In Treatment

Így a 15. In Treatment rész táján már valóban arcon akarom ütni Pault (ő a terapeuta). Ilyen egy nárcisztikus amatőrt, basszus. Meg hiányzik a terapeutám, jó lenne elmesélni neki a PhD-mat meg a szememet, meg amik még történtek a nyáron, és ő sosem reagálna ilyen idiótán mint Paul. De most komolyan, a csávó állítólag kilenc évig járt szupervízióba, és húsz éve terapeuta, és nem az a baj, hogy krízisben van, mert tényleg, szegény, hanem hogy sosem merül fel benne az a lehetőség, hogy esetleg ő tévedhet, és a terapeutájának lehet igaza. Nem merül fel.

Most pedig kimerészkedem a Városba. 

Countin' flowers on the wall, that don't bother me at all

Szóval bevásároltam, sütöttem, mosogattam, fodrásznál voltam, itt volt a húgom, órákig röhögtünk a pocakfürdőn, amely szerintem a marketing csúcsa - "babának és szüleinek is stresszmentes fürdést biztosít; széles pereme megtámasztja a szülő karját; az átlátszó műanyagon keresztül a baba jól látható és ő is látja környezetét" - amiről szó van és nyolcezer forint és forradalmi, az pedig nem más, mint egy vödör.

Valamint csináltunk nekem motivációs posztert, ez az (sajnos nem az enyém a szövegötlet, innen loptam): 

Külső szemlélő számára esetleg úgy tűnhetne, mintha lógnék, de igazából tényleg kell ennyi idő megszokni, hogy az ember csak az egyik szemével lát. Ma már majdnem akkorára ki bírom nyitni, mint a másik szememet, bár kicsit freaky a hatalmas, aszimmetrikus pupillákkal. Különben az van, hogy kedden megyek vissza kontrollra, akkor kiderül, hogy 1. a helyén maradt-e a retinám (de szerintem igen), 2. mikor leszek lézerezve, 3. lesz-e szürkehályogom (bár lehet, hogy ez még akkor nem derül ki). 

Ma megpróbáltam rábeszélni a férjemet, hogy hadd legyek inkább háztartásbeli, de nem mutatott hajlandóságot. 

Pillow lips

Húgom szállodákban keres állást, ahol szigorú keretek szabályozzák a személyzet öltözködését. Hosszú oldalakon át. Hadd idézzem csupán a női szájra vonatkozó részeket.

1. Lipstick must be worn at all times.
2. Lipstick should be one shade brighter than the lips and complement the uniform.
3. Clear lip-gloss is not acceptable.

Le is fordítom szívesen. Minden körülmények között kötelező a rúzs viselése. A rúzs egy árnyalattal világosabb legyen az ajkak eredeti színénél, és harmonizáljon az egyenruha színével. Színtelen szájfény használata nem elfogadott. 

Wow. 

Ezért jó pszichiáternek lenni. Az egyik nővér mesélte a múltkor, hogy elfelejtette a rendes szemüvegére cserélni a napszemüvegét átöltözéskor, és a műszak kezdetétől számítva körülbelül egy óra hosszáig napszemüvegben dolgozott, ágyat húzott, vérnyomást mért, stb. Ekkor hirtelen rájött, mitől van ilyen sötét, levette, és megkérdezte a többiektől, hogy "De basszus, hát mért nem szóltok, hogy egy órája napszemüvegben rohangálok itt?"
Mire mindenki csak vállat vont, "ja, azt hittük, direkt". Érted, nemhogy dress code nincs, ha Te éppenséggel napszemüvegben óhajtasz dolgozni a zárt térben, azt is lehet, senki se szól rád. 

1.        Lipstick must be worn at all times.

2.        Lipstick should be one shade brighter than the lips and compliment the uniform.

1.        Clear lip-gloss is not acceptable.

 

Days of our lives

Ledaráltam az In Treatment* rendelkezésemre álló részeit, egy harántimpulzustól vezérelve levágattam a hajam a szomszédos plázában, napi 5x csepegtetek a szemembe, és mini cheesecake-et sütök. 

Arany életem van.

* Iszonyú izgalmas sorozat különben, az ember nem is gondolná. Abban különbözik a valóságtól, hogy a valóságban nincs ennyi dráma, és a terapeuta meg a kliens nem minden pillanatban vitatkozik egymással, hanem az idő 90 %-ában baráti és bizalmas és egyetértő a hangulat, meg hogy a legtöbb általam ismert terapeutának azért jobb az önismerete / önreflexiója, mint Paulnak, Paul enyhén szólva nincs mindig a helyzet magaslatán, de végtére is Paul krízisben van. 

