És még:
"You are just like Jack Torrance from the Shining. You are a little claustrophobic, irritable, and you don't like it when people interrupt you when you are working. When you get worked up, you really change into another person. That's why people get scared of you when you say you are in 'The Zone'. You should really be in an insane asylum."
That's exactly where I am, bitch.

További tévésorozatokkal kapcsolatos észrevételem még, hogy amióta nem nézünk Gilmore girlst, körülbelül negyedannyi kávét iszom, ellenben a húgom péntek esténként át szokott jönni vacsorázni.

Most meg szünetet tartottam a fordításban*, ezt a blogot találtam és vihorászom rajta eszetlenül, mivel úgy tűnik, senkit sem zavart össze annyira a baljós dátum, hogy pszichiátriára kerüljön. Azért kicsit félek, mi fog történni éjfélkor.

* Egyezzünk meg valamiben, többet nem írom le, hogy ez-meg-az akkor történt, amikor szünetet tartottam a fordításban, mert az elkövetkezendő egy hónapban ezt gyakorlatilag bármely tevékenységemről el lehet majd mondani.

És még...
isolde: - Nekem tulajdonképpen már megvolt a 15 perc hírnevem.
Bright: - Mert?
isolde (viccesen kihúzza magát): - Én voltam isolde!
Bright (még jobban kihúzza magát): - Én pedig doktor Drake Ramoray!!

Tegnap olyan remekül foglaltam össze a kutyafalkák rangsor-kialakítás céljából művelt agresszióját a virtuális térben való kötekedéssel, hogy én is meglepődtem. Mármint azon, hogy ezt gondolom, mert amíg nem írtam le, nem gondoltam végig. Majd egyszer felkeresem az összes flamert, szociometriai adatokat gyűjtök róluk, és jól publikálom valami humánetológiai szaklapban.

Péntek, tizenharmadika, telihold, és ügyeletes vagyok a pszichiátrián. Remek horrorfilm-klisé lehetne.

Járok mozgásterápiára is, lelki és/vagy szellemi épülésem érdekében, szerdánként fél hattól fél tizenegyig tart, és amennyire eleinte utáltam és nevetségesnek tartottam, most annyira kezdem szeretni. Az elméleti alap, hogy az ember egy nagy csomó élményt akkor szerez, amikor még nem tanult meg beszélni (csecsemőkorban), és ugye ha nem beszélünk, akkor nem tudunk "szavakban" gondolkodni, vagyis gondolatainkat nyelvi formába önteni. Ezek a kiskori élmények, meg azok az élmények/érzések/benyomások, amiket felnőtt korunkban valami más miatt nem tudtunk nyelvi formába önteni, ott kavarognak és bugyborékolnak a tudattalanunk sötét mélyében. Ezért aztán a mozgásterápián fél délután ugrabugrálunk meg fetrengünk a földön, meg tükrözzük egymást, meg mindenféle egyéb vicces vagy fárasztó feladatot végzünk, a végén pedig el kell mondani, hogy ki mit csinált és mit érzett. Meg közben is van olyan, hogy amit a fejedben "szavakkal" gondolsz, azt mozogd el. Aztán mondd el, milyen volt. A lényeg, hogy a nyelv-alapú és az érzelem-alapú gondolkodás között kialakuljon egy oda-vissza működő útvonal. Igazából többet nem tudok erről, mert nem mélyedtem el még ennyie az analitikus irodalomban (mert analitikus módszerekhez tartozik), de olyasvalaki dumált rá, akinek hiszek.
A mozgásterápia gyökereiről annyit, hogy II. világháborúból visszatért katonák egy csoportjánál feltűnt, hogy jobban vannak, mint a többi, kevésbé álmodnak a csatamezővel, nincs magas vérnyomásuk, miegymás, és kiderült, hogy ezek mind járnak ugyanahhoz a tánctanárhoz. Persze rögtön lecsapott valamelyik pszichológus-kutató az esetre, és továbbfejlesztette.
Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy tényleg működik, de mivel kellemes élmény, egy próbát megér, és ha jónak tartom, akkor megtanulok esetleg én is ilyen csoportot vezetni. Nemrég kezdtem, úgyhogy fél év múlva tudok bővebben nyilatkozni.

Bright megvédte szakdolgozatát, valamint megkérték, hogy ugyan, tartson már egy előadást a témából az egyetemen. Biztosan utálták a kint várakozó többiek, mert amíg vártak a vizsgára, és mindenki szétparázta magát, ő halálos nyugalommal Sandmant olvasott. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy öltönyben ment-e végül vagy a Donnie Darkós pólójában.

