Nem, nem tudok igazán fordítani 1+1+1+1 óra alvás után. Ehelyett a londoni képeket nézegetem.

De ami igazán hihetetlen, az tényleg a Coppeneur sütőtökös-karamellás-provanszi fűszerkeverékes krémmel töltött tejcsokoládé. És tényleg érezni benne az összes ízt. Innen.

Kitaláltam, hogy írom magamnak, milyen könyveket olvasok el, aztán úgy döntöttem, csinálok magamnak egy olvasónaplót a neten. Bár egyszerűbb lenne ezen a blogon belül kategorizálni a bejegyzéseket, és akkor a 'könyv' magától kiadná az olvasónaplót, de az nem tetszik, meg én arra úgyis képtelen vagyok, hogy egy bejegyzésbe csak egyféle dolgot írjak, és a végén az összes a 'blog' kategóriába kerülne. Még gondolkodom.

Szépen kitaláltam ma ügyeletből hazafelé, hogy ha már óránként felébresztettek, legalább megveszem magamnak ezt a cd-t és ezt a könyvet *. Olyan régen vettem magamnak cd-t, szerintem amióta itt lakom, nem is vettem, ami több, mint egy év, könyvet meg szintén, legalább egy hete. Bementem egymás után négy könyvesboltba, ebből kettő zenebolt is egyben, míg végül sikerült megszereznem a cd-t az alexandra könyvesházban, a könyvről meg azt állítják, elfogyott, ami mondjuk különös, tekintve, hogy kb két napja jelent meg, és a többi könyvesboltba még meg sem érkezett. Persze, lehet, hogy csak egy darabot rendeltek, azt meg rögtön megvette magának a pultos kislány.
Nem tudom egyébként, miért tartom annyira rémisztően nyomasztónak az alexandra könyvesházat. Nem a nagy könyvesboltokról van szó, Londonban egy hetet is szívesen eltöltenék a Foylesban (valójában egy é tíz évet is). Nem a berendezés, mert az szép, színes, világos, szellős, és feng shui-szakértő nagyanyámmal ellentétben a könyvespolcok látványa sem kelt bennem leküzdhetetlen szorongást, de mégis: rossz a csí.
Bemegyek, és nem azt gondolom, hogy "istenem, mennyi könyv, bárcsak itt tölthetnék egy évet, vagy hazavihetném mindet", hanem hogy "jézusom, annyi itt a könyv, mint a szemét". túl sok könyv van a világon, nyomasztóan sok könyv. Annyira, hogy már az első emeleten eldöntöm, hogy soha nem fogok írni egyet sem, hiszen már így is sokkal, de sokkal több van, mint amennyi kéne, és nyomasztó és szorongáskeltő a mérhetetlen papír- és információhalmaz, a másodikon eldöntöm, hogy be nem teszem ide a lábamat többé, a harmadikon meg már az esőerdőkön gondolkodom, meg, hogy odakint fáznak a hajléktalanok, amikor itt ez a sok tüzelő.
Az mondjuk igaz, hogy a Foylessal ellentétben itt nem Yalom pszichoterápiás könyvei sorakoznak polchosszan, hanem a szakácskönyvek meg mindenféle ezoterikus könyvek meg színes albumok meg tiszakata. Elképzelhető, hogy nincs is baj a csí-vel, és nem annyira feng shui-médium vagyok, mint inkább sznob, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a hely menekülésre késztet.

* Minden tiszteletem egyébként, komolyan: brainoiz tud úgy írni könyvekről, hogy azokat azonnal el akarom olvasni, és ez már a sokadik eset. Azt hiszem, egyedül a King Rat volt az, ami végül nem felelt meg a várakozásomnak.

"Egyébként meg - olyan, mint amikor jön egy forgószél, felkapja a tárgyakat. Ott lebegnek-sodródnak most a tárgyaim a szélben, kicsit kapdosok utánuk néha, meg várom, hogy hova esnek, ha majd leesnek a földre, és eltörnek-e vagy nem törnek el. Főleg várom.
Nem, nem a ő a forgószél, ő csak az egyik tárgy. A forgószél én vagyok. A föld is én vagyok.
Álmomban."

