Pénz, filmek, filmek, pénz, okoskodás, filmek

Nem tudom, mással is előfordult-e már, velem igen, hogy anno betegségre hivatkozva lógtam a suliból - mondjuk, épphogycsak egy picit köhögtem, de elrohantam az orvoshoz és kiírattam magam egész hétre - és utána tényleg beteg lettem. Ma például kivettem egy szabadnapot elintéznivalókra hivatkozva, és akkor még nem tudtam, hogy tényleg be kell majd mennem az otp-be, mivel minden előzetes figyelmeztetés nélkül sokkoló összeggel csökkentették a hitelkeretemet, ezt csak a számlavezető fiókomban lehetett tisztázni, ahol körülbelül három óra várakozás után végülis sikerült, szóval hepiend, de a nap jó része elment ezzel, amiért iszonyú dühös vagyok, mert nagy terveim voltak mára.

Aztán ígéretemhez híven (mármint magamnak ígértem meg) dvd-ket vettem, Spinédzsereket (Clueless), amiért nem fogok mentegetőzni, bár eredetileg húgom kedvenc filmje volt, de miután az elmúlt tíz évben vagy ötvenszer megnéztük, időközen kinőttem filmsznob korszakomat (ha volt egyáltalán olyan, most kicsit elbizonytalanodtam ebben, volt olyan időszak, amikor művészfilmeket preferáltam, de a zombihorrort akkor is szerettem), szóval az én kedvencem is lett. Egyébként is klasszikus, Jane Austen: Emma c. regényének amerikaitinédzser-feldolgozása. Miután, mint említettem, rengetegszer láttam a filmet, és miután megnéztem öt Scrubs-seasont, és éppen húgommal néztem újra a negyedik évadot, amikor húgom úgy mellékesen felhívta a figyelmemet arra, ami nekem addig nem tűnt fel, hogy Turk (a Scrubsból) az valójában Murray (a Clulessből), azaz Donald Faison, az mondjuk vicces volt, de aki ismer, az tudja, hogy gyakorlatilag nulla az arcmemóriám, én a koraszülöttségemre szoktam fogni, hogy ti. nem volt ideje kifejlődni a gyrus fusiformisomnak rendesen.
Meg az Adaptációt, amit nem láttam még, de úgy gondolom, jó lesz.
A többit sírva visszaraktam, mert észbe kaptam, hogy nincs is pénzem, sőt, most csökkentették a hitelkeretemet.

És hogy miért érdekes, mondjuk ismerkedés során, hogy legyen a másiknak valamilyen zenei, film, könyvízlése, ezen gondolkodtam még. Mert persze, barátságban, párkapcsolatban kell a közös érdeklődési kör, valamennyi, de... Egyszer még régen volt az a mellékállásom, hogy üzemorvosnál voltam tolmács/asszisztens, és az üzemorvos csajnak belga volt a férje, de itt éltek Magyarországon. És a haverjai mindig azzal kínozták, hogy hogyan dolgozza fel, hogy nincsenek közös emlékeik, kedvenc fiatalkori helyeik, olvasmányélményeik, stb., és a férje azt sem tudja, mi fán terem a Kispál és a borz, és erre azt mondta nekem a Rita, hogy ez számít olyankor, ha jársz valakivel, de ha már férjhez mész és együtt laktok, akkor úgyse könyvekről csacsogtok, hanem olyanokról, hogy ki viszi le a szemetet, vagy kellene venni egy új kanapét, vagy hova menjünk nyaralni, vagy esetleg nem beszéltek, hanem dugtok, szóval innentől nem szempont a közös kultúrkör, emlékszem, ahogy a hideg futkározott a hátamon ettől, hogy "úristen, felnőttkor", milyen lesz az.
És mondjuk tényleg nem számít annyit, én is együtt tudok élni a gondolattal, hogy a Clueless-dvd-met nem a férjemmel fogom számos alkalommal megnézni, ő pedig előbb-utóbb beletörődik, hogy nem fogom elolvasni kedvenc graphic noveljeit, mivel képregénydiszlexiám van. Valamint azzal is együtt tudok élni, hogy én mást hallgatok főzés közben, mint amit ő mosogatás közben, és ha egyszerre vagyunk a konyhában, akkor kb. húsz percig tart egyeztetni, hogy mit hallgassunk, amit egyikünk se utál. De az tényleg kell, hogy szeressen valamilyen zenét, valamilyen filmeket és valamilyen könyveket, és azon gondolkodtam, hogy tényleg, miért, végül is attól még lehet nagyon okos, szakmájában sikeres, rendkívül jóképű, őszinte, kedves, romantikus, csodálatos az ágyban, hűséges, jóillatú, meg mittudomén, aminek még lennie kell a férfinak, és akkor mit számít, hogy néz-e filmeket? Nem ragozom tovább, mert indulnom kell, a választ nyulontulnál olvastam egyszer régebben, és kb. az a mondat volt, hogy "és én valahogy soha többé nem tudtam elhinni, hogy az élet csak egy munkahely lenne", szóval ez a fontos, hogy másik is gondolja úgy, hogy az élet nem csak egy munkahely, hanem más is.
Most pedig, mint mondtam, indulnom kell, ugyanis megnézünk egy, talán inkább a férjem ízlésvilágába tartozó filmet.