Anneshirley hamarosan szülni fog, tök izgulok. Mostanában különben állandóan gyerekekről meg szülésről hallok, főként mivel az eddigi szinglicsapatból átkerültem egy családos kollégák uralta osztályra, úgyhogy manapság azt gondolom, tényleg nagyon jó lehet, ha van gyereked. Majd lesz nekem is, de először még férjhez megyek. Bár egyelőre képtelenek vagyunk összeegyeztetni, hogy egyszerre vegyünk ki szabadnapot és utazzunk haza lefoglalni a Városházát, de szerintem ez nem ilyen tudatalatti tiltakozás, hanem tényleg nem érünk rá.

Asszertív erőszakmentes kommunikációról szólva, nemrég olvastam egy bejegyzést valamelyik blogban, amelyik jól összefoglalta, de sajnos elfelejtettem, hogy hol. A két legfőbb dolog mindenesetre az, hogy 1. ne minősítsük a másik embert sehogy, maximum a viselkedését minősítsük, 2. valóban jobb, ha a mondatban szereplő alany az ÉN. Haladóbbaknak van egy ilyen séma, hogy milyen sorrendben mit mondjunk: 1. megfigyelés 2. érzelem 3. igény 4. kérés. Tehát például a "megint nem mosogattál el, büdös disznó, bezzeg a meccset meg bírod nézni" helyett az "ó, látom, megint rengeteg a mosatlan, hát ez eléggé elszomorít. Úgy szeretnék egy kicsit rendezettebb lakásban élni, kérlek, segíts be egy kicsit jobban a házimunkába" kiszólás javasolt. (Kivéve, ha egyszerűen csak sértegetni akarjuk a másikat, mert akkor a "büdös disznó" a jó választás).
Megkockáztatom azt az észrevételt, hogy ha focirajongó férjünk olyan családból érkezett, ahol a büdösdisznó-stílusban folyt a csevej, akkor nem biztos, hogy fogja érteni a mi erőszakmentes kommunikációnkat, hanem azt fogja válaszolni, hogy "ne szomorkodjál, hanem mosogass". De azért legtöbbször beválik. Szerintem az lenne a jó, ha az ilyeneket - asszertív tréning, erőszakmentes problémamegoldás - minimum középiskolában, mondjuk osztályfőnöki óra kereteiben oktatnák a gyerekeknek, nem pedig csak azokban a felsőoktatási intézményekben, ahol a későbbi üzletkötéshez/tárgyaláshoz ez szükséges. Mert az életben is kell, és bár jó esetben az ember megtanulhatja a szüleitől, de ez egyáltalán nem biztos.

Mostanában a fordításomon kívül csak a Klinikai viselkedésterápiák c. könyvet olvasom egyébként, ami amellett, hogy elég uncsi, kb nyolcas betűmérettel van szedve, én meg két hete nem találom a szemüvegemet, úgyhogy idegesítő is.

Olyanokon megy itt a téma (a munkahelyemen), hogy hogyan közöljük az emberrel, ha bajunk van vele. Például, tegyük fel, piszkálja az orrát, akkor szólhatunk neki, hogy: "Az orrpiszkálást undorítónak tartom." vagy "Undorító vagy." vagy "Ble, ble, ble, hányingerem van tőled." Utóbbi két esetben ne számítsunk érdemi válaszreakcióra, mert ha magát a személyt minősítjük (te undorító vagy) és nem pedig a tettét/mondatát/viselkedését (az orrpiszkálás undorító), akkor az illető megtámadva érzi magát, és érzelmi alapú választ fog adni, ami vagy támadás, vagy menekülés, magyarul vagy orrba vág, vagy otthagy a francba. (Más kérdés, ha épp ez volt a cél.)
Egyrészt vicces volt, hogy pont most jött ez fel, amikor épp sajátélményem is volt az esethez. Másrészt meg én is egy csomószor minősítek, amikor nem kéne, azt szoktam mondani, hogy "hát te hülye vagy, bm", valamikor meg nem azt mondom, hanem azt, hogy "zavar a viselkedésed", és az ember nem is gondolná, mekkora különbség van a válaszok között. (Ki hitte volna.)
Na jó, valljuk be, hogy az egész okoskodásnak egyetlen célja volt: hogy az orrpiszkálás keresőszóval is rám lehessen találni.

Hadd írjak egy kicsit naplót. Ezt találtam:

És aztán Sopron, augusztus, éjszaka, Fő tér, macskakövek, hűvös szél; néha esőcseppek is, egy macska, és nagyon nagy csend. Az a csend, amikor béke van, amikor minden a helyén van a világban, ebben a városban, ebben az estében, ebben a pillanatban. Amikor ott vagy, ahol szeretnél lenni, nyugodt vagy, komoly, fázol kicsit. Összhang, talán az a jó szó.

Milyen klassz volt már.