Járok önismeretbe. Így:

isolde (beszél mindenféléről a pszichológussal)
Pszichológus: - És, hogy vagy most?
isolde: - Hát olyan {insert magic term here}.
Pszichológus (kicsit hátrahőköl): - .... Hát akkor... akkor tulajdonképpen minek jársz terápiára?
isolde: - ?
Pszichológus: - Hát, ha így érzed magad... akkor nincs is rá szükséged...

Teljesen véletlenül kimondtam a varázsszót. Sose fogtok rájönni.

Szóval tegnap, miután körülnéztem a neten, hogy mi hír a nagyvilágban, valamint néztem egy kis híradót is a tévében, valahogy az a kép kezdett kialakulni bennem, hogy mégse ártana venni egy fafűtéses kályhát, mert hátha még a télen kitör az atomháború, és akkor milyen romantikus, és egyben életmentő is lenne a tizedik emeleti panelban fát vágni és melegedni a tűz mellett, míg odakint hulló hópelyhek, lángoló hidak, megfagyott lótetemek, miegymás. Aztán volt szó a választásokról meg a filmszemléről is, ami tovább rombolta fajunk épelméjűségébe vetett, egyébként is ingatag lábakon álló hitemet. De aztán szerencsére tovább néztem a tévét, és láttam egy remek kis műsort, amelyben rendkívül értelmes, elhivatott tudósok beszéltek a klímaváltozásról. Nagyjából száz év alatt fog annyit emelkedni a tengerszint, hogy az úgy 80 millió embert érintsen közvetlenül, de a többiekkel sem tudjuk, mi lesz, mert ez jól összekuszálja majd az áramlatokat, és teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi lesz velünk a Golf-áramlat meg az El Nino nélkül. Mármint, hogy jégkorszak-e vagy sivatag.
De különben, ha választani kell, hogy irtsa ki magát az emberiség valami hülyeség miatt, vagy öntse el az egészet az óceán aztán kész, hát nem is tudom, melyikre szavaznék.

És akkor néztem még egy kicsit a klímás műsort, és azt mondta benne egy elhivatott kutatónő nagyra nyílt, ártatlan szemekkel, hogy: "Fontosak a klímakutatások, és az ezzel kapcsolatos széleskörű tájékoztatás, hiszen politikusaink ez alapján dönthetnek felelősségteljesen arról, hogy hova építsék a kórházakat és az iskolákat. " - és ezen elég sokáig nevettem.

"Aki röhögni akar Jézuson, az megnézi az arra alkalmas rajzfilmet, aki meg nem akar, az nem. Ez a szabadság."
Szívemből beszélsz, fiam. Mostanában, hogy pszichoterápiás csoportokon* ülök, láttam egy összeállítást Jackoról, valamint felravatalozta magát a Halász Péter, meg ez a karikatúra-ügy, egyébként is kezdem komolyan azt hinni, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a világgal. Megyek is fordítani.

* Még pár csoport és tényleg jelentkezem valami családon-belüli-erőszak-ellenes szervezetbe. Persze személyiségemből adódóan nekem inkább egy olyan földalatti akciócsoport tetszene, ahol jól megverjük a kislányát megkínozó/erőszakoló apukákat, mielőtt elviszi őket a rendőr.

Figyelembe véve a premodern társadalmakat magyarázó korabeli szociál- és valláspszichológiai elméleteket, foglalja össze, miként vezethetett egy karikatúra a bolygó lakosságának 95 %-át elpusztító atomháborúhoz.

/Esszékérdés, történelem és társadalomtudományok szigorlat, i. sz. 5647./

És még: kétfarkú kutya for president! Indexes cikk és ők maguk.

Előjegyeztettük a cicánkat, augusztusban születik.

