Ó, istenem, mit találtam! Azt a novellát még Sárváron olvastuk a Fürdő Mediterrán Pihenőjében, és azon röhögtünk, hogy hogy lehet ekkora hülyeségeket írni a "szerző bemutatása"-részbe. A novella maga különben nem olyan rossz.

Ja, persze van tartalék generátor vagy mi, szóval a folyosón van vészvilágítás akkor is, amikor áramszünet van, és egyes konnektorokban van áram. Konkrétan egyet találtam a házban, amelyikben volt áram. Képzeljünk el egy teljesen lekapcsolt kórházat, ahol a folyosókon minden harmadik neon halványan világít, valamint a betegek ebédlőjében szól a tévé. Nem tudom, épelméjű volt-e, aki ezt kitalálta.

Az elektromosság csodálatos dolog.
Ülünk a kezelőben, két nővér és az ügyeletes orvos, megmelegedett jeges teát és kihűlt reggeli kávét iszogatunk, lassan leszáll a szürkület, hónapokkal régebbi blikket olvasgatunk. Egyszerre csak, mintegy varázsütésre felkapcsolódik a villany, megszólal a rádió, bekapcsol a mikró és a számítógép. Tadamm! Újra élünk!

Különben meg mi az, hogy nincs áram egy kórházban? És ha EKG-t kell csinálni vagy mittudomén? Teát akar melegíteni az ügyeletes orvos?

Szóval végre lett időm ügyeletben, elcsitult egy kicsit a banda, nekiláttam folytatni a mesémet, és éppen három, cseh hangzású névvel megáldott bányászmanó gyömöszölte egy zsákba a főszereplő kislányt, amikor az "áramszünet miatt öt perc múlva leáll a szerver"-üzenetet kaptam. Hát akkor mindenkinek jó hétvégét, én egy időre el leszek vágva a külvilágtól. Esetleg írhatok kézzel, gyertyafénynél.

Nem történik semmi, mert minden nap dolgozok, utána meg hazamegyek a mellékmelót csinálni. Persze, írhatnék arról is, hogy mi nem történik, például nem voltam aerobicozni négy napja és fodrásznál két hónapja, ugyanis a fodrászom elment óvónőnek, máshoz meg nem akarok menni, szóval lehet, hogy úgy fogok járni, mint a kiscsaj Marquez: A szerelemről és más démonokról c. könyvében a tízméteres hajával.

Persze, az is probléma, hogy már reggel óta írok egy zárójelentést. Mondjuk közben kiküldtek a szobából az ablakmosóemberek, így odaültem egy másik szobába egy másik géphez, ahonnan elküldött egy másik ablakmosóember, aztán pedig ebédidő lett, aztán jött egy beteg, aztán bejött a főnököm elköszönni, hogy ő most már hazamegy, aztán főztem kávét. Nem lehet itt nyugodtan dolgozni.

Az a kollégám, amelyik Nyugatra szivárgott és most Londonban dolgozik horribilis pénzekért, amit majdnem mind lakbérre költ, írt emailt, és most nagyon irigykedem. De nem a nyugatra szivárgás és horribilis pénzek miatt, hanem London miatt, mert imádom Londont és ott akarok lenni. Úgy hiányzik, hogy sehova se utaztunk egész nyáron (egyszer két napot a Balatonon voltunk, de esett az eső), állandóan az utazási irodák hirdetéseit nézegetem nyálcsorgatva. De legalább nem költöttem el a különféle mellékállásos pénzeimet nyáron, és ki fogom tudni fizetni a repülőjegyet.

Hat év egyetem és három év pszichiátriai osztályos tapasztalat után azt tudom mondani, az az egyetlen probléma az emberekkel, hogy túl sokan vannak ezen a bolygón és túl keveset foglalkoznak egymással.

Rengeteg dolgom volt hétvégén, lepontozni a teszteket és véleményt írni mellékállásilag, novellát írni az írószakkörbe, és bélszínt készíteni Stroganoff módra. Természetesen csak az utóbbit valósítottam meg, mert főzni szeretek, a fennmaradó időben pedig aerobicoztam, olvastam a jungi analízisről, anyáztam a Pszichoterápia tankönyvében fenti fejezet íróját (minden értelmet nélkülöz), olvastam Lemtől az Édent (nagyon izgalmas), és activitiztem kis családommal, amely jelen esetben a húgomat, pasimat és Hajnalkát jelentette. A pszichológusom több különböző remek értelmezéssel szolgált arra vonatkozólag, hogy miért vagyok képtelen bármit elkezdeni az utolsó pillanat előtt, úgyhogy legalább okokon már nem kell gondolkodnom.
Tegnap meg véletlenül tévét néztünk, és láttunk egy remek filmet, Angelina Jolieval és Clive Owennel, részben Kambodzsában forgatták, a többi része meg olyan remek helyeken játszódik, mint London vagy Csecsenföld. Nemzetközi segélyszervezetekről, menekültekről és egy tragikus, ám szenvedélyes szerelemről szól, és több, szimpatikus szereplőt is kinyírnak. Beyond borders az eredeti címe, a magyar meg nem tudom, mi, és rögtön sajnálom is, hogy idén nem megyünk Kambodzsába.