Legcukibb reklám ever

Meg ilyenek

Anyám: - Megnéztem a Die Hard 4-et.
isolde: - És, tetszett?
Anyám: - Tetszett, tetszett... csak az a baj, én végig Gabrielnek drukkoltam, tök jól néz ki, és milyen okos volt, sokkal jobban értett a védelmi rendszerekhez, mint a nyomorult FBI, igazán sikerülhetett volna...

(Új orvosi szobánk van Kislánnyal közösen.)
isolde: - Kéne venni függönyt, simán belátnak a szemközti ablakokból.
Kislány: - De ott a szemészet van.
isolde (értetlenül): - Akkor onnan.
Kislány: - Szemészet!! Azért vannak ott, mert nem látnak!

Ments meg

Rescue me-t nézünk, elég jó, engem egy dolog idegesít rettenetesen, az pedig a Dennis Leary frizurája. Hogy néz már ki azzal a sárgásszőke, hullámos hajjal? Mínusz két pont a sorozatnak. Egyébként pedig ugyanezt a sorozatot le lehetne forgatni a magyar mentősökből is. Nem, nem ilyen Szomszédok-stílusú, "megvonták az étkezési utalványunkat"-jellegű szocio-t gondoltam, hanem rendes, pörgős, amerikai stílusú sorozatot, sok pénzből. Bár én csak, ha jól emlékszem, két hetet voltam mentős gyakorlaton, de már abban is szerepelt bolond öregasszony, akit a kormány utasítására mérgez a titkosszolgálat, negyvenes családapa, akit megpróbáltunk újraéleszteni egész családja szeme láttára, de nem sikerült, alkesz hajléktalan, akiről kiderült, hogy eredetileg mérnök volt, öreg bácsi, aki egyszercsak meghalt a kocsmában, fröccsét be sem fejezve (kocsmáros természetesen máris fizetni akart, hogy csendben, a hátsó ajtón osonjunk ki vele, ne rontsuk még tovább az üzletet), eyecandy tinilány, aki pánikrohamot kapott a metrón matekdolgozat előtti reggelen; valamint suttyóság legalja mentőápoló; rendkívül jóképű és meglepően okos mentőápoló; okos, talpraesett, és nagyon-dögös-lenne, ha nem mindig a piros egyenoverállt viselné oxiológus doktornő; öreg, nyugtatókat kapkodó, undok oxiológus doktornő; pocakos, száz éve ott dolgozó, elhivatott állomásvezető. Meg szirénázva villamossínen-száguldozás az alig-lélegző pácienssel; meg hazafele az állomásra száguldás az autópályán üvöltő zenével. Szóval jó kis sorozat lenne, sok adrenalin, sok fekete humor, valamennyi emberi dráma, jó csajok megfelelő százalékban. Régebben a mentősblogon voltak ilyen sztorik meg ugye a szegedidoktor-blogon, de az már nincs meg. Apropó, nyolcadik kerületi gettóban családi konfliktusok fegyveres megoldása, ilyen is legyen, meg a gyönyörű, ám heroinista cigánylány szülését helyszínen levezetjük, politikai korrektségre persze ügyelve. És egyszer az egyik mentős prof mesélte el nekünk a nagyon durva vonat-tömegbalesetes sztoriját, amitől még úgy is kiráz a hideg évek után, hogy nem velem történt.  
Szóval szívesen megírom a forgatókönyv alapjául szolgáló történetet, csak szóljatok.

Az idő nem pénz

Szenvedek a cikkemmel, már majdnem készen van, de valamiért nem tudom befejezni soha, soha, soha nem lesz cikkem, soha nem lesz phD-m, soha nem lesz pénzem, senki sem fog szeretni, dagadt ráncos alkoholista neurotika leszek két macskával, akiket gyűlölök.

Amúgy sosem gyűlölnék macskát, a fenti kifejezés valójában eredetileg Hajnalka szófordulata, aki mondjuk tényleg inkább kutyás.

Egyébként autogén tréninget tanulok mostanában éppen, nagyon érdekes, lehet, hogy nálam ez már valami rögeszme, hogy tanulni kell mert így maradhat ember csak az ember, s Éva tanul, megérdemli hát, hogy őróla is írjak nekem valamit mindig. Mármint, nem arról van szó, hogy képtelen vagyok nyugodtan heverészve sorozatokat nézni, mert mágnesként vonz az íróasztal, hanem hogy állandóan járnom kell valami tanfolyamra, vagy készülni valami vizsgára, ezzel vagyok csak képes strukturálni az életvonalamat, a jövő ti. így részekre osztható, úgy is, mint a pszichoterapeuta pótvizsgám előtti és utáni időszak, a szakvizsgám előtti és utáni időszak, a phD megszerzése, pszichoterapeuta szakvizsgám, mozgásterapeuta képesítésem, ésatöbbi előtti-utáni, valamint fenti halmazok tetszőleges metszetei. Mindjárt nem valami ködbe vésző bizonytalanság az ember jövője, hanem szépen átlátható:

 

Persze, ha jobban belegondolok, jelenthetnének a színes csíkok sorozatévadokat is.