Feltettem a prágai képeket ide. (Igen, azokat, amiket decemberben csináltunk.) Vízköpők és havas háztetők teszik ki úgy a kétharmadát. Meg hát a kedvencem, az óratorony liftje.

Most látom, mások is mindenfélét gondolnak a wiwről.
Eddig nem is voltam paranoid, de most már lehet, hogy az lennék, és esetleg szorongva törölném magam, ha eddig nem tettem volna meg szimpla szociális fóbiából (nevezzük szebben így a mizantrópiát). Persze, teljesen felesleges és értelmetlen adatvédelemről meg inkognitóról álmodoznia olyasvalakinek, aki naplót ír az interneten, erről már számos alkalommal meggyőződhettem röpke pályafutásom során. Figyelnek, megtalálnak, érted jönnek. Csak idő kérdése.

Név	Látogatás	Arány
porno	1	33,33%
horrorfilmek	1	33,33%
klippan kanapé	1	33,33%

Mai keresőszavaim így együttvéve remek esti programot sejtetnek.

Női szerepekről jót vagy semmit, de ezen a cikken azért sokat nevettem.

Különben is az a (gyermekkori traumákban gyökeredző :-)) véleményem a világról, hogy senki ne kényszerítse az akaratát (ideológiáját, vivjét, varázsgombáját) a másikra, ennyi elég is.

Öt perccel ezelőtt meg feltették nekem az ominózus kérdést, hogy "miattam iratkoztál le a vivről?" Jesszusúristen. Ez most megint olyan lesz, mint a vegetáriánusok-húsevők vagy dohányzók-nemdohányzók konfliktus? Nem lehetsz pártatlan, mert valamelyik csoporthoz biztosan tartozol?
(sóhaj) Már az oviban is ez volt. Rendes szociális fóbiás módjára szipogtam a sarokban, időnként a Kipp-kopp a hóban c. könyvet lapozgatva (némi biztonságérzetet adott, ugyanis otthon megvolt az első rész, a Kipp-kopp a fűben, és az, hogy az oviban megvan a második, valahogy helyreállította bennem a világ folytonosságába vetett hitet). Szóval ahelyett, hogy játszottak volna egymással, az ovistársaim folyamatosan odajöttek és cseszegettek, és nem hagytak békén. Hiába mondtam nekik, hogy én nem akarok ilyet játszani. A végén persze bőgtem és akkor jól szórakoztak a kis mocskok.
De nyugi, azóta kialakult bennem a rendes önvédelmi agresszió, és nagyon hitelesen tudom azt mondani, hogy "ha nem akarok, nem eszem húst"* vagy "ha nem akarok, nem eszem varázsgombát"** ésatöbbi.

* Egyetem alatt több, mint két évig vega voltam, nem a halott állatok, hanem az egészséges étrend miatt; akkor szoktam vissza, amikor elkezdtem dolgozni és a céges menzán max főtt krumplit ehettem minden nap.
** Le is szűrte belőle az illető, hogy akkor vagy gyáva vagyok és félek a saját belső önmagam mélyeitől, vagy lenézem a kábítószerhasználókat és akkor őt is, ami csak azért volt kicsit kellemetlen, mert éppen jártunk.

Voltam kongresszuson tegnap, meghallgattam azt a nőt, aki a mozgásterápiának, amire járok, a magyarországi atyja. Anyja. Most már olyan kifejezéseket is tudok, hogy "szelf-élmény" meg "intrinszik kapcsolati tudás" meg "interszubjektivitás", és egy részüknek a jelentését is ismerem. (Az interszubjektivitás olyan, mint a neurózis vagy a fantasy-irodalom, senki sem tudja pontosan, mit jelent, aki tudja, az hazudik.) A gyógyszercégek egyébként évről évre röhejesebb módon próbálják felhívni magukra a figyelmet, az idei kedvencem az egyik standon felállított másfél méteres csokiszökőkút volt, a másik meg a sci-fi-dizájnos meghívó az "X Cég Galaktikus Szimpóziumára, Föld bolygó." Az egyik céghez odamentem megkérdezni, megkapta-e már a lamotrigin a támogatást bipoláris betegek esetén is (meg), mire kis híján a számba tömtek egy harmincdekás, a cég logójával és századfordulós grafikával díszített marcipánt. Annyira nem tiltakoztam.
Aztán elmentem a pszichológusomhoz és elmeséltem neki bizarr álmomat, amire rémisztő magyarázatokkal állt elő. Teljesen igaz, hogy az önismereti célból végzett analitikusan orientált pszichoterápia: szellemi maszturbáció, de mint olyan, rendkívül élvezetes. Én élvezem. Kaland.