Think that you've worked it out, then BANG

Megnéztem tegnap a PS. I love you című filmet, ami nem is volt olyan rossz, mint amire számítottam. Ráadásul megvilágosodtam tőle ismét, ez különben jellemző rám, hogy chic-litben, wellness-magazinban és a lehető legbugyutább romantikus komédiákban találok választ az Élet nagy kérdéseire. (Persze, a félreértések elkerülése végett el kell mondanom, hogy ezt megalapozta három év dinamikusan orientált pszichoterápia.)

Egyébként a pszicholgiában ismert jelenségről van szó (lehet, hogy van neve is, nem tudom, mivel pszichológiát sosem tanultam). Amikor az ember agya már egy ideje tudattalanul dolgozik egy problémán (azaz nem tudatosan), és nem is tud róla, hogy már milyen közel jár a megoldáshoz, akkor mondanak neki egy akármilyen egyszerű, helytálló értelmezést, vagy lát egy plakátfeliratot, és arról rájön, hogy "jé, hát persze, ez a megoldás!". De ha saját maga még nem tart ott a problémamegoldásban vagy az átgondolásban, akkor hiába az értelmezés/a plakátfelirat, figyelmen kívül fogja hagyni. Egyik kollégám mesélte, hogy egy haverja iszonyú rossz passzban volt, már nem emlékszem pontosan, mi történt, de olyasmi, hogy elhagyta a felesége, csődbe ment a cége és meghalt a legjobb barátja, kb. hasonló kaliberű események. És akkor depressziós lett és hónapokig csak feküdt az ágyán és/vagy drogozott és az öngyilkosságát tervezgette, és akkor egy nap lement az éjjelnappaliba és vett egy gyümölcslét, mert szomjas volt. Tudjátok, vannak azok a kis 2 vagy 3 decis, üvegben lévő, 100 % narancs vagy eper vagy almalevek, nem tudom, cappy vagy sió vagy ilyesmi. Egy időben a kupak belsejében mindig szerepelt egy rövid, közhelyes mondat, de kb. olyan bonyolultságúak, hogy "csak rajtad múlik", meg "ne add fel", és a srác elolvasta a kupakba rejtett üzenetet, ami egy "képes vagy a sikerre" vagy efféle volt, felment, megborotválkozott, és újraépítette az életét. Erről azt gondoljuk, hogy már magától is kifelé tartott volna a gyászból/krízisből, csak kellett egy utolsó lökés, és arra gyakorlatilag bármilyen forrás megfelel, ha azt közli, amit hallanod kell. 

Nekem csak azt közölték a PS I love you-ban (illetve a Hilary Swank alakította hisztis tyúkkal közölte szexi férje), amire magam is rájöttem nemrég, tudniillik, hogy azon rinyálok évek óta, hogy nincs pénzem, túl sokat dolgozom, és panelban élek, és ez így nem mehet tovább, és majd akkor lesz jó, ha ezek elmúltak. És valamelyik nap meg rájöttem, hogy tulajdonképpen ezzel direkt arra ítélem magam, hogy rosszul érezzem magam, holott érezhetném jól is. Nem putriban élek és nem bányában tizenkétórázom, szóval objektíven nézve tényleg érezhetném magam jól is, csak valamiért az van a fejemben, hogy én nem érezhetem jól és gondtalannak magam, amíg nem keresek többet és nem költözünk kertes házba. És ki mondta, hogy nem?
A filmben amúgy a csaj szintén amiatt rinyált, hogy túl kicsi lakásban élnek (New Yorkban, nem Pesten), mire valami olyasmi közhelyet mondott a pasi, hogy "te csak arra vársz, hogy elkezdődjön az életed, holott már elkezdődött, már rég megy, ez az itt".

Be is teszünk egy kapcsolódó videót. Ugye, már mindenkinek feltűnt, hogy szeretem a zeneileg és szövegileg is rémségesen egyszerű női dalokat, és nem kell minden egyes alkalommal mentegeztőznöm. Jem pedig cuki. 

Hát ilyesmi. Meg azon gondolkodom, hogy kéne vasalni, de nem emelhetek nehéz tárgyat, és hátha a vasaló nehéz tárgynak számít...?