Azért vagyok egyébként az Idővel elfoglalva, mert a véletlen folytán néhány nap leforgása alatt megnéztem a Next-et (pasas percekre előrelát az időben) meg az Idétlen időkig c. filmet (pasas ugyanazt a napot ismétli a végtelenségig), és eközben kiolvastam az Időcsapda c. könyvet (pasas a halála pillanatában életének egy korábbi szakaszára ugrik vissza). És aztán, főleg az Időcsapda kapcsán elkezdtem azzal abúzálni a férjemet, hogy ha visszamehetne a húszéves korára, akkor biztos odafigyelne, hogy ne romoljon el a(z előző) házassága, és akkor együtt maradna a Bukott (illetve az alternatív múltban még Bukatlan) Angyallal, én meg egyedül vénülnék meg két macskával, akiket gyűlölök. Azt mondta, hogy eleve egy csomó mindent máshogy csinálna, például kevesebbet foglalkozna informatikával és előbb indulna a humán tudományok és a média irányába, én mondjuk simán el tudom képzelni, hogy egy szerencsétlenül fogékony életkori szakaszban beszippantsa az elte magyar szak és valami underground filmesztéta-celebritás legyen belőle, egy ilyen Réz András-Parakovács keverék, aki a képregény szépirodalomként történő rehabilitálásáról írna komoly tartalmú, ám annál szórakoztatóbb hangvételű könyveket.
Aztán megkérdezte, mit tennék, ha mai agyammal és tudásommal visszakerülnék a húszéves koromba, de én nem tudok erre semmi értelmeset mondani azon kívül, hogy ugyanezt csinálnám, csak valahonnan pénzt kéne szerezni.
Az Időcsapda főhőse úgy jut kisebb vagyonhoz, hogy emlékszik bizonyos lóversenyek, meg a világkupa, meg pár elnökválasztás eredményére, és ezekre fogad, dehát én egyrészt semmire sem emlékszem (rémlik, hogy valamelyik évben Franciaország nyerte a foci vb-t, máskor meg a görögök az eb-t, de hogy melyik évben volt...?), itthon meg ugye nem lehet legálisan csak úgy fogadni. Aztán arra is gondoltam, hogy részvényeket veszek, de egyrészt halvány fogalmam sincs az utóbbi tíz év piaci tendenciáiról, másrészt egy fillérem sem lenne, amin részvényeket vegyek, szóval bukta. Mekkora lúzer vagyok basszus, visszamennék az időben és nem tudnék pénzt szerezni. Másik egyetemre szerintem nem mennék, akármekkora szívás is az orvoslás, nincs olyan, ami jobban érdekel...
Bright (hitetlenkedve): - Basszus, te tényleg ugyanezt csinálnád! Laknál albérletben a zichyjenőben, lejárnál a Balettcipőbe, írnád a kis blogodat... (fejcsóvál)
... úgyhogy ezen felmérgesedve végülis úgy döntöttem, tessék, akkor elmegyek humán szakra én is, végzek némi kapcsolatépítést Tisza Kata-style, és a megfelelő időben (=a Bridget Jones környékén) a szinglicsajnaplóregény-hullámot okosan meglovagolva írnék egypár bestsellert, és onnan lenne valamennyi pénzem. Sőt, akkor az alternatív valóságban össze is találkoznánk, amikor a regényemből készülő filmmel kapcsolatban tenne fel kissé lenéző, szívatós kérdéseket a Tilos Rádió valamely szubkulturális irodalmi beszélgetősműsorában, csak az a baj, utálnánk egymást szerintem.
Szóval mégiscsak jobb ez így.
De egyébként egészen furcsa, hogy semmit se változtatnék.
Mert persze megtehetném, hogy nem rúgom ki egyetem után a rendes fiúmat, és nem jövök össze a hűtlenségéről közismert Görivel, megspórolva ezzel rengeteg elbőgött százas csomag zsepit, de akkor nem szeretném Brennberget meg a bányászatot sem, valamint nem szenvedtem volna attól, hogy mennyire különböző az ízlésünk, és akkor nem tetszene meg rögtön egy Kollégám csupán azért, mert látta az Alien-filmeket, és akkor nem tartottam volna szülinapi házibulit a lakásában, és nem hívtam volna meg Susiet, aki nem hozta volna magával mintegy véletlenül a későbbi férjemet, és akkor bizonyára néhány év féktelen szingliséget követően egyedül öregednék meg az időközben szimbolikus jelentésre szert tett gyűlölt macskákkal.

