Elkezdtem olvasni Joanne Harris: Partvidékiek c. könyvét. Ez az a nő, aki a Csokoládét írta, de még nem olvastam tőle semmit (a Csokoládét se, csak a filmet láttam, és hát Johnny Depp jelenléte azért sokat tud lendíteni egy-egy történeten), mert azt gondoltam, biztos gagyi. Csak egyszerűen annyira tetszenek a könyvborítói, hogy már nem bírtam ellenállni tovább. Semmi más nem vonzott a könyveiben, a sztorijai, beleolvasva a stílusa, semmi, ezért sokszor visszaraktam a polcra egyiket-másikat, de most megelégeltem és megvettem. Hogyan adjunk el könyvet borító alapján. Még csak a harmadik oldalon tartok, és tényleg nem valami jó, pedig gondoltam, jól fog jönni a tapasztalat, ha majd bestsellert akarok írni. Annyit mindenesetre tanultam, hogy oda kell figyelnem leendő bestsellerem borítójára.
Kaptam emailt Charlestól, aki tegnapelőtt utazott el kb három hónapra Dél-Kelet-Ázsiába, és képes volt nekem novemberben Bangkokból emailezni a kis geci. Belehalok az irigységbe, azt hiszem. Én meg főzhetek este Pad Thai-t barátnőimnek, amikor este nem is ehetnék tésztát. Ma egyébként megint érdekes dolgokat tanultam a Filozófustól, aki nemrég bevezetett a narratív technika és az omega-3-zsírsavak rejtelmeibe is. Elmesélte, hogy Millet Angelusa hogyan ihlette meg Dali-t (ezt festette ő) paranoia-kritikai módszerének kidolgozásában; valamint azt, hogy a legújabb kutatások szerint a marhahúsban a főzés során rákkeltő anyagok keletkeznek, amelyeket azonban a fokhagyma alkaloidjai semlegesítenek, ezért tumorprevenciós szempontból marhahúst kizárólag fokhagymásan érdemes megfőzni. Januártól egy osztályon fogunk dolgozni, úgyhogy minden bizonnyal elképesztő műveltségre teszek majd szert filozófia, vallás, művészet, pszichiátria , diéta és wellness terén.

Így két nap után az gondolom, hogy Béres Alexandra low-carb kajája (Szandi állítólag mindent megkóstol és személyesen elemeztet dietetikusokkal!) elég jó, csak az a baj, hogy híztam egy kilót, és hogy csak ebédidőben hajlandóak kihozni, én pedig vacsira akarom megenni. Nem tud valaki este is szállító fogyókúrás, ám ízletes kajaküldőszolgálatot? Az nem ér, hogy "rendelj bármelyiktől roston sült csirkét vagy halat grillzöldséggel", mert az egyhangú táplálkozásnál nincsen károsabb, mint tudjuk. Tegnap voltam egy mozgásterápiás demonstrációs órán, ami után kissé úgy éreztem, lehet, hogy valójában sosem akarok mozgásterápiát csinálni, még kevésbé részt venni benne, pláne meg délután öttől tízig nem, de azért kapnak még egy esélyt. A mozgásterápia érdekes, és nem tudom eldönteni, milyen mértékben kuruzslás, úgyhogy utána kell járnom, mert annyira nyitott és széleslátókörű vagyok. Most pedig ünnepélyesen frissítem a linkeket sztárbloggerlány pasijával és sztárbloggerlány macskájával. (Kénytelen voltam felülbírálni állatblogokról szóló előítéletemet, úgymint macskablogot írni/olvasni szánalomra méltó és haszontalan dolog. Legjobb.)