The eye of the tiger

Na, most összeraktam a karácsonyra kapott legómat (középkori, ilyenek, vigyázat, hangot ad az oldal, a trollhoz viszont van kis patkány is), aztán felhívtam a Szemészlányt, hogy most komolyan, akkor mit csinálhatok és mit nem. Nem ugrabugrálhatok, ne feküdjek sokat háton, ne emeljek súlyt és ne olvassak túl sokat, mert akkor ide-oda mozog az ember szeme. Asszem, kénytelen leszek filmeket nézni. Bár hamar elfáradok a nézésben, úgyhogy olyanokat kell választanom, amit már láttam ezerszer, és akkor is tudom, mi jön, ha nem nézek oda. 

Ja, hangoskönyv, a hangoskönyv engem idegesít, mert én sokkal (sokkal) gyorsabban olvasok, mint ahogy valaki beszél, és olyan lassan nem tudok figyelni. 

Sose hittem vóna, hogy ilyen csúfság megeshetik egy bloggerral

Máris kijöttem a kórházból, és itthon lazítok. Elég idegesítő mondjuk, hogy az egyik szememmel nem látok, mert egy buborék van benne. 

Azt hittem, borzasztó lesz maga a kórházbanlét is, de igazából nem volt az, kétágyas szobákban voltunk, sokkal jobb kaja volt, mint a mi kórházunkban, és mindenki rendes volt. Senki nem kiabált a betegekkel, hanem kedvesek voltak, és tiszta mosdó volt wc-papírral. Pedig én már fel voltam készülve a Magyar Egészségügyre, de pozitívan csalódtam.
Akiket a műtét horrorisztikus részletei érdekelnek, az megnézhet egy igen hasonló műtétet a youtube-on, de tényleg csúnya. Az eleje meg a vége pont ugyanaz, mint az enyémnek, a közepén az a rész, amikor a maculáról szednek le valamit, olyanom nem volt (asszem). Közben nem láttam semmit, csak szürke buborékokat meg lila füstöt meg egyéb pszichedelikus dolgokat, és Abba szólt. Nem, nem voltam ennyire beállva a fél Xanaxtól, hanem tényleg, megkérdezte tőlem a műtét előtt a Főorvosnő, hogy "Abba jó lesz?". Asszem, ezután már sosem lesz számomra ugyanolyan a Dancing Queen.
Szerencsére elég volt gázzal feltölteni  szememet és nem kellett szilikonolajjal, ami rosszabb, mert azt utána ki kell venni egy másik műtéttel és amúgy is mindenféle mellékhatást okoz. Még hátravan viszont egy lézerezés, ami már nem befekvős, és még az is a baj, hogy a gáz, amit a szembe töltenek, néha bántja a szemlencsét és mellékhatásként szürkehályogot okoz, és akkor azt kell majd megműteni, de reménykedjünk benne, hogy ilyen nem lesz végül mégse.

Meg rájöttem, hogy nem hasonlítok a nagymamámra mégsem, mert ő olyan, hogy imádja mesélni a betegségének a részleteit, én meg kb egyszer elmeséltem ezt a műtétet, és már tökre unom.

Veszett lelkek, veszett lelkek... vándorolnak, vándorolnak

Nekem az volt a kedvenc részem a kocsmában, amikor már túl voltunk a kötelező bizarr szexualitás és Fejős Éva-körökön, és arról volt szó, hogy bizonyos magyar zenekarok dalszövegei milyen remekül megfelelnének versnek is. Klassz posztmodern felovasóesteket lehetne például alapozni a műfajra, esetleg nagybőgővel és/ vagy tereminnel. (Lásd még a Csengetett, Mylord? vonatkozó epizódját). Vagy lehetne a Vers mindenkinek c. kulturális műsornak is egy ilyen spinoffja. Illusztrácóként ilyeneket szavaltak a barátaim elgondolkodó, átszellemült arccal, hosszú szünetekkel és Latinovits-ot megszégyenítő komor hangsúlyokkal, hogy patkányok futnak az ágyon - az életed múló álom, meg

Forog a rozsdás körhinta.
Lehet, hogy valakinek így jó?
Sötét a holtak lelke.
Farkába harap a kígyó.

meg

Egy szemétdombra szültek.
De ők is kikészültek.

Nincs semmim.
Nincs helyem.

Ilyesmi. Valamint kiderült, hogy a csoportban több lánynak is megvan az a ritka képessége, hogy tudjuk mozgatni az orrlyukainkat, de ezzel egyelőre nem tervezünk fellépést. 