Egyébként meg annak az elméletnek vagyok a híve, hogy minden embernek megvan a maga átlagos hangulatszintje (hogy hogy érzi magát az életben, mennyire boldog egy tízpontos skálán stb.), és ebből külső események ugyan kilendítik néha egyik-másik irányba (családtag halála, lottónyeremény) (hehe, a lottónyereményt elsőre lottóreménynek írtam), de utána hamarosan visszatér az eredeti szintjére, mint azok a kis bábuk, aminek ólomgolyó van a talpában. És valójában meg vagyok győződve róla, hogy ha divatos bestselleríró lennék, vagy ha jól kereső közgazdász lennék, vagy csinos díszítőelem milliomos férjem oldalán, vagy papucs orrán pamutbojt, én akkor is pont ugyanekkora mértékben lennék elégedett az életemmel és pontosan ugyanígy érezném magam benne. Csak akkor valami más miatt rinyálnék. De pontosan ugyanennyit. Ebben biztos vagyok.

(A címben szereplő idézet a Kétfarkú Kutyától való.)

Semmi különös

Ma reggel az első kollégám, akivel összefutottam, meggyanúsított, hogy én írom az index cikkeit (mármint a skizofrén egereset, meg a sclerosis multiplexeset meg a megtalálták a balkezesség génjét meg ezeket), úgyhogy ezúton szeretném elmondani, hogy nem írok az indexnek, sosem írtam, és nem is tervezem. (Na jó, ha egyszer nagyon sokat akarnak fizetni, lehet, hogy beadom a derekam, de eddig még nem kaparták a küszöböt). Valamint az új index címlaphoz sincs semmi közöm, mégis mindenki, akinek nem tetszik (azaz: mindenki) fontosnak tartja ezt megosztani velem. (Egyébként az az elméletem, hogy bármilyen honlap bárhol megváltozik, az olvasók/júzerek 100 % biztonsággal fanyalogni fognak és visszasírják az előzőt. Nem tudom, hogy ez egy ilyen internetes jelenség, vagy inkább a magyarokra jellemző "minden változás Rossz"-pesszimizmus.) Szóval nem, nem én írom, újságírók írják.

Ezenkívül még azt szeretném mondani, hogy 1.) 25 % akció van a Filagóra könyvesboltban (Vörösmarty mozi mellett, főleg  pszichológiakönyvek), 2.) 500 könyvre 50 % akció van az Alexandrában, ezek közül kb. 490 gagyi, ahogy elnéztem, de van pár jó. Egy jelentős részük sorozatkönyv, szóval aki a Lost-ot még könyvben is olvasni akarja, az menjen, örüljön. 

Az a baj, már csak arra tudok gondolni, hogy:
- milyen könyveket fogok vinni a nyaralásra
- milyen filmeket fogok megnézni a szabim alatt
- milyen könyveket és dvd-ket fogok megvenni, ha megjön a "fizetésem" <gúnyos kacaj>
- milyen színűre lakkoztassam a lábkörmömet, ha legközelebb megyek pedikűröshöz (eddig lakk nélküli vagy francia szokott lenni, de a szabim alatt végülis lehetne vörös is)
- melyik délelőtti aerobicórákra fogok eljárni a szabim alatt
- melyik napokra menjek Szigetre (vasárnap, kedd)

I've seen every possible ending. None of them are good for you.

Azért írok amúgy ennyit filmekről, mert már annyira szabira akarok menni és rá vagyok fixálva a kikapcsolódásra teljesen.
Szóval láttam a Next c. filmet is, ami elszomorító módon semmi újat nem mutatott, és azt gondolom, hogy ha öt évvel ezelőtt készül ez a film, akkor biztos hatásos lett volna. De a várost pár napon belül felrobbantó nukleáris bombát keresni a 24 és Jack Bauer után? Nemár. Meg hogy Nicolas Cage előre lát a jövőbe két percet, és akkor mi is látjuk a következő két percet, amit ő, és aztán látjuk azt, ami valójában történik, ezzel pár éve még meg lehetett volna lepni. A mra szerint csak előítéletes vagyok, mert nem szeretem a Nicolas Cage-et, mondjuk tényleg minden jelenetben ugyanolyan arcot vág. Vagy csak a filmben szereplő újnak és meglepőnek szánt ötletek meg csavarok ma már annyira lerágott csontok. Vagy lehet, hogy túl sok filmet láttam az utóbbi időben, és már nem érdekelt, hogy most éppen ebben a konkrét filmben megmenekül-e a világ/a csaj, vagy sem.
Megyek is és eltöltök egy kis időt a valóságban.

Még mindig Pop, csajok, satöbbi

És igen, témánál vagyunk, tényleg megjósolhatóak az ember jellemvonásai a zenei ízléséből, mondjuk, azért ez annyira nem meglepő. Most azon gondolkodom, hogy vajon én szoktam-e még új ismerősökkel zenéről beszélgetni, de szerintem nem igazán. (Az meg ugye nem számít ide, amikor a barátaink a Rolling Stones-rajongás miatt cseszegetnek :-)

De, mondjuk, annak ellenére, hogy nem zenei ízléssel indítok, azért be kell látni, akármennyire felszínes dolognak is tűnik, hogy: fontos a másiknak az ízlése. A film és könyvízlése. Nem kell, hogy ugyanolyan legyen, sőt, jó is ha tudunk egymásnak újat mutatni, de... számít. (Ami még ennél is fontosabb, hogy ne dumáljon a moziban!) 

