogy "Egy nap postolás nélkül? Ahhoz előbb meg kell ölnöd."

Ui. rájöttem, hogy a mozgalom hátterében valószínűleg skydisco halai állhatnak.

Hát igen. Talán már említettem, hogy sosem járnék olyan pasival, aki allergiás a macskaszőrre. A szingli nők számos esetben macskát tartanak, tehát a nőre vadászó pasival bármikor előfordulhat, hogy macska-lakta lakásban kell eltöltenie egy éjszakát (vagy nem kell, de szeretne.) A macskaszőrallergiás férfiak képtelenek erre, vagyis képtelenek szingli nők lakásában az utódnemzéshez szükséges elegendő időt eltölteni, vagyis utódnemzésre, genetikai kódjuk továbbörökítésére képtelenek, vagyis az evolúciósan betöltendő férfiszerepre alkalmatlanok. Evolúciós zsákutcák, mint pl. a tüskésbőrűek, ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehetnek szépek vagy szórakoztatóak, hiszen például a tengeri csillag sem felesleges a világban.

Most kaptam levelet, hogy megkaptam az etikai engedélyt tervezett kutatásomhoz, éljen. Aprócska probléma csupán, hogy egy életminőség-mérő kérdőív magyar viszonyokra történő adaptálásáról van szó, ami amellett, hogy lélekölően unalmas és tökéletesen érdektelen, még teljesen haszontalan és nélkülözhető dolog is, mind a betegellátás, mind a tudomány fejlődése, mind saját szellemi épülésem szemponjából. Viszont rengeteg időt és szorongást fog igényelni. Egyelőre úgy döntöttem, majd jövő héttől foglalkozom a dologgal.

Akiket még rettenetesen sajnálok, azok azok a fiatal, jóalakú, és rettentően lehangolt csajok, akik a kétéves gyereküket behozzák az aerobicórára. Simán el tudom képzelni, hogy két éve az égegyadta világon sehova sem mozdultak ki, és amikor úgy gondolják, hogy most már tényleg szükségük van egy kis mozgásra, akkor rá kell jönniük, hogy nincs hova tenni a gyereket. Az apjuk dolgozik, a nagyszülők vidéken, és nincs más megoldás, mint, hogy behozzák a gyereket és leültetik egy steppadra egy cumisüveggel. Persze, a gyerek nem ül ott, hanem mindenféle módszerrel próbálja anyukája figyelmét magára terelni, miközben az éppen két év kihagyás után négykézlábállásban próbálja nyomni a fenékformáló gyakorlatokat. Amikor anyu elzavarja, egy kis időre feladja, és akkor pakolja a kangoo-cipőket meg összevissza mászkál vagy bőgni kezd. Én meg mindig attól tartok, hogy előbb-utóbb lerúgom valamelyiket vagy fejbeütöm egy súlyzóval, mármint véletlenül.

Az Asszony a fronton remek könyv, felkavaró meg szörnyű, olyan, amitől rögtön aggódni kezdesz a szeretteidért, meg mindenféle jóval akarsz kedveskedni nekik, mielőtt még háború lesz és éhínség, úgyhogy valószínűleg ennek köszönhetően álltam neki tegnap este lecsót főzni a pasimnak, ami elég jól sikerült. Nem is tudtam, hogy Polcz Alaint megerőszakolta egy csomó orosz katona. Mindenesetre bátor dolog volt tőle beleírni a visszaemlékezéseibe.

Olyan érzésem van, mintha egy csomó világrengetően hasznos dolgot csináltam volna hétvégén, pedig csak döglöttem az x-boxozó pasim bal oldalán és a Pszichoterápia tankönyve c. művet olvastam. Azt a tanácsot kaptam, hogy ha nem akarok kiégni, akkor tanulnom kell, márpedig az utóbbi időben elég kedvetlenül végzem a munkámat. Jelentkeztem egy októberben induló képzésre is, amiről kiderült, hogy csak januártól, majd, hogy márciustól indul. Ezenkívül takarítottam, aerobicoztam, és nem volt kedvem megnézni a Holtak hajnala c. zombihorrort, az pedig már a vég, ha már zombihorrorhoz sincs kedvem.
Polcz Alaintől olvasom az Asszony a fronton-t, már a második oldalon elvesztette a szüzességét.