És tegnap rájöttem, hogy ha szeptember 1-től tényleg nem veszek magamnak ruhát, akkor iszonyatos szenvedésnek nézek elébe, tegnap már mindenhol őszi kollekció volt, gyönyörű szürkék és bordók és sötétzöldek és puhák és kötöttek, úgyhogy gyorsan vettem magamnak egy szoknyát és két felsőt, amíg még nem késő. Ez nem csalás, mert még nem kezdődött a fogadalmi időszak. És meg is érdemlem. 

Holnap viszont megyek kórházba három napra, úgyhogy nem fogtok rólam hallani legalább hétfőig. Ma azt álmodtam, hogy sokkal kevésbé volt fájdalmas és hosszú a műtét, mint ahogy elképzelem, és utána felébredtem, visszaaludtam, és azt álmodtam, hogy sokkal kevésbé volt fájdalmas és hosszú a műtét, mint ahogy elképzelem, hamar túl voltam rajta és nem volt vészes. Szerintem tök rendes a tudatalattim, hogy ilyen megnyugtató álmokat küld, most nem azért. 

 

"Self-knowledge is the gateway to freedom"

A férjem a védésről hazafelé meg véletlenül azt mondta, "úgy vennék neked valamit, mondjuk egy krémest", úgyhogy hamar a Perc utcai Culinaris előtt találta magát két tömött papírszatyorral. 

Most rusztikus ciabattát eszem, tiroli sonkát, 100 % vérnarancs juice-t, meg bio paradicsomot és paprikát (bár ez utóbbiakat nagymamám kertjében szedtem még vasárnap), és Hellmann's majonézt, ami a legjobb a világon. Nem, nem fizet nekem a Hellman's, csak majonézimádó vagyok, és tényleg, ég és föld. 

Middlemant nézek eközben, az első részt.
- It's all been fun and games up till now, but there's something about you I must know.
- Yeah?
- You like country?

És van még a hűtőben angol cider és maláj mangófagyi és a szekrényben poptart. Poptart! Már meg is feledkeztem a létezéséről az elmúlt ínséges hónapokban. Eper-milkshake ízű. 

You mean Dr. Barbara Thornfield MD PhD?

Na, van ilyenem is. Megvédtem, gratuláltak, "utána tánc, büfé."

Félelem és reszketés és jóga

- De... mennyi ideig tart ez a műtét, meg mi ez pontosan? - telefonon megkérdezem a Szemészlányt, mert a múltkor nem volt időm alaposan kikérdezni jövendőbeli operáló orvosomat (mivel felháborodott Nénik dühöngtek odakint, mert én két óra várakozás után protekciósan bementem, ők pedig előbb jöttek és még kint voltak, és nem akartam túlfeszíteni a húrt).
- Hát, mivel Te fiatal vagy...
Mondja, hogy 3-4 perc, mondja, hogy 3-4 perc..
- ...az üvegtested jobban tapad a retinához, szóval olyan egy-másfél óra. Hát először ad egy szurit, az mondjuk szokott fájni, de azért kibírható, az elzsibbasztja a fél arcodat, szóval utána már nem fáj. Három lyukat fúrnak a sclerádon (az a fehér rész a szemben), az egyiken infúzió megy be, a másikon a lámpa, a harmadikon meg a kés, amivel szép lassan leszedegeti az üvegtestedet a retináról. Aztán utána gondolom feltölti ilyen nehézfolyadékkal, hogy ahol feljött a retina, ott visszanyomódjon, utána megfagyasztja lézerrel a lyukat, aztán feltölti gázzal, amitől nem fogsz látni arra a szemedre, amíg az fel nem szívódik teljesen, az két-három hét.
Jesus F*ckin' Christ.
- De a fogorvosi beavatkozások sokkal rosszabbak ennél, hidd el, minden betegem ezt mondta.
- És... mikor sportolhatok? Megőrülök már, ha nem futhatok.
- Hát, egy olyan két-három hónap.
Whaaaat??
- Az elején semmit sem szabad tényleg, erre nagyon kell vigyázni, aztán meg csak óvatosan, amiben nincs rázkódás. Mondjuk úszni nyugodtan úszhatsz.
- Utálok úszni.
- Akkor jógázzál.

Nem tudom, mit akar nekem üzenni ezzel a Sors, de biztosan át lehetett vona adni valami kellemesebb módon is. Megjegyzem, épp kitaláltam, hogy önvédelmi sportot fogok tanulni, ha meglesz a PhD-m, krav-magát vagy defendo mad girl-t, vagy csak visszamegyek kung-fuzni, de úgy tűnik, idén le kell mondanom az erőszakos sportágakról, és szelídebb módszereket kell tanulnom. Lehet, szelídebbé kell válnom, és meg kell értenem, hogy szeretkezz, ne háborúzz, és nem az ugrándozás és a rugdosódás a Válasz, hanem a meditáció lótuszülésben. 