Eh, be akartam tenni ide a Walking on Sunshine-t a Katrina and the Waves-től, de nem találom, pedig passzolt volna a hétfő reggelhez. Nem baj, lesz még rá alkalom.

Csak nem gondoltátok komolyan, hogy kifingatunk egy ilyen baszott drága koalát?

Nem történnek izgalmas dolgok, elmondom inkább, milyen filmeket láttam manapság. Érdekel ez egyáltalán valakit? Nem baj, engem igen.

Szóval befejeztük a Boston Legalt nemrég, szerencsére, mivel már rohadtul az idegeimre ment sajnos, méghozzá a két idióta miatt (az Asperger szindrómás szőke meg a multiplex personality fekete csávó), pedig én általában szeretem a különcöket mind az életben, mind a filmvásznon, de ezeket igen nehezen bírtam cérnával. Bezzeg az első évadban még egy csomó szép nő szerepelt helyettük. Meg az Earl-t, aminek egészen meglepő vége lett, nagyon helyes.

Aztán egyszer véletlenül bekapcsoltam a tévét (sosem nézek tévét), és meglepetten vettem észre benne a Ford Fairlane-t, basszus, az egy mekkora egy film. Tizenhárom éves voltam körülbelül, és már akkor is szerettem egyedül moziba járni, szóval elmentem megnézni a soproni Elit Moziba a Nicsak, ki beszél-t, megvettem a jegyet, beültem a filmre, elkezdődött, én meg vártam, mikor jön már Travolta meg a beszélő bébi, ehelyett eszem-faszom megáll, másik filmre ültem be zsenge lélekkel ártatlanul. A Ford Fairlane egyébként tényleg egy elég gagyi film, meg is néztem az imdb-n, valami 5 pontot adnak rá, de ez csak azért lehetséges, mert a nemzetközi nézők nem hallhatják Nagy Feró borzalmas fahangját. Egyébként Zuzu a film nagy részében ultrarövid bodros miniszoknyát, alatta pedig térdig érő cicanadrágot visel, akárcsak napjaink trendi hölgyei (és már Zuzun is iszonyú bénán néz ki), a nyolcvanas éveket meg amúgy is utálom. Mindent összevetve végülis ez egy remek film, tipikus olyan-rossz-hogy-az-már-jó, tökéletesen egyetértek a kultusszá válásával. Itt egy kép is.

Aztán láttuk még a Death Proof-ot is a moziban, kategóriájában kedvenc filmem mostantól, gyönyörű, dögös csajok száguldoznak gyönyörű, lepattant, régi amerikai autókkal, és hát régen emelte meg film ennyire az adrenalinszintemet. A történet persze, hogy úgy mondjam, nem valami bonyolult, szóval aki lélektani drámára és/vagy bonyolult cselekményszövésre vágyik, az kerülje el nézze meg és mostantól majd nem vágyik olyanra.

Ezenkívül pedig a férjem megnézette velem a Tron című filmet, mint utóbb bevallotta, azt hitte, tetszeni fog nekem, mivel nekem filmek terén kiemelkedően magas a gagyitűréshatárom (ez valóban így van), de amikor tízpercenként hiteles döbbenettel megjegyeztem, hogy "dehát... emberkék vannak a számítógépben!!!", akkor egy idő után kivette a filmet és nézhettem inkább Simpsonst.

Aztán néztem nagyonjó filmeket is újra, a Pop, csajok, satöbbit, gondolom remélem, nincs ember a földön, aki nem látta, a könyv ugyan egy fokkal jobb, de a film is nagyon jó. És az milyen vicces, amikor Charlie-val szexelnek és Rob azon parázik, hogy vajon elég jó-e az ágyban, és eközben Charlie (Catherine Zeta-Jones amúgy) felvesz egy The Pretenders-pólót. Pretenders, érted. Most vettem észre. Mellesleg meg kb. mindent elmondanak ebben a filmben, amit a kapcsolatokról tudni lehet. És jó zenék.
És újranéztem még a 13. emelet-et, ami szintén nagyon jó sci-fi, programozó barátaink létrehoznak egy virtuális világot, szeretett főnöküket rögtön meg is öli valaki, persze a főszereplő srácot gyanúsítják, aztán pedig olyan dolgok derülnek ki, hogy hajaj. A cselekmény egy része a nagyon hangulatos virtuális világban játszódik, amit az 1935-ös Los Angelesről mintáztak, szóval kurblis autók, revütáncosnők, jazz-zenekar. Egyedül a szerelmi szál nem tetszik annyira a filmben, én kihagytam volna, de végülis belefér, és legalább szép a csaj. Mellesleg a főszereplő Craig Bierko =Jeffrey Coho a Boston Legalból, csak szerintem közben megműttette az orrát vagy valamit csinált magával. Ilyen a plakátja.

Két napja írom ezt a postot, mert mindig közbejön valami.