És még:
Főnököm: - Annyit azért megtehetnének a portások, hogy a csíkos pizsamában kifelé tartó egyéneket feltartóztatják. Itt nem lenne akkora a hibaszázalék, végül is kevés látogató vagy dolgozó öltözködik ennyire extrémül. Maximum annyi, hogy Kollégát néha nem engedik ki.

Hát jó.
Szerintem, ha egy városról, filmről, könyvről vagy akár karcsúsító zseléről akarunk véleményt írni újságban, a reklámot leszámítva alapvetően kétféle hozzáállás a szokásos. Az egyik, ha úgynevezett objektív értékelést, kritikát akarunk írni, mérlegelve a dolog pozitív és negatív oldalát. Főként komolyabb újságokban találkozhatunk ilyennel. A másik, ha fikázni akarunk, viccesen, szórakoztatóan, tárgyunk negatívumait kiemelve, olyannyira, hogy az már karikatúra, és lehet rajta nevetni. Fikázni vagány dolog. Példaként említeném az indexes Szar Könyv cikket (most nincs kedvem kikeresni, bocs), ami vicces paródiája a könyvkritikának, és nem is akar más lenni, mint paródia.
A Sopronról szóló cikkel több problémám is van. Mindegyik onnan ered, hogy a cikk az Európa Kulturális Fővárosa címért induló egyik várost jellemzi, nem igazán viccelődő szóhasználattal, tehát az objektív kritika köntösébe bújtatva, azonban ha elolvassuk, tartalmában mégiscsak maximum egy vagánykodó-fikázós cikk értelmi szintjét súrolja. Fikázós cikket írni messze-messze könnyebb, mint kritikát, hiszen a fikázáshoz egyáltalán nem kell valami nagyon ismerni a témánkat. Aki olvasott már blogokról szóló cikket a Magyar Nemzetben, (volt vagy három) az tudja, miről beszélek. Viccesen vagy kevésbé viccesen fikázni valamit, amihez nem értünk: a legkönnyebb feladat, amihez még médiasulit sem kell végezni.
A cikk írója úgy tesz, mintha Sopront értékelné abból a szempontból, hogy lehetne-e Európa Kulturális Fővárosa. A Politika rovatban egyébként, ami alapján nem egy bulvárcikket várunk. Teszi ezt úgy, hogy mintha lövése sem lenne a város történelméről és kulturális életéről, vagy ha mégis, hát egész jól titkolja. Olyan dolgokat említ meg, amik szerintem nem tartoznak a témához: hogy hány óránként kell érmét dobni a parkolóórába, ez szerintem egy város kulturális értékének megítélésében nem kellene, hogy szempont legyen (illetve elég szomorú, ha valakinél ez szempont). A karcsúsító zselé megítélésében sem az a lényeg, hogy milyen színű a doboza (bár az is fontos!), hanem, hogy használ-e. Emellett átállítani a parkolóórákat rém egyszerű feladat lenne, ami a város vezetésén és kb két napos munkán múlik; Hajdóböszörményt (bocs) viszont már nem fogják megalapítani a rómaiak sosem. Cikkünk annyiban érinti a történelmet, hogy élcelődik kicsit az 1920-as népszavazáson; a kulturális életet pedig nagyjából a "bemehettünk volna a Storno-házba, de nem tettük" mondattal intézi el az intelligens kritikus. Megjegyzem, elég gazdag műgyűjtemény látható említett épületben, ezenfelül van ott egy konkrét egyetem, botanikus kert, egyedülálló bányászati múzeum, színház, soproni festők műveiből álló ideiglenes tárlatok és állandó kiállítások, zsinagóga, strandok, koncertek, szüreti felvonulás, tűztorony, városfal, kilátók, erdő, hegyek, vasfüggóny maradványai, mithras-szentély, kőfejtő-és-színház, kutyafüle. Sopronnak talán nem az egyetlen nevezetessége "közép-európa leghosszabb tere"; és még azt is gondolom, hogy minden városban lehet előnytelen fotókat készíteni hervadt virággal az előtérben.
Úgy tűnik, a kedves újságíró egyszerűen lusta volt, és három lépés séta után inkább visszaült a parkolóóránál hagyott autójába és húzott vissza a kulturált Budapestre. Mondjuk, ha nagyvároshoz szokott füle/tüdeje nem is bírta sokáig a Sopronban megszokott csendet/békét és oxigéntelített levegőt (előbbinek amúgy tényleg be is szól: "a jellemző kép inkább az elhagyatottság"), azért utánanézhetett volna legalább egy könyvtárban az interneten, hogy mit is kellett volna látni. Ha meg mondjuk rosszindulatú, mert teszemazt kirúgta egy soproni nő, vagy egy másik, versenyben lévő városból jött, akkor meg úgy kell neked, köcsög, "soha ne élvezz nagyobbat", be ne tedd a lábad a városunkba még egyszer, csapjon beléd a tüzes istennyila és gyárközelben lévő panellakótelep nyolcadik emeletén leheld ki a lelkedet, miközben a szomszédoknál lakásfelújítás folyik.
Hozzá kell még tennem, hogy Sopron egy kicsi, összesen ha hatvanezres lakosú város, és nem hiszem, hogy érdemben versenyezhet a fenti címért mondjuk Péccsel, ami hatszor akkora és jóval több egyeteme van. Már az is megtisztelő, hogy a város neve jelöltként felmerült. Abban tehát egyetértek a cikk írójával, hogy valószínűleg nem Sopron fog nyerni, és hangsúlyoznám, hogy nem emiatt a kijelentése miatt gondolom bunkónak, rosszindulatúnak és tudatlannak.