Paul Auster különben egy zseni, ha még nem mondtam volna. Imádom. Ma délután, amikor egyik munkahelyemről éppen a másikra siettem (felvenni a pénzt), megláttam az új könyvét egy könyvesbolt kirakatában, aztán olvasni kezdtem a bkv-n. Bartis Attila mellett a másik olyan író, ahogy én sosem fogok tudni írni, nem azért, mert nem vagyok elég tehetséges vagy valami, hanem mert annyira egyéni. Ehhez Paul Austernek kell lenni (aki azért jobban ír, mint Bartis Attila, ezt szögezzük le). És a fordítás is jó.
Külön szeretem az olyan mondatokat, amik pár szóval ragadnak meg remekül egy-egy helyzetet vagy szituációt. "Mint minden Foggnak, neki is leküzdhetetlen hajlama volt a céltalan képzelgésre." "Egy szál rózsaszín pongyolában lézengett ide-oda a házban, némi tántorgástól sem visszariadva." De Paul Austert nem ezért szeretjük, hanem mert okos, szürreális, utánozhatatlan és zseniálisan őrült.
Nem kéne dicshimnuszokat zengenem egy könyvről, aminek nagyjából az egynyolcadát olvastam még csak el, de... de.

Mert azt gondolom, hogy az embert (az egyént és az emberiséget) egy bizonyos pont felett gátolja a túladagolt "virtualitás", viszont egy bizonyos pont alatt is gátolja. A függvényt akarom látni.
Ok, befejeztem. Nem tudom, mióta lettem ilyen bölcselkedő. Amióta nem eszem elég finomított szénhidrátot.*

* Ez is egy érdekes kérdés, érdemes lenne kutatni :-)

Elmondom a kutatási dizájnt. Vegyük egy nagyváros lakosságát. Töltessünk ki az összes emberrel egy kérdőívet minden nap. Hányszor érzett ma szomorúságot/izgalmat/vidámságot/dühöt/féltést, meg ami még eszünkbe jut. Pontozzuk az erősségüket. Ezek közül hány alkalommal volt érzésének alapja (tárgya?) valós esemény/személy, hány alkalommal regény- vagy tévészereplő, vagy egyéb nem létező virtuális dolog (teszemazt a zombik a számítógépes játékban). Tíz év után (biztos, ami biztos) összesítsük a pontokat úgy, hogy az érzés erősségét is figyelembe vesszük. Nézzük meg, hogy a kapott pontértékkel korrelál-e a.... többi mért változó, mondjuk a szociális kapcsolatok száma, a világkép realitása, vagy a kreativitásuk vagy... mit mérjünk meg egyáltalán? Miben különbözhetnek a valóságbanélők az álmodozóktól?
Az a baj, hogy nem tudjuk igazán kizárni a "többi" tényezőt, mert lehet, hogy akinek több pénze van, az több tévét néz, és boldogabb, de nem a tévé, hanem a több pénz miatt, meg ilyenek.
Vagy vegyünk száz csecsemőt, ötvennek sose adjunk könyvet és ne meséljünk nekik kitalált történeteket, a másik ötvenet folyamatosan olvastassuk és tévéztessük, és nézzük meg őket ötven év múlva.
Nem véletlenül nem lettem kutató.