Do your thing

Tegnap Kollégám egy ártatlan kérdésére legalább tíz percig beszéltem a "nyafogás" és a "hiszti" közötti különbségről, különös tekintettel az indulati töltés mértékére, a hangszínbeli eltérésre, valamint a nonverbális kommunikációs jellegzetességekre. Remek tréninget tudnék tartani a témában. 

 

Kép természetesen innen.

I'm dreaming of a white Christmas

A csótányok zavarták a legkevésbé.
Ott voltak mindenütt, a hőséggel látszólag mit sem törődve rohangáltak a kiürült lakásokban, az áthevült lépcsőkorlátokon és a régi játszótér vörösen izzó mászókáin. A gyilkos UV-sugárzás, amely egy fehér lepedőkbe burkolt átlagos felnőtt emberben körülbelül hat perc alatt okozott halálos bőrrákot, nekik meg sem kottyant. Az evolúció nagy túlélői.
A végtelenbe nyúló hatalmas lakótelep egyforma, izzó betonkockáival egyébként is valamiféle szürreális temetkezőhelyre emlékeztette. Pedig halottak nem voltak itt, bár élők sem: néhány évvel ezelőtt az utolsó hajléktalanok is kiköltöztek. Az egyik családot ismerte, ők akkor mentek el, amikor a két kisgyerek bentragadt a zárlatossá vált liftben. Hetek múlva szedték ki őket az izzó fémkaszniból, gyakorlatilag megsültek, mint a krumpli az alufóliában.
A legtöbben valószínűleg az erdőbe mentek, bár röhejesnek tűnik erdőnek nevezni azt a megtépázott, száraz bozótost. Állítólag barlangok bújtak meg a bozótban, itt vészelték át a nappalokat, éjszaka pedig vizet kerestek vagy bármilyen ehető élőlényt.
Itt a valaha-volt lakótelepen rég nem találkozott emberi lénnyel. Néha beszélt a csótányokhoz, de inkább spórolt az erejével. Bár vizet tudott nyerni a pincében húzódó régi csövekből, az élelem beszerzése jóval nehezebb volt. Nappal talán sikerülhetett volna belógnia valamelyik légkondicionált bevásárlóközpontba, de nappal öngyilkosság lett volna elhagyni az óvóhelyet.
Milyen találó név egyébként. A tízemeletes ház pincéjét eredetileg háború esetére építették, ide menekülhettek volna őseink a bombázás elől. Sajnos a felhalmozott konzerveket feltehetőleg már generációkkal ezelőtt szétlopkodták.
Többnyire éjszaka indult útnak, ilyenkor kicsit talán lehűlt a levegő, persze az órmótlan betontömbök árasztották magukból a nap során elnyelt hőt. A szemközti hegyen villák magasodtak, légkondicionált villák, amelyeknek a napi hűtése manapság már körülbelül annyi energiát használt el, amivel annak idején be lehetett volna foltozni az ózonlyukat. Vagy lebombázni egy földrészt, talán az is megoldotta volna a problémát. Persze attól függ, melyiket. Mégis hálás volt a villalakóknak, mert sosem lakatolták le a szeméttárolóikat, talán valami rosszul értelmezett jótékonyságból vagy bűntudattól vezérelve. Egész kerületeket élelmeztek így.
Vidékre kellene menni, ott állítólag hűvösebb van egy-két fokkal, téglaépületek vannak, meg hatalmas, régi katedrálisok, amelyeknek a falán semmiféle napsugár nem képes áthatolni. De ahhoz, hogy elinduljon, itt kellene hagynia a csodálatos szerencsével megtalált vízvezetéket. Lehet, hogy soha többet nem találna vizet, lehet, hogy nem találna búvóhelyet nappalra, és már az első napkelte után tíz perccel hőgutát kapna. Meg bőrrákot, de azt már meg sem érné.
A hűvös csövekhez simult és aludni próbált. A régi városra gondolt, amelyről nagyanyja mesélt, mielőtt napszúrást kapott és megbolondult volna. Akkoriban ezekben a lakásokban emberek éltek, villamosok jártak, és majdnem minden héten esett az eső.
Bár sosem látott még ködöt, sem villamost, mégsem esett nehezére maga elé képzelni. Lehunyta a szemét és elképzelte, ahogy egyedül sétál a ködben, a kihalt alsó rakparton. A folyóhoz vezető lépcsőkön szerelmespárok ülnek, a lány fázik, ezért a fiú ráadja a kabátját.
Mondjuk, azt, hogy milyen lehet fázni, már egyáltalán nem tudta elképzelni.

"Keith Richards looked at me, pulled me on stage,

he took me backstage, and gave me a Coke with ice and a lemon. And I never went home."