Last Minute Girl in Action

Na, most már telefonáltam a témavezetőmmel, a titkárnővel (hogy legyen asztal meg ásványvíz), és a rendszergazdával (hogy legyen projektor meg laptop) (és legyen hozzám közel a laptop, mert csak úgy tudok előadni), meg az egyik bizottsági tagommal (hogy nem tud jönni), úgyhogy most már kezdek félni, ami nagyon helyes, mert engem csak a félelem motivál, most mindjárt elolvasok még ezer cikket meg kifényesítem a diáimat. 

Komolyan mondom, nem tudom, miért nem extrémsportolok, ha egyszer ennyire szeretek félni. 

Még mindig ruhák

Bár a ruhák mindig fontos, szimbolikus szerepet játszottak az életemben, számtalan emlékem ruhákhoz kötődve tárolódik. Például valamelyik nap volt rajtam a kis, fekete ruhám, ami Gabó leánybúcsúján volt rajtam először, amikor felmentünk a Tűztoronyba (Sopron), összefutottunk Andrással és családjával, és Hajnalka beszólt a gonosz jegyszedő néninek ("nagyon szépen köszönjük a szíves fogadtatást és a segítséget" - valami ilyesmit mondott szarkasztikusan, de a néni olyan gonosz vlt, hogy észre sem vette). A Tűztoronyban régi moziplakátok vannak kirakva a lépcső mentén egy darabon, nem filmplakátok, hanem a soproni Szabadság mozi műsora a hatvanas-hetvenes években, már a filmcímeken is lehet röhögni, de az egysoros filmismertetőkön végképp. A kis, fekete ruhát amúgy Hajnalka vette nekem, mert kapott tőlem egy csomó, általam megunt / kihízott ruhát az évek során, és cserébe vehettem magamnak egy ruhát, amit később kifizetett. A Váci utcai Promodban vettem tavaly nyáron, miután kijöttem a pszichológusomtól (a Fereciek terénél rendel), és épp nagyon szomorú voltam egy, itt nem részletezett dolog miatt, amelyre részben gyógyírt jelentett a ruhavásárlás. Különben eléggé hiányzik, hogy pszichológushoz járjak, és ami még furább, hogy a mozgásterapeuta képzésben a volt terapeutám lesz a tanárom, ami biztosan fura lesz, de azért várom már, hogy kezdődjön. A másik tanárunk pedig az a filozófusnő, akinek a könyvét most olvasom, és aki (bár idősebb, meg filozófus is) stílusában tagadhatatlanul emlékeztet Claire-re az Időutazó feleségéből. 

És vannak az utazásokon vásárolt ruháim, például a buddhista-narancssárga selyemnadrág, ami az évek során itthoni ruhává vált, most van rajtam, Kambodzsában vettem, Siem Reapben, öt dollárért. Megnéztük Angkort, meg megkérték a kezemet azon az utazáson. 

De nem erről akartam beszélni, hanem hogy az előbb felpróbáltam a szürke nadrágkosztümömet, rám jön-e még és jó-e azzal a blúzzal, amivel fel tervezem venni a holnapi védésre. Mert a retinaszakadásom miatt nem futhattam hetek óta, és emiatt szabim alatt ahelyett, hogy a terveknek megfelelően sportoltam volna, inkább itthon henyéltem duzzogva, és jól meghíztam. Azért még rámjön. A szürke nadrágkosztümöt a phD felvételi előtt vettem magamnak a Marks and Spencerben, mert a régi szürke nadrágkosztümöm addigra már menthetetlenül az enyészeté lett (és rám se jött). A PhD felvételin viseltem tehát először a említett darabot narancssárga papucscipővel, mert a mániám, hogy valami kis kiegészítőnek jeleznie kell az öltözködésemben, hogy nem veszem mindig száz százalékig komolyan szürke nadrágkosztümös önmagam. Ez volt három éve. Most pedig átnézem az előadásomat.   

