Akiket még rettenetesen sajnálok, azok azok a fiatal, jóalakú, és rettentően lehangolt csajok, akik a kétéves gyereküket behozzák az aerobicórára. Simán el tudom képzelni, hogy két éve az égegyadta világon sehova sem mozdultak ki, és amikor úgy gondolják, hogy most már tényleg szükségük van egy kis mozgásra, akkor rá kell jönniük, hogy nincs hova tenni a gyereket. Az apjuk dolgozik, a nagyszülők vidéken, és nincs más megoldás, mint, hogy behozzák a gyereket és leültetik egy steppadra egy cumisüveggel. Persze, a gyerek nem ül ott, hanem mindenféle módszerrel próbálja anyukája figyelmét magára terelni, miközben az éppen két év kihagyás után négykézlábállásban próbálja nyomni a fenékformáló gyakorlatokat. Amikor anyu elzavarja, egy kis időre feladja, és akkor pakolja a kangoo-cipőket meg összevissza mászkál vagy bőgni kezd. Én meg mindig attól tartok, hogy előbb-utóbb lerúgom valamelyiket vagy fejbeütöm egy súlyzóval, mármint véletlenül.