Azon gondolkodom, hogy kihasználjam-e az undok szériát, és írjak-e felháborodott levelet a cikk szerzőjének. Még gondolkodom.

A hét nagy kalandja pedig, azon kívül, hogy véletlenül thai-bo vagy micsoda edzésre estem be és most nem bírom felemelni a karom, hogy az egyik kedvenc aerobic edzőmből kettő van. Nézegettem az öltözőben, hogy kicsit meghízott az elmúlt négy nap alatt és az előző hajszíne is jobb volt, majd kimentem, és ott volt egy ugyanolyan, csak vékonyabb és sötétszőkébb.
Nem azért ilyen unalmas a blogom, mert nagy horderejű, ám titkos dolgok történnek velem, hanem mert unalmas hétköznapokat élek, unalmas, egyhangú munkával, amelyek között az egyetlen változatosságot a könyvek és az aerobikórák jelentik, meg az, hogy Friends helyett most Gilmore girlst nézünk. El nem tudom képzelni, hogy régebben mi volt az a sok minden, ami mindig történt velem, kivéve persze, amikor reménytelenszerelmes voltam, mert azzal jól el lehetett tölteni az időt, hogy rám mosolygott meg mit vegyek fel, de abból már kinőttem. Igazából még vásárolni sincs akkora kedvem, mint régen, írni meg egyáltalán. De még rinyálni sincs kedvem. Na jó, van. Mindig sejtettem, hogy a neurózis valójában fertőző betegség, és ha sokáig dolgozom neurózisosztályon, előbb-utóbb elkapom a belélegzett levegőből.

Mostanában különben rém undok vagyok, az a fajta, aki beszól a villamoson, hogy "nem igaz, hogy nem bírnak beljebb menni!!!". Maga Jon Anderson szólt rám a dedikáláskor, amikor rendreutasítottam egy biztonsági őrt. Lehet, hogy fokozatosan szörnnyé változom. Mintha a fogaim is kezdenének nőni.

Meg még azon gondolkodtam, hogy vajon egyáltalán van-e olyan ismerősöm, akinek még nem szereztem pszichiátert.

Ezúton tudatnám az érdeklődőkkel, hogy az Alexandra Könyvesházban (Nyugati tér) 990 Ft-ért lehet megkapni Orson Scott Card: Fajirtás c. könyvét (a Végjáték-trilógia harmadik kötete).