Aki ott ment nejlonblúzban

Akkor elmondom, mi a következő projektem. Olvasom a wellness-magazinban, hogy a fast fashion (hogy sok, olcsó ruhadarabot veszünk, amik hamar elrongyolódnak / kimennek a divatból és újakat kell venni helyettük) milyen rossz a Bolygónak. Évi kétmillió tonna textil megy a szemétbe, nem beszélve a gyártás során felszabaduló széndioxidról, a felhasznált vegyszerekről, és a harmadik világban élő munkaerő kizsákmányolásáról. Satöbbi, satöbbi, globális felmelegedés, világbéke. A cikkben szerepelt ez a csaj, aki a sustainable fashion (kevés, jó minőségű ruhád van és azt hordod) népszerűsítése érdekében egy évig ugyanazt a ruhát viseli. Közben persze pénzt gyűjt a szegény indiai gyerekeknek. A blogján publikálja, hogy épp mivel vette fel a ruhát, amiből egyébként asszem hét példánya van. A kiegészítőket többnyire bolhapiacon vagy ebayen veszi. Szerintem cool. 

De ez mind semmi. A fogyasztói társadalom nyomása elleni küzdelem jelképeként (vagy ilyesmi) Alex Martin ugyanazt a ruhát viselte egy évig minden nap, egy ronda kis barna ruhát, amit maga varrt. Na, ez azért durva, mindemellett lenyűgöző. 

Húgom meg valamelyik nap nálunk volt és vasalt, amíg én ablakot pucoltam, mert én utálok vasalni, húgom meg rendes. Egy megjegyzést tett csak az aktuális vasalnivaló ruháim mennyiségére, tudniillik hogy: "most nem azér', de nekem összesen van ennyi ruhám."

De a lényegre térek, a fogadalmam az lesz, hogy szeptember 1-től 3 hónapig nem veszek magamnak egyáltalán ruhákat*, hanem a meglévőket fogom hordani. A projektem célja persze a világbéke, mellékhatásként abban reménykedünk, hogy kevesebb pénzt fogok elkölteni havonta. Szóval tulajdonképpen utazásra gyűjtök, csak becsomagoltam egy ilyen világmegmentős köntösbe (köntös, értitek :), hogy jobban hangozzék. Lesz médianyilvánosság is, amennyiben a projekt fejleményeiről blogomban tudósítok (ha meg nem gondolom magamat szeptember 1-ig, és rá nem ébredek, hogy az egyetlen öröm az életemben ruhák vásárlása és miért is adnám fel azt az örömöt).  

*Apróbetűs rész: A "ruhák" alatt ruhákat értünk, mivel ruhákat imádok venni. A cipők nem tartoznak ide, mivel 1. cipőket utálok venni, ezért úgyse veszek, 2. biztos, hogy kell majd vennem ősszel valami őszi cipőt, mert már tavaly is kellett volna, mivel szakadt le rólam a régi, de nem vettem, mert ld. 1. pont.

Bon giorno

Na, valahogy így képzelek el egy filmet.

Your heart fits me like a glove

Hároméves* házassági évfordulónk van, amely számomra több szempontból is személyes rekord. Például még egy pasi ablakát se pucoltam meg.

*Azt hittem, négy, de aztán a férjem rávezetett, hogy valójában három. De legalább a napot és a hónapot eltaláltam, tőlem ez is haladás.

Ok. I CAN do  this. No problem.
It's simply a matter of letting my higher self take over, achieving enlightenment, and becoming a radiant being in white light.
Easy-peasy.

Mert ebben a lakásban már nem lehet élni se

Megpucoltam az ablakot Élet és irodalommal, mert újságpapírral a legjobb pucolni, és a kultúra leánya vagyok én.

I'm not insane, my mother had me tested

És még az is volt, hogy a férjem elment sörözni a Cica nevű haverjával, én meg később becsatlakoztam, és azt vettem észre, hogy az érkezésem óta mintha úgy akadozna a beszélgetés. Én olyan vagyok, aki megfogalmazza az érzéseit. 

isolde: - Nekem most az az érzésem, hogy ti itt folyamatosan tökjól eldumáltatok egymással, de amióta idejöttem, akadozik a beszélgetés.
Bright: - Ez csak átmeneti dolog. Tudod, a pornófilmekben is, ha két szereplős akció van, aztán megérkezik a fénymásolószerelő, akkor mindig kell egy pár perc, amíg mindenki megtalálja a helyét az új felállásban.
isolde: - Egy pornófilmben a fénymásolószerelőhöz hasonlítok? Azért ez nem valami hízelgő.
Cica: - Miért, elég helyes lehet a kis overalljában, mint Super Mario.
Cica: - "Bárcsak úgy tudnálak irányítani, mint Super Mario-t. Jump, Mario, jump, jump, jump!"