Voltam jelmezes bulin, néztünk csomó Gilmore girlst, voltam nem-jelmezes bulin (ahol azért, amikor benyúltam a retikülömbe cigarettáért, megérkezett egy fekete köpenyes, kaszát cipelő alak), kiolvastam Az időutazó feleségét, a vége is klassz, megállapítottuk, hogy nyomorult Budapesten csak úgy lehet sétálni menni, ha az ember előtte legalább félórát bkv-zik a "sétahelyre" (kivéve persze, ha a betont és a gépjárműforgalmat preferálod fákkal és naplementével szemben), és ez nevetséges és szánalmas. Főztem green curryt a változatosság kedvéért, meg csirkét kesudióval, és majdnem végig fogyóztunk, kivéve, amikor Szamos Marcipán Cukrászdába botlottunk sétánk során. Kaptam pénzt az augusztusi tolmácsolásért, és most nem tudom, hogy karácsonyi ajándékra költsem vagy kanapéra vagy csizmára és télikabátra, vagy tegyem félre februárig, de arra úgyis képtelen leszek. Kanapénk és télikabátom van, csak régi, ronda és kényelmetlen, a Göritől kapott csizmáimat viszont tavaly kidobtam, mert szétszakadtak, bár ha nagyon muszáj, képes vagyok kihúzni a telet Martens bakancsban.

Pszichiáternő a kórházban a mobilján beszél: - ...felrakható hegyes műfül? azt mindenképp ...azt is, persze, milyen színű? piros-fekete szigony, az klassz... nem, nem kell villogó, elég a sima vámpírfog... nem zombifog, vámpír... olyat, ami hajpánton van, azt könnyebben fel tudom tenni... nem, a szarv se világítson, a fényes piros anyagból az remek lesz... nem kell kis farok... ja, hogy hozzá jár? ...
Hehe.

Különben tök jó kedvem van a tornyosuló/nyomasztó munkahelyi problémák ellenére, és semmi különös okom nincs rá. A pszichológusom annak tulajdonítja, hogy Charles visszahozta a Kambodzsa Lonely Planetemet, és hogy azt álmodtam, hogy elveszett a jegygyűrűm, majd meglett. Szerinte felszabadító az a tapasztalat, hogy az elveszett dolgok megkerülnek - vagyis a veszteségek visszafordíthatóak. Szerintem meg kezdenek hatni az omega-3 zsírsavak.

Clare: - (...) miért ne lehetnének a mesék is valóságosak?
Henry: - Talán valóságosak. Vagy egy kis részük valóság, aztán az emberek ezt kiegészítették, tudod?
- Hogy például Hófehérke kómában volt?
- És Csipkerózsika is.
- És az óriásbabos Joe egyszerűen csak egy zseniális kertész volt.
- Noé pedig különc vénember egy lakóhajóval meg egy csomó macskával.
/Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége/

Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, Az Apró Dolgok Istenének a története tetszett, a stílusa meg mégis inkább halálra idegesített. Azért egy kicsit túlzásnak tartom a pasim véleményét, aki Tisza Katához hasonlította (és nem a híres magyar szerzőnőnek akart bókolni ezzel), és lehet, hogy a fordító hibája, de igen, idegesítő volt.
Kaptam két könyvet az egyik kollégámtól, konkrétan a Filozófustól (úgy tűnik, manapság gondot fordít szellemi egyensúlyomra, lásd omega-3-zsírsavak) a narratív technikáról. Azt jelenti, hogy érzelmi állapotokkal összefüggésben, amikor beszélünk, sokszor nézőpontot váltunk; és fordítva, a nézőpontváltás befolyásolja az érzelmi állapotot. Érthetően:
Beteg: - Egy szerdai napon volt az apám temetése (narrátor, múlt idő.) Mind ott voltunk, az egész család. (közeledik az érzelmi átéléshez: T/1-re vált, múlt idő). Nagyon hideg volt, fáztam a kiskabátban. (E/1, múlt idő). Emlékszem, ahogy ott állok és sírok (E/1, jelen idő - itt már nagyon átéli a szomorúságot, ezért gyorsan visszavált: ) A felénél az eső is eleredt (narrátor, múlt idő). 
A terapeuta, ha azt akarja, hogy mélyebbre menjünk, itt beleszólhat és visszatérhet oda, hogy pl.: - Tehát látja magát, amint ott áll és sír. - De ha ennyire nem akarja szadizni a beteget, mehet csak egy lépéssel közelebb, pl.: - Biztosan mindannyiuknak nehéz volt. - Ha meg inkább távolítani akarja, akkor: - Igen, abban az évben hideg őszünk volt.
Persze, ezt az ember amúgy is csinálja érzésből, de azért tetszik.
Meg Az időutazó feleségét olvasom, ami meg tényleg letehetetlen, annak ellenére, hogy ronda borítója van, metróban reklámozták, és Szent Iván-éji álom-nak írják benne az ismert Shakespeare-darab címét, nagyon klassz. Köszönjük lobotomiának és a Zuglói Antikváriumnak.