Igazi wellness-hétvége volt, tibeti hangmasszázzsal, aromaamasszázzsal, meleg vízben/szaunában/nyugágybandögléssel, szúnyogokkal, a végén pedig majdnem lekéstük az utolsó Pestre tartó vonatot, de sajnos sikerült filmbe illően felugrani rá. A legjobb a csúszdázás volt, bár oda úgy kellett elvonszolni, miközben kifejtettem, hogy alig várom, hogy végre öregasszony legyek, és ne kelljen állandóan bulizni, hideg vízben csúszdázni, meg egyéb izgalmas dolgot, hanem nyugodtan olvashassak egy nyugágyban. Voltam fitball órán is, rögtön rájöttem, hogy mért nem voltam eddig, valamint beigazolódott az előítéletem, hogy a fitball reumás néniknek és terhes kismamáknak való eszköz. Ráadásul egyedül voltam az aerobicórán, amit már önmagában utálok, de végig untam és egy cseppet sem fáradtam el, ami nem biztos, hogy átlagon felüli edzettségemnek köszönhető, mert az nem vagyok. Mi is volt még? A pedikűrösnéni kijelentette, hogy repedt a sarkam, többször rendreutasítottuk zajongó gyermekek szüleit, és három remek novellát is találtam az új Galaktikában. Bárcsak minden megjavulna, amit szidok a blogomban.
De még mielőtt irodalomról/filozófiáról kezdenék értekezni, elárulom, hogy 25 % a testzsírszázalékom, ami 17-24 között jó, úgyhogy kénytelen vagyok megint új életet kezdeni. Csak tudnám, hova ment az egész nyári aerobic- és fogyókúrásturmix-mennyiség. Néha komolyan azt hiszem, hogy öregszem.

Ja, és a Soont is játszotta, amit sosem szoktak koncerteken (3 Yes-koncerten voltam eddig), és ami az egyik kedvencem.

A Jon Anderson koncert várakozásomon felüli volt, kicsit aggódtam, hogy mihez fog kezdeni a Yes többi tagja nélkül, de kár volt. Csomó régi Yes-számot játszott az új saját számain kívül, csak éppen a nagyzenekar helyett egy gitárral, amitől a számok teljesen másként festettek (kicsit képzavar?), de fantasztikus volt, és az évek során mit sem kopott a hangja, sőt. Kaptam autogramot is.
Meg rájöttem, hogy ebben hasonlítunk a húgommal, hogy mindketten rajongók vagyunk, sőt, olyan zenekarért rajongunk, ahol a tagok nagy része vegetáriánus. Csak az övé a Good Charlotte, az enyém meg a Yes.

Nem is mondtam, hogy megnéztük az Éjjeli őrjárat című filmet, ami leszámítva a húszemeletes panelház felett örvénylő denevéreket ábrázoló képkockát, nagyon rossz volt.
A nagyon rossz mondjuk lehet, hogy túlzás, de úgy ültem be a filmre, hogy most valami klasszat fogok látni, mert Noiz azt mondta, hogy ő már látta és megnézné még egyszer, és én bíztam benne... (mellkasra szorított kéz, gombóccá gyűrt zsebkendő, elhaló szipogás)... de aztán csak az órámat nézegettem, hogy mikor lesz már vége.

Tegnap meg unalmamban (ügyeltem) elküldtem a novelláimat (hármat) a volt angoltanáromnak, aki Ross Károly néven nemrég írt regényt. Középiskolás koromban azt mondta, kár, hogy orvosnak megy az olyan, aki ilyen jól ír (mint én), hát akkor most viselje a következményeket. Egyébként nem tudom, mi az ördögnek kell írói álnevet választani, különösen szépirodalmi tárgyú regényekhez (mert mondjuk, ha az ember fantasyt ír, az persze más) (csak vicceltem). A kedvenc írói álnevem egyébként Sharon Stone-é az Elemi ösztönből: vadromantikus-szexuális ponyvaírónőt játszik, aki Catherine Woolf néven publikál (lásd még: Virginia Woolf).

Na jó, igazából lehet, hogy csak be akarok kerülni a Rekordok Könyvébe a legtöbb zárójelet tartalmazó posttal.

Csak, hogy megőrizzük az utókornak: "A Tereskova szam cime "Unikum" es a "Ne mondd ram" c. albumon jelent meg 1997-en, a boritojan Kriszta feje van harom (mellmeret szerint novekvo sorrendbe rendezett) felmeztelen noi test fole montirozva. [ Minden, amit sose akartal tudni a magyar popkiadvanyokrol ]"

Update: egyes források szerint hat nő van rajta, és a mellük nem növekvő sorrendbe rendezett.

