Szóval az elmúlt napokban komolyan elgondolkoztam azon, hogy pakolok és elhúzok dolgozni egy londoni drogambulanciára, hiába, hogy nyugatra szivárgott kollégám emailjeiben nem sok jóval kecsegtet, állítólag odaát is ugyanolyan kiábrándító az egészségügy helyzete, mint itt, bevándorló pakisztáni és egyéb orvosokkal (nem, nem a bőrszínükkel van bajom, hanem az oktatásuk színvonalával), és a lakbérekhez és tandíjakhoz képest nem is annyira jó fizetéssel, azaz továbbra is meg kell gondolnia, hogy étteremben vacsizik vagy otthon melegít egy tesco babkonzervet.
Az ember megpróbálja kialakítani az állandóságot az életében, képeket tesz ki az irodája falára, piros pokrócot vesz ügyeleti bentalvásokra, odaviszi a könyveit ("ott van az otthonod, ahol a könyveid"), aztán kiderül, hogy mennie kell, nincs állandóság a világban, meg ilyenek (csupán paranoiditásom akadályoz meg abban, hogy hosszan szidjam egyes magasabb beosztásban lévő kollégáimat). Azt hiszi, jól dolgozik, jó kolléga, jó barátnő, jó vele élni, azt hiszi, ragaszkodnak hozzá, akár harcolnának is érte, és akkor kiderül, hogy nem is olyan biztos. És ha nincs állandóság, akkor nem jobb úton lenni?