Mr. Noiz írt egy kritikát az új Neil Gaiman könyvről. Kicsit félek, hogy nekem nem lesz elég dark (bár végülis a Stardust is tetszett, ami meg mese.) Valaki kölcsönadja...?

Új életet kezdtem megint, ezúttal a szokásos stuff (diéta, nemdohányzás, kevesebb kávé, fitness) mellett omega-3 zsírsavat is szedek, mert leendő kollégám, egyébként filozófus, rádumált.* Egyes vizsgálatok szerint ugyanis a japán nőknek azért nincs szülés utáni depressziójuk, mert sok halat esznek, és abban teng túl az omega-3 zsírsav (más irányzatok képviselői fenti jelenséget a távolkeleti, támogatóbb családszerkezet javára írják, de most nem mennék bele a biológiai és a pszichoterápiás szemlélet ősi küzdelmébe). Nem vagyok terhes (még), de azért gondoltam, előzzük meg a téli depressziót omega-3 zsírsavval. Ha pedig valaki azt gondolná, hogy ugyanennyi erővel megehetnék mindennap tíz deka halat, annak természetesen igaza van, de most komolyan, ki eszik meg minden nap tíz deka halat? Meg még azzal a gondolattal játszom, hogy befizetek a Béres Alexandra kajaküldő szolgálatának szénhidrátszegény menüjére, de ezt még nem határoztam el teljesen, mivel furcsa nevű ételek szerepelnek az étlapon. Az újéletkezdés persze ilyenkor, ügyeletben a leggázosabb, mivel a nővérek minden egyes osztályon kávéval csokival, cigarettával, és jelen esetben még almás sütivel is kínálgatnak. Remélem, ma már nem fog történni semmi, és nem kell kimennem a szobámból, itt pedig csak egy banán van és fél üveg répás-narancsos joghurtital.

* Dumált már rá filozófus omega-3-zsírsavak szedésére? Na ugye.

Szóval manapság igencsak leamortizál a munkahely meg csökkenti a frusztrációs toleranciámat. Ha a kolléganőm meg mégegyszer könyveket (az enyémeket) visz el a szobámból a megkérdezésem nélkül, szájba rúgom.
Viszont tegnap "pókemberbajnokság"-nak olvastam a "pókerbajnokság" szót. Most mondjam, hogy ez már a vég?

"A Nagy Történeteknek az a titkuk, hogy nincsenek titkaik. A Nagy történeteket az ember már hallotta és újra hallani akarja őket. Ezekbe bárhol beléphet és kényelmesen elhelyezkedhet bennük. Nem csapják be izgalmakkal és megcsavart befejezésekkel. Nem lepik meg az előre nem láthatóval. Ugyanolyan ismerősek, mint a ház, amelyben lakik. Vagy szeretője bőrének illata. Tudja, hogy végződnek, mégis úgy hallgatja őket, mintha nem tudná. Ugyanúgy, ahogy tudja, hogy egy napon meghal, mégis úgy él, mintha nem tudná."
Arundhati Roy: Az Apró dolgok Istené-t olvasom (alie ajánlására). Olyan könyv, ami helyenként gyönyörű, máskor meg halálosan idegesítő. Különben meg a szokásos, lassan valóban passzolni fog a munkahelyemre a "bolondokháza" kifejezés.

A munkahelyemen minden nap ér kb átlagosan négy negatív előjelő meglepetés és/vagy új feladat és/vagy indokolatlan lebaszás, viszont a pasim megvette a repülőjegyeket, én meg kértem szabit attól a főorvostól aki februárban már a főnököm lesz.