 

 

 

 

 

Meg kellett néznem a Majdnem hírest így Rolling Stones koncert után, nagyon jó még mindig, egyik kedvenc filmem, a rendezői változatot kell nézni, amiben elhangzik a címben szereplő mondat is.
Röviden hetvenes évek, zenei lapokba írogató 15 éves kissrácot életkorának ismerete nélkül megbízza a Rolling Stone magazin, hogy készítsen interjút a Stillwater nevű zenekarral. Szóval kissrác turnézik a zenekarral, némi balhé, szakadt turnébusz, sok zene, elvétve drogok, a kissrác fura anyja is nagyon jó, és hát a tündéri groupie múzsa, Penny Lane (Kate Hudson) egyszerűen utánozhatatlan. Valamint most vettük észre, hogy a Stillwater énekese nem más, mint My Name is Earl, és egy mellékszerepben feltűnik egy The Office-szereplő is. Valós történeten alapul amúgy. És remek zenék végig. Kötelező.

I know it's only rock'n'roll but I like it

Mit mondjak. Olyan volt, ahogy az ember egy Rolling Stones koncertet elképzel, lenyűgöző & hiteles, nagyon jól szólnak ezek a számok élőben, és hát Mick Jagger basszus... nem rúgnám ki az ágyamból.*
Tudom, tudom, ócska youtube-os koncertvideó, nem kell megnézni, de muszáj beraknom magamnak emlékül.

*Hair című film, az a jelenet, amikor a szőke srácot faggatják a fogdán, hogy miért ragaszkodik annyira a hosszú hajhoz.
- And men?
- What do you mean?
- Do you have any sexual attraction towards men?
- Am I a homosexual?
- Yeah.
- I wouldn't kick Mick Jagger out of my bed but I'm not a homosexual.

What? The Todd appreciates hot, regardless of gender!

Még nekem is feltűnt, hogy idén mintha nem lenne divat a melltartó. Ez is valami retró? Tegnap pedig a következő jelenetnek voltam szemtanúja az edzőterem öltözőjében (bár elmondva nem olyan jó): karcsú, izmos, napbarnított, nagyonszép lány kijön a tusolóból csuromvizesen, hosszú, vizes hajjal, törölközés nélkül felhúz a vízcseppes bőrére egy darab tangát, egy darab farmert és egy zöld ujjatlan trikót, papucs fel, haj kicsit megráz, köszön, kimegy. Azt hittem, ilyenek csak farmerreklámokban vannak.

Kávé, vasalás (illetve ezek hiánya)

Nem volt semmi baj a gyerekekkel persze. Volt egy pillanat, amikor kivételesen mind a kettő minden látható ok nélkül ordított (ezt ritkán csinálták, többnyire aranyosak voltak), lemerült a telefonom, és egy hatalmas, fekete pók közelített felém a konyhapadlón, akkor gondoltam, hogy ha még ma este mindenképpen pánikba akarok esni, akkor arra ez lenne az ideális pillanat, de aztán nem estem és a pillanat tovasuhant.
Sokkal közelebb álltam a pánikrohamhoz ma reggel, amikor kómásan kitántorogtam a(z amúgy kb harmincöt fok hőmérsékletű) konyhába és észrevettem, hogy nincs itthon kávé. Gondolom, aki kávéfüggő*, az érti, miről beszélek, aki nem, az meg képzelje el, hogy egyszercsak nincs otthon sör/víz/internetkapcsolat. Azért magyarázatképpen elmondom, hogy középiskolás koromban egyszer kávé nélkül kellett elkezdenem az angol országos tanulmányi versenyt, a reggelihez nem adtak kávét ugyanis, mert a tizenhétévesek csak ne mérgezzék magukat, jobb nekik a menzatea vagy a kakaós tej, délben találtam csak egy büfét, ahol végre koffeinhoz lehetett jutni, és mint utóbb kiderült, a délelőtti feladatokon siralmas pontszámmal végeztem, a délutániak meg majdnem mind maximum pontosak lettek.
Szóval azt hiszem, csupán azért nem kaptam pánikrohamot reggel, mert túl alacsony volt a vérnyomásom hozzá.
Ezenkívül még olyan problémáim vannak, hogy nincs mit felvennem, ugyanis a nyári cuccaimat kevés kivétellel mind vasalni kell (vászonnadrágok, vászonszoknyák), az pedig teljességgel elképzelhetetlen számomra, hogy a jelen időjárási körülmények között akárcsak gondolni tudjak a vasalásra. Felmerült bennem reggel, hogy betelefonálok a főnökömnek, hogy sajna nem tudok bemenni fenti két okból (ti. kávé és vasalatlanság), aztán eszembe jutott, hogy a munkahelyemen talán mégis egy fokkal hűvösebb van, mint itthon, és akkor a szó szoros és átvitt értelmében is gyűrötten eltántorogtam.
Egyetlen jó dolog, hogy a dicső múltban, amikor hazajöttem Hollandiából és még volt egy kevés pénzem, akkor azt hihetetlen lélekjelenléttel és előrelátással Rolling Stones koncertjegyekre költöttem el és már csak két nap van addig.

(*Bárcsak lenne már nálunk is Starbucks! Tavaly hallottam valami pletykát, hogy lesz itthon is, de még semmi jele.)

Koncentráljunk a képre, hátha jobb lesz

 

 

Kép innen.

