Elmondom a kutatási dizájnt. Vegyük egy nagyváros lakosságát. Töltessünk ki az összes emberrel egy kérdőívet minden nap. Hányszor érzett ma szomorúságot/izgalmat/vidámságot/dühöt/féltést, meg ami még eszünkbe jut. Pontozzuk az erősségüket. Ezek közül hány alkalommal volt érzésének alapja (tárgya?) valós esemény/személy, hány alkalommal regény- vagy tévészereplő, vagy egyéb nem létező virtuális dolog (teszemazt a zombik a számítógépes játékban). Tíz év után (biztos, ami biztos) összesítsük a pontokat úgy, hogy az érzés erősségét is figyelembe vesszük. Nézzük meg, hogy a kapott pontértékkel korrelál-e a.... többi mért változó, mondjuk a szociális kapcsolatok száma, a világkép realitása, vagy a kreativitásuk vagy... mit mérjünk meg egyáltalán? Miben különbözhetnek a valóságbanélők az álmodozóktól?
Az a baj, hogy nem tudjuk igazán kizárni a "többi" tényezőt, mert lehet, hogy akinek több pénze van, az több tévét néz, és boldogabb, de nem a tévé, hanem a több pénz miatt, meg ilyenek.
Vagy vegyünk száz csecsemőt, ötvennek sose adjunk könyvet és ne meséljünk nekik kitalált történeteket, a másik ötvenet folyamatosan olvastassuk és tévéztessük, és nézzük meg őket ötven év múlva.
Nem véletlenül nem lettem kutató.