Mert ha úton vagy, viheted magaddal az otthonodat egy bőröndben. Ha meg egyszer mégis kipakolod valahol egy szekrénybe, akkor magadra vess. És nem, nem csak a munkámra gondolok.

Szóval az elmúlt napokban komolyan elgondolkoztam azon, hogy pakolok és elhúzok dolgozni egy londoni drogambulanciára, hiába, hogy nyugatra szivárgott kollégám emailjeiben nem sok jóval kecsegtet, állítólag odaát is ugyanolyan kiábrándító az egészségügy helyzete, mint itt, bevándorló pakisztáni és egyéb orvosokkal (nem, nem a bőrszínükkel van bajom, hanem az oktatásuk színvonalával), és a lakbérekhez és tandíjakhoz képest nem is annyira jó fizetéssel, azaz továbbra is meg kell gondolnia, hogy étteremben vacsizik vagy otthon melegít egy tesco babkonzervet.
Az ember megpróbálja kialakítani az állandóságot az életében, képeket tesz ki az irodája falára, piros pokrócot vesz ügyeleti bentalvásokra, odaviszi a könyveit ("ott van az otthonod, ahol a könyveid"), aztán kiderül, hogy mennie kell, nincs állandóság a világban, meg ilyenek (csupán paranoiditásom akadályoz meg abban, hogy hosszan szidjam egyes magasabb beosztásban lévő kollégáimat). Azt hiszi, jól dolgozik, jó kolléga, jó barátnő, jó vele élni, azt hiszi, ragaszkodnak hozzá, akár harcolnának is érte, és akkor kiderül, hogy nem is olyan biztos. És ha nincs állandóság, akkor nem jobb úton lenni?

Mindenféle történik, konfliktus a templomi esküvő körül, új számítógépes rendszer bevezetése és az ezzel kapcsolatos hisztéria a kórházban, januártól új osztályra helyeznek, ami a tizedik munkahelyem lesz 3 éven belül, szóval minden, amit felépítettünk, dőlni látszik, de már jobb. Ma például azt a pletykát hallottam magamról, hogy legendás munkabírással rendelkezem, azaz annyi beteget viszek, hogy enyhébb napokon egyedül is el tudnám látni kórházunk neuropszichiátriai osztályát (amit most öt plusz egyen csinálnak). Fenti esetre egyébként volt már példa kezdő koromban két hétig, de azóta sem jelentkezett senki a Magyar köztársaság semmiféle érdemrendjével, pedig egy keresztet vagy hasonlót igazán elfogadnék, ha már a túlóráért nem fizetnek.
A legjobb volt hétvégén a nagyszüleimnél lenni, megtanultam a babsterc (hagyományos poncichter étel) receptjét. Bezárt ugyanis az a soproni étterem, ahol még lehetett ilyeneket kapni, és ahol a 'sertésszelet muskotályos gombamártással és babsterccel' a valaha kóstolt 5 legjobb ételemben benne volt. Ezentúl kénytelen leszek magam csinálni. A múlt héten főztem meg sikeresen a másik kuriózumot, szintén fenti nagyszülőktől öröklődő titkos recept alapján: borsóleves, ahogy Mariska Mama készíti. Valóban más íze van, és valóban van egy titka, amit majd jövőbeli technikai fejlettségünk függvényében lányunokáimnak vagy azok főzőrobotjainak továbbadok.
Aerobicozni meg nem voltam másfél hete, mert lejárt a bérletem, és eddig tartott a díleremnél a hosszabbítás, és szörnyen tohonyának érzem magam.
Áá, mennem kell dolgozni.

3.
- Jó reggelt - rebegte bocsánatkérően.

Kanapé elkelt.

Nem haltam meg, csak éjt nappallá téve dolgozom. Vagyis annyi munka lett a munkahelyemen, hogy nincs időm netezni egyáltalán. Meg valamelyik nap is este nyolcig voltam bent. Meg ma is itt vagyok, de mindjárt elmegyek.

Ingyen elvihető egy kanapé és egy fotel. Érdeklődők írjanak emailt. Most már van kép is.

montag visszaesett...

Sokféleképpen köszönhetünk reggel, második rész.

- Szépjóreggelt - sziszegte gyűlölködve.