Arra jöttem rá ugyanis a hétvégén (amikor kikerestem a mikrobi könyvemből a brennbergi férget), hogy lehet, hogy mind a botanikát, mind a mikrobiológiát tulajdonképpen a nyelvezetükért szeretem. Vérehulló fecskefű meg pásztortáska meg havasi palástfű meg odvas keltike. És például a váltóláz kórokozója, a Borrelia burgdorferi, ami ugyan egy baktérium neve, de ugyanannyi erővel és picit különböző írásmóddal lehetne akár Burgdorferi Borélia is, ami semmivel sem hangzik rosszabbul, mint a Medici Katalin vagy a Lucrezia Borgia. Esetleg Borrelia von Burgdorfer, ha német vagy osztrák nemesi származású a hölgy. Majd egyszer írok valami reneszánsz szatírát, amiben az összes szereplőnek baktériumneve lesz. (Nem.)

Ezúton üzenném annak a kitartó internetezőnek, aki hetek óta rendszeresen az alábbi dalszöveg egy-egy darabkájával talál a blogomra: a "kelj fel, csörög a vekker, hív a gyár" és "unikum, sör, rum, kevert, nem értem, mért vagyok reggel levert" kifejezések egy Tereskova-számból idéződnek. A Tereskova meg (ejtsd: tyereskova) egy Nagy Kriszta nevű avantgard polihisztornő zenekarának neve. Azt nem tudom, a szám melyik Tereskova-cédén található, de a Pizzás c. film egyik betétdala volt, így a soundtrack-lemezen rajta van.
Ismeretterjesztő rovatunkat hallották. A következő rész tartalmából: mi köze a váltóláznak egy osztrák nemeskisasszonyhoz, avagy a nyelvészet és a mikrobiológia határterületei.

Remek írástechnikai tematikus bloggal gyarapodott a hazai tematikusblog-szcéna. (Nem tehetek róla, kedvelem a hülye, összetett szavakat, amiket nem tudok helyesen leírni.)
Én meg pont válságba kerültem a Bartis Attila miatt. A kéklő pára c. novelláskötetét és A séta c. regényét olvastam, éshát pontosan úgy ír, ahogyan én soha nem fogok tudni írni. Nem azért, mert nem fogok jól írni, hanem, mert ehhez a fajta íráshoz, amit a Bartis Attila művel, kell egy bizonyos, megkockáztatom, nem is egészséges személyiség. Először is, helyt adok annak a véleménynek, miszerint a férfiak máshogy írnak, mint a nők - általánosságban a férfiak tényszerűbbek, objektívebbek, világosabbak, jobban szerkesztettek, a nők meg jobban ábrázolnak hangulatokat, érzelmeket, és jobban odafigyelnek olyan apróságokra, hogy mondjuk nyújtogatja-e a szereplő a kardigánja ujját vagy sem. A Bartis Attila férfi, ráadásul annyira bátor, amilyen én sosem leszek: én sosem mernék olyat keírni, hogy valaki krízishelyzetben az anyjával pettingel vagy kisfiúként kibelez egy élő csirkét, hogy megnézze, milyen belül. Nyersen és szókimondóan ábrázol szexet és erőszakot, és mindezt a megszokott hétköznapjainkba helyezve. Úgy, hogy a szexualitás és az erőszak még csak megközelítőleg sem hollywoodi, izgalmas, vagy kielégítő, hanem pontosan olyan nyomorúságos és hétköznapi, amilyennek a mindennapokban láthatjuk. Utoljára Csáth Gézánál olvastam ilyesmit, csak mindehhez a Bartis Attila remek, cinikus humorral rendelkezik.
És rengeteg könyv van a világon, egyre több, sőt, így is túl sok, és minek írjak még egy középszerűt; tökéleteset meg - ami emberek életét változtatja meg - nem fogok úgyse.
De aztán elmúlt, és az igazság az, hogy szeretek írni, akkor meg úgysem fogom abbahagyni ilyenek miatt.