Jól van, kezdek belerázódni. Az itteni munkába. Bár lehet, hogy csak attól vagyok ilyen kiegyensúlyozott, hogy mind a magán, mind a céges mobiltelefonomat otthonfelejtettem. Még így is van persze egy vonalas.
És kaptam emailt a brennbergi posztom kapcsán egy nyugdíjas bányamérnöktől. Igen, többek között az ilyenekért szeretek blogot írni.

Az előbb pihenésképpen bekapcsoltam a tv-t, amíg ettem (fordítok amúgy). Éppen a Fiesta nevű magyar popzenekar játszotta fekete, szegecses bőrszerkóban, láncfűrésszel (!) a Nagy Ho-ho-hohorgász soundtrack death metal-változatát. Mit is mondhatnék.

Például, hogy lehetetlennel határos Budapesten South Parkos zoknit kapni. Legalábbis azokban a boltokban, ahol eddig lehetett. Egyedül a Nyugatinál, a McDonaldssal szemben lévő kétnégyzetméteres kis lyukban volt még három egyforma, leárazott darab, 35-38 méretben (de strech, úgyhogy valszeg szükség esetén nagyobb lábra is jó.) Egyet megvettem, úgyhogy már csak kettő van, az eladó csaj pedig szintén nem értette, miért nem hoz a szállító már legalább fél éve, amikor elég jól vették.

És a Zuglói Antikváriumban (ez a neve) megvettem Mika Waltari: Turms, a halhatatlan c. könyvét, amit egyébként nem lehet kapni sehol, és az egyik kedvenc könyvem ever. Most már akár vissza is adhatom Ildikó nagynénjének a kb 12 éve "kölcsönkért" kötetet, bár nem tudok róla, hogy hiányolta volna. Bár a legjobb lenne két példányt tartani az ember kedvenc könyveiből, és akkor nem kellene pánikrohamot kapnom, valahányszor kölcsönkéri valaki.

Tegnap néhány percig majdnem úgy döntöttem, hogy tematikus blogot fogok írni, aztán végiggondoltam az engem érdeklő témákat - regények, pszichoterápia, növények, fitness, diéta, főzés, horrorfilmek, szépségápolás - és arra jutottam, hogy ezek közül főzős meg könyves blog már sok olyan van, ami jobb, mint amilyen az enyém lenne, max pszichológiásat lenne értelme írni, de az meg kit érdekel. Úgy értem, akit érdekel, az utánaolvasna a blogom nélkül is, akit nem, azt meg nem. Felmerült még a teablog, mivel többek között teasznob vagyok, vicces lenne ilyet írni, de engem azért nem érdekel annyira ez a téma. Mármint teák ízéről írni. Úgyhogy azt hiszem, nem fogok tematikus blogot írni mégsem, bár, mint megtudtam, az énblogok ideje hanyatlóban. Énblogja mindenkinek van, most már a tematikus a trendi.
Egyébként amiről remek, hozzáértő, gyakran frissülő tematikus blogot tudnék írni, az a ruhavásárlás.

Igen, hát nagyjából három alkalommal kaptam pánikrohamot a Lush relaxáló habfürdőbigyótól, ugyanis a kis tömbből kioldódó, a víz tetején lebegő barna növényi részek pontosan ugyanúgy néztek ki, mint néhány hatalmas, barna vízbe fúlt molylepke. Rovarokkal meg nem szívesen fürdök együtt.

Pennebaker: Rejtett érzelmeink c. könyvét választottam a stócból. (Eddig akármit kérdeztem az itteni kollégáktól, a kezembe nyomtak egy könyvet, úgyhogy lassan be kéne fogni a számat.) Arról szól, hogy naplót kell írni, mert ha az ember leírja legbensőbb érzelmeit, akkor nemcsak lelkileg lesz egészségesebb, de javul az asztmája, a magas vérnyomása, nő a T-limfocitaszáma, és nagyobb eséllyel kap új állást vagy házasodik meg. 
Több fontos kitétele van az efféle írásnak: csak akkor használ, ha valóban legbensőbb érzelmeinket írjuk le; nem valaki másnak írjuk, hanem csak és kizárólag magunknak; nem kell félnünk attól, hogy illetéktelen kezekbe kerül.
Ennyit a blogolásról, ugye. Nem hiszem, hogy sokáig képes az ember "legbensőbb érzelmekről", nem "valakinek", illetve úgy blogot írni, hogy az biztosan titokban marad az ismerősei előtt. Vicces módon az 1990-ben íródott könyv negyedik mondata mégis a következő: "Az emberek óriási hányada osztja meg legbensőbb gondolatait és érzéseit titkos naplójával, miközben a legjobb barátai előtt is rejtve tartja személyes oldalát."
Egyébként az egész könyv a fenti elméletet alátámasztó kutatásokat mesél el, egy amerikai bestselleríró stílusában. "Amint levettük a vért, be kellett csomagulnunk, majd lóhalálában rohantunk a reptérre, hogy elérjük az ohiói Columbusba tartó utolsó gépet. Amikor a vérminták odaérkeztek, a laboratórium munkatársai éjt nappallá téve dolgoztak rajtuk, mi pedig szorongva vártuk az eredményt." Szórakoztató.