Kaland, izgalom, leánycsecsemők

E percekben bébiszittelem alie-ék gyerekeit, tegnap meséltem a kollégáimnak, akik egyöntetűen bizonygatni kezdték, hogy egészen biztosan pánikolni fogok és hiába mondtam, hogy én még soha életemben nem pánikoltam, és nem is tudom elképzelni*, erre azt mondták, ez csupán azért lehetséges, mert még sosem hagytak órákra egyedül ordító ikercsecsemőkkel.
Eddig minden jó, kellemesen hűvös van a lakásban, übercukik, csak az egyik ordít, a szülők pedig még csak egyszer telefonáltak, igaz, nyolc perce indultak el.
Á, most abbahagyta, szerintem megnyugtatólag hat rá a billentyűzetkopogás.

*Valójában a múltkor pánikoltam kicsit egy csótánytól, de csak néhány másodpercig tartott, mivel elszaladtam. És egyik nap meg ügyeletben kaptam kis híján infarktust, mert a nálamnál fejlettebb szépérzékkel rendelkező kolléganőm apró, sötét szaténrózsákkal díszítette a fürdőszobában az egyik csövet, és én mindig mászkáló rovaroknak nézem őket. Ja, és a nászútunkon, abban a barlangban is féltem, pedig nem is barlang volt, csak egy múzeum megfelelő hatásvadászattal kialakított alagsora, de klausztrofóbiás minek megy a föld alá.

Semmi értelmes

Tegnap meg a hőség ellenére hasznos dolgokat akartam csinálni este, de nem volt net. Mindegyik hasznos dologhoz kellett volna. És fájt a hátam szörnyen, meg a fejem, és gyógyszer nem használt rá, pedig kapkodtam a fájdalomcsillapítókat, mint House. Ilyenkor nem tudok könyvet olvasni, de most épp nincs is olyan könyvem, amihez kedvem lenne.
Szóval végülis többnyire feküdtem a hátamon a szőnyegen, zenét hallgattam, és a bash.hu-ról kinyomtatott lapokat olvastam.
Hey, remember that time when I would only read the back of cereal boxes.
Meg néha prizniceltem magam vizes törölközővel.
Ez az ezredik bejegyzés ebben a blogban amúgy. 

Vízikígyó

És még az is volt, hogy megnéztem a Psychiatria Hungaricában a szerzői utasításokat, hogy milyen formátumban kell nekik a hivatkozásokat felsorolni, volt benne a gyengébbek kedvéért példa-hivatkozás is, egy, a vízikígyó tüdőkeringéséről szóló cikk.
Lehet, hogy ez csak nekem vicces.

Lazy Sunday afternoon (I got no mind to worry)

Nagyon furcsán kevés emlékem van a hétvégéről, mivel szombaton ügyeltem és három órát aludtam, így vasárnap minden valahol az álom és az ébrenlét határán történt.
Már eleve az is kicsit fura volt, hogy feküdtem az ügyeletes orvosi szobában és nem tudtam aludni, mert iszonyú nagy zaj volt a folyosón, és ekkor felébredtem, csend volt, és rájöttem, hogy csak álmodtam, hogy nem tudok aludni a zaj miatt.
Szoktam ilyeneket.
Szóval vasárnap főleg házimunkát végeztem és közben néha lefeküdtem és elaludtam, úgyhogy most ilyen elmosódott emlékeim vannak, hogy két alvás közti szünetben kisikáltam a fürdőkádat, meg mintha teregettem volna, és este volt vacsora, tehát valószínűleg főztem is, sőt olyan is rémlik, hogy napoztam a szobában a nyitott ablak előtt és hallgattam a kicsit unalmas új Norah Jones cd-t, le is barnultam. Meg miután előző nap vitatkoztam a yummie-n azon, hogy mindenki nézzen ki úgy, ahogy akar, és ne várjuk el minden kismellűtől, hogy szilikont csináltasson (vagy ilyesmi), még vásárolni is voltam anyámmal a westendben, leárazás a Woman's Secretben, szóval push-up melltartókat próbálgattam fél délelőtt, isn't it ironic, délután meg epiláltam a lábamat meg befestettem a hajamat. Meg sorozat évadzárókat néztünk, most értünk a House és a Studio 60 végére, végre történt valami a House-ban basszus, már kezdtem volna nagyon megunni, nem beszélve arról, hogy a harmadik évad orvosi eseteit már alig lehetett élvezni, annyi baromság volt benne, hogy általában csak felhúztam magam. A Studio 60-ről meg nem nagyon tudnék egy értelmes gondolatot leírni, ami nem spoiler, de: tetszett. Még befejezzük a Boston Legalt és az Earl-t, mindegyikből kb két rész van, és úgy döntöttem, utána egy kis szünetet fogok tartani a sorozatnézésben, mielőtt újakba fogok, mert már valahogy kezdtem kicsit túladagolódni, és alig nézünk "rendes" filmeket, de ha nézünk, azokat valahogy mind túl hosszúnak találom és a negyvenedik percben elkezdek fészkelődni, hogy mikor lesz már vége, vajon miért.