Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, Az Apró Dolgok Istenének a története tetszett, a stílusa meg mégis inkább halálra idegesített. Azért egy kicsit túlzásnak tartom a pasim véleményét, aki Tisza Katához hasonlította (és nem a híres magyar szerzőnőnek akart bókolni ezzel), és lehet, hogy a fordító hibája, de igen, idegesítő volt.
Kaptam két könyvet az egyik kollégámtól, konkrétan a Filozófustól (úgy tűnik, manapság gondot fordít szellemi egyensúlyomra, lásd omega-3-zsírsavak) a narratív technikáról. Azt jelenti, hogy érzelmi állapotokkal összefüggésben, amikor beszélünk, sokszor nézőpontot váltunk; és fordítva, a nézőpontváltás befolyásolja az érzelmi állapotot. Érthetően:
Beteg: - Egy szerdai napon volt az apám temetése (narrátor, múlt idő.) Mind ott voltunk, az egész család. (közeledik az érzelmi átéléshez: T/1-re vált, múlt idő). Nagyon hideg volt, fáztam a kiskabátban. (E/1, múlt idő). Emlékszem, ahogy ott állok és sírok (E/1, jelen idő - itt már nagyon átéli a szomorúságot, ezért gyorsan visszavált: ) A felénél az eső is eleredt (narrátor, múlt idő). 
A terapeuta, ha azt akarja, hogy mélyebbre menjünk, itt beleszólhat és visszatérhet oda, hogy pl.: - Tehát látja magát, amint ott áll és sír. - De ha ennyire nem akarja szadizni a beteget, mehet csak egy lépéssel közelebb, pl.: - Biztosan mindannyiuknak nehéz volt. - Ha meg inkább távolítani akarja, akkor: - Igen, abban az évben hideg őszünk volt.
Persze, ezt az ember amúgy is csinálja érzésből, de azért tetszik.
Meg Az időutazó feleségét olvasom, ami meg tényleg letehetetlen, annak ellenére, hogy ronda borítója van, metróban reklámozták, és Szent Iván-éji álom-nak írják benne az ismert Shakespeare-darab címét, nagyon klassz. Köszönjük lobotomiának és a Zuglói Antikváriumnak.