Egyébként 13 év naplóírás, majd 3 év blogolás után alátámaszthatom a szerző nézeteit. A naplóírás terápia, a blogírás hobbi. Menjetek naplót írni.

Voltam életem első kognitív pszichoterápiás csoportján (koterapeutaként csendben figyeltem), és elég jónak tűnik. Kicsit levett ugyan a hatásból, hogy csak 4 órát aludtam előtte ügyeletben. Azt hiszem, ha jönne a jó tündér, annyit kérnék tőle, hogy legyen napi kb 5 óra az alvásigényem. Annyi mindenre képes lehetnék még, amire így nem vagyok. Kaptam pl eddig (tegnap óta) három db pszichoterápiás könyvet, hogy olvassam el őket tegnapra, de nem volt időm még kinyitni sem. Teljes káosz van itt, amiben állítólag van valahol egyfajta rendszer, nagyon remélem, hogy hamarosan én is meg fogom érezni a felszín alatt húzódó taoista áramlatot, mert ez így elég fárasztó.

És elfelejtették itthagyni nekem a volt szobám kulcsát, amit kölcsönadtam utódomnak, úgyhogy most nem tudom, hol fogok aludni ügyeletben, mert az új szobámban nem lehet. És az új szobámban még a réginél is sokkal-sokkal-sokkal ócskább számítógép van, pedig az sem volt semmi.
Jól van, tudom, hogy meg fogok szokni itt is, de egyelőre még nem tartunk ott. Ezek a kollégáim is jó fejek, de az előzőek a barátaim voltak. Régebben egyébként nem izgatott ennyire a munkahelyek közötti váltás, mert sehol sem vackolódtam be ennyire. Hülye kötődés. Pont, amire az ember megszeret egy várost, egy ruhát, egy parfümöt, egy embert, egy kollektívát, már lehet is menni tovább, elszakad, kifogy, meghal, máshová helyeznek, és kezdheted elölről.
Hát kezdem.
Na jó, mesélek mást. Megnéztem egy csomó filmet meg elolvastam egy csomó könyvet az ünnepekben, és egy csomó ismerősömről álmodtam azt, hogy összejöttek egymással, amit annak tulajdonítottam, hogy agyamra ment a sok karácsonyi hepiendes szerelmes-vígjáték. Hát nem? Ma meg azt álmodtam, hogy ugyan nem valami jól állok a fordítással, amit bevállaltam, de elvállalok mellé egy másikat is. Röhögtem reggel, hogy ugyan, ki akarna nekem fordítást adni (ráadásul álmomban jól fizető szakfordításról volt szó), utoljára a laborkönyv esett be így, erre ma felhív egy ismerősöm, hogy lenne-e kedvem jól fizető szakfordításhoz. Nem tudom, mit tegyek, mert valamiből gyűjteni kellene az esküvőre-lagzira-menyasszonyiruhára-nászútra.
Az utóbbi napok kellemes élményei különben a barátaink voltak, a szülinapi bulim is klassz volt, a szilveszteri is (bár mindkettőn kidőltem hajnali egykor), és még ma is kaptam ex-kolléganőmtől egy szempillaspirált szülinapomra (azzal a célzással, hogy festenem kéne magam, mert sosem festem magam hétköznap, de gondolta, hátha kezdetnek megbarátkozom a szempillaspirállal.) Valaki azt is elmagyarázta a szilveszteri bulin (vagy a szülinapi bulin? és hogy ki volt az?), hogy nem érdemes úgy blogot írni, ha már mindenki olvas és nem írhatsz le akármit, mert úgy már nem olyan izgi olvasni. Ettől meg azon kezdtem gondolkodni, hogy lám-lám, a jó öreg leselkedő-ösztön, azért akárki akármit mond, csak azokat a blogokat szeretjük igazán, ahol az író szépen kiteregeti élete összes bugyrait/fájdalmát/érzelmét/szexuális kalandjait/mittudoménmit. De én már nem akarom.
Elégedjünk meg mára annyival, hogy a körmömet sem festem. És most gyorsan fordítok még egy kicsit vizit előtt.

Bejöttem reggel a zuhogó esőben, és kipakoltam a szobából, ahol eddig dolgoztam, és ahol már egész otthonosan éreztem magam, képek a falon, piros pokróc ügyeletre. Becuccoltam egy másikba, ami leszámítva egy haldokló cserepes növényt, teljesen kopár. Átadtam a régi kollégáimnak a múlt héten felvett betegeket, ittam velük egy kávét. Beilleszkedek az új helyen meg minden, de szomorú vagyok nagyon.