Sokféleképpen köszönhetünk reggel, első rész.

- Szépjóreggelt! - suttogta leverten.

Nénike odamegy a sírásóhoz a temetőben. - Ne haragudjon aranyoskám, de megmondaná, merre találom a 41-es parcella 34-es sírt??? - Höhö, ezt birom... Elmászkálnak, aztán meg nem találnak vissza...

Ez meg milyen jó már.

BKV : Gázművek 1:0. A hatvanas buszon fűtenek, a lakásunkban viszont nem.

Ooops... :-)

Most pedig kihasználom, hogy a pasim vidékre utazott csapatépíteni, felnyalábolom a fantasy-és-egyéb-rútság könyveit, eladom őket az antikváriumban, és éjszakai krémet veszek az árukon. Hehe.

Nyugi, csak azokat viszem, amiket kiselejtezett.

Kipipáltam az egyik legkínosabb dolgot az "egyszer ki kell próbálni az életben"-listáról.
Karaoke.

Az antidepresszív gyógyszereket valamiért szinte minden esetben napraforgóval reklámozzák. A maradékot repülő madárral/madarakkal.

1.
isolde: - És, mi a hobbid?
jelölt: - Olvasás, zene, sport...
isolde: - Milyen sport?
jelölt: - Hát, labdajátékok.
isolde: - Péládul?
jelölt: - Hát, foci, kosárlabda...
isolde: - Nézed vagy csinálod?
jelölt: - Hátöööö, inkább mindkettő.
isolde: - És a zene? Játszol valami hangszeren, vagy zenehallgatásra célzol?
jelölt: - Zenehallgatásra.
isolde: - És milyen zenét hallgatsz?
jelölt: - Hát, mindenfélét, mindenevő vagyok.
isolde: - Ééés... milyen könyveket olvasol?
jelölt: - Hát mindenfélét.
isolde: - Például?
jelölt: - Ilyen fantáziát főleg, például mágust.

2.
isolde: - És mi a hobbid?
jelölt: - Az x-boxozás.

Szóval mellékállásképpen egybizonyos szakmára jelentkező embereket vizsgálok, hogy nem bolondok-e. Ilyenkor tesztet írnak, valamint egészen hülye kérdéseket is teszek fel. Általában 22-26 éves, életerős ifjakról van szó.
1.
isolde: - Mondj egy dolgot, amitől félsz!
jelölt: - öööö...
isolde: - Bármi lehet.
jelölt: - öööö... hát.... például?
isolde: - Ami eszedbe jut.
jelölt: - hát... mik lehetnek... mit lehet választani?
isolde: - Kudarc, betegség, halál, pókok.
jelölt: - Jó, akkor ezek.
isolde (sóhajt): - Egyet mondj.
jelölt: - Akkor legyen a betegség.
2.
isolde: - Mond egy dolgot, amitől félsz!
jelölt: - Impotencia!

Azért ez elég komoly volt, hétvégén a két kongresszus.
Az egyik helyen kicsi, fapados előadó, a hallgatóság néhány hippinek öltözött pszichológuslány meg pár vidéki matróna, a mikrofon kontakthibás: vagy recseg vagy egyáltalán nem működik, a neon vibrál, az épületben még egy kávéautomata sincsen, ha enni akarsz, ki kell menned a sarki közértbe, a depressziót pedig az okozza, hogy kiskorodban nehezményezted, hogy anyád az újszülött öcsédet szoptatja.
A másik hely a Mariott Hotel, öltönyök és kosztümök, dunai panoráma Várral és Lánchíddal, tiszteletreméltó idős pszichiáter professzorok és nagyreményű utódjaik, süppedős szőnyegek, lazac, ráksaláta, tiramisu, a depressziót az okozza, hogy megbomlik agyunkban a neurotranszmitter-egyensúly, ez még csak hagyján, de a romantikus szerelmet is ez okozza, ilyenkor megnő a vérben a szerotonin-transzporter szintje.
Csak kapkodtam a fejemet.
Másnap meg elmentünk az állatkertbe.